Jól van már

Jó, tudom, hogy nem írtam mostanság, de egyszerűen nem volt kedvem. Az utóbbi időben nem tobzódnak bennem lekötetlen kreatív energiák, nincsenek hatalmas érzelem-hullámok, amiket ki kell írnom magamból, és nem hiányzik az sem, hogy szeretettnek, fennforgónak érezzem magam, amikor a látogatottsági statisztikákat nézem.
 Miden esetre jól esett, hogy annyian kérdeztétek, hogy mivammá, a legmeglepőbb helyekről és a legváratlanabb személyektől kaptam pozitív visszajelzéseket a blog kapcsán. Köszi.

Na, hármat találgathattok, hogy mi van velem. Igen, beteg vagyok. Fülfájós, torokfájós szar, már 5 napja, és az istennek se akar javulni. Emléxem, tavaly ilyenkor is beteg voltam, csak akkor fostam, nem is mentem a Gergő féle szilveszteri buliba. Remélem, hogy egy-két nap múlva meggyógyulok, mert be akarom mutatni Gergőt a monyónak, és az nem megy félsüketen, fájó nyelvtővel. Csípne a tabasco.
 Mivel ugye projekt-alapon működök, jelen esetben két téma foglalkoztat: a csiganyál sorozat a  kiállításra, és az örökbefogadás.
Jó lenne, ha pl. izgatnának egy kicsit a vizsgáim is, 4-én már megyek esztétikára, és még meg se nyitottam a féléves hanganyagot, bele se néztem a jegyzetekbe. Akárhányszor bekapcsolom a laptopot, hogy na most tanulni fogok, vagy beadom a derekamat, és csinálok 1-2 instát a Danival, vagy (és ez a gyakoribb) addig bújom az internetet örökbefogadással kapcsolatos cikkeket és törvényeket meg szabályzatokat keresvén, amíg ki nem folynak a szemeim. Most már nagyjából tisztában vagyok az alapokkal, és úgy érzem, már nincs olyan infó, amit az éteren keresztül meg tudnék szerezni, úgyhogy felvettem a kapcsolatot néhány örökbefogadó szülővel, nevelőszülővel, és listáztam a civil szervezeteket, akik ezzel foglalkoznak.
 Elhatároztam, hogy ezt most nem olyan vaddisznó módon fogom intézni, mint az egyéb dolgaimat. Eddig, ha a fejembe vettem valamit, addig nem álltam le, nem nyugodtam, amíg erőnek erejével véghez nem vittem. Itt most hagyok időt magunknak. Pl. az elején láttam, hogy a Daninak egy kicsit túl gyorsan mentek a dolgok, akkor pár napig nem hoztam fel a témát, hadd eméssze meg a maga tempójában. A Milivel is egyre többet beszélgetünk arról, hogy mit szólna, ha olyan tesőja lenne, aki nem az én pocakomból jött ki. Eleinte nem értette, sőt, kifejezetten ellenezte a dolgot, aztán harmadjára, negyedjére, amikor előhozakodtunk vele, már kezdte pozitívan látni.

Most, hogy felnőtt vagyok, rájöttem arra, hogy az ember saját vágyait és álmait nem csak, hogy rangsorolnia kell, hanem egymással össze is kell egyeztetni. Mer ugyebár, nézzük az enyémeket. Még nincs eldöntve a sorrend:
1. szakma -sikeres és elismert festőművész szeretnék lenni, aki annyi pénzt keres, hogy kényelmes jólétben eltartja családját úgy, hogy a férjének nem szükséges feltétlenül dolgoznia.
2. család- 3 gyerek, kettő saját, egy örökbe. Esetleg egy saját, kettő örökbe.
3. Megtalálni az álom-otthont. Imádom Budajenőt, tök jó, hogy itt vannak anyuék, és segítenek, meg közel vannak, de azért elköltöznék valahová, ahol olcsó az ananász és a hal és közel a tenger. Lehet az akár a mediterrán, vagy srí lanka, akár costa rika.
4. Környezetvédelmi mozgalomban aktívan részt venni, ténylegesen cselekedni a Föld jövőjéért.

Namost. Több összeférhetetlenségi gond is van. Nem sikerült kiderítenem, hogy mehetek-e örökbefogadott kölökkel külföldre. Gondolom függ attól, hogy nyílt, vagy nem nyílt örökbefogadás, hogy milyenek a kiutazás körülményei, de lehet, hogy egyszerűen csak nem és kész. Na akkor már szopacs. Aztán. Ha 3 gyerekem van, hogyan lesz időm/energiám híres festőművésszé válni? Ha nem leszek sikeres, viszont lesz 3 gyerekem, hogy tartom el a családot? Ha nem tudok elég pénzt keresni, hogy költözünk el az álomotthonunkba? Ha megvan a 3 kölök, híres festő is vagyok és el is költöztünk, hogy lesz időm még a környezetvédelemre is? Na ezért van az, hogy az embernek sorrendet kell állítani és egyeztetni kell saját magával. Én most úgy látom a legeséjesebbnek a dolgot, ha a 3 gyereket elosztjuk mondjuk 6 évre, ami könnyű, mivel egy már megvan, szóval a másik kettőt kell csak figyelembe venni. Teszem azt, most 2-3 éven belül meglesz a második, az örökbefogadott, akkor még egyetemista vagyok. Ha lediplomáztam, akkor még lesz 3 évem festeni, mint az állat, kiállításokat csinálni, külföldre járogatni galériázni, esetleg kiszagolni más művészeti írányokba. Aztán 34 évesen még mindig szülhetek, ha úgy adódik, nem? Az még nem túl öreg. Jó, akkor ki leszek vonva a forgalomból egy ideig, de legalább addigra már lesz vmim, amibe visszatérhetek. És, ha negyven évesen vásárolunk teaültetvényt srí lankán, még az se késő. Majd eleinte csirkéket tartok a tengerpati villánk kertjében. Hát aztán!

Tervek.

Elkezdtem megint nézegetni a fogyókúrás és otthoni edzős oldalakat. Már mondtam, nem, hogy mennyit magamra zabáltam a depressziós korszakomban? Egy ideje már újrakezdtem a harcot, de itt a nagy évvégi hajtásban elmaradoztak az esti séták és újrakezdtem a zsömle-evést. Viszont nem mértéktelenül és nem is sokáig, az utóbbi pár napban már odafigyeltem, hogy mit kajálok és mennyit, holnaptól pedig megint megkísérlem kiiktatni a kenyérféléket az étrendből. Ha minden jól megy, újraindulnak az esti séták, és megvettem a rollert, amire annyira vágytam.
Már voltam is vele bent a városban, de basszus, rohadt fárasztó ám hosszú távon! A Jobb combom már pár perc után égni kezd, ez az a lábam, amelyiken állok és nem az, amelyikkel hajtom magam. És úgy általában sokkal megerőltetőbb, mint a biciklizés.
 Kezdek lélekben felkészülni a tornázásra is, már nagyjából tudom, hogy milyen gyakorlatokat akarok rendszeresen csinálni. Először is megtanulom a tibeti jóga 5 hogyhíjjákját, tudjátok, a forgósat, aztán kikísérleteztem egy tök jó mozgásformát, ami nem terheli az ízületeket, viszont edzi a hast, a hátat és a karokat. Véletlenül jöttem rá, éppen khm.. nem mondom meg, mit csináltunk a Danival a plafonra szerelt húzódzkodóján lógva, amikor beugrott, hogy van egy twisterem. Odaraktam a twistert a húzóckodó alá, és úgy kezdtem a riszát, hogy közben kapaszkodtam a húzódzkodóval, és tartottam a súlyomat, amennyira tudtam. Ebből aztán egy jó kis saját testsúlyos, aerob mozgás lett. Mivel kapaszkodom a kapaszkodóba, a térdem meg a csípőm meg a gerincem nincs leterhelve, viszont erősödöm mint állat. Elővakartam még a kis súlyzóimat is és kinéztem az interneten egy karháj-feszesítő feladatsort, ami nem néz ki túl durvának. Ja, és még ott van a toka-torna, amit kakálás közben fogok majd végezni reggelente. Így lesz kerek a világ.
 Befejeztem a ház karácsonyi puccba vágását, Milivel lelkesen díszítettünk, rendezkedtünk. Felállítottuk a karácsonyfát, felraktuk az égősorokat, kiakasztottuk az ablakba a világítós betlehemi csillagot. Most olyan a kecó, mint télanyó kunyhója. Kicsi, kényelmes, a kandallóban vidáman pattog a tűz, mindenhol csengettyűk, füzérek, fények, mint egy kokakóla reklámban. És az egészet lomtalanítottam. Volt egy nő, aki úgy, ahogy van, az egész karácsonyi cókmókját odaadta, mondván ő kiszáll az ünnep-bizniszből. Csillától annyi karácsonfadíszt kaptunk, hogy rá se fért az összes a kis fenyöcskénkre, és a Szakolczai Kriszti fényfüzéreket és kis arany-angyalkákat hozott nekünk, amikkel a nappalit meg a Mili szobáját dekoráltuk. A Mili szobája olyan hangulatos lett, hogy elhatároztuk, nála örökre fennmaradnak a lámpácskák a plafonon.
Más... Felvettem a a vizsgáim nagy részét, már csak az esztétika és a modell utáni rajz hiányzik, de ezekre még nem kaptuk meg az aláírásokat. Ha minden jól megy, csak két tantárgyra kell majd úgy igazán tanulnom: anatómiára az izomtant, és esztétikára a sok baromságot. Ha lesz időm a héten, elmegyek a művészellátóba is és veszek pár dolgot: pasztell papírt, mert akarok pár pasztell-lényt csinálni, mattítót, hogy ne csillogjanak be az olajfestmények, vásznat meg fixatívot. Asszem nem volt más.
 Holnap felveszem az indexemet és leadom az anatómia rajzokat, amiket a hétvégén a meztelen Daniról csináltam, kedden megtekintjük a kiállítóteret, csütörtökön szerepjáték este megint, pénteken osztálykarácsony meg galériabuli. Ez a terv. Majd meglátjuk, mi lesz belőle.





 

Veszély és sváb kórus

Ti nem vagytok befosva a terror dolog miatt? Én nem tudom, hogy ez nálam még a d-vitamin hiány utóhatása-e, bár valószínüleg nem, én minden esetre eléggé aggódom a közbiztonság miatt. Vasárnap egy valag gyerekkel játszóházazni mentünk a Mili haverjának szülinapjára. Készülődés közben egyzser csak beugrott: basszus, ez is bent lesz a városban. Elég baj az nekem, hogy a hét majdnem minden napján zsúfolt villamosokon, buszokon meg metrókon aszalódok, most még hétvégén is emberekkel teli helyre megyek. Persze azért amikor már elindultunk, és együtt voltunk, már olyan jól éreztük magunkat, hogy később eszembe se jutott, de sokkal jobb lett volna, ha egyáltalán nem kell ilyenek miatt paráznom.
 Van egy osztálytársam, aki egy évig nem jött ki a házából, mert annyira félt az apokalipszistől. Beásta magát, aztán egyszerűen csak várt. Persze aztán kiderült, hogy mittomén milyen fóbiája van és elkezdték kezelni, de basszus, mostanában nekem is egyre több kedvem van nem kitenni a lábam Budajenőről. Hála istennek, hogy nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust.
 Ma lesz Eszter Habil védése a doktori iskolában, oda el kell mennem. Holnaptól prezentációk, elméleti órák, újabb szerepjáték este Petiék munkahelyén, mozi a csajokkal, ha összejön, kocsmázás Samuékkal. És ez csak egy hét. Az előzőek is így teltek. Nagyon élvezem, hogy mindig van valami, hogy ennyire aktív társadalmi életet nem éltem a gimi óta. Viszont minden indulás előtt ott van az a pillanat, amikor belém hasít: azok a párizsiak is csak kajálni mentek egy átlag este....
 Nem segít az sem, hogy a vársos tele van gépfegyveres rendőrökkel, hogy minden nap elmegyek a főhadiszállássá átalakult orosz nagykövetség előtt, ahol a tetőn gépágyú fészek van homokzsákok között. Olyan nagy a feszültség. Tisztára oda vagyok.
 Azt gondolom, nem gyengeség a részemről beismerni, hogy valószínűleg érzékenyebb vagyok az átlagnál. Ha valakit szeretek, sokkal jobban szeretem, mint ő engem (lásd pl. Bözsi, L. Samu, exek), sokkal jobban ragszkodom, sokkal jobban megsebez egy elejtett megjegyzés, amit más észre sem vesz, vagy lepereg róla. Egyszerűen nem bírom elviselni, ha valakinek nem tetszik, amit alkotok. Nem mérges leszek tőle, hanem végtelenül szomorú. És sokkal erősebben hatnak rám a külső dolgok, mások hangulata, a légkör, a feszültség, az érzelmek.
 A multkor még magamat is megdöbbentettem, amikor a borünnepen elbőgtem magam a sváb kórus előadásán: Iszonyatosan öreg emberek arról énekeltek svábul, hogy milyen szép volt az ifjúságuk, hogy milyen szép volt a szerelem, hogy mennyire kíváncsiak voltak, mit hoz az életük. Egy fiatal srác, asziszem, vmelyik Pregicer kísérte őket tangóharmónikán és vezényelt nekik, ők meg mosolyogva, vidáman, örömmel énekeltek, ritmusra lengett a szoknyájuk (mármint a néniknek), összekarolva dülöngéltek a ritmusra. Elég borzalmas volt amúgy, de engem megérintett. Szerintem én voltam az egyetlen rajtuk kívül.

A negyedig bogyón túl

Már túl vagyok a 4-ik bogyón, és azt kell mondjam, hogy kezdem magam jobban érezni. Azon mérem a jvaulási folyamatot, hogy mennyit és milyen szívesen beszélek. Mert amíg szarul voltam, beszéltem, ugyan, de nem élvezettel. Csak muszájból. Nem mondom, hogy tökéletes a helyzet, még azért nem vagyok a régi önmagam, de legalább beindult a folyamat.
 Az események is sűrűsödtek az utóbbi időben, talán ezért sem érzem már úgy magam, mintha beragadtam volna egy szurokkal teli kátyúba.
 Új elhatározásaim vannak:
1. beszerzek egy rollert. Egy olyat, ami elbír, és amit össze lehet csukni. Be szeretném építeni a mozgást a napi rutinba, de a kocogás olyan nyögve-nyelősen meg, meg mindig van vmi bajom- most pl. eltört alattam az egyik lépcső a kapu előtt, és 10 percbe telt, mire perisztlaltikus rángatózásokkal begyűrűztem a házba. Minden esetre eléggé fáj a csípőm, szal, ha este futni kéne mennem, biztos meggyőzném magam, hogy nem olyan fontos.
 Viszont, ha lenne egy rollerom, azzal csapathatnék ezerrel, fleszállhatnék rossz időben a villamosra is, annyit mennék, amennyit akarok, a fájós csípő sem befolyásolna, és haza tudnám hozni, nem kéne a városban hagyni, mint egy bicót, monnyuk. És az epres meg a főépület közötti távot is gyorsabban megjárnám. Szerintem király lenne. Jut eszembe: tudok én egyáltalán rollerozni? Mielőtt elindulok vele a körúton, azért a bizti kedvéért gyakorolok egy kicsit itthon.
2. most, hogy hivatalosan is kezelés alatt állok, nincs többé okom a fruszt-zabálásokra. Oda fogok figyelni megint arra, hogy mit eszem és mennyit, újra leállok a kenyérrel, és húst, joghurtot meg salátát fogok fogyasztani. Meg reggelente gyümölcsöt. Ez a lépcsőtörés már a második sokk, ami a kilóimmal ér: az első akkor volt, amikor anyuéknál felkészületlenül ráálltam a mérlegre. Legutoljára az esküvőmkor voltam ennyi, újra elértem a maxot, mélyponton zubogok a zsír-fürdőben. Tegnap már sétáltunk egy órát anyuval meg a Szemivel, ma remélem, nem jön közbe semmi és megint el tudunk menni egy-két körre. Érdekes, hogy amúgy nem érzek különbséget fizikailag- mondjuk nyárhoz képest, amikor 10 kilóval kevesebb voltam. Talán nyugtalanabbul alszom egy kicsit, ennyi az egész.
3. Még mindig nem zajlottak le a prezentációk, ami az én szempontomból, azt hiszem jó: volt időm gondolkozni, és beszélgetni a többiekkel. Úgy gondolom, bár a tavalyi után már semmit sem merek kijelenteni, hogy valószínűleg sikerült felvérteznem magam a kritika ellen. Azt hiszem, képes leszek nem rágörcsölni a dologra, pontosabban, mivel folyamatosan halasztódik a dolog, elmúlt a görcsölésem. Eljutottam arra a pontra, amikor úgy érzem, elegendő anyagom gyűlt össze, gondolatban már a kiállítás témájával foglalkozom, vannak ötleteim, vázlatolgatok.
 Nem görcsölök, nem izgulok, nem lesz gáz, ha beszólnak, nem érdekel zakkant meg. De nem fognak beszólni. Mér szólnának?
4. Mivel már a javulás útjára tértem, megint többet foglalkozhatok a Danival. Az utóbbi időben csak a magam baja érdekelt, nem kíméltem, rázúdítottam a rossz kedvemet, veszekedtem, vitatkoztam, nem szexeltem, nem takarítottam eleget. A munkahely váltás miatt (mert a múlt héten felmondott és átjelentkezett egy új helyre, ahol rögtön fel is vették) baromira izgul, a régi helyén minden nap nayfognak neki, hogy ne menjen el, ne hagyja őket cserben, ígérnek neki fűt-fát, de neki erősnek kell maradnia. Már ott tartottunk, hogy megingott az elhatározása, nem volt biztos benne, hogy tényleg mennie kéne. A közvetlen főnöke akkora fizetés emelést ajánlott neki, amennyit az új helyen nem keresne. Kérdezte tőlem, hogy na most mit csináljon? Mondtam neki, hogy ez az ő döntése, én nem látok bele ezekbe a dolgokba. Annyit tanácsoltam csak, hogy ne a pénz legyen, ami eldönti a dolgot. Ha fél váltani, meg szereti a Szebetont, maradjon. Ha viszont fontosabb neki, hogy közelebb legyen, fűtött és légkondis helyen dolgozzon, ne kelljen többet hegesztenie, ne végezzen olyan sok nehéz, fizikai munkát, akkor menjen.
 Még három és fél évig úgyis csórók maradunk, nem változtat ezen az a plussz-mínusz 30ezer forint. Diploma után meg dobbantunk Costa-Ricára vagy Srí Lankára, visszük az egész családot, és életünk végéig szerény luxusban tengetjük a mindennapjainkat. A bambuszvillánk a tengerparttól nem messze áll majd egy hegytetőn, cunami biztos helyen, lesznek tyúkjaink és kecskénk és tehenünk és lovunk és disznóink, és egy benszülött család, aki tisztes fizetésért nekünk dolgoznik. Én a tengerre néző, teraszos műtermemben fogok dolgozni, Dani a két saját és egy örökbefogadott gyerekünket neveli közben. Minden barátunknak és rokonunknak építünk saját bambuszházat a hegyünkön, alapítunk egy új kolóniát, egy falut, ahol csak olyan emberek élnek, akiket szeretek. Meg a benszülöttek, akik nekünk dolgoznak jó pénzért. És lesz saját ovink meg iskolánk, a nagyobb gyerekeket iskolabusz viszi majd gimibe meg egyetemre a városba. És a falu minden hétvégén nagy, közös tábortüzezést és sütögetést rendez, és nem kell majd órákat bumlizni senkinek egy romantikus filmnéző délutánért, mert mindenki ott lesz helyben. Lesz egy saját mozink is. Popcorn géppel, hogy a Zsófiék örüljenek. Úgy lesz beállítva, hogy az Orsi adagját mindig túlsüsse és túlsózza, pont, ahogy szereti.

Besötétedett már teljesen, nem sokkal, miután elindultunk hazafelé. Az ablaktörlőt a legnagyobb sebességre állítom, és feltekertem a hangerőt a rádión, mert elnyomja az ablakpárátlanítás zaja a kedvenc Anima számom. Mili hátul motyog magában, anyu az anyósülésen kucorog. Megpróbálok nem sokat pislogni, amikor a szembejövő autós pofátlanul belereflektorozik a szemembe. Találomra tekerem a kormányt, mert úgy emlékszem, itt egy kanyarnak kell lennie. Mikor már nem káprázik a szemem, és újra sötétségbe borul az autó, felkapcsolom én is a fényszórót, de nem segít sokat, csak a tejfehér ködfalat látom jobban, az utat nem. Lassítok. Gondolatban szídom az apósom, akitől az autót kaptuk- mi a francért nem rakott bele ködlámpát? Aztán már az apámra vagyok dühös, az egyik kanyarban egy betonnal befoltozott kátyun megcsúszik a hátsó kerék- kinek jut eszébe 4évszakos gumikat venni egy olyan autóra, amin 4 vadi új nyári gumi van? Nem lett volna ésszerűbb téli garnitúrát venni? Ráadásul anyu használja a legtöbbet, az én anyám, akit eddig minden télen legalább egyszer ki kellett húzni az árokból...  Mire megérkezünk és kikászálódunk, már szédülök a nagy koncentrálástól, és iszonyúan megéheztem. Mintha legalább 6 órát vezettem volna, úgy kimerített ez a 30 perces út.
 A Rozmaring utcába megyünk, nem haza, mert anyu segíteni akar a gipszezésben, én meg örülök neki, mivel a jövő héten már kezdődnek a prezentációk. Nem mondom, hogy pánik fogott el, inkább csendes kétségbeesés: én egész eddig úgy gondoltam, hogy leghamarabb decemberben kell újra kiállnom az osztály és Eszterék elé. Nem vagyok kész semmivel, a 40ből jó, ha 10 elkészült, és ezek se teljesen. Nincsenek kiglettelve, lealapozva, lefestve. Nem így terveztem. Ez nem lesz így jó. Tavaly év végén felkészülten, összeszedett gondolatokkal, mindenre elszántan vártam a prezentációt. Ha így ilyen szar lett, mi lesz most?
 Ülök a vécén, és emelkedő vérnyomással hallgatom a hülye kutya hisztérikus ugatását. Megpróbálom az interneten látott toka-eltűntető gyakorlatokkal elterelni a figyelmemet róla. Már fájnak a nyirokcsomóim a sok nyakfeszegetéstől. De tényleg attól van? Eléggé meg vannak dagadva. Ha jobban belegondolok, mindig be vannak dagadva. Biztos limfómás vagyok. Hülye vagy, lányom, nem limfómás, mondom fennhangon, miközben  visszateszem a vécékefét a helyére. Csak az elnyomott hipohondriád meg a depressziód beszél belőled.
 Dani valami új Vin Diesel filmet néz, röhögnöm kell, ha csak meglátom a buta képét. Az egyik német filmkritikus azt mondta róla, ő az új Chuck Norris. Mennyire igaz! Bevackolok a kanapéra, fásultan bámulok ki a fejemből. Foszlányokban ér el az agyamig a cselekmény. A gémoftrónszos vöröshajú barbár csaj sírva szólongatja halottnak hitt Dieselünket. De az pár feszült pillanat után levegőért kap és feléled. Én is jó mélyen beszívom a levegőt. Kutyatáp szag van. Na eddig sikerült elterelni a figyelmemet. Most megyek és leüvöltöm a büdös ugatós dög fejét. Ne legyél hülye- mondom magamnak- ez egy kutya. Az a dolga, hogy ugasson. Csak az elnyomott agressziód és a depressziód beszél belőled.
Hmm... lehet, hogy nem kéne annyit mondogatnom magamnak, hogy depressziós vagyok? És az se jó jel, hogy mostanában ennyit beszélsz magadban, kisanyám.  

Na végre ettem egy jót. Délután aludtam is egy jót. Most újra embernek érzem magam. Ezen a héten már éreztem a javulást mind hangulatilag, mind egészségileg. Elkezdtem szedni az E-vitamint, aminek hála fele annyit izzadok, mint eddig. Persze ez még mindig 4x annyi izzadtságot jelent, mint egy átlag embernél, de azért haladunk.
 Keddtől a suliba is bejártam rendesen, és azt kell mondjam, jót tett. Sokkal jobb, mint itthon egyedül kuksolni és szortyogni a depresszióban. Szerdán mentünk Jucival és Katával kajálni anatómia előtt. Vegetáriánus, krisna büfébe mentünk, és ettük csatni meg szandzsit meg azt a másik hogyhíjjákot meg sárga színű rizst, és azt a puffancskenyeret. Kicsit aggódtam, mert ugye eddig akár hányszor a Katával kajáltam, mindig fosás lett a vége. Na jó, csak egyszer az indiai zaba után a filmnézéskor, tudjátok?
 Minden esetre nem volt baj, hogy volt nálam savlekötő, anatómián betoltunk egyet-egyet a Jucival. Egész jól sikerült a popsi-rajzom, éppen a medence izmait vettük és vittem szenet meg vettem monopol radírt a bácsinál.
 Előtte való nap, kedden csajos este volt nálunk, bevackoltuk magunkat a meggypiros kanapéra popcornnal és glühweinnal és szexről, szerelemről, gonosz anyósokról és öregedő szülőkről beszélgettünk éjszakába nyúlóan.
 Csütörtökön délelőtt műteremben voltam és végre tudtam beszélni Emesével. Hát nem volt elragadtatva a kisplasztikáktól, az egyikre azt mondta, olyan, mint amikor anyuka otthon összetákol egy jelmezt az óvodai előadásra. Amugy szerinte túl különbözőek, és inkább ki kéne találnom 3 vagy 4 fő fajtát és azokat továbbfejleszteni. Eszter ehhez képest azt mondta, amikor még csak az első 3 vagy négy volt kész, hogy csináljak sokkal többfélét, amik sokkal eltérőbbek egymástól. Hát, most akkor mit csináljak? Különben nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a prezentáción... a tavalyi második félévet konkrétan átgüriztem, állandóan festettem, rajzoltam, dolgoztam és 3mast kaptam. Ehhez képest idén elég nehezen mentek a dolgok, alig bírtam rávenni magam, hogy bejárjak, ha itthon maradtam, aludtam, vagy olvastam. Persze azért rajzoltam is, vázlatoltam a gipszekhez, meg csináltam a plasztikákat, de korántsem akkora lelkesedéssel, mint tavaly.
 Más....
Most már 9 hónapja itt lakunk, és most értem el arra a pontra, hogy kialakult nálam egy bizonyos rendszeresség. Az első hónapokban bútoraink sem igazán voltak, nem főztünk, nem mostunk, nem volt háztartás, amit vezethettem volna.
 Hétfő este volt, asszem, amikor sikerült valahonnan egy őzcombot, egy nyulat és másfél kiló borjúhúst szereznem ingyen. A nyulat meg az őzet elvittem anuyékhoz, itthon meg nekiálltam, hogy megcsináljam a borjút. Már annyit főzicskéltem a konyhámban, hogy rutinszerűen húzogattam a fiókokat deszkáért, késért, oda se figyelve nyitogattam a szekrényeket edényért és hozzávalókért. Mili néha odajött, hogy nézze, mit csinálok, felültettem magam mellé a pultra, szörpit csinált magának, szívószálat vett elő a helyéről. Egészen otthonos érzés volt.
 Hétvégenként rendezek nagymosást, porszívózok, felmosok, teregetek. És élvezem. Vasárnap a kertben szoktunk tevékenykedni: Dani pl. a nyár óta a teraszon rohadó matracot hárította el a Milivel, meg felrakták az esőcsatornát a tető alá. Én hátul aprítottam a gyújtósnak valót a még tavasszal kivágott bokrokból. Közben eldiskuráltam a szomszédokkal, mondtam Anikó néninek, hogy ha szüksége van rá, ő is jöhet nyugodtan és vagdoshat magának gallyakat, mert nekünk rengeteg van, örülünk, ha elfogy. Nagyon örült neki, mert nincs túl jól helyzetben anyagilag, így legaláb gyújtósra nem kell költenie.
 Visszatérve borjúra, meg kell mondjam, hogy nem lesz a kedvencem. Nem hiszem, hogy ezelőtt bármikor is ettem volna. Már az elkészítése is olyan fura volt. Érezni lehetett a nyers hús fogásán, hogy egy gyönge kis állatka volt szegény. Egy baba. Olyan puha kis izomrostok voltak, olyan sikamlós, világos, erőtlen... még a szaga is gyenge volt. Nem olyan tipikus hús szag... Már amikor vagdostam, rossz érzésem támadt, amikor meg ettük, a Danival egy ideig ízlelgettük, aztán kijelentettük, hogy nem eszünk több bocit. Mert kegyetlen kannibáloknak éreztük magunkat. Pedig mindketten nagy húsimádók vagyunk.

napsütéses depresszió

Gyönyörű fények, langy szellő, színkavalkád mindenütt, opálos égbolt, csivitelő madarak, friss levegő. Mivel rászoktam a korai fekvésre, üdén, kipihenten és időben (!!) ugrok ki az ágyból, kitárom az ablakokat, tervezem a napomat. Leadom a Milit az oviban, utánna irány az Epreskert. Délben könyvtár, készülök a holnapi előadásomra, utánna művtöri. Aztán kajaszerzés, de elvitelre, mert itthon akarok enni kint a kertben, miközben napozok, utánna elhozom a gyereket, végül naplementi séta a kutyával, esti szeánsz, egy rész modern family a Danival, egy a sebész clive owenemmel. Aztán usgyí az ágyba.
 Már eljutottam odáig, hogy leadtam a gyereket az oviba, és teljes glancban, az összes cuccommal a buszmegállóban állok és várok. Kifejezettem melegen süt a nap, pulcsit már levettem, mégis izzadok, mint a ló. Mellettem egy anyuka-ismerős télikabátban vacog, épp a hétmérföldes, kötött sálját tekeri a nyaka köré. Hirtelen, mintha ólmot pumpálnának a gyomromba. Szép lassan lelohad a vigyor az arcomról, hátam meggörnyed, karjaim erőtlenek. Olyan rossz hangulat tör rám, olyan súly húzza lefelé a testem, hogy legszívesebben ott helyben elbőgném magam. Állok, és végiggondolom a napom: fel fogok szállni a buszra, nem lesz ülőhely. Végigizzadom az egész utat, mint csütörtökön is, a hajamról fog már csöpögni a végére a verejték. Aztán az Epresben felvergődök a harmadikra, és ahelyett, hogy munkához látnék, először kajálok, aztán dumálunk, aztán semmihez nem lesz kedvem. A könyvtárban nem találok majd semmi használatót, végül úgyis csak az internet tud majd segíteni. A művtöri előadás alatt nem lesz levegő, büdös lesz, álmos leszek és idegesíteni fog a nő állandó őőőzése, amivel tönkreteszi az amúgy zseniális óráit. Mire hazaérek, fakras éhes leszek, de nem lesz időm enni, szaladni kell a Miliért, utánna először majd neki kell kaját csinálni, inni adni, beszélgetni, stb... Mire kajához jutok, este lesz, telezabálom magam, nem lesz kedvem sétálni menni....
 Arra ocsúdok a merengésből, hogy a busz nyitott ajtóval áll előttem, már mindenki fölszállt, és leült, mert egy csomó üres hely van még, a sofőr meg türelmetlenül rámkiabál:-Maga nem száll föl?
Nem szállok föl, könnyes szemmel elindulok hazafelé, mert tudom, hogy nem lenne szabad itthon maradnom, de tudom azt is, hogy nem bírnám ki ma az egyetemen. Borzalmas, nyomasztó fekete ködbe burkolózva botorkálok a járdán, alig hallom a falubeliek jó reggelt sárikázását, a szép idő, a napfény, a madarak mintha fényévekre lennének tőlem, látom, de semmit nem érzek. Itthon megpróbálom kideríteni, mi lehet a hirtelen depresszió oka... talán a reggeli negatív terhességi teszt? vagy, hogy a Danival elég sok összezörrensünk van mostanában? Hogy még mindig nem jött meg az ösztöndíjjam? Vagy ez az állandó izzadás, ami pár hónapja minden napomat megnehezíti? De én nem az a típus vagyok, akit az ilyen dolgok letrítenek. Egész eddig zokszó nélkül törölgettem a homlokomat, élvezettel kötekedtünk egymással a Danival, minden pénz-gondot leküzdöttünk valahogyan és pontosan tudom, hogy rengeteg időm van még teherbe esni. Akkor meg mi a fene van velem?

Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz vasárnap délelőtt kaját felhajtani a fővárosban.... Az orrom előtt ment el a 10:25ös busz, én meg még mindig részeg voltam tegnap estéről, égett a gyomrom és olyan éhes voltam, mint egy kiló spangli után. Szóval felkerekedtem és elindultam, hogy keressek egy pékséget. Gimis koromban volt egy a retek utca elején, de most a kirakatban csak egy üzlethelység kiadó papír lógott. Elmentem a fényutcaipiac aljában lévő Fornettiszerű kis helyre, ahol anno a Pacsnikat vásároltam. Eladó. Jókenyér sütöde a Lövőházban vasárnap zárva. Match a Mammut aljában vasárnap zárva. Vagy bemegyek vmi gyorsétterembe, és eszek vmi reggeli-menüt, vagy választhatom a jég-büfét a Fényutca és a Lövőház sarkán. Mivel már az olajban sütés gondolatától is émelyegni kezdtem, ez utóbbi felé vettem az irány. Akkora sor volt, hogy a Mammut mélygarázsáig ért, dehát volt egy egész órám, gondoltam mindegy, hogy itt várok, vagy a busziban. Mire sorra kerültem, márcsak 10 percem volt az indulásig, szóval kávét nem rendeltem, mert a pultosnéninek már előttem is meggyűlt a baja a géppel. Kértem 10 kicsi tökmagos pogácsát, a könnyem majdnem kicsordult, miközben leperkáltam az 1030 forintot érte. Aztán usgyí, futottam a megállóba. Csakhogy a busz lerobbant még befelé jövet, pótlóbusz nincs, mert nincs, aki vezesse. Mint megtudtuk, 50 buszsofőt hiányzik a Volánnak ahhoz, hogy zavartalanul tudja működtetni a rendszert, de egyszerűen senki nem jelentkezik az állásra, pedig most emelték fel a fizut 100ról 110 ezerre. Szóval leültünk a padokra és vártuk, hogy történjen valami. A mellettem ülő nénivel eldiskuráltunk az élet nagy dolgairól, pogácsát majszoltunk, én meg élveztem, hogy egyre kevésbé szédülök. Aztán jött egy busz majdnem egy óra múlva, beállt a pátyi indulóhelyre, és közölte a sofőr, hogy körjáratba megy, mert ő az egyedüli vasárnapos, szóval hosszú útra számíthatunk.
 Az előttem levő négyesbe beült egy 3tagú család, apu, anyu, egy 14 év körüli Justin Bieber meg egy unokaöccs vagy egyéb atyafi, aki, mint később kiderült, nemrég kezdte a fősulit. Szakálla volt, fekete keretes hipszter szemüvege, szűk gatyó, macbook air az ölében. Először arról tartott előadást, hogy mi alapján kéne középsulit választania Bieberünknek. Ha szeretsz rajzolni, mondta, menjél rajzszakra, ha törit szeretsz tanulni, menjél gimibe. Ezt kábé 20 percig fejtegette. Oké, így anyu, de mit ér egy rajzszakkal? Hát, mondja hipszterünk, elmehet utánna webdizájnernek vagy játékfejlesztőnek. Plakát szakon például olyan szinten fejlesztették tudománnyá a dolgot, hogy már az alapján rakják össze a hirdetéseket, hogy az emberek szeme a plakát melyik részeire fókuszálnak először. Megfejtették, hogy a legtöbb ember a bal felső sarokba néz először, így oda rakják a legfontosabb információkat.
 Ezek után áttért arra, hogy a magyar oktatásügyet szídja, akkor majdnem megbocsátottam neki a plakát-dolgot, de sajnos kiderült, hogy szerinte azért tartunk itt, mert a tanárok szétlopkodják az iskolákat. Utánna kifejtette, hogy BA diplomája megszerzése után rögtön dobbant Németországba, mert ott annyira más a mentalizmus. Az emberek a piacon becsületkasszába dobálják a pénzt, nem a termelőnek fizetnek közvetlenül, ezért olyan élénk a gazdaság. Ha No-ban leghallják, hogy Mo-ról jöttél, rögtön adnak neked munkát, lakást, biztosítást, mert a magyarok mind tudnak németül, meg hát ugye testvérnépek vagyunk 1934 (????) óta az idealizmusban.
 Bieber és apu egész idő alatt az ájfónjaikat nyomkodták (komolyan nem értem, hogy miért a volánon ültek a luxusterepjárójuk helyett), de anyu ühümmözött és néha hevesen gesztikulálva a csávó szavába vágott. Közös témájuk volt még a fogyókúra és az edzésprogramm, hipszterünk a jelek szerint több hónapja vegán diétán van és vagy 20 kilót fogyott. -Az nem ér semmit, Klárá (így, ával), ha nem eszel zsírt meg cukrot. Az egész fejben dől el. Tévhit, hogy a kalóriabeviteltől függ a testsúlyod. Sokszor kell enni keveset, egészségeset, adalékmenteset, és a tested meghálálja. Én egy nap 50g rizst eszem és 100g rostot, pl. brokkólit, nem éhezem, nem szenvedek, és hát látjátok az eredményt.
 Mielőtt leszálltam volna, leesett a vércukra, és kénytelen volt lenyomni a 30 centis tobleronét, amit még a berlini reptéren vásárolt.

Egyszerűen alig bírok pár nyugodt percet tölteni a gép előtt. Nem azért, mert nincs időm, vagy mert nem hagynak békén, hanem azért, mert lejárt a w10-es próbaverziója, és random időközönként újraindítja magát egy szaftos kékhalál üzenet kíséretében.
 Ebből aztán több dologra is rájöttem: egyrészt tök jó, mert nem vagyok gépfüggő. Nem akadok ki, ha nem tudok napi több órát fészbúkolni, vagy wowozni a Danival. Másrészt kiderült, hogy ha nem nézem minden nap az emailjeimet meg a közösségi oldalakat, akkor sem szakadok ki a szociális hálómból. Az emberek, ha akarnak tőlem vmit, smst küldenek, felhívnak, átjönnek. Tök király. Sokkal inkább fennforgónak érzem magam, mint előtte.
 Harmadrészt azért szar is, mert pl. szerdán vagy húsz percet vártam este 6 után a vetítő előtt a Beke féle kultúrizé órára, de mivel nem voltam neptunon, nem kaptam üzenetet, hogy elmarad, vagy máshol lesz.
 Eszterrel megvolt az első konzultációnk, amit ő fülbegyónásnak nevez. Idén nem az van, hogy Emese az egyik épületben, Eszter a másikban, hanem mind a ketten végigjárják egyenként az összes hallgatót, és mindenkivel külön megbeszélik a megbeszélendőt. Én hétfőn kerültem sorra, bár nem hozzám jött, de csak ketten voltunk a műteremben a Ryu meg én, és mivel én vagyok a felsőbbéves, velem kezdte.
 Mutattam neki a gipsz-kisplasztikákat, mondtam, hogy kábé 15-20 ilyet akarok összesen, különböző méretűt, különböző fajtát, különböző színűt. Mondta, hogy szerinte ne fessem be, mert nem lesz tőle jobb. Mondtam, hogy de befestem. Mondta, hogy ne 20-at csináljak, mert annyit még csuklóból összerakok, hanem 40-et, mert azzal már szenvednem kell meg agyalnom rajta. Mondtam, oké, de azzal elleszek egy darabig, mert ugye ezeknek száradni kell meg glettelni meg alapozni stb. Mondta, oké. Kérdeztem, hogy mondjam-e a portrés feladatra az ötleteimet, mondta, hogy ne, az most nem érdekli, azt majd együtt az osztályjal megbeszéljük. Aztán áttértünk a gyerekeinkre, ilyen módon 5 perc alatt letudtuk a féléves fülbegyónást. Azért jó lenne még az Emesével is beszélni vmikor, hátha van vmi konkrét hozzáfűznivalója a dolgaimhoz.
 Minden esetre festés-téren új dimenziókat fedeztem fel. Teddy vmelyik nap mutatott pár képet, ami megdobogtatta a szívem. Macro felvételek voltak Harmatfüvekről és Vénusz légycsapóiról, az én színeimmel- sárgák, rózsaszínek, tükízek. Az fogott meg bennük, hogy- ugyebár, ahogy a makrofotók működnek- az, amire ráfókuszált, az éles, és minen kis részlet gyönyörűen kivehető, de a háttérben, meg körös-körül még egy csomó minden látszik, csak elmosódva és ez egészen nagy tér-élméynt nyújt az iszonyat durva plane-air miatt. Mintha óriási távlatok lennének az icipici növényrészek között. És ettől az egésznek lesz egy olyan szürreális mesevilág hangulata, amibe tök jól beleillenek a lényeim, ráadásul, ha sikerülne megfogni azokat a fényeket, amik a fotókon voltak.... Nagyon érdekes lenne sztem.
 Na ugyhogy most elkezdek ezeken agyalni, de azért persze csinálni kell a portrés feladatot meg a gipszfigurákat, ugyhogy nem fogok unatkozni, az biztos.
 Szombaton szusi-buliba megyek a Gergőékhez, meg előtte a Petinek beadom a laptopot, hogy csináljon vele vmit. Jövő 7en vmelyik nap suli után Nyuszi-estét tartunk, csütörtökön csajos este Orsiéknál. Élvezem az egyetemet, élvezem az itthon-létet (bár a ház megint úgy néz ki, mint a disznóól), és úgy általában, minden király. Ja, a héten 3 ember mondta csak úgy, minden előzmény nélkül, hogy milyen szép vagyok. Hö! Hát lehetne ennél jobb?

Karzsír és szellemek

Jajj, anyám, de döcögősen indulnak be a dolgok. Mindig, amikor kezdenék belelendülni a napi rutinba, kezdeném beleásni magam a munkába, lebetegszik a gyerek, aztán én, aztán megint a gyerek, és mindannyiszor kizökkenek a dolgokból. Arról volt szó, hogy a harmadik évben már nem lesz annyit beteg, nem? Meg, hogy az úszástól erősödik az immunrendszere. Meg, hogy majd a Dani itthon marad vele, ha nekem dolgom van a suliban.... hát ezek közül eddig egyik se jött össze, kivéve 2 napot, amikor a Dani itthon akart maradni mert sportünnep volt a munkahelyén. És akkor még csak nem is volt igazán beteg a gyerek....
 Asszem, már írtam, mi a feladat: önportré, ami nem feltétlenül jelent önarcképet, és portré egy hozzám közel álló vérrokonról, aminek szintén nem kell konkrétan az illetőt ábrázolni. Először nagyon megörültem, mert idén amugy is portréval akartam foglalkozni, de aztán arra gondoltam, hogy valószínű arra kíváncsiak, ha már így ki van hangsúlyozva a dolog, hogy hogyan oldanánk meg a feladatot anélkül, hogy konkrétan lefestenénk magunkat és a választottunkat.
 Erről elsőnek Csotváry magányos cédrusa jutott az eszembe, amiről 2. félév elején tartottam kiselőadást. Akkor tudtam meg, hogy a fa, mint olyan, kedvelt önábrázolási módszer a festők körében.
 A második ötletem egy társasjáték volt: Sári-élet-játék, szépen megcsinált tábla, vagy terepasztal az életemről, dobókocka, mezők, ha idelépsz, ez történik, ha oda, akkor húzol egy gonoszgombakártyát. Lehetne, mondjuk, egy x hetes, vagy hónapos akció a dologból: mindig azt csinálom, amit dob a kocka, a valóságban is végiglépegetek a pályán. Csakhogy a két munkának azonos tematikára ajánlott épülni, azt meg nem várhatom el, teszem azt a Militől, hogy ha rálép a leiszodmagadabarátnőiddel mezőre, akkor azt meg is csinálja. Akkor jutott eszembe, hogy ki kéne választani a vérrokont.
 Alapból csak nőket tudtam elképzelni, a következő sorrendben: Anyu, Mili, Nagymama, Köröszt, Nelly, Gombosnagymama.
 Ha maradnék az arcképfestésnél, egyszerű lenne a dolgom. Ha anyut választanám, vagy a Milit, ugyan abból a szögből festeném őket, mint engem, és az lehetne a téma, hogy a hasonlóságok meg a kor meg a jellem beli különbségek milyen arányban befolyásolják a kép milyenségét. Lehet, hogy mondjuk egymásra festeném a portrékat, vagy valamilyen viszonba helyezném őket, pl diptichon vagy triptichon.
 A nagymamára is lennének ötleteim, eléggé foglalkoztat mosanában a halál gondolata, aminek persze ő az oka. De nem mondhatnám, hogy hozzám közelálló vérrokon lenne, alig ismertem. Persze az is érdekes téma, hogy hogyan jeleníteném meg ezt az idegenséget, úgy, hogy mégis látszódjon a lelki rokonság, mert sztem nagyon sok mindenben hasonlítottunk egymásra. Minden esetre valaki olyat szeretnék megfesteni, aki iránt sokkal intenzívebb érzelmek fűznek. Orsihoz egyre közelebb kerültem az utóbbi időkben, de egyrészt baromi nehéz lenne összehozni, hogy üljön nekem, nem is akarom feltétlenül ráerőszakolni magam, és félek is az éles nyelvétől, tudjátok, nem viselem túl jól a kritikát (mint azt előző félévben tapasztaltuk) a munkáimmal kapcsolatban.
 Nellykét imádom, tutira szakítana  rám időt, szívesen csinálná, lehet, hogy meg is fogom kérni a közeljövőben, de nem ehhez a projekthez. Vele kapcsolatban egyszerűen nincs ötletem, nem tudnám sehogy megcsavarni, erőltetni meg nem akarom.
 Viszont róla jutott eszembe a Gombos Nagymama. Nekem a dédmamám, a Nelly, Gyuszi, apu, Musza és Rettenetes nagymamája. Lóg róla egy fénykép a Krúdyban, pici, ovális aranykeretben. Mosolyogva néz ki oldalra, nagy, csillogó szemei vanak, a szemöldöke mint apué és az enyém, hosszú, fekete haja feltűzve, mint az én esküvőmön.
 Annyi sztorit és anekdótát és aranyköpést hallottam róla/tőle, annyi szeretettel és tisztelettel mesélt róla mindenki, hogy komolyan nagy veszteségnek érzem, hogy nem ismerhettem sose. Összeraktam róla a fejemben egy képet, elképzeltem, milyen lehetett, hogy mozgott, milyen volt a mimikája, a hangja, hogy gesztikulált, hogy nevetett (biztos neki is visítós röhögőgörcsei voltak, mint a Nellynek meg nekem), hogy főzött, hogy öltözködött. Annyit színezgettem magamban a részleteket, annyit foglalkoztam vele gondolatban, hogy néha elfelejtem, hogy sose láttam őt, hogy már akkor rég halott volt, amikor én megszülettem. Olyan alapvető dolgokat viszont nem tudok róla, hogy mikor született, hol nevelkedett, hol tanult, hogy ismerkedett meg a dédapámmal, milyen magas volt, hány évesen halt meg. Lázár volt, az biztos, de dupla neve volt, Csíkvacsácsi-Lázár?  Valami vicces volt az első neve...
 Nem lényeg. Minden esetre ha meg akarnám festeni, nagyon halvány, derengő fényben ülne, alig látszana, talán egy ablakban vagy tükör előtt ábrázolnám, nagy, lobogó fátyolfüggöny mellett. Nehéz lenne megcsinálni, sötét kép lenne, nem olyan színes, élettel teli, mint az önarcképem, de ez is élénk, inkább szoborszerű. Vagy egy nagy, sötét mélység aljáról derengene fel egy-két kicsi, színes, világító lény halvány fényében.

Az önportrét még nem sikerült eldöntenem, hogy csinálom meg. Jó lenne gyakorolni a portrét, ahhoz meg én vagyok a legkézenfekvőbb alany. De próbálkoztam egy-két vázlattal, direkt vittem be a műterembe egy tükröt, papírt, ceruzát.... nem sikerült. Azzal kezdtem, bár elhatároztam, teljesen objektívan, kíméletlenül ábrázolom a valóságot, hogy amint megláttam magam a tükörben, elkezdtem igazgatni a hajam, nézegettem az arcom, megcsináltam a sminkem, kerestem a legelőnyösebb pózt. Na ezt nem! Ha viszont ez így nem megy, akkor pont a másik végéről kéne próbálkozni: gúnyosan, cinikusan, kíméletlen önkritikával szemlélni magam. A következő képek villantak be: Orrnyeregtől felfelé vágott ülő félalak, horizontvonalon a tokámmal, hurkás nyakam és buggyos kar-hájam a középpontban. Vagy ön-akt rózsaszín striás bőrszín-hurkák absztakt kompozíciója, felismerhetetlen, melyik göröngy melyik testrészhez tartozik, plusszba zavaró elemként itt-ott szőrök, hajak, sörték, narancsbőr, szúnyogcsípés és mellbimbók. Ezt mondjuk 2x2 méteren. Voahhh! De imádnám festeni, és hogy dagonyázhatnék közben az önutálatban! Viszont lehet, hogy egyszer és mindenkorra elég lendületet adna a fogyókúrámhoz.

Egy kiló kenyér

Nagy választóvonalhoz ért tegnap az életünk. Olyasmi történt, ami eddig soha.  Dani hazaállított egy kiló kenyérrel a hóna alatt.
 Soha nem vettünk még kenyeret, amióta egy háztartásban élünk. Soha nem vettem magamnak kenyeret, amióta 19 évesen elköltöztem otthonról. Persze azért ettem, amikor anyóséknál reggeliztünk, vagy apuéknál laktunk átmenetileg. De mi mindig zsömlét vettünk, kiflit, stanglit (höhö, majdnem spanglit írtam), toastot, egyszer egy kis kerek cipót... Egész gyerekkoromban félbarna kenyéren éltem. Apu hazajött a munkából, hozta haza a veknit, ritkán volt úgy, hogy rögtön frissiben ehettünk belőle, először mindig az előzőnek kellett elfogynia. Szóval legtöbbször száraz volt, rágós héjjú, autó-szagú, amíg apu még a wartburggal járt. Nem szerettem. Németországban olyan hihetetlen jó minőségű pékárukat kaptunk, hogy sosem hiányzott a magyar kenyér. Ott általában magunk sütöttük készre a hűtős zsömlét, vagy tömör, szaftos bajor rozscipókat vettem magamnak. Itthon megpróbálok semmi kenyérfélét sem enni, a Dani meg zsömlén él. Mert praktikus szendvicskészítéshez, könnyen el tudja csomagolni magának, szereti az ízét, stb. Amikor tegnap beállított a kenyérrel a hóna alatt, olyan furcsa, mellbevágó érzés volt. A kiló kenyér az egy nagy darab kaja. Csak a miénk. Az sokáig eltart, az nincs megszámolva, az nincs beosztva adagokra. Mert nálunk amugy ez megy. Dani vesz magának minden szombaton 8 zsömlét, abból négyet megreggeliznek a Milivel vasárnap, négyet meg 7főn visz magával a munkába. Abból senki más semmikor máskor nem ehet, különben mit visz magával? Hétfőn veszi a köv. 10 db-ot, 8-at kétnapi munkába, 2-t Milinek. És így tovább. Ha a gyerek többet akart, vagy én kívántam meg esetleg, nincs mit tenni. Ki van számolva, be van osztva, nincs kihágás. Erre itt van most ez a kenyér... Friss, ropogós, illatos. Maga a megtestesült bőség és gazdagság. Úgy érzem magam, mint a Brunei uralkodó. De enni azért nem eszem belőle, lévén, ugye, bűnös szénhidrát. Erős vagyok.

Válltól fölfelé mindenem fáj. Már azt hittem, meggyógyultam, de ma reggel az ágyból kikelni is alig volt erőm. Rám férne már egy zuhanyzás, a hajam hátul a fejemhez tapad, elöl meg az égnek mered, kétnapos, megfolyt szemfesték rögökbe kövesedett a szempilláim tövében.... A tegnapi mézes fokhagyma-terápia felhőjébe és néhány mosásra szoruló göncbe burkolózva kúsztam be a gyerekkel az oviba 9 után 10 perccel. A késésen mérgelődő Barbara nénit sikerült azzal megpuhítani, hogy közöltem, jöhetnek hozzánk a nagyközépsősök diót szüretelni a dióünnep-héten. Már éppen elsomfordáltam volna, amikor elkapott a logopédus, hogy akkor most ráérek-e. Hát, gondoltam, a Ludwig múzeumos tárlatlátogatásra már nem érek oda úgysem, ha lendületből ráhasalok a földön húzott takonycsíkomra, szóval engedelmesen utánnakullogtam, keresztül az egész óvodán, igyekezve nem lélegezni, nem szörcsögni és a lehető legkevesebb bacit szétszórni magam körül.
 Hétfőn volt a Mili képességfelmérésen, amin megállapítják, hogy van-e beszédhibája, és mehet-e jövőre iskolába.
 Röviden összefoglalva: Van és Nem. Bővebben: a csaj úgy kezdte, hogy elmondta, milyen diplomái és továbbképzései vannak, hány éves munkatapasztalata van, és hogy mennyire imádja a gyerekeket. Na, én akkor már tudtam, mi a szitu. Aszongya, torzak az s és sz hangjai, valamint a c és cs hangképzése fogyatékos, ami valószínűleg a szájüreg lágy kötőszöveti részeinek rendellenes fejlődése miatt van. Óvatosan megkérdeztem tőle, hogy megnézte-e. Azt mondja dehogy, ő nem gégész! Akkor, kérdeztem, nem lehetséges-e esetleg, hogy azért beszél így, mert kétnyelvű, és a németben ugye, pont ezek a hangok teljesen mások, mint a magyarban? Hát ő neki erről fogalma sem volt, de most, hogy mondom, igen, ez tipikus. Ezek után már elég szkeptikusan álltam a dologhoz: hogy lehet úgy felmérni egy gyerek értelmi képességeit és pszichológiai állapotát, hogy asse tudjuk, kiféle? Na mindegy...
 Az első iskolaérettség-ellenes érve az volt, hogy rosszul tartja a cerkát. Hát, mondom azon lehet segíteni, nem? Ha ez akkor nagy baj.. Lehet, persze, mondja ő, csak egy háromszög-alakú kis gumi eszköz kell hozzá, ami az elsősök kezdőpakkjában majd úgyis benne lesz... no comment. Na jó, a következő... nem sikerült megcsinálnia a sorminta feladatot. Pedig hát azt már minden nagycsoportos tudja, hogy lehet, hogy ő nem? Pedig nagyon egyszerű. Mondom, azért nem tudja, mert nem nagycsoportos. Középsőben még nem csinálnak ilyet a gyerekek. Ja, jó, akkor az oké. Persze, azért logikával ki lehetne következtetni, dehát most egy feladat nem sikerült, az nem olyan nagy baj. Következő. 5ből egyszer nem sikerült meghatároznia a teret az ábrák alapján. Pl. hol van a lapát? az autó és a labda között, stb...Piros hordó előtt piros kacsa. Hol a kacsa? Na, erre azt mondta, "mögötte".   
 Ezen kívül a legutolsó feladattal volt még problémája, amikor megmutott neki a nő kártyákat, és neki vissza kellett volna mondania emlékezetből, hogy miket látott. Na itt az ötből 1 sikerült. Dehát látszott rajta, mondja a nő, hogy már nagyon nyűgös volt, a hajával játszott, többször elmondta, hogy nem érti, már nincs kedve, játsszanak inkább pörgetőset. Hát nemtom. Ha velem töltetnének ki egy 8 oldalas tesztet, a végére már én is elfáradnék, nemhogy egy ötéves. Minden esetre itthon megcsináltattam vele, igaz, már este 7 volt, mégis mind az öt kártyát megjegyezte, amit mutattam neki.
 A nő legnagyobb kifogása a Mili lelki egyensúlya, illetve annak hiánya volt. A tesztre is alapból bőgve ment be, mert előtte elvette tőle a Muki a macskáját. Az óvónő is mesélte a logopédusnak, hogy napi rendszerességgel sír meg rosszalkodik az oviban, és, hogy nagyon befolyásolható, rettenetesen ráfüggeszkedik a Mukira. Hagyja magát rángatni, zsarolni, mindenben követi, bármit megtesz neki, egyszóval labilis. Jót tenne neki egy kis önvédelemre nevelés, lelki megerősítés az ilyen rendszeres támadások ellen, hogy ne ő legyen az, akit kipécéznek a gyerekek és kicsúfolnak, kiközösítenek. Ő a meseterápiát javasolná szakemberrel. Mondom, pszichológus? Háát, kezdi, és rámsandít... Mennyire akarja maga iskolába küldeni jövőre a gyerekét? Mondom, nem feltétlenül. Akkor nem kell mindenképpen pszichológushoz járatni. De azért érdemes elgondolkozni a lehetőségen.... Nem kérdezte, hogy ovin kívül is ilyen-e, nem kérdezte, milyen volt nyáron, hogy amúgy kiegyensúlyozott-e vagy sem, stb.
 Minden esetre kérdeztem tőle, hogy mennyire szeretne jövőre iskolás lenni? Azt mondja, nagyon. Már nagyon szeretne tanulni. Mondtam neki, hogy tanulni itthon is tudunk, ovi után. Azt mondja: Jól van, anya, akkor maradhatok még egy évig a kis ovis kislányod, ha szeretnéd.... Mi ez, ha nem érettség?

A vasárnapomat úgy, ahogy volt, áttakarítottam, ami rendjén is volna, ha látszana belőle valami. Mondtam a Daninak, hogy ne engedje be a kutyát a házba, én úgyse fogom sose beereszteni, amikor ő nincs itthon, akkor meg minek rászoktatni? Hát ő nem azért akart kutyát, hogy az a kertben legyen egyedül, és ő meg ne tudja nyunyurgatni, amikor akarja. Jó, mondom, de akkor legalább szoktassuk az ajtó előtti szőnyegre. De nem, az se jó. Nálunk a kutya családtag, nem pedig vmi alsóbbrendű haszonállat. Hát ezen elvitatkoztunk egy darabig, a végén mondtam, hogy akkor legalább a segítsen takarítani utánna. Ha meglát egy szőrcsomót, dobja ki és ne rúgja be a kanapé alá. Ha behordja a sarat, söpörje össze, ha összekoszolja a huzatot, pórszívózza ki. De, aszongya, őt nem zavarja a kosz. Őt sokkal jobban zavarja a rendetlenség. Ha pl. előhagyom a ruháimat, vagy a gyerek a játékait. Na engem meg pont az nem zavar. Tőlem nőhetnek a ruhagólemek addig, amíg mosott ruhával etetjük őket, és ki van alatta és körülötte porszívózva. Mondom, akkor legyen úgy, hogy te raksz rendet, amikor szükségét érzed, én meg takarítok. Na azt már nem, hogy ő azt a kis időt, amit itthon tölt, azt rendrakással töltse. Pfff. De én persze rakjak rendet és takarítsak szépen minden nap, utánna is, a kutya és a gyerek után is meg magam után is, és járjak egyetemre és keressek pénzt, és jó lenne néha meleg kaját enni, szóval főzni se ártana, meg csináljam neki az uzsikáját, amivel munkába megy,mert akkor látja, hogy szeretem.....
 Amikor észrevettem, hogy az asztalom alá vannak esve vmi biszbaszok, amiknek az asztalon lenne a helyük, kérdeztem tőlük, hogy az hogy kerül oda? Mondta a Mili, hogy ja, ő verte le véletlenül és elfelejtette fölvenni. Mondtam neki, hogy legközelebb rögtön vegye fel, amint leesik, akkor nem tudja elfelejteni. Erre a Dani: Mit vársz tőle, volt kitől tanulnia a rendetlenséget.... Na akkor mondtam neki, hogy még egy ilyen megjegyzés és örökre abbahagyom a rendrakást, akkor majd élhet itt a disznóólja közepén, mint nyáron, amikor egyedül volt a házban.
 Már nagyon érik egy újabb csajos este Orsival meg Zsófival, hogy kibeszélhessük a férjeinket, és már elkezdtem nézni a sztriptízbárokat, ahová a Gombos csajokkal szeretnénk menni egy jó kis ereszdelahajambulira. Filmnéző délutánt is kell megint csinálni, mert van pár új film, amiket a nők meg akarnak nézni, úgyhogy programunk lesz elég a köv. hónapban.
 Tegnap csak egészen rövid időre mentem be az egyetemre, a To-n intézkedni, ma meg délelőtt tárlatlátogatás volt az NG-ben. 10 percet késtem, mert az istennek nem találtam a várbuszt, pedig a BKV kiírását követtem. A táblák a volán megállótól elirányítottak a tér jobb széléig, aztán föl a dombon arrafelé, ahol régen megálltak a Várbuszok, onnan tovább a régi felüljáróra, onnan vissza le a dombról a Burger King felé, végül az ostrom utcában, a Széll Kálmán téri Volán megállótól balra, azaz BALRA megtaláltam a megállót. A táblákat követve keresztülhajszoltak az egész építkezésen, 10 perces nagy kört futtattak velem a karám-kerítések között, úgy éreztem magam, mint egy példány a nagy Dallasi Marhavásáron.
 Minden esetre megérkeztem, még pont elcsíptem a csapatot, mielőtt becsekkoltak volna. De én olyan szarul voltam, annyira leizzadtam meg fáztam meg bedugult az orrom és még fosnom is kellett, hogy azt hittem kidőlök a sorból. Aztán fent jó hűvös volt, Emese bevezető szövege alatt összeszedtem magam egy kicsit, és végül végig tudtam nézni az egészet. Nem tudom, holnap hogy fogom bírni, a mai napom még elég hajszás lesz. Most minden esetre lefekszem egy kicsit, aztán felhívom az Orsit és megbeszélem vele a délutáni találkozót.

Szüret és borünnep

Pénteken elaludni is alig bírtam, annyira izgultam a Borünnep miatt. Orsi beprotezsált egész napos tolmácsnak a Polgármester mellé, 9től fél 4ig 10ezer forintért.
 Polgi fel is hívott, reszketős, tájszólásos öreg bácsi, aki kedveskémezett és aranyoskámozott és nagyon aggódott, nehogy szarban hagyjam.
 Én több dolog miatt is aggódtam:
1:  Az egy dolog, hogy folyékonyan beszélek németül. A probléma az, hogy az én agyamnak ez már annyira temészetes, hogy sosem kell gondolkoznom azon, hogy mit hallok. Egyszerűen felfogom és kész. Viszont, ha tolmácsolok, le kell fordítanom, meg kell fogalmaznom. Hiába értem meg én tökéletesen, hogy miről van szó, ha nem ugrik be magyarul pár pillanaton belül, akkor csak tátogok meg őőőzök. Ebből a szempontból, asszem egy nyelvtanárnak, előnye van velem szemben, mert hát ő nem él németül, neki folyamatosan fordítani kell, az ő agya nem állt autómatára.
2: Milyen dialektusban fognak beszélni? Asszem, még sosem találkoztam Baden-Württenbergből származó némettel. De ha nekik is olyan tájszólása van, mint pl. apósomnak, akkor eléggé bajban leszek.
3: Ki kell állnom a színpadra és az egész falu előtt díszbeszédet kell tartanom németül. Rég elmúltak már a színjátszó szakkörös idők, meg az utolsó iskolai Ki Mit Tud?-om is 20 éve volt már. Egyszóval elszoktam, na.
4: Féltem az esetleges kellemetlen találkozásoktól. Nem is alaptalanul.

Amúgy minden eléggé jól klappolt, a Gaildorfi delegáció tagjai cukik voltak egytől-egyig. A polgármesterük (fincsi, csini, fiatal pasi :D )volt az egyetlen, aki erős dialektussal beszélt. Végül úgy oldottam meg a dolgot, hogy az alapján a kesvés szó alapján, amit megértettem a mondókájából, kábéra megsaccoltam, hogy mit szeretne mondani, a maradékot meg hozzáköltöttem.
 Voltunk együtt szüretelni, ami abból állt, hogy autóval ide-oda furikáztunk az ültetvényen, néhol megálltunk, a polgik levágtak egy-egy fürtöt, azt mindenki alaposan körbefotózta, aztán vissza az autóba a következő fajtáig. Fél tizenegykor piknikeztünk; a németek marokra fogott szál parasztkolbászokkal és öklömnyi töpörtyűkkel flangáltak a sorok között, sűrűn ürítgették a pálinkás kupicájukat és nyavalyogtak, hogy már megint enniük kell, pedig nemrég reggeliztek.
 Nekem az volt a feladatom, hogy szőlőtermesztési szakszövegeket kellett fordítanom: pl. hogy miért jó, hogy az újonnan telepített tőkéket fém oszlohoz kötözik, hogy miért nem jó túl sűrűre metszeni a bokrokat, hogy mire jó a műanyag panel a tőkék tövénél, mi az a fény-motivátor, stb.
 Ezek után lementünk a hivatal dísztermébe, ahol a gyergyóditrói, a gaildorfi és a budajenői polgik tanácskozását kellett tolmácsolnom. Projektek, adórendszerek, fejlesztések, beruházások, pályázatok... Lelkes köszöntgetés és köszöngetés, ajándékozás és hálálkodás, 3oldali meghívások és örök barátság, csókok, ölelések... Még én is kaptam egy üveg gaildorfi habzóbort.
 Aztán volt a felvonulás, felpántlikázott lovaskocsik, szekerek, cigányzene, rengeteg bor...

Találkoztam egy csomó régi ismerőssel, tökre fennforgónak és fontosnak éreztem magam, mert ahogy vonultunk, folyamatosan kellett köszöngetnem jobbra-balra. Mindenütt meg kellett állnom egy kicsit puszilkodni meg egy rövid ááá, szia, hogy vagy?-ra. Már éreztem a zsigereimben, hogy biztos vmi Lehoczkival is össze fogok futni. Először a Krisztát láttam meg, de ő nagyon futott éppen, nem akartam zavarni. Aztán a Samuék jöttek szembe nagy integetve, velük éppen csak összepuszilkodtunk, mert akkor nekem kellett sietnem poharakat szerezni a dajcsoknak. Akkor már készültem lelkileg a Bözsiékre is. Jöttek is mind a 3man, nekem meg zökkent egy nagyot a gyomrom.
 Egyszer láttam a Bözsit a Krisztával meg a babával sétálni az Andrássy úton, akkor még elég friss volt a sérelmem. Nem is mentem át a zebrán, amikor zöldre váltott, inkább megvártam a következőt, nehogy beléjük fussak.
 Azóta sikerült tisztáznom magamban a dolgokat, úgy gondoltam, ilyen lehet, ha az ember összeveszik a tesójával, és soha többet nem hajlandó vele szóba állni vérrokonság ide vagy oda. De amikor most megláttam őket felém közeledni, én nem tudom, kényszeredett, vagy milyen vigyorral a fejükön... Amikor a Bözsire néztem, komolyan olyan érzésem volt, mintha kísértetet látnék. Többször volt már olyan kényszerem az összeveszés óta- automatikus beidegződés, gondolom, a 20 évnyi legjobb barátnőség velejárója-, hogy felhívjam, hogy na mi a helyzet. Mindig emlékeztetnem kellett rá magam, hogy nem-nem, nincs telefon, nem akarsz róla tudni, nem akarod látni, nem emlékszel? Valahogy úgy, mintha meghalt volna, és arra kell emlékeztetnem magam, hogy hiába akarnám felhívni, ő nincs többé, már nem létezik. Ami igaz is, ha tekintetbe vesszük, hogy a felismerhetetlenségik megváltozott az egész személyisége. Beszélgettünk erről a Nyuszival elég sokat. Szerinte még van esély, hogy megváltozik, hogy visszatér, hogy egyszer csak felhív minket, hogy a bocsánatunkért esedezzen. Csacsi, öreg Nyulam. Nekem visszatérő álmom a "Nagy Veszekedés" óta, hogy valahol összefutok a Lehoczkiakkal, meg a Bözsivel is, és együtt töltünk egy bizonyos időt, és a Bözsi, mintha mi sem történt volna, barátkozik meg közvetlenkedik. Mindig baromi kellemetlen álom, végig tudom, hogy vmi nem stimmel, és valami bűzlik, és általában azzal végződik, hogy A) üvöltve a fejéhez vágom, hogy mekkora hülye volt, amikor ezt meg azt mondta anno, vagy B) egyszerűen felpofozom és szó nélkül otthagyom a francba. Sose végződik pozitívan, sosem békülünk ki, mindig bőgve ébredek. Én magamban azt a korszakot nagy belső harcok és vívódások árán lezártam. Szép emlékként konzerváltam a 20 év eseményeit, amikre mostmár minden gond nélkül, szívesen emlékezem vissza. Ez a pár másodperc a Borünnepen arra döbbentett rá, hogy sose fog elmúlni a hiánya. Mindig fájni fog, hogy így alakult, életem végéig. Egy ilyen veszteséget nem lehet megszokni. Tényleg, mintha meghalt volna. Azért is volt olyan bizarr látni, ahogy vigyorogva sétál a napsütésben. Voahh, kiráz a hideg.
 Na de visszatérve a munkához.... A polgi már a telefonban mondta, hogy majd köszöntőt kell mondania a színpadon a falunak, amit nekem, mint tolmácsnak, mellette állva le kell majd fordítanom. Anyuék meg a Daniék direkt lejöttek megnézni, pedig szerintem még életükben nem voltak a Borünnepen. Mondtam a dajcsoknak, hogy eléggé be vagyok majrézva, mondták, hogy ne aggódjak, végig csak őket nézzem, és ők majd értelmes fejet vágnak és bólogatnak serényen akkor is, ha nem értenek egy szót sem. Valahogy nem nyugtatott meg a dolog, tudván, hogy a fél falu sváb, a legtöbb ember, főleg az öregek, anyanyelvi szinten beszélnek németül. Hát el is kezdődött a beszéd, először döcögősen, bakikkal, aztán kezdtem belejönni, de a Polgi is sajnos. Egyre hosszabb és összetettebb mondatokat mondott, egyre ritkábban tartott szünetet, hogy fordíthassak. Üveges tekintettel meredtem a németekre, és koncentráltam, mint állat, hogy mindent meg tudjak jegyezni. A Herr Schick nevezetű tag látta, hogy kínlódok, és elkezdett integetni a Polginak, hogy tartson már szünetet a Dolmécserinnek. Ezt a bácsi félreértette, és hirtelen félbeszakította a beszédet, hogy a következőket mondja bele a mikrofonba: Na, Schick úr, jó a tolmácsom, mi? Hát igen, már én is észrevettem, hogy nagyon ügyesen megjegyzi amit mondok, és jó, hosszú mondatokat is tud mondani, nagyon ügyes a hölgy, igen, nagyon.. stb...stb... A közönség tapsolt és húúzott meg füttyögettek, nekem meg égett a fejem, mint állat. Pukedliztem egyet, és megköszöntem, de a Polgi nem hagyta annyiban, mondta, hogy fordítsak. Mondom, ezt is? Azt mondja, persze, persze. Végül annyit nyögtem bele a mikrofonba, felejtvén a rengeteg dumát, amit a félbeszakítás előtt mondott holmi Zsámbéki medencei község-társulásokról meg gazdasági növekedésekről, hogy: Er findet, er hat ne gute Dolmätscherin. - Úgy találja, jó a tolmácsa. Ezen mindenki annyira elkezdett röhögni, hogy kellett két perc, mire megint felvettük a fonalat és tudtuk folytatni a beszédet.
 Na, a végén még mindig égő fejjel lekúsztam a színpadról, de nem tudtam elbújdosni, mert továbbra is a Polgi nyomában kellett loholnom, és akárkivel elkezdett beszélgetni, mindenki gratulált meg viccelődött, meg úgy érezte, mondania kell nekem valamit.
 5 körül kullogtam haza, véresre tört achilles-ínnal a sok kutyagolástól, csatakosra izzadtan, fájó arc-izomzattal az egész napos kényszervigyorgástól. De megkaptam a pénzem, a dajcsok egyenként, mindegyik meghívott magához látogatóba akkor is, ha nincs hivatalos esemény, a polgi kijelentette, hogy ezentúl majd mindig engem keres, ha fordítani kell... szóval sikeresnek könyvelhetjük el a napot. De nagyon, nagyon, nagyon kifáradtam..... 

Évkezdés

Elkezdődött az új szemeszter, a koránkelés, a buszozás, az emberek között levés.
Egészen elvadultam a balatonon. Annyira megszoktam, hogy csak fölrántok egy kopott sortot meg egy rondgyos pólót a fürdőruhára, és már indulhat is az éppen aktuális semmittevés, hogy egészen nehezemre esett újra szocializálódni. Két hónapnyi későn kelés és későnfekvés és bulizás és kötetlenség megtette a hatását, az meg főleg, hogy a családomon és pár baráton kívül senkivel nem találkoztam. Szabályosan mellbevágó érzés volt első nap felszállni a buszra. Kényelmetlen volt a farmer, szokatlan a frissen mosott blúz, a zárt cipő a szakadt szandál helyett. A tömeg, a zsivaly, az autók, a kipufogófüst, a szemfestéktől viszkető szem, lakktól ragacsos haj... Egyszóval nem volt kellemes élmény visszarázódni a mindennapokba.
 Viszont meglepődve tapasztaltam, mennyire jól esik megint a suliban lenni. Nagyon jó helyet kaptam az Epreskertben, egy másik, jobb műteremben. Jobb társaságban, szebb épületben, hangulatosabb helyen.
 Tetszik a féléves feladat is. Még nem telt el egy hét, és máris egy csomó ötletem van. Írogatom és gyűjtögetem őket, és vázlatozok, és kutatómunkába kezdtem. Egészen fel vagyok lelkesülve.
Sikerült úgy összeraknom az óráimat, hogy a csütörtököm teljesen üres délután, valószínű akkor nem fogok bejárni. A péntek is elég laza, a többi viszont húzós lett nagyon. De tetszenek a tantárgyak, érdekesnek tűnnek a témák, szóval nem vagyok elkeseredve. Remélem, ez így is marad sokáig.

Boldog a Bridzsverseny

Kábé egy héttel az esemény előtt telefonált a Bandi a Kingának, hogy kérdezze meg, nem akar-e indulni vele valaki a Bridzsversenyen. Mondtam, hogy ha hajlandó még leülni velem, akkor én szívesen játszanék. 9 éve bridzseltem utoljára, az utolsó nyáron, mielőtt kimentem volna Németországba, ráadásul pont a Bandi volt a partnerem akkor is.
 Jóvan, mondta gavallérosan, (gondolom, főleg udvariasságból nem visszakozott) akkor lejön pénteken munka után, hogy tudjunk még egy kicsit gyakorolni.
 Meg is jött, át is vettük az alapokat, ami nem volt túl könnyű feladat. 9 év az 9 év, azóta max 1x, ha rikikiztem. Németországban meg csak ska van, ami kissé hasonlít a bridzsre, de annyira béna voltam benne, hogy sose unszoltak kitartóan, hogy szálljak be.
Lényeg a lényeg, kialakítottunk egy elég alap, kávéházira épülő licitrendszert, amiben azért volt néhány csavar. Én mondtam a Bandinak, ha én vagyok a partnere, jobban járunk, ha az egy treff az egy treffet jelent, a két kőr meg két kőrt, de nem tudtam meggyőzni, vittünk hát bele némi transzfert meg jakobit meg mittomén miazanyámkínját. Jegyzeteltem szorgalmasan, mert estére nagy buli volt beterveztve, és gyanítottam, hogy a mojito majd szépen tisztára mossa a kobakomat, és másnapra nemsok texas-séma meg precíziós módszer marad meg benne.
 Így is volt. Kinga és a Zsuzsi, a partnere, megbeszélték, hogy szombat reggel átjönnek gyakorolni, hogy összecsiszolódjanak a párok játék közben is egy kicsit. Alapból úgy kellett meggyőznöm őket, (és, mint később kiderült, igazi ön-, és Bandiismeretről tettem ekkor tanúbizonyságot) hogy ne reggel 8ra jöjjön, hanem leghamarabb 10re. Nem hiszem, hogy hajnali 4nél hamarabb elaludtunk volna, jó kis szülinap volt, Gombosokkal, Szabóékkal, Petyáékkal. Az eszemiszom, vígadalom után, amikor a vendégek nagyrésze már szétszéledt, mi Giovannival meg Bandival még lekúsztunk egy éjszakai fürdésre. Útközben összekapaszkodtunk és csinibaba slágereket gajdoltunk hangosan és hamisan. Meg is lepődtem, amugy, hogy a Giovanni kívülről fújja az összeset olasz létére :)
 Ja, de nem ezt akartam elmesélni, hanem a Bridzsversenyt.
Hát az úgy volt...
Tantiéknál tartottuk az idén is, sehová máshová nem férnénk be mindannyian egyszerre. Sütöttem hálózsákos virslit, Kinga körözöttes szendókat vitt, felszerelkeztünk kólával, ittunk kávét, magnéziummal doppingoltunk, szóval minden lehetséges módon előkészültünk az éjszakába nyúló agytornára.
 Még el sem kezdődött a dolog, amikor először megtalált magának a Novák. ( a mittomén milyen díjjas festőművész)
-Na, mit kensz mostanában?- Így ő. Nem akartam mondani, hogy a nyálamat, pedig már nagyon a nyelvemen volt (höhö, szó szerint). **Tudjátok, ő az a bizonyos, aki 18 éves koromban, amikor megkíséreltem a felvételit az egyetemre, azt a szakmai tanácsot adta, miután átnézte a portfóliómat: Hát, ezek nagyon kedves képek, van benne rengeteg jó, de mégjobb lenne, ha mernél belemászni, érted? Ez túl streil, túl jókislányos. Tudod, én mit csinálok a képeimmel?  Ráturházok, aztán elkenem. Tessék, te is mássz bele kézzel, lábbal, köpd rá a nyálad, és kend el!**
- Hát őőő... minden félét- kissé feszengtem, mert elég sokan álltak körülöttünk, és mind érdeklődve figyelt. 
-Jó, de figuratív, ábrázoló, absztrakt, mégis mi? Mert mostanában nézem a munkákat ott, azon a "helyen"... hát, rettenetesen el vannak fajzva a diákok. Mindegyik csak karistol és ripacskodik, meg csinálja a pacsmagolós absztaktokat. Lélek és szív nélkül...
-Hát inkább ábrázoló- siettem a válasszal- Állítólag illusztratív, figurális most, az utóbbi időben.
-Aha, de mit, mégis? Konkrétan?
-Öhm.. Lényeket.- vártam némi reakciót, csodálkozást, rosszallást, érdeklődést, de semmi.
-Na, és hogy vannak veled megelégedve? Kihez is jársz?
-A Radákhoz, és a második félév nem sikerült túl jól.
-Azt nem ismerem azt a Radákot, az valami kis pipi nem?
-Hát annyira nem pipi, de még nem is olyan öreg.
-És nem tetszik neki, amit csinálsz? Vagy a Kósának nem tetszik? Az egy jó gyerek, a Kósa, de hát akkor miért nem mész át másik osztályba?
-Jó nekem ott, ahol vagyok, direkt ide akartam jönni.
-Ne vedd a szívedre, nem tudnak azok semmit, a mai mesterek, amikor én jártam oda, meg a nagyanyád, akkor még azok voltak, de ma már....

Azzal elsomfordált a Kefi után, aki a partnere, és már egy ideje idegesen integetett felé, hogy menjen má megbeszélni a precíziósat, amit a Boduszék játszanak.

Hát így indult, elég ideges voltam amugy, mert hát ugye a 9 év... De, amikor a Rettenetes felolvasta a játékosok neveit, engem meg is tapsoltak, mint nagy visszatérőt, az azért nagyon jól esett. 
Elég jól elvoltunk, éreztük, ugyan, hogy nem nyújtunk kimagasló teljesítményt az elején, de azért vettük a kisebb akadályokat. Rögtön az első leosztások valamelyikében pl. sikerült tök jól kijátszanom egy kizáró licitet- asszem, pont a Novákék ellen. Azok aztán később össze is kaptak: -Most akkor mutasd meg, mutasd meg, mit csináltam rosszul! Nem, nem, nem később, most magyarázd el, mert nekem van igazam!- kiabálta a Novák a Kefinek, mi meg gyorsan szedtük a sátorfánkat és eliszkoltunk a következő asztalunkhoz.
Voltak nagyon jó hangulatú asztalok, pl. amikor a Boduszékkal játszottunk, meg a Kispöffékkel, a Gronyárékkal, Fruzsiékkal meg a Muszáékkal. Meg voltak feszengősek, amikor pl. a fürdőegylet elnökével voltunk, meg azokkal a fura nevű öregekkel, valami Hankiss, vagy Ilinor, vagy mi, ahol a pasi szadizta a nőt játék közben.
 Aztán volt az az eset, amről később elnevézték a Gombos-Román licitmenetet. Az úgy volt, hogy meséltem az elején, hogy nem maradtunk meg egészen a kávéházinál, hanem a Bandi javaslatára belevittünk némi transzfert a dologba... Na szóval a Bandi indított két treffel, ami sok pontot ígér, nekem meg alig volt válaszoló erőm, de arra azért emlékeztem, hogy a két treffre kötelező a válaszadás. Hát nekem pontjaim nem nagyon voltak, volt viszont egy hetes hosszúságú treffem, örömömben kiment a fejemből a jacobi meg az american meg a texas meg minden, és bemondtam az 5 treffet, ami ugye game, és elvileg reeeengeteg pont kéne hozzá. Szegény Bandi először elsápadt, aztán elszürkült, aztán hápogott valamit, na akkor nekem is eszembe jutott, hogy hülyeséget csináltam. Akkor elkezdtem vinnyogni, hátha akkor kevésbé haragszik majd rám... Minden esetre végül már elég vörös fejjel kijelentette, hogy 5 pikk, hogy azért mégse akkorát bukjunk. És az a legjobb az egészben, hogy miután kb 5 percig némán ült és motyogott magában, megkezdtük a lejátszást, és, basszus, csont nélkül megcsinálta!
 A Nádaskayékkal ültünk éppen egy asztalnál, Fruzsi is meg Peti is csak néztek. Annak, aki nem ért a Bridzshez, mondom, hogy ebből kábé az derült ki, hogy a Bandi IQ-ja 140+, a lélekjelenléte, mint egy tűzoltóé, az önkontrollja meg, mivel nem borította rám az asztalt és nem húzott be nekem, egyenesen mérhetetlen. Szóval így lett a két treff-öt treff- öt pikk hivatalosan is a Gombos-Román licitmenet.
 Novák közben többször is elkapott.
-Most telefonáltam a Dréher Jancsival, és lekaptam a tíz körméről.
-Dehát miéért? Mit csinált?- Én ugyanis mind a mai napig imádom gimiskori rajztanáromat.
-Hát megcsináltam neki a Munkácsyt, tudod, hogy megkapja. Erre most meg a kiállításra olyan lelketlen, hideg, üres vakolmányokat vitt ki, hogy nekem kellett szégyellnem magam miatta. Mondtam is neki a telefonba, hogy hát mi ez, Jancsi, csak erre futja az unokázás mellett?

Amúgy voltak egészen pozitívan meglepő megnyilvánulásai is, pl. politikai meg MMA-s vélemények. Alapból amúgy bírom az ürgét, szerintem nagy művész, ha éppen nem a nyálát keni, és, mint embert is szeretem. Csak hát ugye, művész...

Visszatérve... A 2treff incidens után felfelé ívelt a pályánk, mert egyre többet írtunk, egyre jobb leosztásokat kaptunk. Egyszer sikerült megcsinálnom 3 szant szűrrel, amire büszke vagyok, a Bandi meg továbbra is brillírozott.
Végül az eredményhirdetésnél kiderült, hogy hátulról a negyedikek lettünk 16 párból, de a 12. helyen kéne lennünk, mert voltak holtversenyek.
 Alapból arra a következtetésre jutottam, hogy a bridzs királyság, a társaság jó, jövőre az Orsival indulok, mert a Bandi állandó partnere amúgy a Kacsa, én csak a helyettese voltam.












 

Véget ért

Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak, nagy bánata van a cinege madárnak....
Hát meg kell, hogy mondjam, a nyár második fele sokkal, de sokkal jobbra sikeredett, mint az első.
Amikor utoljára jelentkeztem, még nagyon aggódtam, hogy vajh' ugyanolyan nyomott hangulatban fog-e folytatódni, de hál' istennek, jobbra fordult a helyzet.
 Minden héten buliztunk, de tényleg, szó szerint hetente volt egy grill-, egy szüli- vagy névnapi-, egy bridzs-, vagy egy tüzijáték- összejövetel.
Minden évben rácsodálkozom arra a különleges légkörre, ami nyaranként a balatonon kialakul. Három befolyásoló tényező van, ami meghatározza a nyarak lefolyását: 1. a Bentzik villa mindig változó legénysége, 2. a Gombos klán, 3. a bélatelepi nyaralók összetétele.

1. A Bentzik- villában hétről-hétre, de sokszor napról-napra változik a bentlakók létszáma, kora és neme. Általában az alapcsapathoz (Anyu, Kinga, Nagyi, Mili és Én) csatlakoznatk különböző bővítmények. Pl. megfigyelhető, szerda délutántól kezdve erősödő hatásfokkal, anyu kedélyállapotának változása. Az első 3 napon még sajtos csirkét készít, füstölt sajttal, ("mert nem kell mindig a legolcsóbbat venni, nem?"-felkiáltással), és örömmel és élvezettel fogyasztja Kinga aktuális gasztronómiai remekművét. Szerda délutántól kezdve viszont, egyre olcsóbb és egyszerűbb kaják mellett voksol, hirtelen zavarni kezdi, ha a Kinga tejszínnel habarja be a levest, vagy, ha az olcsó margarin helyett márkás vajat használunk. Már nem dícséri agyon a Gászpáccsót, pedig addig nem zavarta, ha a Kinga vegetát használt. Na ilyenkor lehet tudni, hogy már érzi apu előszelét. Pénteken már csak egy kis natúr halfilé kerül az asztalra, szigorúan sóval és nem ételízesítővel, megmorog, amiért sokat alszom délután, és hirtelen vad takarításba kezd. Hétvégenként apuval és néha Danival bővül ki a társaság. Meglepő módon az öreggel egyszer se volt komoly összetűzésünk, persze a kutya miatt többször is megmorgott a mihez tartás végett. Amúgy rendszeresen felbukkantak még, ahogy azt már megszokhattuk, Kinga különböző rokonai, barátai és üzletfelei, mind érdekes és szokatlan emberek, furák, meg rokonszenvesek meg kibírhatatlanok egyaránt, ami éppen megadatik.
 Aztán persze minden évben jönnek a Petiék, meg nekem vmi pereputtyom (barátnők, gyerekesek, vitorlások, rajzolósok, stb) 

2.  A Gombos-klán. Hát igen, ez egy nehéz ügy. Alapjában véve kijelenthetjük, hogy imádom őket. De azt is fontos megjegyezni, hogy ezeknél bonyolultabb, kiismerhetetlenebb és változékonyabb népeket még nem láttam. Sokat változott a helyzet, amióta, hogy úgy mondjam, hozzájuk nőttem. Mert hát gyerekkoromban nem volt túl szoros a kapcsolatom velük, nagy volt a korkülönbség, egyes egyedül a Samuért rajongtam, őt viszont istenítettem és bálványoztam mindenek felett. Amióta viszont idősebb lettem (kb 16-17 éves korom óta) rájöttem, hogy a maga módján mindenki nagyon érdekes és értékes személyiség a családomban. És annyira különböző módon, hogy az egyszerűen hihetetlen. Egyetlen közös tulajdonságuk van: szeretik egymást. Mindenki mindenkit. Persze vannak konfliktusok, meg feszültségek, de melyik családban nincsenek? Ahogy öregszem, úgy kerülök egyre közelebb hozzájuk. Már elég jól belelátok a párkapcsolataikba, munkájukba, családi életükbe. A gyerekek változásai, fejlődésük egyszerűen lenyűgöző.
 De az egészben az a legjobb, hogy bármikor, bárhol, bármilyen körülmények között királyul el lehet velük lenni. Esténként élmény volt a kocogás a nőstényekkel. Olyan jól eldumáltunk, mint a legjobb barátnőimmel egy csajos talin. A strandon ugyanúgy elvagyunk, mint egy koktél mellett, vagy vakolás közben pl. ugyanannyit röhögünk, mint részegen vaddisznóvadászat közben a szomszéd kertjében. Mindegy, hogy puccos esküvő, társasozás, vagy meztelen éjszakai fürdés a Balcsiban, ezek mindig hozzák a formájukat. És mindig lehet rájuk számítani.
 Beszólnak és kiröhögnek, ha valami nem tetszik nekik, éles a nyelvük, mindenről van véleményük, amit ki is nyilvánítanak, ha kérdezted, ha nem. Ha nem vagy elég edzett, vagy olyan érzékeny vagy, mint pl. én, akkor eléggé a lelkedbe tudnak mászni. Idén pl. addig szekálták a Danit meg a Petit, amíg azok le nem vágták évek óta növesztett szakállukat. Viszont mindegy, mi a véleményük, hogy hallgatsz-e rájuk, vagy sem, bármit csinálsz, szeretnek és elfogadnak. Csak meg kell várni, hogy lekerülj a terítékről, és rászálljanak valaki másra.

3. Bélatelep. A Gombos-Bentzik klán Bélatelep második legnagyobb csoportosulása. Összesen 5 nyaraló és több, mint 60 ember. Ide tartoznak a Gombosok, Baloghok, Dörnyeiek és Bentzikek. A legnépesebb szövetség, hogy úgy mondjam, Nelly számításai szerint 70 körüli emberből és 6 nyaralóból áll. Szóval nem sokkal veszítettünk. A lényeg, hogy nem sok olyan visszatérő nyaraló van Bélatelepen, aki ne tartozna bele a 3 legnépesebb csorda közül valamelyikbe. És, ami mégjobb, hogy ez a 3 nagy csapat mind összetartozik valamilyen módon. Például apu gyerekkori legjobb barátai, jó néhány ex-csaja, az építésze, stb. mind a Pusztai-Nádaskai klánhoz tartoznak. Az Alsóbélatelepi Nemzetközi Bridzsverseny remek alkalom arra, hogy az ember átlássa a kuszaságot, hogy ki kihez tartozik. Mert én úgy vagyok vele, hogy ha látok egy ismerőst a strandon, tudom, hogy köszönnöm kell neki, de nem tudom, hogy, teszem azt, a Juliska örömében, vagy a Verőfényben, vagy a Darázsfészekben lakik-e, vagy azt, hogy hogy hívják, és hogy a Kispöff fia-e, vagy a Novák Nyúl, vagy a Pimpili veje, mert ezeket az ember nem jegyzi meg annyira.

Minden nyárnak más a hangulata, minden nyáron van valami "ÜGY", ami az összes nagy klánt érinti, ami állandó beszéd- és vitatéma. Minden nyáron megismerünk új embereket, vagy összebarátkozunk valami régi, de addig mellőzött ismerőssel. Minden évben az egyik legnagyobb esemény (a fürdőegyleti gyűlésektől eltekinve) a Bridzs-verseny, amihez, persze mindenkinek köze van. Erről az ideiről majd részletesen írok, mert igen tanulságos este volt.

Nyár közepi helyzetjelentés

Hát eddig nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Annyira vártam már, hogy vége legyen a vizsgáknak, sőt, már a vizsgaidőszak előtt teljesen oda voltam, hogy mikor lesz végre vége a sok stressznek.
 Annyira ráizgultam, olyan nagy elvárásaim voltak, hogy aztán elég nagyot kellett csalódnom.
Valahogy nem oldódtam fel. Nem jött a relax. Feszültség mindenütt. Meghalt a nagymamám. Anyuék teljesen fel voltak spannolva egészen az indulásukig, aztán, gondolom azóta sem lett jobb.
Családi drámák, válások, veszekedések, betegségek a Gombos-klánban. Egész eddigi nyáron csak sajnálkoztam és mérgelődtem.
 Viszont azért voltak nagyon jó napok is.
Megtanultam kocogni. Kábé négy km-t tudok egyhuzamban futni, átlag 40 perc alatt gyűröm le a távot. Johival és Orsival róttuk a köröket, miközben kibeszéltük a párkapcsolati problémáinkat. Egész Alsóbélatelep a csodánkra járt. Be is szólogattak a pasik, hogy hajrá, gyerünk, jók vagytok, csak így tovább. Nem utolsó érzés :)
 A Bentzik-villában csináltam gipsz-csigát csápokkal, nyúlványokkal, nyálcsorgással. Elkezdtem egy új olajfestményt. Az esték a régi, jól bevált rutinban teltek (bár a hangulat nyomottabb volt a szokásosnál) : Kinga felolvasott, én festettem, anyu varrt, gyerek elgajdolt magában a játékaival.
 A Gombos- házban töltött idő a gyerekekről szólt, kártya, társas, számítógépes játékok, kertben játék, tollas, strandolás, grillezés.
 Most hazajöttem egy hétre, meglepvén a Danit, meg németet tanítani a szomszéd Feri öccsének, a somszéd Attilának, aki augusztusban titokban dobbantani akar Svejcba.
Dani mindig verte a mellét, hogy ha ő egyedül lakna, és én nem lennék ott, mint fő felfordulás és szemétgyártó, akkor a házban tisztaság lenne, rózsaillat és németes rend. Hát ehhez képest olyan szag fogadott, mint egy kisállat-kereskedésben, a meggypiros kanapé olyan, mint egy kutyaház bellülről. Szétrágott botok, párnák, takarócafatok borították, és legalább egy centis homok és koszkéreg. 40 fokban a szoba közepére felállított állványra teregetett, és csodálkozott, hogy 2 nap alatt sem száradt meg. A zuhanyzó fekete üvegfalán sárgásfehér szappanlerakódás, a konyhában 2m sugarú körben mindent odaszáradt macskakaja borított.
 Szóval az első napokat takarítással töltöttem, de igazán nem bántam a dolgot, Dani ezzel kiejtette az adu ászt a kártyái közül.
  Orsi és Zsófi barátnőimmel elvittük az almot a Holnemvolt Parkba, ami a vidámparknak csak a méregdrága, popkorn szagú árnyékává vált. A négy kis boci minden esetre iszonyúan élvezte a dolgot, sőt, a nagy körhintára még mi is felültünk az Orsival.
 Holnap még egyszer összeeresztjük őket a Zsófiéknál, együtt főzünk vmi kaját, legeltetjük őket a kertben, aztán ki-ki megy a maga dolgára. Orsiék Ausztriába kempingezni, Zsófiék őőő elfelejtettem, hová, mi meg a Danival vissza a Balatonra két stresszmentes, gyerekgyártós, lazítós, nyugalmas hétre. Ámen.

U.i. Már megcsapott a sulis évemiből ismerős régi érzés, miszerint várom az évkezdést. Májusban elképzelni sem tudtam, hogy majd visszavágyódom az egyetemre, de be kell ismernem, így nyáron nincs annyi időm festeni, rajzolni, a gyerek miatt, ezért kifejezettem hiányzik a napi bejárás a műterembe, sőt az óralátogatás és új dolgok megismerése. 

Nem tudom, hogy annak a hatására-e, hogy egy balatoni árvaház mellett töltöttem életem jelentős részét, vagy mifene, minden esetre egészen kicsi korom óta tervezem, vagy inkább, nem is tudom... együtt élek azzal a bizonyossággal, hogy egyszer, ha a körülményeim megfelelőek lesznek, örökbe fogok fogadni egy gyereket. Nem egy kisbabát, aki majd úgy nő fel, hogy fogalma sincs, hogy nem én vagyok az anyukája, hanem egy nagyobbacska, mondjuk ovis kölköt, akit befogadunk a világunkba, elhalmozunk szeretettel, kiemeljük a környezetéből és egy új, lehetőségekkel és kényeztetéssel teli jövőt ajándékozunk neki.
 Néha én magam sem értem, hogy miért vágyom rá ennyire. Hiszen semmi bajom, lehet saját gyerekem, a férjem makk egészséges, és már van is egy saját kis tündérborjunk. Meg már dolgozunk a másodikon. És mégis, ott motozkál a fejemben, hogy addig nem leszek sosem teljesen elégedett az életemmel, amíg meg nem léptem ezt.
 Amióta létezik internet a közelemben, kábé 14 éves korom óta, rengeteg szakirodalmat elolvastam erről. 18 éves korom óta regisztrált tagja vagyok több fórumnak, alapítványnak. Olvasom a történeteket, a jókat, a rosszakat, a meghatókat, a nehezeket. HP révén testközelből végignéztem 3 örökbefogadott gyerek fejlődését. Egy síma ügy sem volt. Mindegyik nehéz, rögös út volt. Mi a franc miatt vagyok mégis teljesen biztos benne, hogy ezt kell tennem? Hogy sikerülni fog?
 Ez ugyanaz az érzés, mint ami akkor fogott el, amikor életem eddigi nagy döntéseit hoztam. Rajzszak, RFG. Németország. Dani. Magyarország. Gyerek. Ring. Képző. Mind jó döntés volt, mind bejött, mind nehéz volt, minddel küzdöttem, mind megérte. Mindet élveztem. Mind boldoggá tett. És mindegyik döntésnél megvolt ugyanaz a bizonyosság-tudat. Ha vallásos lennék, azt mondanám, Isteni sugallat.
 Ha nem egy 30 nm-es, féligkész kis disznóólban laknánk, már most elindítanánk a dolgot a Danival. Mert persze ő is teljes mértékben egyetért velem. Így azonban még kivárjuk, amíg befutott, híres és kőgazdag festő nem leszek, szal még 4 év (akkor leszek 32, így még belefér az új gyerek), aztán addig járjuk az árvaházakat, amíg meg nem találjuk ŐT, aki nekünk rendeltetett.


 

Hülye majom

Ültem a villamoson művtöri vizsga után (3mas lett), az agyam takonyban dagonyázott, zsibbadtan bámultan kifelé az ablakon. Egy "perverz rómaiak, avagy róma 50 árnyalata" című kultúrtörténeti  előadás plakátján akadt meg a szemem. Egyszer csak arra eszméltem, hogy a velem szemben ülő nő rámordít:
-Mi vaaan? Nem látott még fehér embert??? Mi a fenéért bámul engem, hülye majom??
Na erre jól rábámultam, kissé nehezemre esett ráfókuszálnom, mert csak lassan jutott át az infó a slejm-gáton az agyam és a szemem között. Mire kettőt pislogtam, a nő már fel is pattant a helyéről, a gyanúsan kemény és nehéz szatyrával jól sípcsonton vágva, majd elcsörtetett. Pechjére én is a Szénánál szálltam le, és még a Volán megállóig is mögötte ügettem. Idegesen hátra-hátranézett, kerülőúton ment a buszokhoz, szóval én hamarabb beálltam a sorba, mint ő. Nem tudom, hogy tényleg nem Perbál felé akart-e menni, vagy csak miattam nem mert, minden esetre megállt a dohánybolt előtt, elővette a mobilját, és tárcsázás nélkül, jó hangosan, hogy én is halljam, így szólt:
-Hálló, rendőrség? Egy zaklatást szeretnék bejelenteni, és segítséget is szeretnék kérni egy járőrtől. Ezt hallván kijött a dohányboltos csaj, és megkérdezte, segíthet-e a nőnek. Akkor már, egyébként az egész pályaudvar őt nézte. Nagyon beleélte magát, zihált, könnyezett, dagadoztak az erei.
- Az a nagy debella engem követ Zugló óta. Látta, hogy megveszem a súlyzót, amit kinézett magának (szóval akkor az volt az, amivel sípcsonton vágott), azóta a nyomomban van, még a villamoson is mellém ült és csak bámult az őrült, gúvadt szemeivel.
 Nem tudom, mit válaszolt a boltoscsaj, mert közben felszálltam a buszra. Leültem jó hátulra, ahol járt a levegő, elővettem a szókirakóst az okostelómon (bizony, már nekem is van, haladok a korral! igaz, hogy a Petitől örököltem, aki pár éve a Samutól örökölte, de okos és az enyém!) és már éppen belemerültem volna, amikor hallom, hogy kopogtat az ablakomon:
-Nem próbálj most elbújni, asszed, nem látlak? Tudom, hol laksz, lekövettem a GPS-ed!
Aztán elment.

Nem tudom, hogy reagáltam volna, ha nincs vírussal tömve a fejem, és ha nem vagyok teljesen leszívva a vizsgától. Lehet, hogy még röhögtem is volna, vagy belemegyek a játékba és ráteszek egy lapáttal. Minden esetre elgondolkodtatott a közönyöm.
 Bár egy éve elég edzett vagyok, ami az elmebetegeket illeti. A művészek (akik annak nevezik magukat, és akikkel én eddig találkoztam- nem akarok általánosítani) mind bolondok, vagy leaglábbis van valami stiklijük. És most elég sok időt töltöttem közöttük ahhoz, hogy hozzászokjak a fura viselkedéshez. Talán ez az oka.

Más...

Ma olvastam egy cikket az NLcafén, miszerint kérdezzük meg a gyerekünket, hogy mi teszi boldoggá őket. Hogy mikor érzik boldognak magukat. Olyan válaszokat írtak, hogy pl. akkor, ha játszol velem, mert tudom, hogy elfoglalt vagy, meg akkor, ha megölelgetsz, meg akkor, ha vígasztalsz, ha sírok.
Na én megkérdeztem az én kis borzomat, hogy mi az, amitől ő boldog. Először nem értette a kérdést se. Mondtam, a cikk utasításit követve: mikor érzed szeretve magad? Még mindig nem értette. Mikor örülsz a legjobban? Kérdeztem, és gondoltam, ha most sem érti, hagyom a rákba.
 Na, erre aszongya, hogy akkor, ha talál egy szép kavicsot. Persze nem hagytam annyiban a dolgot, mondtam, hogy és még mikor? Hát akkor, amikor kiharapja a kerek palacsinta közepét. És még? Akkor, amikor a Saci nem beteg és ők együtt játszhatnak az oviban. Na, ez már legalább valami emócionálisabb dolog. És még? Ha a Balatonban a Levi meg a Szabi a víz alatt megfogják a lábát. Mert az nagyon vicces.
 Ennél szentimentálisabb dolgot nem tudtam kicsikarni belőle. Mondtam, én akkor vagyok a legboldogabb, ha megölelgetjük egymást. Erre: jaaa, akkor azért szorongatsz állandóan! És röhög.... Apja lánya....

Feleségnek lenni

Praktikussági okok miatt mentem férjhez 20 évesen Németországban. Nem volt biztosításom, letelt az egy év, amit akkoriban külföldön lehetett tölteni munkavállalási engedély nélkül, és egyetemre szerettem volna menni állami ösztöndíjjal, de csak feketén dolgoztam, úgyhogy nem fizettem adót. Két lehetőség volt: hazajövök és itthon próbálok felvételizni, vagy maradok kint és összeházasodunk a Danival.
 El se tudtam volna képzelni, hogy ne a másodikat válasszam. Két hónapra hazajöttem, hogy a képző előkészítőjére járjak, az volt eddigi életem legsötétebb és legnyomasztóbb időszaka, pedig tudjátok, imádom Budajenőt.
 Sosem volt zökkenőmentes a kapcsolatunk a Danival, van egy gondmegoldásikényszerem, ami azt jelenti, ha párkapcsolati probléma áll elő (egyetnemértés, vita, sértődés), én addig nem nyughatom, amíg meg nem beszéljük, dűlőre nem jutunk, ki nem veszekedjük magunkból a dolgot, a végén meg ki nem békülünk. Nem vagyok haragtartó típus, inkább kiabálok, hisztizek, bőgök, viszont pár óra múlva már el is felejtem a dolgot.
 Dani pont az ellentétje. Nem szól, ha valami zavarja, inkább mérgelődik magában, megsértődik, de nem árulja el min, csak, hogy elkerülje a veszekedést. Inkább duzzog és nem szól hozzám, csak ne cirkuszoljak.
 Hát ennek ellenére óriási, égzengető veszekedéseink, szakításaink voltak, azt hiszem, vagy ezerszer a fejéhez vágtam már szegénynek, hogy én most azonnal lelépek és soha többet nem jövök vissza, persze mindezt ordítva és bőgve. Már annyira megszokta, hogy manapság, amikor már eléggé lecsendesedtünk (tem), ha valami vita van, úgy kezdi: tudom, elhagysz érte, de....
 Szóval visszatérve az elejére, a praktikussági okok nemcsak a Németországban maradásra terjedtek ki. Én a férjem nem úgy választottam ki, mint a legtöbb ember: beleszerettem, aztán megszerettem aztán barátok lettünk, stb. Mint sok más az életemben, nálam ez is fordítva történt. Először, amikor még a wowos csetelős fázisban voltunk, felkeltette az érdeklődésemet, mert annyira furcsa volt. Németországban megszerettem és barátok lettünk, aztán kábé egy év leforgása alatt teljesen beleszerettem. Megjegyzem, a harmadik Németországban töltött hétvégémen már összejöttünk. Annyi nagy, viharos, spontán tini-szerelem után abszolút józan ésszel választottam őt akkor, 19 évesen, tudatosan élettársnak, hosszútávra, előre tervezve. Mérlegeltem a jó és a rossz tulajdonságait, szoroztam, osztottam és döntöttem. Aztán mázlim volt, hogy még ráadásul fülig bele is zúgtam. Én ezt nevezem eleve elrendeltetésnek.
 Szerintem mi azért működünk, mint egység, mert biztos hátteret adunk egymásnak. Már a tudat, hogy létezik, hogy az enyimé a drágaszágom, ad egy bizonyos szilárdságot az életemnek. Ezért van az, hogy bármikor, bárhová is megyek, bármilyen hosszú időre nélküle, soha nem félek, hogy az gyengítheti a kapcsolatunkat. Persze rohadtul hiányzik, mert ráadásul vele még telefonálni meg skype-olni se lehet, mert nem szereti.
 Soha nem voltam rá féltékeny.
Volt egy csaja, akivel akkor (és azért) szakított, amikor én kimentem NO-ba. Nem volt hajlandó fotót mutatni róla, de az egyik haverjától szereztem egyet: vékony, gyönyörű, hosszú, szőke hajú ukrán szuka, olyan testtel, hogy ha csak rágondolok, rámjön a zabálhatnék az irígységtől. Amikor kérdeztem, hogy miért dobta, csak annyit mondott: rossz volt a természete. Ez még a legelején volt, onnantól kezdve legalább 2 évig alig mertem önmagam lenni. Emlékszem, a Bözsi egyszer kérdezte, hogy elénekeltem-e már a Daninak a Silívzont, mondtam, dehogy is, ő még azt hiszi normális vagyok. Utólag kiderült ugyan, hogy már egy pár hét után rájött, hogy hát egy kicsit máshogy látom a dolgokat, mint az átlag német (fogalmazzunk így, jó?), és hiába erőlködtem, nem nagyon sikerült lepleznem igazi önmagam.
Szóval leszámítva párductesű Júliát, nem volt más rajtam kívül, és valahogy annyira zárkózott és csöndes és embergyűlölő, hogy soha eszembe se jutott féltékenynek lenni.
 Ő néha úgy csinál, mintha az lenne, sztem kedvességből, mert az az alapelve, hogy akinél félni kell, hogy elhagy másért, az jobb is, ha megy.
 Azért nem hagyott sokáig egyedül bőgve a Bordival, amikor tavalyelőtt karácsonykor összevesztünk. Pont akkor rohant ki puffogva a házból, amikor a Bordi beállított a karácsonyi ajándékaival, én a félkész tetőtérben ültem és sírtam, szegény azt se tudta, mit mondjon zavarában. Ha a Danit egyszer sikerül annyira kiborítanom, hogy elviharzik, akkor fél napig tuti nem kerül elő, megvárja amíg lecsillapodunk, mert nem szeret veszekedni, sétál vagy elmegy kajálni, kimérgelődi magát, aztán este hazajön, mintha mi sem történt volna. Persze én akkor rávetem magam a gondmegoldókényszeremmel és nem hagyom annyiban a dolgot, mint ahogy ő reméli. Szóval akkor 5 perc múlva már vissza is jött, mert a Bordács mindig szálka volt a szemében. Meg a Lehoczki Samu. Bár őt nagyon megkedvelte az évek alatt, ugyhogy szerintem az elnyomta a féltékenységét.
 Teljesen egy véleményen vagyunk, ami a világ nagy dolgait illeti. Vallás, politika, filozófia, filmek. Nagyon sok munkámba telt, de rengeteg alattomos, sunyi manipuláció árán ízlést, humort és rugalmasságot neveltem belé. Igazából megvolt mind, csak a jó irányba kellett terelgetni. Korábban utált utazni, talán a rossz gyerekkori élmények miatt, ma szüntelenül a jövőbeli útjainkat tervezgetjük. Sokkal közvetlenebb, barátságosabb lett, bár még mindig nem beszél sokat és kerüli az embereket, a javulás szemmel látható. A szabadságát a Gombosokhoz igazítja, akkor AKAR lent lenni a Balatonon (önszántából ott kívánja tölteni a szünidejét, mert élvezi az ott-létet), amikor ők is ott vannak, hogy együtt lehessen velük. A családi bulikon egyre több időt tölt nem egy sarokban elrejtőzve. Beszélgetést kezdeményez. És még sorolhatnám.
Én felelősséget tanultam tőle, önállóságot, önfegyelmet, kompromisszumkészséget. És németet :D

 -Nekem az az elvem (ezt most úgy mondom, mint a Mili-nevelési nézeteimet), hogy egy kapcsolatban a férfinak kell döntenie a fontos dolgokról. A feleség feladata, hogy úgy intézze, a férj jól döntsön. Ez az alapkő. Erre lehet építkezni.
- A nő feladata, hogy a hely, ahol élnek, otthon legyen, ahová a férj szívesen megy haza munka után. Mindegy, hogy csinálod, és férjfüggő is. De csináld, mert, ha a pasin múlik, abból nincs köszönet. Lehet, hogy furcsán veszi ki magát az én nagy, lepcses feminista számból az, hogy a nő feladata.... nem kell rosszra gondolni. Ezt magunkért tesszük, nem a pasiért. :D
- Mindig hagyni kell kikapcsolódni. Van olyan egyed, aki sörözni megy a haverokkal, van, amelyik gyúrni jár, az enyém számítógépezik. Jobb, ha az orkokon vezeti le az agresszióját, mint bármi máson.
-A feleség is kapcsolódjon ki. Nekem kétféle stresszlevezető módszerem van, az egyik a séta, a másik a rendszeres csajos este. Szerintem borzasztóan fontos, hogy a házastársak egymás NÉLKÜL töltsenek bizonyos időt. Az, hogy ki tudom beszélni a bajainkat a Zsófival meg az Orsival, szerintem már százezer ordítvabőgős szakítástól mentett meg minket. És ezt a Dani is tudja amúgy.
- Szexelj, mert ha ez a része rendben van a házasságnak, akkor (a pasi részéről) nagyjából minden rendben van. Naaaagy nagy előny.

Elég sokan aggódtak, amikor bejelentettük az eljegyzést, hogy nem túl korai-e ez. Most már 8 és fél éve vagyunk együtt, 7 éve vagyunk házasok, átvészeltünk együtt olyan dolgokat, amiket a legtöbb ember csak filmen lát. Az első nagy mérlegelés óta még kétszer kerültem olyan helyzetbe, hogy le kellett ülnöm elgondolkozni a jövőnkön, és mind a kétszer úgy döntöttem, hogy megéri. Akkor 19 évesen és most 28 évesen is úgy gondolom, hogy valószínüleg lesz még ilyen szituáció, de eléggé biztos vagyok benne, hogy akkor is így fogok dönteni.

  
 

Érettségik előtti felkészülési időben kezdődött, ha jól emléxem. Délelőtt tanulgattam valamicskét, aztán kaja, délután szundi, tollas Nyuszival, aztán vacsi, és aztán, ahelyett, hogy leültem volna tanulni, ahogy terveztem, elindultam egy szép szürkületi sétára. Általában a szőlőhegyre mentem, az Öregtemplomhoz, vagy fel az erdőbe. Egészen addig soha nem voltam szívesen egyedül. Akkor kezdtem ráérezni az ízére.
 Németországban, amíg bébiszitter voltam, mindig a szürkületi sétám volt a napom fénypntja (höhö). Emléxem, Nievehheimben laktam épp, ahol olyan lapos a táj, mint az asztallap, és én csak mentem és mentem a nyílegyenes úton a káposztaföldek között, míg be nem sötétedett.
 Troisdorfban már a házunk mögötti Rotter See körül sétáltam esténként, ott messzebbre nem merészkedtem sose. Így is volt jópár kalandom, pedig max fél óra megkerülni a tavat.
 Amióta újra itthon vagyunk, és különösen, mióta a Harmat utcában lakunk, megint nagyon fontos szerepet játszik a séta az életemben. Nem mondom, jó volt a Milit is tologatni a babakocsiban, trécselni a csajokkal, Nordic Walkingozás közben kibeszélni minden gondunk-bajunk. De amikor a Szemikével útra kelek, újra átélem azokat a meghitt, magányos pillanatokat, mint annak idején érettségikor.
 Ma arra indultunk, amerre régen rengeteget bicikliztünk a Petivel meg a Kacsával, a búzatáblák között, Perbál felé a földúton. Van egy hely, ahonnan látszódik a telki templom, a budajenői Szent Péter és Pál templom és az Öreg Templom (Anjou kori Szent Mihály kápolna) csúcsa  is. Én megálltam nézelődni, a kutya előreszaladt egy óriási nőstényszarvas után, és akkor ott, abban a pillanatban elkapott az a régi boldogsághullám, amit anno olyan gyakran éreztem. Álltam a madárfüttytől hangos, hűvös, mocsárszagú mezőn, előttem a budai hegyek a templomokkal, mögöttem a hullámzó búzamezők, jobbra, balra dimbek, dombok, erdők, nádasok. Acélszürke égen rózsaszín felhők, óriási, aranytányéros hold, csapongó denevérek, szitakötők. Úgy csapott meg, mint a közeledő metró szele, csak úgy kapkodtam a levegőt, pislogtam nagyokat, szívtam magamba az élményt. Még a takonykórom is lemúlt pár percre.
 Amikor elvonult a boldogság-ár, visszahívtam a Szemit, pulcsit húztam és elindultunk visszafelé. Akaratlanul is azokra az emberekre kellett gondolnom, akiket szeretek: a családom, a nagy családom, a barátnőim. Mérgelődtem, hogy már megint otthon hagytam a fényképezőgépet, pedig minden sétáláskor elhatározom, hogy legközelebb nem felejtem el. Annyira szeretném megosztani ezeket az élméyneket, hogy elgondolkozom, nem lenne-e jobb, ha nem egyedül mennék mindig. De akkor nem lenne ugyanaz. Viszont csak az élheti át igazán, aki ott van, szóval veszett fejsze nyele.
 Nagyon örülök, hogy van egy kutyám, így mégsem vagyok egyedül, viszont nem zavarja meg az idillt a csevegésével. És nem félek sötétedés után sem, amikor hazasétálunk, és már messziről látom, hogy ég a villany a kicsi házban, világítanak az ablakok, macska a párkányon ülve vár minket, na az a második örömhullám. Gyerek már az ágyban, Dani megfürdette, mesélt neki, csak a puszimra vár. Mi felnőttek polcot szerelünk a falra, teázunk a kanapén, Modern Familyt nézünk. Szép az élet. 

Kicsit hosszú

Lógok 2 havi csoportpénzzel az oviban. Ezt a csoportpénzszedő anyuka tapintatosan utánamordibálta a zsúfolt öltözőfolyosón. Éppen 4 gyereket szedtem össze az udvarról és azzal voltam elfoglalva, hogy egyet se veszítsek el, miközben kiterelem őket az utcára.
-Szíveskedjél törleszteni az adósságodat, különben bajban leszünk.
Bajban? Valami 170 ezer forintot gyűjtöttünk össze csak ebben az évben, amiből eddig kábé 10et elbábszínházoztak.
Év elején, amikor arról volt szó, hogy tavalyról 60ezer forint maradt a kasszában, és ennek fényében mennyi legyen a csoportpénz, én voltam egyedül, aki sokallta a havi 2500 forintot. Egyedül emeltem fel a kezem, amikor azt kérdezték, ki van ellene.
 A budejnői szülők nagy része bele se gondol, milyen sok pénz ez. Nekik mindegy, hogy el sem költjük, nekik nem hiányzik a háztartáspénzből. Elvárják, hogy a csoportpénzen felül még mindenki rendszeresen nagy adag gyümölcsöt is bevigyen a kölköknek, bio gyümölcsöt, mert csak az az egészséges, lehetőleg rekeszszámra, mert ha már lúd.... Ha ezt valaki nem tudja teljesíteni, akkor felháborodott köremaileket kezdenek küldözgetni arról, hogy ők mindig csak hoznak és hoznak, és egyes renitensek, ingyenélők kihasználják a helyzetet és nem tartják a gyümölcs-iramot. A zeneovi és néptánc pénzből nem kapjuk vissza azoknak az alkalmaknak az árát, amiket a gyerek kihagyott, mert nem volt ott. De befizetni mindig pontosan be kell. Hol élünk mi?
 Ezeknek a körímélezős anyukáknak nincs jobb dolguk annál, minthogy más emberek ügyeivel foglalkoznának? Tényleg azt hiszik, hogy attól jobb szülők, ha minden ilyen kis szarságot szóvátesznek? Esküszöm, vannak olyanok a csoportunkban, akik nem engedik, hogy a gyerekük tortát vigyen az oviba a szülinapján, mert a torta nem egészséges. Egzotikus gyümölcstálba szurkálják a gyertyákat. Komolyan!
Már régóta terveztem, hogy írok arról, hogy szerintem milyen egy jó anya. Hát biztos, hogy nem ilyen. Nagyon sokan kérdezték tőlem, hogy nem hanyagolom-e el nagyon a Milit azért, mert egyetemre járok. Hát nem jobban, mint aki dolgozni jár. Bár ebből a fajtából elég kevés leledzik errefelé. Csak mert, hogy még itthon is kell tanulnom, ugye, meg vizsgaidőszak, meg műteremben festés este 8ig. Hogy viszem így különórára a gyereket? Sehogy? Hát nem jár úszni, balettra, logikai fejlesztőhöz? Lovagolni sem viszem? És Helen Donorra? Nem? Hát nem akarom, hogy a gyerekem fejlődjön és meglegyen a megfelelő előképzettsége és mozgáskészsége?
 Nem. Én azt szeretném, hogy ha a gyerekem hazajön az oviból, akkor játsszon tovább, amihez kedve van. Hogy menjen ki a kertbe sarat dagasztani, fára mászni, menyétszart boncolni. Fogjon békát a patakparton, nyalogassa a kuytát. Egyen csokit ebéd után. Meg gumimacikat is, igen. Kit érdekel, ha nutellás szájjal jön velem kutyátsétáltatni? Rosszabb szülő vagyok, ha sáros nadrágban szaladgál az utcán? Nem hiszem.
 Egyes emberek, amint gyerekük születik, teljesen feloldódnak ebben az új szerepkörben, és elfelejtik, hogy mi minden volt fontos nekik azelőtt.Mindenhonnan azt halljuk, hogy akkor vagy jó szülő, ha állandóan foglalkozol a gyerekkel, ha nem mondod neki, hogy nem érek rá, vagy nincs kedvem. Akkor vagy jó szülő, ha teljes mellbedobással, az önfeláldozásig mindig jelen vagy és mindent megteszel a porontyodért. Minden nap tanítsd, minden nap olvass neki, minden nap játssz vele, minden nap legyen közös programm. Mert, ha nem, sérül a lelke.
 Ez megy is egy darabig, de aztán besokallnak, és akkor nagy elánnal rábízzák egy bébiszitterre a kölköt, hogy na, most megyek és kirúgok a hámból, és jujj de jó, végre elszabadulok egy kicsit, és egyedül, vagy legalábbis felnőttek között leszek.
 Ez szerintem mondjuk még gyed alatt, amikor tényleg egész nap össze vagy zárva a babával, teljesen érthető is. De van egy határ. Szoktak panaszkodni a friss anyukák, hogy a baba már akkor is bőg, ha kimegy a szobából, hogy pisilni sem tudnak elmenni anélkül, hogy ne dörömbölne üvöltve a totyis a klotyóajtón. Na ez az első jel. Ha akkor nem fordulnak vissza a lejtőről, onnan nincs megállás.
 Én bizony megmondom a Milinek, ha nincs kedvem bújócskázni, nem olvasok fel neki minden áldott este, és csak olyat játszom vele, amit nem utálok. Mert, ha megerőszakolom magam, és belemegyek, hogy, pl. beszéljenek a kavicsok (ezt a "Mama beszélnek" játékot utálom a legjobban- az a szabály, hogy bármi, ami a gyerek keze ügyébe kerül és nem menekül el, az megszemélyesítődik és beszélni kezd, legyen az vitaminos doboz vagy kenyérhéjj, és akkor a játszótársnak is kell egy szereplő, mondjuk egy fogkefe, és akkor ezek beszélnek...), akkor egyre ingerültebb leszek és egyáltalán nem érzem jól magam a saját borjam társaságában. Úgyhogy inkább el sem kezdek vele ilyet játszani, hanem rábeszélem vmi másra. Vagy meggyőzöm, hogy most feltétlenül ki kell mennie megnézni, hol ciripel a tücsök. Így én is jókedvű és derűs maradok, meg a gyerek is. Ha pl. esténként nyűgös vagyok és fáradt, nem olvasom fel neki a Rumcájsz vagy a Micimackó következő fejezetét, eléneklünk egy Énelmentemavásárbát, aztán helló. Másnap reggel ovi felé menet majd mesélek. És ezt ő is tudja. Nincs hiszti, nincs harc, elalszik így is símán.
 Ha rajzolnom kell, esszét írni, vagy tanulni, akkor megmondom neki, hogy hagyjon békén. Nem fogom éjszakára halasztani az egyetemi dolgaimat, mert kötelességemnek érzem szórakoztatni őt. Azzal ő sem járna jól, mert reggel morcos lennék és goromba.
 Holnaptól péntekig a Kingával lesz Pécsett. Mert megkérdeztük tőle, és ő azt mondta, menni szeretne. Belevaló, okos gyerek, aki tudja, hogy érezheti magát úgy is szuperül pár napig, ha én nem vagyok ott. Piszkosul fog hiányozni, és állandóan aggódni fogok, hogy minden oké-e, de ha nem engedném, rengeteg élményről maradna le. Esténként majd nyafogok egy kicsit a Daninak, lehet, hogy ő is a Kingának, viszont ez egy nagy kaland, amire egész életében emlékezni fog. És aztán annyira fogunk örülni egymásnak, olyan boldogok leszünk, hogy az ember olyat csak ritkán érez. Vannak olyan gyerekek a csoportjában, akik egy szülinapi bulira sem tudnak elmenni az anyjuk nélkül. Meg olyanok, akik 4 évesen még egy hetet sem töltöttek külön a szülőktől. Lehet, hogy ez anyunak meg apunak megnyugtató, mert így mindig szem előtt van az utód, és befolyásolhatják, mi történik vele. De ez majd később visszaüt, ha máshogy nem, majd lázadó tinikorukban, amikor menekülnének az ősök majomszeretete elől.
 Mindent elkövetek, hogy a Mili annyira szabadon dönthessen (persze az ésszerűség határain belül), amennyire ő szeretne. Ha Pécsett honvágya lesz, tudni fogja, hogy ő akart mindenképpen lemenni, senki nem kényszerítette, majd máskor rövidebb időre megy csak el. Ez az én nevelési elvem. Lehet, hogy nem mindenkinek tetszik, én remélem, hogy csak a javát szolgálja.
 Most megyek aludni, nincs már időm leírni a feleség-elveimet is, azt majd legközelebb.