Már túl vagyok a 4-ik bogyón, és azt kell mondjam, hogy kezdem magam jobban érezni. Azon mérem a jvaulási folyamatot, hogy mennyit és milyen szívesen beszélek. Mert amíg szarul voltam, beszéltem, ugyan, de nem élvezettel. Csak muszájból. Nem mondom, hogy tökéletes a helyzet, még azért nem vagyok a régi önmagam, de legalább beindult a folyamat.
Az események is sűrűsödtek az utóbbi időben, talán ezért sem érzem már úgy magam, mintha beragadtam volna egy szurokkal teli kátyúba.
Új elhatározásaim vannak:
1. beszerzek egy rollert. Egy olyat, ami elbír, és amit össze lehet csukni. Be szeretném építeni a mozgást a napi rutinba, de a kocogás olyan nyögve-nyelősen meg, meg mindig van vmi bajom- most pl. eltört alattam az egyik lépcső a kapu előtt, és 10 percbe telt, mire perisztlaltikus rángatózásokkal begyűrűztem a házba. Minden esetre eléggé fáj a csípőm, szal, ha este futni kéne mennem, biztos meggyőzném magam, hogy nem olyan fontos.
Viszont, ha lenne egy rollerom, azzal csapathatnék ezerrel, fleszállhatnék rossz időben a villamosra is, annyit mennék, amennyit akarok, a fájós csípő sem befolyásolna, és haza tudnám hozni, nem kéne a városban hagyni, mint egy bicót, monnyuk. És az epres meg a főépület közötti távot is gyorsabban megjárnám. Szerintem király lenne. Jut eszembe: tudok én egyáltalán rollerozni? Mielőtt elindulok vele a körúton, azért a bizti kedvéért gyakorolok egy kicsit itthon.
2. most, hogy hivatalosan is kezelés alatt állok, nincs többé okom a fruszt-zabálásokra. Oda fogok figyelni megint arra, hogy mit eszem és mennyit, újra leállok a kenyérrel, és húst, joghurtot meg salátát fogok fogyasztani. Meg reggelente gyümölcsöt. Ez a lépcsőtörés már a második sokk, ami a kilóimmal ér: az első akkor volt, amikor anyuéknál felkészületlenül ráálltam a mérlegre. Legutoljára az esküvőmkor voltam ennyi, újra elértem a maxot, mélyponton zubogok a zsír-fürdőben. Tegnap már sétáltunk egy órát anyuval meg a Szemivel, ma remélem, nem jön közbe semmi és megint el tudunk menni egy-két körre. Érdekes, hogy amúgy nem érzek különbséget fizikailag- mondjuk nyárhoz képest, amikor 10 kilóval kevesebb voltam. Talán nyugtalanabbul alszom egy kicsit, ennyi az egész.
3. Még mindig nem zajlottak le a prezentációk, ami az én szempontomból, azt hiszem jó: volt időm gondolkozni, és beszélgetni a többiekkel. Úgy gondolom, bár a tavalyi után már semmit sem merek kijelenteni, hogy valószínűleg sikerült felvérteznem magam a kritika ellen. Azt hiszem, képes leszek nem rágörcsölni a dologra, pontosabban, mivel folyamatosan halasztódik a dolog, elmúlt a görcsölésem. Eljutottam arra a pontra, amikor úgy érzem, elegendő anyagom gyűlt össze, gondolatban már a kiállítás témájával foglalkozom, vannak ötleteim, vázlatolgatok.
Nem görcsölök, nem izgulok, nem lesz gáz, ha beszólnak, nem érdekel zakkant meg. De nem fognak beszólni. Mér szólnának?
4. Mivel már a javulás útjára tértem, megint többet foglalkozhatok a Danival. Az utóbbi időben csak a magam baja érdekelt, nem kíméltem, rázúdítottam a rossz kedvemet, veszekedtem, vitatkoztam, nem szexeltem, nem takarítottam eleget. A munkahely váltás miatt (mert a múlt héten felmondott és átjelentkezett egy új helyre, ahol rögtön fel is vették) baromira izgul, a régi helyén minden nap nayfognak neki, hogy ne menjen el, ne hagyja őket cserben, ígérnek neki fűt-fát, de neki erősnek kell maradnia. Már ott tartottunk, hogy megingott az elhatározása, nem volt biztos benne, hogy tényleg mennie kéne. A közvetlen főnöke akkora fizetés emelést ajánlott neki, amennyit az új helyen nem keresne. Kérdezte tőlem, hogy na most mit csináljon? Mondtam neki, hogy ez az ő döntése, én nem látok bele ezekbe a dolgokba. Annyit tanácsoltam csak, hogy ne a pénz legyen, ami eldönti a dolgot. Ha fél váltani, meg szereti a Szebetont, maradjon. Ha viszont fontosabb neki, hogy közelebb legyen, fűtött és légkondis helyen dolgozzon, ne kelljen többet hegesztenie, ne végezzen olyan sok nehéz, fizikai munkát, akkor menjen.
Még három és fél évig úgyis csórók maradunk, nem változtat ezen az a plussz-mínusz 30ezer forint. Diploma után meg dobbantunk Costa-Ricára vagy Srí Lankára, visszük az egész családot, és életünk végéig szerény luxusban tengetjük a mindennapjainkat. A bambuszvillánk a tengerparttól nem messze áll majd egy hegytetőn, cunami biztos helyen, lesznek tyúkjaink és kecskénk és tehenünk és lovunk és disznóink, és egy benszülött család, aki tisztes fizetésért nekünk dolgoznik. Én a tengerre néző, teraszos műtermemben fogok dolgozni, Dani a két saját és egy örökbefogadott gyerekünket neveli közben. Minden barátunknak és rokonunknak építünk saját bambuszházat a hegyünkön, alapítunk egy új kolóniát, egy falut, ahol csak olyan emberek élnek, akiket szeretek. Meg a benszülöttek, akik nekünk dolgoznak jó pénzért. És lesz saját ovink meg iskolánk, a nagyobb gyerekeket iskolabusz viszi majd gimibe meg egyetemre a városba. És a falu minden hétvégén nagy, közös tábortüzezést és sütögetést rendez, és nem kell majd órákat bumlizni senkinek egy romantikus filmnéző délutánért, mert mindenki ott lesz helyben. Lesz egy saját mozink is. Popcorn géppel, hogy a Zsófiék örüljenek. Úgy lesz beállítva, hogy az Orsi adagját mindig túlsüsse és túlsózza, pont, ahogy szereti.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése