Tudjátok, van az az érzés, amikor reggel sétálsz haza az
oviból, és beugrasz a boltba friss kifliért, hogy legyen a bocikádnak, ha
hazajön. Na és akkor állsz meg először pár percre dumálni a pénztáros csajjal,
aki az ex-szomszéd Feri öccsének a csaja. Aztán a zebránál összefutsz egy
barátnőddel, esetemben az Orsival, aki mondja, hogy nagyon siet, mert
helyettesít az ötödikben, és te is mondod, hogy sietsz, mert be kell menned a
T.O-ra, de azért fecsegtek még 5 percet, mert megszületett a Csilla babája és
milyen hülye volt már annak a nagycsopis kisfiúnak az anyja, aki üvöltött a
gyerekével az úszáson, és meg kell állapodni, mikor lesz a kövi csajos este,
stb. Aztán nagy nehezen elbúcsúztok, de a posta előtt meglát téged a Rózsi
néni, a polgi felesége, és megkérdezi, milyen volt Németország és hogy van a
gyerek, és elmeséli, hogy a kutya kirágta a kis körtefát és újra kellett
oltani, de így nem biztos, hogy megmarad. Legközelebb már elevickélsz a Vidor
sörözőig úgy, hogy csak integetned meg köszöngetned kell, a kocsma teraszáról
viszont leszólít a Márti néni meg a Viktor bácsi, hogy jaj Sárika, egy
pillanatra gyere csak…. A Márti néni 23 éve a dadusom volt és elvert az első
nap az oviban, mert senki nem mondta, hogy ott is kell maradnom és nem mehetek
el, és én anyu után „szöktem” a suliba, mert nem értettem, mért felejtett ott
már megint valahol. (hú ezért majd biztos kapok) Viszont aznap felszereltek egy
gyerekbztos zárat az ajtóra, ami gyerekek nemzedékeinek szökését akadályozta
meg utánnam, szóval szívesen… Márti néni gratulál, hogy milyen ügyesen
tolmácsoltam az államtitkár úr díszbeszédét, és megkér, ha megyek ki
Gaildorfba, üdvözöljem a Lackékat meg a Buchhoferékat, mer neki a vejének az
unokatestvérének a fia ismeri őket, a múltkor amikor itt voltak a németek az
ünnepségen, küldtek nekik kolbászt és azt meg kell köszönni. A Viktor bácsi meg
megkérdezi, hogy hallottam-e már, hogy az új szomszéd, az a jóképű, na az a
Szerednyei Béla művész úr és ifjú (50 körüli) neje. Mosolyogva álldogálsz egy
darabig, tervezgeted a szökésedet, amikor a Zsófi vad dudálással, többméteres
féknyomot húzva berobog a Micráján és megkérdezi, hazavihet-e. Te persze
boldogan elbúcsúzol az öregektől és beugrasz a kocsiba (az asztalon felejtett
kiflikért később vissza kell jönnöd, de addigra Márti néniék már eltűntek
onnan). A hazaúton, azaz két percig végig dumáltok, aztán még a ház előtt ültök
a kocsiban 10 percet és kitárgyaljátok a filmet amit előző este láttatok együtt
a moziban, és megbeszélitek, mit vegyetek a barátnőtök, esetünkben az Orsi
szülinapjára. Amikor végre belépsz az ajtón, már elmúlt 10 óra, pedig fél 9kor
tetted le a gyereket az oviban, és már nem érsz oda időben, ahol dolgod van-
esetemben a T.O-n.
Mindezt azért írom,
mert ez járt az eszemben, amikor pát napja Gaildorfon sétáltam át friss
zsömléért egy reggelen. Csak kétszer kellett megállnom beszélgetni, és csak 4
embernek integettem oda útközben, pedig az út 5x olyan hosszú és tízszer
annyian laknak ott, mint nálunk. Arra gondoltam, ha úgy alakul, hogy kiköltözünk,
ez hiányozni fog nagyon. Mert akkor ugyan mérgelődtem, hogy az embernek egy 500
méteres útra egy órát kell számítani, ha a napját tervezi, és hogy ez mégiscsak
nem normális dolog. De ott kint a sok ismeretlen arc láttán valahogy
elveszettnek éreztem magam. Otthon az van, hogy én tartozom a Kompp Gyurinak 5
Euróval, viszont nekem meg jön a virágos csak egy szívességgel, és bár a
Gyafiné a múltkor nem tudott visszaadni az ötszázasból, de ha legközelebb
megyek, majd ad a Milinek ingyen egy fagyit. És az Anikó nénikek szívességből
lefordítottam egy levelet, de egy hét múlva kaptam tőle négy tő málnát, ami
most otthon érik és mi nem vagyunk ott, mert Gaildorfban bonyolítjuk az
életünket.
Több következtetés is
levontunk a Danival az utunkról. Először is lassítunk, nem megyünk fejjel a
falnak. Ha lesz valami, nagyon adja magát, elintézik nekünk a kintiek, akkor
oké. Másodszor tuti nem Gaildorfban benne fogunk lakni, mert kicsi ugyan, de
zsúfolt és hangos és naggggyon forgalmas. Szóval a Dani ódzkodása attól, hogy
faluban éljen mára eltűnt, mondhatni az ellenkezőjére vált. Ahhoz képest, hogy
mennyire tartott Budajenő csendjétől és unalmasságától, mostmár egy Meki
kedvéért sem hajlandó 2000 fős településnél nagyobba költözni. És én ennek
örülök. Olyan idillikus falvak veszik körül Gaildorfot, olyan hihetelenül szép
a vidék! Pont olyan, amit szeretek. Gömbölyű, kövér dombok, bükk és fenyőerdők,
patakok, folyók, pici tavak. Hihetetlen zöld rétek, legelők váltakoznak
szántóföldekkel és ribizli ültetvényekkel, hatalmas fák között tanyák lapulnak,
tehenek, bárányok minden felé és rengeteg lószar. Ilyennek képzeltem a Megyét,
és emlékeztet még gyerekkorom fantasztikus Erdély-élményeire is, csak itt az
istálló teteje napelemből van és a traktor a szántóföldek között keskeny
aszfalt úton jár. De a focipályát itt is birkák nyírják, az emberek a farmra
járnak tojásért és tejért, egy néni pedig az orrom előtt adott el 10 döglött
csirkét a hentesnek.
Íme hát az új álom:
Valahol Passau és Stuttgart között egy dimbes-dombos vidéken szert kell tenni
egy Bauernhaus-ra lehetőleg egy kisváros közvetlen közelében. Dani állatokat
tart, én az egyik melléképületből kialakított hatalmas, világos műtermemben
festek. A közelben lesz egy kis tó, nem a Balaton helyett, persze, mert minden
nyáron itt leszünk. De lehet majd benne úszkálni. Mili Gaildorfba (vagy egy
másik hasonló kisvárosba) jár gimibe, utána Stuttgart, Nürnberg, Passau,
Regensburg, München egyetem. Vagy Budapest, és akkor az Ománál lakik évközben.
