Ti nem vagytok befosva a terror dolog miatt? Én nem tudom, hogy ez nálam még a d-vitamin hiány utóhatása-e, bár valószínüleg nem, én minden esetre eléggé aggódom a közbiztonság miatt. Vasárnap egy valag gyerekkel játszóházazni mentünk a Mili haverjának szülinapjára. Készülődés közben egyzser csak beugrott: basszus, ez is bent lesz a városban. Elég baj az nekem, hogy a hét majdnem minden napján zsúfolt villamosokon, buszokon meg metrókon aszalódok, most még hétvégén is emberekkel teli helyre megyek. Persze azért amikor már elindultunk, és együtt voltunk, már olyan jól éreztük magunkat, hogy később eszembe se jutott, de sokkal jobb lett volna, ha egyáltalán nem kell ilyenek miatt paráznom.
Van egy osztálytársam, aki egy évig nem jött ki a házából, mert annyira félt az apokalipszistől. Beásta magát, aztán egyszerűen csak várt. Persze aztán kiderült, hogy mittomén milyen fóbiája van és elkezdték kezelni, de basszus, mostanában nekem is egyre több kedvem van nem kitenni a lábam Budajenőről. Hála istennek, hogy nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust.
Ma lesz Eszter Habil védése a doktori iskolában, oda el kell mennem. Holnaptól prezentációk, elméleti órák, újabb szerepjáték este Petiék munkahelyén, mozi a csajokkal, ha összejön, kocsmázás Samuékkal. És ez csak egy hét. Az előzőek is így teltek. Nagyon élvezem, hogy mindig van valami, hogy ennyire aktív társadalmi életet nem éltem a gimi óta. Viszont minden indulás előtt ott van az a pillanat, amikor belém hasít: azok a párizsiak is csak kajálni mentek egy átlag este....
Nem segít az sem, hogy a vársos tele van gépfegyveres rendőrökkel, hogy minden nap elmegyek a főhadiszállássá átalakult orosz nagykövetség előtt, ahol a tetőn gépágyú fészek van homokzsákok között. Olyan nagy a feszültség. Tisztára oda vagyok.
Azt gondolom, nem gyengeség a részemről beismerni, hogy valószínűleg érzékenyebb vagyok az átlagnál. Ha valakit szeretek, sokkal jobban szeretem, mint ő engem (lásd pl. Bözsi, L. Samu, exek), sokkal jobban ragszkodom, sokkal jobban megsebez egy elejtett megjegyzés, amit más észre sem vesz, vagy lepereg róla. Egyszerűen nem bírom elviselni, ha valakinek nem tetszik, amit alkotok. Nem mérges leszek tőle, hanem végtelenül szomorú. És sokkal erősebben hatnak rám a külső dolgok, mások hangulata, a légkör, a feszültség, az érzelmek.
A multkor még magamat is megdöbbentettem, amikor a borünnepen elbőgtem magam a sváb kórus előadásán: Iszonyatosan öreg emberek arról énekeltek svábul, hogy milyen szép volt az ifjúságuk, hogy milyen szép volt a szerelem, hogy mennyire kíváncsiak voltak, mit hoz az életük. Egy fiatal srác, asziszem, vmelyik Pregicer kísérte őket tangóharmónikán és vezényelt nekik, ők meg mosolyogva, vidáman, örömmel énekeltek, ritmusra lengett a szoknyájuk (mármint a néniknek), összekarolva dülöngéltek a ritmusra. Elég borzalmas volt amúgy, de engem megérintett. Szerintem én voltam az egyetlen rajtuk kívül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése