Ti nem vagytok befosva a terror dolog miatt? Én nem tudom, hogy ez nálam még a d-vitamin hiány utóhatása-e, bár valószínüleg nem, én minden esetre eléggé aggódom a közbiztonság miatt. Vasárnap egy valag gyerekkel játszóházazni mentünk a Mili haverjának szülinapjára. Készülődés közben egyzser csak beugrott: basszus, ez is bent lesz a városban. Elég baj az nekem, hogy a hét majdnem minden napján zsúfolt villamosokon, buszokon meg metrókon aszalódok, most még hétvégén is emberekkel teli helyre megyek. Persze azért amikor már elindultunk, és együtt voltunk, már olyan jól éreztük magunkat, hogy később eszembe se jutott, de sokkal jobb lett volna, ha egyáltalán nem kell ilyenek miatt paráznom.
Van egy osztálytársam, aki egy évig nem jött ki a házából, mert annyira félt az apokalipszistől. Beásta magát, aztán egyszerűen csak várt. Persze aztán kiderült, hogy mittomén milyen fóbiája van és elkezdték kezelni, de basszus, mostanában nekem is egyre több kedvem van nem kitenni a lábam Budajenőről. Hála istennek, hogy nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust.
Ma lesz Eszter Habil védése a doktori iskolában, oda el kell mennem. Holnaptól prezentációk, elméleti órák, újabb szerepjáték este Petiék munkahelyén, mozi a csajokkal, ha összejön, kocsmázás Samuékkal. És ez csak egy hét. Az előzőek is így teltek. Nagyon élvezem, hogy mindig van valami, hogy ennyire aktív társadalmi életet nem éltem a gimi óta. Viszont minden indulás előtt ott van az a pillanat, amikor belém hasít: azok a párizsiak is csak kajálni mentek egy átlag este....
Nem segít az sem, hogy a vársos tele van gépfegyveres rendőrökkel, hogy minden nap elmegyek a főhadiszállássá átalakult orosz nagykövetség előtt, ahol a tetőn gépágyú fészek van homokzsákok között. Olyan nagy a feszültség. Tisztára oda vagyok.
Azt gondolom, nem gyengeség a részemről beismerni, hogy valószínűleg érzékenyebb vagyok az átlagnál. Ha valakit szeretek, sokkal jobban szeretem, mint ő engem (lásd pl. Bözsi, L. Samu, exek), sokkal jobban ragszkodom, sokkal jobban megsebez egy elejtett megjegyzés, amit más észre sem vesz, vagy lepereg róla. Egyszerűen nem bírom elviselni, ha valakinek nem tetszik, amit alkotok. Nem mérges leszek tőle, hanem végtelenül szomorú. És sokkal erősebben hatnak rám a külső dolgok, mások hangulata, a légkör, a feszültség, az érzelmek.
A multkor még magamat is megdöbbentettem, amikor a borünnepen elbőgtem magam a sváb kórus előadásán: Iszonyatosan öreg emberek arról énekeltek svábul, hogy milyen szép volt az ifjúságuk, hogy milyen szép volt a szerelem, hogy mennyire kíváncsiak voltak, mit hoz az életük. Egy fiatal srác, asziszem, vmelyik Pregicer kísérte őket tangóharmónikán és vezényelt nekik, ők meg mosolyogva, vidáman, örömmel énekeltek, ritmusra lengett a szoknyájuk (mármint a néniknek), összekarolva dülöngéltek a ritmusra. Elég borzalmas volt amúgy, de engem megérintett. Szerintem én voltam az egyetlen rajtuk kívül.
2015. november 23., hétfő
2015. november 17., kedd
A negyedig bogyón túl
Már túl vagyok a 4-ik bogyón, és azt kell mondjam, hogy kezdem magam jobban érezni. Azon mérem a jvaulási folyamatot, hogy mennyit és milyen szívesen beszélek. Mert amíg szarul voltam, beszéltem, ugyan, de nem élvezettel. Csak muszájból. Nem mondom, hogy tökéletes a helyzet, még azért nem vagyok a régi önmagam, de legalább beindult a folyamat.
Az események is sűrűsödtek az utóbbi időben, talán ezért sem érzem már úgy magam, mintha beragadtam volna egy szurokkal teli kátyúba.
Új elhatározásaim vannak:
1. beszerzek egy rollert. Egy olyat, ami elbír, és amit össze lehet csukni. Be szeretném építeni a mozgást a napi rutinba, de a kocogás olyan nyögve-nyelősen meg, meg mindig van vmi bajom- most pl. eltört alattam az egyik lépcső a kapu előtt, és 10 percbe telt, mire perisztlaltikus rángatózásokkal begyűrűztem a házba. Minden esetre eléggé fáj a csípőm, szal, ha este futni kéne mennem, biztos meggyőzném magam, hogy nem olyan fontos.
Viszont, ha lenne egy rollerom, azzal csapathatnék ezerrel, fleszállhatnék rossz időben a villamosra is, annyit mennék, amennyit akarok, a fájós csípő sem befolyásolna, és haza tudnám hozni, nem kéne a városban hagyni, mint egy bicót, monnyuk. És az epres meg a főépület közötti távot is gyorsabban megjárnám. Szerintem király lenne. Jut eszembe: tudok én egyáltalán rollerozni? Mielőtt elindulok vele a körúton, azért a bizti kedvéért gyakorolok egy kicsit itthon.
2. most, hogy hivatalosan is kezelés alatt állok, nincs többé okom a fruszt-zabálásokra. Oda fogok figyelni megint arra, hogy mit eszem és mennyit, újra leállok a kenyérrel, és húst, joghurtot meg salátát fogok fogyasztani. Meg reggelente gyümölcsöt. Ez a lépcsőtörés már a második sokk, ami a kilóimmal ér: az első akkor volt, amikor anyuéknál felkészületlenül ráálltam a mérlegre. Legutoljára az esküvőmkor voltam ennyi, újra elértem a maxot, mélyponton zubogok a zsír-fürdőben. Tegnap már sétáltunk egy órát anyuval meg a Szemivel, ma remélem, nem jön közbe semmi és megint el tudunk menni egy-két körre. Érdekes, hogy amúgy nem érzek különbséget fizikailag- mondjuk nyárhoz képest, amikor 10 kilóval kevesebb voltam. Talán nyugtalanabbul alszom egy kicsit, ennyi az egész.
3. Még mindig nem zajlottak le a prezentációk, ami az én szempontomból, azt hiszem jó: volt időm gondolkozni, és beszélgetni a többiekkel. Úgy gondolom, bár a tavalyi után már semmit sem merek kijelenteni, hogy valószínűleg sikerült felvérteznem magam a kritika ellen. Azt hiszem, képes leszek nem rágörcsölni a dologra, pontosabban, mivel folyamatosan halasztódik a dolog, elmúlt a görcsölésem. Eljutottam arra a pontra, amikor úgy érzem, elegendő anyagom gyűlt össze, gondolatban már a kiállítás témájával foglalkozom, vannak ötleteim, vázlatolgatok.
Nem görcsölök, nem izgulok, nem lesz gáz, ha beszólnak, nem érdekel zakkant meg. De nem fognak beszólni. Mér szólnának?
4. Mivel már a javulás útjára tértem, megint többet foglalkozhatok a Danival. Az utóbbi időben csak a magam baja érdekelt, nem kíméltem, rázúdítottam a rossz kedvemet, veszekedtem, vitatkoztam, nem szexeltem, nem takarítottam eleget. A munkahely váltás miatt (mert a múlt héten felmondott és átjelentkezett egy új helyre, ahol rögtön fel is vették) baromira izgul, a régi helyén minden nap nayfognak neki, hogy ne menjen el, ne hagyja őket cserben, ígérnek neki fűt-fát, de neki erősnek kell maradnia. Már ott tartottunk, hogy megingott az elhatározása, nem volt biztos benne, hogy tényleg mennie kéne. A közvetlen főnöke akkora fizetés emelést ajánlott neki, amennyit az új helyen nem keresne. Kérdezte tőlem, hogy na most mit csináljon? Mondtam neki, hogy ez az ő döntése, én nem látok bele ezekbe a dolgokba. Annyit tanácsoltam csak, hogy ne a pénz legyen, ami eldönti a dolgot. Ha fél váltani, meg szereti a Szebetont, maradjon. Ha viszont fontosabb neki, hogy közelebb legyen, fűtött és légkondis helyen dolgozzon, ne kelljen többet hegesztenie, ne végezzen olyan sok nehéz, fizikai munkát, akkor menjen.
Még három és fél évig úgyis csórók maradunk, nem változtat ezen az a plussz-mínusz 30ezer forint. Diploma után meg dobbantunk Costa-Ricára vagy Srí Lankára, visszük az egész családot, és életünk végéig szerény luxusban tengetjük a mindennapjainkat. A bambuszvillánk a tengerparttól nem messze áll majd egy hegytetőn, cunami biztos helyen, lesznek tyúkjaink és kecskénk és tehenünk és lovunk és disznóink, és egy benszülött család, aki tisztes fizetésért nekünk dolgoznik. Én a tengerre néző, teraszos műtermemben fogok dolgozni, Dani a két saját és egy örökbefogadott gyerekünket neveli közben. Minden barátunknak és rokonunknak építünk saját bambuszházat a hegyünkön, alapítunk egy új kolóniát, egy falut, ahol csak olyan emberek élnek, akiket szeretek. Meg a benszülöttek, akik nekünk dolgoznak jó pénzért. És lesz saját ovink meg iskolánk, a nagyobb gyerekeket iskolabusz viszi majd gimibe meg egyetemre a városba. És a falu minden hétvégén nagy, közös tábortüzezést és sütögetést rendez, és nem kell majd órákat bumlizni senkinek egy romantikus filmnéző délutánért, mert mindenki ott lesz helyben. Lesz egy saját mozink is. Popcorn géppel, hogy a Zsófiék örüljenek. Úgy lesz beállítva, hogy az Orsi adagját mindig túlsüsse és túlsózza, pont, ahogy szereti.
Az események is sűrűsödtek az utóbbi időben, talán ezért sem érzem már úgy magam, mintha beragadtam volna egy szurokkal teli kátyúba.
Új elhatározásaim vannak:
1. beszerzek egy rollert. Egy olyat, ami elbír, és amit össze lehet csukni. Be szeretném építeni a mozgást a napi rutinba, de a kocogás olyan nyögve-nyelősen meg, meg mindig van vmi bajom- most pl. eltört alattam az egyik lépcső a kapu előtt, és 10 percbe telt, mire perisztlaltikus rángatózásokkal begyűrűztem a házba. Minden esetre eléggé fáj a csípőm, szal, ha este futni kéne mennem, biztos meggyőzném magam, hogy nem olyan fontos.
Viszont, ha lenne egy rollerom, azzal csapathatnék ezerrel, fleszállhatnék rossz időben a villamosra is, annyit mennék, amennyit akarok, a fájós csípő sem befolyásolna, és haza tudnám hozni, nem kéne a városban hagyni, mint egy bicót, monnyuk. És az epres meg a főépület közötti távot is gyorsabban megjárnám. Szerintem király lenne. Jut eszembe: tudok én egyáltalán rollerozni? Mielőtt elindulok vele a körúton, azért a bizti kedvéért gyakorolok egy kicsit itthon.
2. most, hogy hivatalosan is kezelés alatt állok, nincs többé okom a fruszt-zabálásokra. Oda fogok figyelni megint arra, hogy mit eszem és mennyit, újra leállok a kenyérrel, és húst, joghurtot meg salátát fogok fogyasztani. Meg reggelente gyümölcsöt. Ez a lépcsőtörés már a második sokk, ami a kilóimmal ér: az első akkor volt, amikor anyuéknál felkészületlenül ráálltam a mérlegre. Legutoljára az esküvőmkor voltam ennyi, újra elértem a maxot, mélyponton zubogok a zsír-fürdőben. Tegnap már sétáltunk egy órát anyuval meg a Szemivel, ma remélem, nem jön közbe semmi és megint el tudunk menni egy-két körre. Érdekes, hogy amúgy nem érzek különbséget fizikailag- mondjuk nyárhoz képest, amikor 10 kilóval kevesebb voltam. Talán nyugtalanabbul alszom egy kicsit, ennyi az egész.
3. Még mindig nem zajlottak le a prezentációk, ami az én szempontomból, azt hiszem jó: volt időm gondolkozni, és beszélgetni a többiekkel. Úgy gondolom, bár a tavalyi után már semmit sem merek kijelenteni, hogy valószínűleg sikerült felvérteznem magam a kritika ellen. Azt hiszem, képes leszek nem rágörcsölni a dologra, pontosabban, mivel folyamatosan halasztódik a dolog, elmúlt a görcsölésem. Eljutottam arra a pontra, amikor úgy érzem, elegendő anyagom gyűlt össze, gondolatban már a kiállítás témájával foglalkozom, vannak ötleteim, vázlatolgatok.
Nem görcsölök, nem izgulok, nem lesz gáz, ha beszólnak, nem érdekel zakkant meg. De nem fognak beszólni. Mér szólnának?
4. Mivel már a javulás útjára tértem, megint többet foglalkozhatok a Danival. Az utóbbi időben csak a magam baja érdekelt, nem kíméltem, rázúdítottam a rossz kedvemet, veszekedtem, vitatkoztam, nem szexeltem, nem takarítottam eleget. A munkahely váltás miatt (mert a múlt héten felmondott és átjelentkezett egy új helyre, ahol rögtön fel is vették) baromira izgul, a régi helyén minden nap nayfognak neki, hogy ne menjen el, ne hagyja őket cserben, ígérnek neki fűt-fát, de neki erősnek kell maradnia. Már ott tartottunk, hogy megingott az elhatározása, nem volt biztos benne, hogy tényleg mennie kéne. A közvetlen főnöke akkora fizetés emelést ajánlott neki, amennyit az új helyen nem keresne. Kérdezte tőlem, hogy na most mit csináljon? Mondtam neki, hogy ez az ő döntése, én nem látok bele ezekbe a dolgokba. Annyit tanácsoltam csak, hogy ne a pénz legyen, ami eldönti a dolgot. Ha fél váltani, meg szereti a Szebetont, maradjon. Ha viszont fontosabb neki, hogy közelebb legyen, fűtött és légkondis helyen dolgozzon, ne kelljen többet hegesztenie, ne végezzen olyan sok nehéz, fizikai munkát, akkor menjen.
Még három és fél évig úgyis csórók maradunk, nem változtat ezen az a plussz-mínusz 30ezer forint. Diploma után meg dobbantunk Costa-Ricára vagy Srí Lankára, visszük az egész családot, és életünk végéig szerény luxusban tengetjük a mindennapjainkat. A bambuszvillánk a tengerparttól nem messze áll majd egy hegytetőn, cunami biztos helyen, lesznek tyúkjaink és kecskénk és tehenünk és lovunk és disznóink, és egy benszülött család, aki tisztes fizetésért nekünk dolgoznik. Én a tengerre néző, teraszos műtermemben fogok dolgozni, Dani a két saját és egy örökbefogadott gyerekünket neveli közben. Minden barátunknak és rokonunknak építünk saját bambuszházat a hegyünkön, alapítunk egy új kolóniát, egy falut, ahol csak olyan emberek élnek, akiket szeretek. Meg a benszülöttek, akik nekünk dolgoznak jó pénzért. És lesz saját ovink meg iskolánk, a nagyobb gyerekeket iskolabusz viszi majd gimibe meg egyetemre a városba. És a falu minden hétvégén nagy, közös tábortüzezést és sütögetést rendez, és nem kell majd órákat bumlizni senkinek egy romantikus filmnéző délutánért, mert mindenki ott lesz helyben. Lesz egy saját mozink is. Popcorn géppel, hogy a Zsófiék örüljenek. Úgy lesz beállítva, hogy az Orsi adagját mindig túlsüsse és túlsózza, pont, ahogy szereti.
2015. november 7., szombat
Besötétedett már teljesen, nem sokkal, miután elindultunk hazafelé. Az ablaktörlőt a legnagyobb sebességre állítom, és feltekertem a hangerőt a rádión, mert elnyomja az ablakpárátlanítás zaja a kedvenc Anima számom. Mili hátul motyog magában, anyu az anyósülésen kucorog. Megpróbálok nem sokat pislogni, amikor a szembejövő autós pofátlanul belereflektorozik a szemembe. Találomra tekerem a kormányt, mert úgy emlékszem, itt egy kanyarnak kell lennie. Mikor már nem káprázik a szemem, és újra sötétségbe borul az autó, felkapcsolom én is a fényszórót, de nem segít sokat, csak a tejfehér ködfalat látom jobban, az utat nem. Lassítok. Gondolatban szídom az apósom, akitől az autót kaptuk- mi a francért nem rakott bele ködlámpát? Aztán már az apámra vagyok dühös, az egyik kanyarban egy betonnal befoltozott kátyun megcsúszik a hátsó kerék- kinek jut eszébe 4évszakos gumikat venni egy olyan autóra, amin 4 vadi új nyári gumi van? Nem lett volna ésszerűbb téli garnitúrát venni? Ráadásul anyu használja a legtöbbet, az én anyám, akit eddig minden télen legalább egyszer ki kellett húzni az árokból... Mire megérkezünk és kikászálódunk, már szédülök a nagy koncentrálástól, és iszonyúan megéheztem. Mintha legalább 6 órát vezettem volna, úgy kimerített ez a 30 perces út.
A Rozmaring utcába megyünk, nem haza, mert anyu segíteni akar a gipszezésben, én meg örülök neki, mivel a jövő héten már kezdődnek a prezentációk. Nem mondom, hogy pánik fogott el, inkább csendes kétségbeesés: én egész eddig úgy gondoltam, hogy leghamarabb decemberben kell újra kiállnom az osztály és Eszterék elé. Nem vagyok kész semmivel, a 40ből jó, ha 10 elkészült, és ezek se teljesen. Nincsenek kiglettelve, lealapozva, lefestve. Nem így terveztem. Ez nem lesz így jó. Tavaly év végén felkészülten, összeszedett gondolatokkal, mindenre elszántan vártam a prezentációt. Ha így ilyen szar lett, mi lesz most?
Ülök a vécén, és emelkedő vérnyomással hallgatom a hülye kutya hisztérikus ugatását. Megpróbálom az interneten látott toka-eltűntető gyakorlatokkal elterelni a figyelmemet róla. Már fájnak a nyirokcsomóim a sok nyakfeszegetéstől. De tényleg attól van? Eléggé meg vannak dagadva. Ha jobban belegondolok, mindig be vannak dagadva. Biztos limfómás vagyok. Hülye vagy, lányom, nem limfómás, mondom fennhangon, miközben visszateszem a vécékefét a helyére. Csak az elnyomott hipohondriád meg a depressziód beszél belőled.
Dani valami új Vin Diesel filmet néz, röhögnöm kell, ha csak meglátom a buta képét. Az egyik német filmkritikus azt mondta róla, ő az új Chuck Norris. Mennyire igaz! Bevackolok a kanapéra, fásultan bámulok ki a fejemből. Foszlányokban ér el az agyamig a cselekmény. A gémoftrónszos vöröshajú barbár csaj sírva szólongatja halottnak hitt Dieselünket. De az pár feszült pillanat után levegőért kap és feléled. Én is jó mélyen beszívom a levegőt. Kutyatáp szag van. Na eddig sikerült elterelni a figyelmemet. Most megyek és leüvöltöm a büdös ugatós dög fejét. Ne legyél hülye- mondom magamnak- ez egy kutya. Az a dolga, hogy ugasson. Csak az elnyomott agressziód és a depressziód beszél belőled.
Hmm... lehet, hogy nem kéne annyit mondogatnom magamnak, hogy depressziós vagyok? És az se jó jel, hogy mostanában ennyit beszélsz magadban, kisanyám.
A Rozmaring utcába megyünk, nem haza, mert anyu segíteni akar a gipszezésben, én meg örülök neki, mivel a jövő héten már kezdődnek a prezentációk. Nem mondom, hogy pánik fogott el, inkább csendes kétségbeesés: én egész eddig úgy gondoltam, hogy leghamarabb decemberben kell újra kiállnom az osztály és Eszterék elé. Nem vagyok kész semmivel, a 40ből jó, ha 10 elkészült, és ezek se teljesen. Nincsenek kiglettelve, lealapozva, lefestve. Nem így terveztem. Ez nem lesz így jó. Tavaly év végén felkészülten, összeszedett gondolatokkal, mindenre elszántan vártam a prezentációt. Ha így ilyen szar lett, mi lesz most?
Ülök a vécén, és emelkedő vérnyomással hallgatom a hülye kutya hisztérikus ugatását. Megpróbálom az interneten látott toka-eltűntető gyakorlatokkal elterelni a figyelmemet róla. Már fájnak a nyirokcsomóim a sok nyakfeszegetéstől. De tényleg attól van? Eléggé meg vannak dagadva. Ha jobban belegondolok, mindig be vannak dagadva. Biztos limfómás vagyok. Hülye vagy, lányom, nem limfómás, mondom fennhangon, miközben visszateszem a vécékefét a helyére. Csak az elnyomott hipohondriád meg a depressziód beszél belőled.
Dani valami új Vin Diesel filmet néz, röhögnöm kell, ha csak meglátom a buta képét. Az egyik német filmkritikus azt mondta róla, ő az új Chuck Norris. Mennyire igaz! Bevackolok a kanapéra, fásultan bámulok ki a fejemből. Foszlányokban ér el az agyamig a cselekmény. A gémoftrónszos vöröshajú barbár csaj sírva szólongatja halottnak hitt Dieselünket. De az pár feszült pillanat után levegőért kap és feléled. Én is jó mélyen beszívom a levegőt. Kutyatáp szag van. Na eddig sikerült elterelni a figyelmemet. Most megyek és leüvöltöm a büdös ugatós dög fejét. Ne legyél hülye- mondom magamnak- ez egy kutya. Az a dolga, hogy ugasson. Csak az elnyomott agressziód és a depressziód beszél belőled.
Hmm... lehet, hogy nem kéne annyit mondogatnom magamnak, hogy depressziós vagyok? És az se jó jel, hogy mostanában ennyit beszélsz magadban, kisanyám.
2015. november 6., péntek
Na végre ettem egy jót. Délután aludtam is egy jót. Most újra embernek érzem magam. Ezen a héten már éreztem a javulást mind hangulatilag, mind egészségileg. Elkezdtem szedni az E-vitamint, aminek hála fele annyit izzadok, mint eddig. Persze ez még mindig 4x annyi izzadtságot jelent, mint egy átlag embernél, de azért haladunk.
Keddtől a suliba is bejártam rendesen, és azt kell mondjam, jót tett. Sokkal jobb, mint itthon egyedül kuksolni és szortyogni a depresszióban. Szerdán mentünk Jucival és Katával kajálni anatómia előtt. Vegetáriánus, krisna büfébe mentünk, és ettük csatni meg szandzsit meg azt a másik hogyhíjjákot meg sárga színű rizst, és azt a puffancskenyeret. Kicsit aggódtam, mert ugye eddig akár hányszor a Katával kajáltam, mindig fosás lett a vége. Na jó, csak egyszer az indiai zaba után a filmnézéskor, tudjátok?
Minden esetre nem volt baj, hogy volt nálam savlekötő, anatómián betoltunk egyet-egyet a Jucival. Egész jól sikerült a popsi-rajzom, éppen a medence izmait vettük és vittem szenet meg vettem monopol radírt a bácsinál.
Előtte való nap, kedden csajos este volt nálunk, bevackoltuk magunkat a meggypiros kanapéra popcornnal és glühweinnal és szexről, szerelemről, gonosz anyósokról és öregedő szülőkről beszélgettünk éjszakába nyúlóan.
Csütörtökön délelőtt műteremben voltam és végre tudtam beszélni Emesével. Hát nem volt elragadtatva a kisplasztikáktól, az egyikre azt mondta, olyan, mint amikor anyuka otthon összetákol egy jelmezt az óvodai előadásra. Amugy szerinte túl különbözőek, és inkább ki kéne találnom 3 vagy 4 fő fajtát és azokat továbbfejleszteni. Eszter ehhez képest azt mondta, amikor még csak az első 3 vagy négy volt kész, hogy csináljak sokkal többfélét, amik sokkal eltérőbbek egymástól. Hát, most akkor mit csináljak? Különben nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a prezentáción... a tavalyi második félévet konkrétan átgüriztem, állandóan festettem, rajzoltam, dolgoztam és 3mast kaptam. Ehhez képest idén elég nehezen mentek a dolgok, alig bírtam rávenni magam, hogy bejárjak, ha itthon maradtam, aludtam, vagy olvastam. Persze azért rajzoltam is, vázlatoltam a gipszekhez, meg csináltam a plasztikákat, de korántsem akkora lelkesedéssel, mint tavaly.
Más....
Most már 9 hónapja itt lakunk, és most értem el arra a pontra, hogy kialakult nálam egy bizonyos rendszeresség. Az első hónapokban bútoraink sem igazán voltak, nem főztünk, nem mostunk, nem volt háztartás, amit vezethettem volna.
Hétfő este volt, asszem, amikor sikerült valahonnan egy őzcombot, egy nyulat és másfél kiló borjúhúst szereznem ingyen. A nyulat meg az őzet elvittem anuyékhoz, itthon meg nekiálltam, hogy megcsináljam a borjút. Már annyit főzicskéltem a konyhámban, hogy rutinszerűen húzogattam a fiókokat deszkáért, késért, oda se figyelve nyitogattam a szekrényeket edényért és hozzávalókért. Mili néha odajött, hogy nézze, mit csinálok, felültettem magam mellé a pultra, szörpit csinált magának, szívószálat vett elő a helyéről. Egészen otthonos érzés volt.
Hétvégenként rendezek nagymosást, porszívózok, felmosok, teregetek. És élvezem. Vasárnap a kertben szoktunk tevékenykedni: Dani pl. a nyár óta a teraszon rohadó matracot hárította el a Milivel, meg felrakták az esőcsatornát a tető alá. Én hátul aprítottam a gyújtósnak valót a még tavasszal kivágott bokrokból. Közben eldiskuráltam a szomszédokkal, mondtam Anikó néninek, hogy ha szüksége van rá, ő is jöhet nyugodtan és vagdoshat magának gallyakat, mert nekünk rengeteg van, örülünk, ha elfogy. Nagyon örült neki, mert nincs túl jól helyzetben anyagilag, így legaláb gyújtósra nem kell költenie.
Visszatérve borjúra, meg kell mondjam, hogy nem lesz a kedvencem. Nem hiszem, hogy ezelőtt bármikor is ettem volna. Már az elkészítése is olyan fura volt. Érezni lehetett a nyers hús fogásán, hogy egy gyönge kis állatka volt szegény. Egy baba. Olyan puha kis izomrostok voltak, olyan sikamlós, világos, erőtlen... még a szaga is gyenge volt. Nem olyan tipikus hús szag... Már amikor vagdostam, rossz érzésem támadt, amikor meg ettük, a Danival egy ideig ízlelgettük, aztán kijelentettük, hogy nem eszünk több bocit. Mert kegyetlen kannibáloknak éreztük magunkat. Pedig mindketten nagy húsimádók vagyunk.
Keddtől a suliba is bejártam rendesen, és azt kell mondjam, jót tett. Sokkal jobb, mint itthon egyedül kuksolni és szortyogni a depresszióban. Szerdán mentünk Jucival és Katával kajálni anatómia előtt. Vegetáriánus, krisna büfébe mentünk, és ettük csatni meg szandzsit meg azt a másik hogyhíjjákot meg sárga színű rizst, és azt a puffancskenyeret. Kicsit aggódtam, mert ugye eddig akár hányszor a Katával kajáltam, mindig fosás lett a vége. Na jó, csak egyszer az indiai zaba után a filmnézéskor, tudjátok?
Minden esetre nem volt baj, hogy volt nálam savlekötő, anatómián betoltunk egyet-egyet a Jucival. Egész jól sikerült a popsi-rajzom, éppen a medence izmait vettük és vittem szenet meg vettem monopol radírt a bácsinál.
Előtte való nap, kedden csajos este volt nálunk, bevackoltuk magunkat a meggypiros kanapéra popcornnal és glühweinnal és szexről, szerelemről, gonosz anyósokról és öregedő szülőkről beszélgettünk éjszakába nyúlóan.
Csütörtökön délelőtt műteremben voltam és végre tudtam beszélni Emesével. Hát nem volt elragadtatva a kisplasztikáktól, az egyikre azt mondta, olyan, mint amikor anyuka otthon összetákol egy jelmezt az óvodai előadásra. Amugy szerinte túl különbözőek, és inkább ki kéne találnom 3 vagy 4 fő fajtát és azokat továbbfejleszteni. Eszter ehhez képest azt mondta, amikor még csak az első 3 vagy négy volt kész, hogy csináljak sokkal többfélét, amik sokkal eltérőbbek egymástól. Hát, most akkor mit csináljak? Különben nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a prezentáción... a tavalyi második félévet konkrétan átgüriztem, állandóan festettem, rajzoltam, dolgoztam és 3mast kaptam. Ehhez képest idén elég nehezen mentek a dolgok, alig bírtam rávenni magam, hogy bejárjak, ha itthon maradtam, aludtam, vagy olvastam. Persze azért rajzoltam is, vázlatoltam a gipszekhez, meg csináltam a plasztikákat, de korántsem akkora lelkesedéssel, mint tavaly.
Más....
Most már 9 hónapja itt lakunk, és most értem el arra a pontra, hogy kialakult nálam egy bizonyos rendszeresség. Az első hónapokban bútoraink sem igazán voltak, nem főztünk, nem mostunk, nem volt háztartás, amit vezethettem volna.
Hétfő este volt, asszem, amikor sikerült valahonnan egy őzcombot, egy nyulat és másfél kiló borjúhúst szereznem ingyen. A nyulat meg az őzet elvittem anuyékhoz, itthon meg nekiálltam, hogy megcsináljam a borjút. Már annyit főzicskéltem a konyhámban, hogy rutinszerűen húzogattam a fiókokat deszkáért, késért, oda se figyelve nyitogattam a szekrényeket edényért és hozzávalókért. Mili néha odajött, hogy nézze, mit csinálok, felültettem magam mellé a pultra, szörpit csinált magának, szívószálat vett elő a helyéről. Egészen otthonos érzés volt.
Hétvégenként rendezek nagymosást, porszívózok, felmosok, teregetek. És élvezem. Vasárnap a kertben szoktunk tevékenykedni: Dani pl. a nyár óta a teraszon rohadó matracot hárította el a Milivel, meg felrakták az esőcsatornát a tető alá. Én hátul aprítottam a gyújtósnak valót a még tavasszal kivágott bokrokból. Közben eldiskuráltam a szomszédokkal, mondtam Anikó néninek, hogy ha szüksége van rá, ő is jöhet nyugodtan és vagdoshat magának gallyakat, mert nekünk rengeteg van, örülünk, ha elfogy. Nagyon örült neki, mert nincs túl jól helyzetben anyagilag, így legaláb gyújtósra nem kell költenie.
Visszatérve borjúra, meg kell mondjam, hogy nem lesz a kedvencem. Nem hiszem, hogy ezelőtt bármikor is ettem volna. Már az elkészítése is olyan fura volt. Érezni lehetett a nyers hús fogásán, hogy egy gyönge kis állatka volt szegény. Egy baba. Olyan puha kis izomrostok voltak, olyan sikamlós, világos, erőtlen... még a szaga is gyenge volt. Nem olyan tipikus hús szag... Már amikor vagdostam, rossz érzésem támadt, amikor meg ettük, a Danival egy ideig ízlelgettük, aztán kijelentettük, hogy nem eszünk több bocit. Mert kegyetlen kannibáloknak éreztük magunkat. Pedig mindketten nagy húsimádók vagyunk.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)