Na végre ettem egy jót. Délután aludtam is egy jót. Most újra embernek érzem magam. Ezen a héten már éreztem a javulást mind hangulatilag, mind egészségileg. Elkezdtem szedni az E-vitamint, aminek hála fele annyit izzadok, mint eddig. Persze ez még mindig 4x annyi izzadtságot jelent, mint egy átlag embernél, de azért haladunk.
 Keddtől a suliba is bejártam rendesen, és azt kell mondjam, jót tett. Sokkal jobb, mint itthon egyedül kuksolni és szortyogni a depresszióban. Szerdán mentünk Jucival és Katával kajálni anatómia előtt. Vegetáriánus, krisna büfébe mentünk, és ettük csatni meg szandzsit meg azt a másik hogyhíjjákot meg sárga színű rizst, és azt a puffancskenyeret. Kicsit aggódtam, mert ugye eddig akár hányszor a Katával kajáltam, mindig fosás lett a vége. Na jó, csak egyszer az indiai zaba után a filmnézéskor, tudjátok?
 Minden esetre nem volt baj, hogy volt nálam savlekötő, anatómián betoltunk egyet-egyet a Jucival. Egész jól sikerült a popsi-rajzom, éppen a medence izmait vettük és vittem szenet meg vettem monopol radírt a bácsinál.
 Előtte való nap, kedden csajos este volt nálunk, bevackoltuk magunkat a meggypiros kanapéra popcornnal és glühweinnal és szexről, szerelemről, gonosz anyósokról és öregedő szülőkről beszélgettünk éjszakába nyúlóan.
 Csütörtökön délelőtt műteremben voltam és végre tudtam beszélni Emesével. Hát nem volt elragadtatva a kisplasztikáktól, az egyikre azt mondta, olyan, mint amikor anyuka otthon összetákol egy jelmezt az óvodai előadásra. Amugy szerinte túl különbözőek, és inkább ki kéne találnom 3 vagy 4 fő fajtát és azokat továbbfejleszteni. Eszter ehhez képest azt mondta, amikor még csak az első 3 vagy négy volt kész, hogy csináljak sokkal többfélét, amik sokkal eltérőbbek egymástól. Hát, most akkor mit csináljak? Különben nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a prezentáción... a tavalyi második félévet konkrétan átgüriztem, állandóan festettem, rajzoltam, dolgoztam és 3mast kaptam. Ehhez képest idén elég nehezen mentek a dolgok, alig bírtam rávenni magam, hogy bejárjak, ha itthon maradtam, aludtam, vagy olvastam. Persze azért rajzoltam is, vázlatoltam a gipszekhez, meg csináltam a plasztikákat, de korántsem akkora lelkesedéssel, mint tavaly.
 Más....
Most már 9 hónapja itt lakunk, és most értem el arra a pontra, hogy kialakult nálam egy bizonyos rendszeresség. Az első hónapokban bútoraink sem igazán voltak, nem főztünk, nem mostunk, nem volt háztartás, amit vezethettem volna.
 Hétfő este volt, asszem, amikor sikerült valahonnan egy őzcombot, egy nyulat és másfél kiló borjúhúst szereznem ingyen. A nyulat meg az őzet elvittem anuyékhoz, itthon meg nekiálltam, hogy megcsináljam a borjút. Már annyit főzicskéltem a konyhámban, hogy rutinszerűen húzogattam a fiókokat deszkáért, késért, oda se figyelve nyitogattam a szekrényeket edényért és hozzávalókért. Mili néha odajött, hogy nézze, mit csinálok, felültettem magam mellé a pultra, szörpit csinált magának, szívószálat vett elő a helyéről. Egészen otthonos érzés volt.
 Hétvégenként rendezek nagymosást, porszívózok, felmosok, teregetek. És élvezem. Vasárnap a kertben szoktunk tevékenykedni: Dani pl. a nyár óta a teraszon rohadó matracot hárította el a Milivel, meg felrakták az esőcsatornát a tető alá. Én hátul aprítottam a gyújtósnak valót a még tavasszal kivágott bokrokból. Közben eldiskuráltam a szomszédokkal, mondtam Anikó néninek, hogy ha szüksége van rá, ő is jöhet nyugodtan és vagdoshat magának gallyakat, mert nekünk rengeteg van, örülünk, ha elfogy. Nagyon örült neki, mert nincs túl jól helyzetben anyagilag, így legaláb gyújtósra nem kell költenie.
 Visszatérve borjúra, meg kell mondjam, hogy nem lesz a kedvencem. Nem hiszem, hogy ezelőtt bármikor is ettem volna. Már az elkészítése is olyan fura volt. Érezni lehetett a nyers hús fogásán, hogy egy gyönge kis állatka volt szegény. Egy baba. Olyan puha kis izomrostok voltak, olyan sikamlós, világos, erőtlen... még a szaga is gyenge volt. Nem olyan tipikus hús szag... Már amikor vagdostam, rossz érzésem támadt, amikor meg ettük, a Danival egy ideig ízlelgettük, aztán kijelentettük, hogy nem eszünk több bocit. Mert kegyetlen kannibáloknak éreztük magunkat. Pedig mindketten nagy húsimádók vagyunk.