2015. április 28., kedd

Folytatva a múltkori elmélkedésemet az öregedésről: asszem, az is a korral jár, hogy egy bőgő masina lettem. Tényleg, a legkisebb szarságoktól is gyűlnek a könnyek a szememben.
 Valahonnan onnantól lehet datálni az elpuhányodásom kezdetét, hogy terhes lettem a Milivel. Emlékszem, ültem a solymári buszon, mentem egy barátnőmhöz, és egy anyuka a kisfiával meg a babakocsiban ülő babájával megkísérelt leszállni a megállóban. Előre ment a babakocsival, utánna akarta leemelni a nagyobb kölköt. De a sofőr odacsukta őket, a gyerek karja még bent volt, a busz már indult, mindenki sikoltozott, anyuka halálra váltan futott a busz után és próbálta kirángatni a fiát. Persze aztán a sofőr megállt, kiszállt, elnézést kért, semmi baj nem történt, én viszont egyszerűen nem bírtam magammal és bőgtem egy sort, még akkor is remegtem, amikor megérkeztem a  Lucáékhoz. Ez volt az első ilyen eset. Azóta bőgtem már gyönyörűen hegedűlő utcai zenészen, szülésvideón, földrengéshíren, az indiai nők elnyomásán, azon, hogy a Lili nem adhatja be diplomára a négy fürdős képét, azon, hogy a Szemi megtanult pacsit adni, a Mili anyáknapi versén, amit csak félfüllel és részleteiben hallottam, miközben a dédanyjának dünnyögte a nagyszobában. A veszélyes szituációkban egyenesen rosszul leszek. Pl. amikor apu meg a Dani kivágták a nagy fenyőt a ház előtt, nem bírtam nézni, szabályosan ájuldoztam. Akkor is, ha a Dani felmászik a tetőre a létrán, vagy villanyt szerel anélkül, hogy lekapcsolná a biztosítékot.
 -----Egyébként tök fura, mert amikor a szomszéd Feri öccse (egy iszonyatosan jól kinéző, kockáshasú, fiatal példány) felmászott a korhadt fűzfára, hogy kivágja, kétszer is letört alatta az ág, én meg kíváncsian, száraz szemmel néztem végig az akciót, aggodalomnak, félelemnek nyoma sem volt. A biztonság kedvéért bekészítettem a telót a kezem ügyébe, ha esetleg akkorát esne, hogy mentőt kell hívni. Katasztrófa nem történt, én meg jót szórakoztam a bénázásain.------------
 Csináltam egy- két illusztrációt a Spenótos meséhez, a szomszéd Évi kérte, hogy mutassam meg. Annyira tetszett neki, annyit dícsérte, hogy komolyan, majdnem elbőgtem magam. Ha a képeimről beszélünk az egyetemen, tök mindegy, hogy pozitív, vagy negatív a kritika, mindig a sírás kerülget.
  A boldogságtól is képes vagyok bőgni. Pl. amikor megkaptam szülinapomra az ablakot, vagy amikor a Nelly pénzt rakott a telómra.
 Mérgemben is tudok sírni. Valami igazságtalanságon (pl. amikor bevművből a Noémi kettest akart adni ötös helyett), vagy, ha valaki extrém hülyén viselkedik (pl. az utolsó párbeszéd a Bözsivel), vagy amikor arról olvasok, hogyan megy tönkre szép lassan az egészségügy, az oktatás, a demokrácia, a sajtószabadság.
 Apropó egészségügy.
A február végétől április közepéig taró időszakban komolyan azt hittem, hogy terhes vagyok. Frankón meg volt minden szimptóma, még az általam utált sárgaborső főzeléket is megkívántam, ami nálam biztos jel.  Aztán elkezdtem menstruálni, mint a fene, és ahelyett, hogy megkönnyebbültem volna, egészen magamba zuhantam. Nem tudom, hogy végülis csak bemagyaráztam magamnak a dolgot, vagy túl sok volt neki a hányós-hasmenéses überstrapa, minden esetre rádöbbentem, hogy igazából ez az, amire még vágyom (a sok szép dolgon kívül, amit már mind megkaptam). Megbeszéltük Danival a dolgot, és elhatároztuk, hogy csinálunk egy második gyereket. Mivel az egyetemet nem akarom szüneteltetni, abbahagyni meg végképp nem, megoldást kellett találnunk a bébiszitter problémára. Először arra gondoltunk, hogy kivárjuk még a jövő tanévet, utánna anyu nyugdíjba megy, és önként ajánlkozott dadának. Ez nem is lenne rossz, de aztán a Dani előállt a farbával: ő akar gyedre menni. Mindenképpen. Mert ő már 16 éves kora óta napi 8 órában dolgozik, amikor munkanélküli volt, inkább beállt a hadseregbe, mert nem bírta a semmittevést. Most viszont eljutott arra a pontra, hogy szüksége van egy kis szünetre. Mondtam neki, hogy egy kisbabával nem fogja tudni magát kipihenni, de ő azt mondta, hogy annál biztos nem fárasztóbb, mint amit most csinál. Hááát, majd rájön :D
 Ja igen, onnan jutott eszembe a dolog, hogy arra jutottunk, jó lenne Németországban szülni. Ha mondjuk, teszem azt, egy-másfél éven belül megszületne, mert úgy jön össze, akkor már kint lehetnénk Erasmussal Nürnbergben. Vagy, ha hamarabb születne, akkor kimegyünk a Daniék szüleihez a kilencedik hónap vége felé. Mert itthon, az az igazság, hogy kórház közelébe se szívesen megyek önszántamból, pláne, ha most még a Jánost is becsukják, aminek, ha más nem is, a nőgyógyászata és szülészete még egész elfogadható állapotban volt.
 Őööö.. hiba csúszott a mátrixba. Ezt már írtam egyszer nem? De nem baj, ebből is látszik, hogy mennyire komolyan gondolom a dolgot. El ne felejtsem, legközelebb az anyaságról és feleséglétről szeretnék értekezni, a jó és rossz szülőségről, valamint arról, hogy nézetem szerint értelmes, okos szülők miért barmolják el a kölykeiket. Csak azért mondom, nehogy megint valami olyanról kezdjek írni, amit már egyszer végigszenvedtetek.








2015. április 25., szombat

Van az az érzés, amikor van valamid, ami vadi új, és aminek nagyon örülsz, és ez feldobja az egész napod. Na, nekem az egész második félévem ilyen érzésben telt. Eléggé rohadt sokat festettem és rajzoltam, minden kész munkának annyira örültem, hogy csak na, még akkor is, ha nem lett túl jó. És mire elmúlt volna az újdonság öröme, már elkészült a következő, ami megint felpörgetett. És függő lettem. Komolyan, olyan érzés, mintha folyamatosan be lennék tépve. És még többet és többet akarok, és van, hogy már csak azért ülök le festeni vagy rajzolni, hogy meg legyen a napi betevőm. És mindig jön hozzá még plusszba egy löket: ruhavásárlás Diával, kiállítás nézés Orsival, egy király csajos este asszonypajtásékkal, látogatás a művészellátóba, stb.
 Tegnap például megkezdtem a 100ezer forintnak a seggére verni: jöttek a tereprendezők a bobcattel és sürgölődtek szorgalmasan. Rendet csaptak a kertben, kiszedték a fölös dzsindzsát, meg a kertet kettévágó sövényt, földet halmoztak, teregettek, simítottak. Ma Praktiker és Obi túrán voltunk, megvettük a konyhai munkapultot, polcnak valót a festősarkomba, lefolyócsöveket, ablakkitámasztót, ööö... mást nem. Lényeg a lényeg, most egy jó kis pörgős nap után (mer délután még anatómia pótlásokat rajzoltam anyuéknál a csontváz segítségével) megint ott tartok, hogy csak úgy dagadozok a boldogságtól. Gyerek alszik, mosogatógép szorgosan zakatol és a frissen elkészült lefolyóba böfögi ki a használt vizet, régi, jó Kispál számokat pörget a jutub, én meg mindjárt nekiállok wowozni a férjecskémmel. Hogy Donald Kacsát idézzem: Szép az életüüünk, Dolores!

2015. április 24., péntek

Öregszem. Közel járok már a harminchoz. Röpke két év, már annyi se, és már senki nem vakarhatja le rólam az évek alatt rám ülepedett kor jeleit.
 Úgyhogy elhatároztam, hogy elkezdek foglalkozni a külsőmmel. Az ősz hajszálak elfedését már kipipálhatom, beálltam én is a hajfestők táborába. A sarkaimon vastagodó bőrkeményedést lábfürdővel, dörzskővel és puhító krémmel távolítom el. Rendszeresen használok kézápoló balzsamot. Tegnap pedig önszántamból kilakkoztam a körmeimet.
 Szőrös is vagyok. 28 éven keresztül büszke voltam a szemöldökömre: akár hányszor szóba került, hogy nem szedem, mindig az volt a reakció, hogy úú, nahát, meg hűű, magától ilyen szép vonalú, meg szabályos, satöbbi. Hát most a próbafülke gonosz fénye rádöbbentett a valóságra. Elburjánzott. Mindjárt meg is keresem a csipeszt és neki esek. És a lábamnak se elég már, hogy csak sitty-sutty lekaparom a zuhany alatt. Mire megtörölközöm, már vissza is nő (a szőr). Úgyhogy beruháztam egy nagy adag Veetre, meg előkapartam a szadó-mazó epillátort, amit még a 18. szülinapomra (10 éve!!!!!) kaptam a keresztanyámtól.
 Amugy nem tudom, mennyit lát ebből egy kívülálló. Mármint az öregedésből. A buszon egy néni tinilánynak gondolt, és eléggé meg volt botránkozva, amikor mondtam, hogy már 5 éves a kislányom. Aztán, amikor mondtam hogy 28 vagyok, szabadkozott, hogy letegezett... Viszont a csoporttársam, amikor mondtam neki, hogy érzem a csontjaimban, hogy öregszem, röhögött, de amikor kérdeztem, hogy mér, szerinte mennyi vagyok, elsőre símán leharmincozott.

2015. április 23., csütörtök

25 ezer forint és a tökéletes csendestárs

Miután megkaptam nagyanyai örökségem (nem kell aggódni, nem dobta még fel a talpát, szívós az öreglány), összesen 150 ezer forintot, először is elmentem wc-re, hogy átgondoljam a helyzetet. Ott születnek a jó ötletek, mint tudjuk. Szóval arra a következtetésre jutottam, hogy 100 ezer forintból megcsináltatom az autóbeállót a ház előtt, és megveszem a konyhába az 5 méter munkapultot. A maradék 50 ropit pedig nemes egyszerűséggel magamra költöm. Mert megérdemlem. Így aztán szerdán színtan után és egy kicsit helyette is, találkoztam a Diával és elöltöttük együtt életem eddigi legszebb napját. Iggggen, szebb volt, mint az esküvőm, mert akkor sokat izzadtam, és igggen, szebb volt, mint a Mili születése, mert az kurvára fájt, és iggen, szebb volt, mint az első anyáknapja az oviban, mert nem volt ott a sok hülye szülő a kameráikkal. Szóval elmentünk a Westendbe, pontosabban a céundába, és órákon keresztül csak próbáltam és nézelődtem és válogattam. Végül vettem magamnak egy napsárga pólót, egy májvaszínű rövidujjú tunikát, egy gyönyörű türkíz blúzt, egy fekete háromnegyedes nacit, meg egy nagyon mintás trottyosgatyót. Ezt utóbbin nagyon gondolkoztam, mert az volt, hogy az egyel kissebbnek túl rövid volt a szára, az eggyel nagyobbnak meg túl nagy a segge. Aztán eszembe jutott, hogy van nekem egy zseniális anyám, aki majd, ha megkérem, biztos beveszi nekem a nagyseggű, de pontjó hosszúságú naci derekát, ugye anyu???? Ja, és egy csíkos kapucnis pulcsit is vettem. Összesen 25 ezer forintot adtam ki, plussz vettem két körömlakkot, és kajáltunk a kínainál. A maradékot meg elteszem, és valami festőcuccra fogom költeni, talán vászonra meg olajra meg papírra meg festőszerre.
 Gondolkoztam, hogy vajon mitől élveztem ennyire ezt a shoppingot. Utálok vásárolni, utálok ruhákat próbálgatni, utálom a bevásárlóközpontokat, szerdán viszont lubickoltam, mint hal a vízben. Szerintem azért volt, mert általában anyuval vagy a Danival szoktam menni ilyen helyekre, és akkor mindig bennem van egy nagy adag megfelelési kényszer. Ha anyuval megyek, általában ő is fizet, és akkor nyilván olyan cuccot veszek, ami neki is tetszik. Legtöbbször feketét. Meg szürkét. Meg tanárnéniset. Ha a Danival megyek, mindig ő fizet, ráadásul ő olyat nem vesz meg, ami nem tetszik neki. Meg olyankor nem is erőltetem nagyon a dolgot, hadd higgye, hogy csak neki akarok tetszeni. De most nem volt senki, aki kicikizte volna a választott rongyokat. A Dia tökéletes csendestárs, tudja, mi a Sáris, ráadásul elkószált a saját dolgára, nem sokat zavartuk egymást.
 Plusszban ott van még, hogy ellógtam a színtan végét, amit Erdődy Jocó tart, és hiába mondja nekem az Eszter meg a mittomén kimindenki, hogy milyen rendes, aranyos ember, engem a hideg ráz tőle. Az előző félévi tömbösített színtanon volt, hogy a Milit be kellett vinnem magammal az előadásra, mert beteg volt. Már hősiesen végigült másfél órát a diggyak teremben, hallgatta Erdődy Jocó bársonyos hangon búgó felolvasását (de tényleg, borzasztóan szörnyű hallgatni azt a hangszínt, amivel felolvas, hangosan suttogva, rosszul hangúlyozva, de olyan láááágyan, mintha szerelmes lenne a saját hangjába, vááááh), de aztán elkezdett fészkelődni, ficánkolni, kérdezgetni, mikor van már vége. Nem nagy hely a diggyak terem, mondjuk inkább, szoba, kábé heten voltunk bezsúfolódva a számítógépek, fényszórók, hangfalak közé, a legkisebb pisszenés is hangosnak számított. Odasúgtam a gyereknek, hogy "Még sokáig tart, Milikém, inkább feküdj ide az ölembe, látod, úgyis mindenki alszik." Persze a tanár pont akkor hagyta abba a felolvasást, szóval mindent hallott. Körülnézett, látta, hogy rajtam kívül mindenki tátott szájjal, csorgó nyállal bóbiskol, és csak ennyit mondott: "Hát igen, álmos délelőttünk van", és olvasott tovább.
 Szóval valószínüleg nagy százalékban járult hozzá a jó kedvemhez, hogy elszabadultam színtanról. Most megyek aludni, hátha ragad rám valami a holnapi, utolsó előadásról, bár nem aggódok túlságosan, az előző vizsgán arról beszélgettünk, hogy ő is minden nyáron rövidre nyírja a lánya haját, mert különben csatakosra izzadná a fejét. 














2015. április 10., péntek

Ti szoktatok még játszani? Pont a múltkor jutott az eszembe disznócomb evés közben, hogy ahhoz képest, hogy felnőtt, felelősségteljes, komoly családanya vagyok, még elég sokat játszom ezt-azt. Például egybesült disznóhús evés közben mindig azt játszom, hogy kannibál vagyok, aki emberhúst eszik. Állítólag a disznócombnak ugyanolyan íze van, mint az emberének. Ilyenkor egész sztorikat szoktam kitalálni, hogy jutottam a húshoz és kié volt az eredetileg.. De szoktam játszani például a Balatonban, hogy valamilyen vízi állat vagyok, vagy pl. tömegközlekedés közben mindig másnak képzelem magam: néha introvertált alter arc, néha arrogáns hipszter, néha szakadt közmunkás, satöbbi. A kedvenc játékom, hogy kiválasztott vagyok, akit földönkívüliek figyelnek, vagy titkos ügynök, akinek az a feladata, hogy megfigyeljen egy buszban ülő egyént, vagy egyenesen én vagyok a földönkívüli és csodálkozom a fura földlakókon. Azon kívül még a játék kategóriába sorolom a bambulást, mint olyat. Néha azon kapom magam, hogy ülök a Mili mellett az óvodai öltözőben, és mind a ketten már hosszú percek óta bambulunk kifelé a fejünkből, miközben körülöttünk sürögnek-forognak a szorgalmas anyukák és gyerekeik. Nem tudom, mi zajlik ilyenkor a lányom fejében, én, a magam részéről semmit nem látok és hallok a külvilágból. Néha egy beszélgetést játszok vissza, néha egy képet festek fejben, néha lehetséges témákon gondolkozom, néha egész sorozat-epizódokat nézek vissza. Néha meg azt vetítem le, hogy mi lesz, ha ezt vagy azt csinálom. Pl., ha odamegyek xy-hoz és megmondom, hogy egy idióta, ilyenkor általában eljutok a kardvíváshoz, kungfuzáshoz és addig, hogy egy sötét, zárt helységben addig tépkedem szálanként a haját/lábszőrét, amíg be nem látja, hogy nekem volt igazam. De azért nem kell, megijedni, ilyen nem gyakran van. Viszont egyes személyekkel (a legidiótábbakkal) többször is elképzeltem már a dolgot.
 Lábköröm vágás közben azt szoktam játszani, hogy az ujjam a felbőszült felsőbbrendű hatalom, az olló az ítélet fegyvere, amivel szörnyű pusztulást hoz a köröm alatt lakó mikrovilágra. Ilyenkor el szoktam képzelni, milyen lenne, ha a mi éjszakai égboltunkat egyszer csak keresztülvágná egy óriási lábkörömolló, és kiderülne, hogy a mi táguló univerzumunk a jóisten körme alatt tenyészik. Hát így.

2015. április 9., csütörtök

Szerintem az ibolyák mutálódnak a klímaváltozás hatására. Évről évre egyre nagyobbak, egyre többen vannak, egyre agresszívabb az illatuk és egyre hosszabban virágoznak. Idén már legalább egy hónapja uralják a környéket, ha nem régebb óta. És egyenlőre semmi jelét nem mutatják, hogy el akarnának hervadni.
 Amikor este végre elszabadultam egy kicsit otthonról, hosszú sétára indultam a kutyával. Ki akartam szellőztetni a fejemet, miután egész éjszaka hányást takarítottam, gyereket csutakoltam, kárpitot tisztítottam, kisbugyikat mostam. Aztán egész nap fásult, agyzsibbadásos állapotban ültem a Mili mellett a kanapén, és miközben üveges szemmel bámultam az én kicsi pónimat, félpercenként itattam és tapogattam a homlokát és kekszet hoztam neki és fogtam a kezét, és fújtam az orrát, és vígasztaltam.
 Most az ecsetmodó vödrömmel az ölében, lázrózsás pofival elbóbiskolt, már vagy 10 perce nem visongnak a kicsi pónik, csönd van és nyugalom, és nekem végre van egy kis szusszanatnyi időm, hogy rendezzem a gondolataimat.
 Először is: Tudom, a Gergő szöges ellentéte a célközönségnek, mivel se nem nőnemű, se nem 28 éves, se nem dagi, egyszóval nem én vagyok, mégis elszomorított, hogy nem tetszik neki a regényem. Megmagyarázni sem tudom, miért, hiszen tényleg csak és kizátólag magamnak írom, de azért mégis. Mittomén.
 Másodszor: Eldöntöttem, hogy Nürnberget jelölöm meg első helyen Erasmusra, második helyen Stuttgartot, harmadikon meg Olaszországban azt a kisvárost, aminek nem tudom megjegyezni a nevét. Nem akarok örökre ott maradni, mármint Németországban, de egy jó évre mindenképpen ki szeretnék menni, vagy, attól függően, mennyire jön be a kinti élet, átjelentkeznék teljesen a nürnbergi egyetemre és ott diplomáznék le. Minden esetre a második gyereket kint szeretném megszülni, itthon kórház közelébe se szívesen megyek már, olyan állapotok uralkodnak. És muszáj a Milinek is megtanulni tisztességesen az apanyelvén, nekem is van még hová fejlődnöm, és hát az Udvardy Emesén kívül nem sok mindent sajnálnék itthagyni a Képzőről sem, ha lenne helyette hová mennem, természetesen.
 Szeretem a sulit, nem arról van szó... nagyon sokat tanulok itt és fejlődök meg minden. De azért Németország az Németország, na.
Harmadszor: a betegségek ellenére sikerült egész sokat rajzolnom a szünetben, tegnap teljesen fel voltam dobva, hogy ma megmutathatom az Emesének a nagy képet. Ilyen ideges még sose voltam egy meló készítése közben sem: állandóan motyogtam magamban, minden egyes vonal meghúzása előtt ötvenszer átgondoltam, mit, merre, meddig, rettegtem, hogy elrontom, leizzadtam minden döntéshozatal közben. Az volt ugyanis, hogy csak egy  150*140es papírom volt, és a radír nem viszi a préselt grafit tömböt. Ha tehát egy vonalat egyszer meghúzok, annak jó helyre kell mennie, különben meg kell fordítanom a papírt, és az csak, ugye, csak egyszer lehetséges. De készen lett, meg se kellett fordítanom, és egy vonal kivételével elégedett vagyok az eredménnyel. Annyira jó lett volna ma megtudni, hogy tetszik a hozzáértőknek! Na de majd a jövő 7en.... hacsak addig be nem nyalom én is a gyerektől....

2015. április 3., péntek

Füstölgő tiszacipő

Baksa Eszter régi barátnőm és a bátyám exe, ami még pikánsabbá teszi a dolgot. Ugyanis összebarátkozott az Orsival, Peti jelenlegi bnőjével. Eszternek volt egy haverja, Han, egy cuki ázsiai pali, aki egy olyan üzemet vezetett, ahová a rablók elvitték a zsákmányolt páncélszekrényeket és bankautómatákat, az alkalmazottak pedig különböző módszerekkel feltörték őket. Mivel a bátyámék egy ideje komolyan beszélgettek az esküvőről és a családalapításról, viszont anyagilag nagyon rosszul álltak (mivel a Petinek nem volt állása), Orsi elhatározta, hogy mellékmunkát vállal Han üzemében. Mint tűzszerész.
 Húsvéti szünetben meghívott minket Eszterrel, hogy nézzük meg, milyen menő az új hely. Han tök rendes volt, körbevezetett minket, megmutogatott mindent. Minden betonból készült, az ablakokon és ajtókon fém rollók voltak, mind lehúzva.
 Orsi a padlón ült, előtte egy közepes méretű páncélszekrény. Aggódva figyeltem, ahogy felhúzza a tűzálló kesztyűt, előkészíti a robbanóanyagot, drótokat teker le hengerekről és elektromos kütyübe dugdossa őket.  Aztán azt mondta:
- Jobban teszitek, ha hátrébb húzódtok egy kicsit. Még eléggé kezdő vagyok robbantásban, nem tudom, jól számoltam-e ki a mennyiségeket.
-Háhát reméljük, nem robban túl nagyot- nevetgélt Han.
 Na erre fel én hátrakotródtam egészen az ablakig és elbújtam egy hősugárzó mögé, ami amúgy ki volt kapcsolva, pedig iszonyú hideg volt a teremben. A fejem elé tartottam egy másik hősugárzót, és rettegve vártam a robbanást.
 Volt is nagy durr, de sokkal kisebb, mint amire számítottam. Viszont egy fémszilánk pont a fejem elé tartott hősugárzón csattant- telibe kapta volna az arcom, ha nem vigyázok.
- Láttátok? Láttátok? De ügyi vagyok!- lelkesedtem, de nem nagyon figyeltek rám. Mindenki Orsi füstölgő lábát nézte.
- Semmi baj, csak a cipőm az.
-De basszus, a tiszacipőd- hüledeztem- teljesen tönkrement. Pedig annyira szeretted!
Orsi csak vonogatta a vállát, és mondogatta, hogy vállalni kell a kockázatot, ha az ember pénzt akar keresni. De láttam rajta, hogy azért nagyon szomorú. Akkor határoztam el, hogy megpróbálok segíteni. Odasomfordáltam Hanhoz, és elkezdtem meregetni rá a szemem és nagyokat pillogtam hozzá.
Már nem emlékszem pontosan, milyen szavakat használtam, de az biztos, hogy megpróbáltam flörtölni vele és elkezdtem győzködni, hogy javítson a munkakörülményeken. Meglepően nyersen válaszolgatott, és abszolút semmi kompromisszumkésség nem szorult belé. Én még egy darabig bájologtam, mondtam neki, hogy az ő érdeke is, hogy az emberek ne sérüljenek meg, mert mindannyiszor szünetel a termelés. Amikor ez sem hatott, mondtam, hogy akkor adjon legalább több fizetést, vagy bónuszokat, hogy a munkások maguknak meg tudják venni a kellő felszerelést. Ebbe sem ment bele, és egyre mérgesebb lett. Szegény Eszter már tök kellemetlenül érezte magát, mert hát ő ismeretetett össze minket Hannal. Próbált elhúzni onnan, meg kérlelni, hogy hagyjam abba, aztán már ő is be volt tojva, és mondta, hogy legyen eszem, egy gengszterrel üvöltözöm. Mert a végén már tényleg sírva kiabáltam a kis köcsög ferdeszeművel. Han már elküldött engem a fenébe, és mondta, ha nem megyek ki, kidobat. Én meg fogtam az Orsi karját és rángattam kifelé, hogy most azonnal menjünk el onnan. Ő meg nem akart menni. Mondta, hogy neki kell a pénz, szükségük van rá, ki kell fizetni a lakbért, meg a Peti WoW-ja is lejár lassan. Én meg csak rángattam és rángattam és rángattam, és bőgve az arcába kiabáltam, hogy akkor majd én kifizetem a béna WoWot, de én nem hagyom itt meghalni. Erre ő kitépte magát a kezeim közül, és csak annyit mondott:
-Búúhúúú- és grimaszolt.
Erre én mégjobban bőgtem és mégjobban rángattam, Pedig nagyon meg voltam sértődve, hogy ilyen érzéketlen, pedig én csak segíteni akarok.
 Aztán arra ébredtem, hogy a Mili azt mondja, pisilnie kell. 













2015. április 2., csütörtök

A Gombos Dallas Lányregény 3. epizódja



- Hát ez meg mi akar lenni?
- Ez absztrakt. Nonfiguratív-vakkantottam még mindig ingerülten.
- Azt látom, édes lányom, de mi a mondanivalója?
- Azt most hosszú lenne elmagyaráznom neked. És magánügy is.
- Akkor ezt nem megrendelésre csináltad?
- Nem, ezt a magam örömére készítem. Még nincs kész. Elegem volt már a gagyi fotó utáni portrékból és a kutya meg ló képekből. Az utóbbi időben csak ilyeneket kértek tőlem. Szörnyű ízlése van az embereknek, Mary néni!
- És ezzel mi lesz? Eladod?
- Ha találok rá vevőt, persze! De 25 ezernél alább nem adom senkinek, annyiba kerül a 140x200as memóriahabos matrac a Luká-ban.
- Szerintem ezért kétszer annyit is kérhetsz. Ha kész van, mindenképpen mutasd meg az új szomszédodnak. Tudod, a kurátornak.
- Asszem, eleinte kisebb gondja is nagyobb lesz annál, hogy a képeimet nézegesse- morogtam.
- Ha nem mered kikérni a véleményét, majd én átviszem hozzájuk, ha megérkeztek. Nekem nagyon tetszik ez a mázolmány. 
-Még sose mondtad egy képemre se, hogy tetszik. Pedig már elég régóta rajzolok.
- De azok csak tanulmányok voltak. Kiszámítható, korrekt vagy kevésbé korrekt ceruza meg szénrajzok és pacsmagolós aquarellek. De ez valahogy meglepett. Észrevetted, hogy milyen szépen sugárzik? Hogy jutott eszedbe ennyi rózsaszínt beletenni? Olyan furcsán veszi ki magát a vajszín meg a narancs mellett! Viszont ehhez a kékhez illik. Hát ez meg milyen festék?
-Vízbázisú anilin. Hogy vetted rá Jonsyt, hogy ideköltözhessenek? És honnan tudsz egyáltalán ennyit az újakról?- Kezdett elegem lenni ebből a beszélgetésből. Nagyon szerettem volna lemenni a lagúnához megnézni, elég meleg-e már a víz egy úszáshoz. És nagyon szerettem volna azt hinni, hogy mrs Everst csak kitalálta az egészet, és igazából nem furakszik be több változás az életünkbe. Utáltam ezt az egész helyzetet. Az eltűnéseket, az újakat, a viharokat, a néni sötét huhogását a közelgő nagy dolgokról...
- Tartozott nekem egy szívességgel. Tudod, hogy van ez! Az újakról meg természetesen MS. Dolly-tól tudok. Ő a második kerület központi irodájának a vezetője. Hozzájuk tartoznak az északi partvidékek. Épp Kanasztáztunk a klubban, amikor hívták a beosztottjai. Szóval, ha úgy vesszük, mindent első kézből tudok, semmit nem én találtam ki- úgy hunyorgott rám, olyan önelégülten, hogy attól égnek állt a hajam. 
Végül sikerült rávennem, hogy lesétáljon velem a strandra. Azt a helyet kedveltem a legjobban, ahol egy sziklanyelv mélyen benyúlt a lagúna vizébe. A vége felé a kőzet ellaposodott, eltöredezett és fokozatosan szétporladt. Olyannyira, hogy a legvégén egy kábé 20 négyzetméter területű homokos plázs képződött.  Ez a fehérlő karéj csak apály idején volt látható és használható, dagályban az embernek fel kellett húzódnia a hullámok által simára nyalt, repedésekkel irdalt szikla hátára. Hála istennek elég nehéz volt idáig eljutni, Mary néni nem is vállalkozott rá, így ő a parton sétálgatott fel-alá, néha kövekkel hajigálva a sirályokat. 
 Szóval lehet, hogy egy kurátor lesz a szomszédom. Az valami olyasmi, mint egy művészeti manager? Valahogy nagyon gyanús volt nekem ez a dolog. Minden mindennel összefüggni látszott. Minden felfordulni látszik. Mióta is? Január vége óta? Akkor kezdtem festeni a képemet. Mrs. Matthews egy héttel azután tűnt el. Rá egy hónapra anyuék. Aztán a többiek. És most meg jöttek ezek az újak, akik beköltöznek majd anyuék házába, pedig az még ki sem hűlt. Biztos ki kell majd hordanunk a holmijukat. De hova rakom azt a sok cuccot? A mi házunk már így is csurig van. A pince ajtaját már így is kétemberes feladat becsukni. Gery (a bátyám) és Clara lakása sem lehet több 50 négyzetméternél, kötve hiszem, hogy oda még befér valami. El kell majd adnunk mindent. Meg kidobni. Az a sok emlék mind odavész! Már most utálom ezeket a betolakodókat, kurátor ide vagy oda- keseregtem. Lehúztam a szandálomat, combközépig felgyűrtem a vászonnadrágomat (Mary néni addig rágta a fülem, míg beadtam a derekam és felrángattam magamra néhány utcai ruhadarabot) és térdig belelábaltam a vízbe. Kellemesen hűs volt, de úszásra talán még nem alkalmas. Még nekem sem, pedig én elég jól bírtam a hideg vizet. Amint a sziklák mentén az átlátszó, sekély vízben bóklásztam, egyszer csak megakadt a szemem valamin: Egy visszahúzódó hullám lesodorta a homokot egy csillogó, kerek kőről. Olyan élénken piroslott a fehér homokon, hogy akár száz méterről is észrevettem volna. Megrökönyödve bámultam, teljesen megdöbbentett, annyira nem odaillő volt. Aztán amint közelebb léptem, meghallottam, hogy mrs. Everst fejhangon rikácsolja a nevem.
- Suuuue! Suuuue!
- Mi van?
- Nem mi van, hanem tessék- visította, miközben felém botorkált a sziklákon- gyere gyorsan, segíts! Emberek fekszenek a homokban! Embereket mosott partra a víz!
- Úristen- motyogtam. Lehajoltam a kőért. Vizesen, homokosan a zsebembe dugtam, szintén vizes és homokos lábamra felrángattam a szandálomat, aztán a síkos köveken botladozva  elindultam a part felé. Mary néni nem várt be, eliramodott a Jachtkikötő irányába. Végül beszaladt egy sziklás kis félsziget mögé.  Cuppogó szandállal rohantam utána, kapkodva szedtem a levegőt, oldalam szúrt és alaposan kiizzadtam, mire újra megpillantottam. A homokban térdelt egy nagydarab, teljesen meztelen pali mellett. Éppen elkezdte pofozgatni, amikor befutottam.
- Hálló, mister, hall engem? Sue, hívd a mentőket! Ugye nálad van a telefonod?- Válasz helyett látványos mozdulattal előhúztam mobilomat és tárcsázni kezdtem. A diszpécsernek lihegve közvetítettem az eseményeket:
- Három férfit találtunk a greencottege-i strandon. Mindhárman eszméletlenek, de nem látszanak sérültnek, vagy valami.
- Ezt honnan látja?
- Hát onnan, hogy tök meztelenek.
- Újak?
- Szerintem...
- Hol vannak pontosan?
- Kábé fél úton a falu és a Jachtkikötő között. Majd kiállok a homokra, hogy lássák a mentősök, hova kell jönni.
- Rendben, küldöm őket. Öt perc és ott vannak. Addig próbálják meg magukhoz téríteni a pácienseket, de semmi esetre se hagyják őket felülni vagy felállni. Ha bármi történne az egység érkezéséig, hívjon. A számazonosító majd hozzám kapcsolja.
Nem nagyon akaródzott hozzányúlnom egyikőjükhöz sem. Egy ideig bambán tébláboltam a három eszméletlen férfi körül, figyeltem Mary néni ügyködését. Megmérte a pulzusukat, meghallgatta légzésüket, egyiknek a másik után. Aztán észbe kaptam és kicuppogtam a szikla árnyékából a napfényes homokra, hogy a mentők tudják, merre kell jönniük. Pár perc múlva meg is pillantottam a közelgő betegszállítót. Gyorsan, hangtalanul siklott a járgány a homokon, mire kettőt pislantottam, már meg is érkeztek. Valami köszönés félét mormoltak, aztán rohantak a parton heverő alakok felé. Mrs. Everstet valamivel barátságosabban köszöntötték,ő hadarva beszámolt nekik az eseményekről. Én fölöslegesnek érezvén magam, arrébb húzódtam és leültem egy nagy kőre az árnyékban. Lehúztam a szandálomat, kikotortam belőle a nedves homokot, aztán kitettem a napra száradni. Eközben a három férfiból kettő úgy-ahogy magához tért, a mentősök kérdéseket tettek fel, azok bizonytalanul felelgettek nekik. A harmadikat hordágyra tették és betolták a mentőautó hátuljába. Mikor az egyik jobb állapotban lévő pasas imbolyogva felállt, lesütöttem a szemem, és a nadrágomra bámultam. Észrevettem, hogy a zsebem átnedvesedett a vizes homoktól, amit a kővel együtt gyűrtem bele. Kifordítottam a zsebet, tartalmát letettem magam mellé a sziklára. Miután végeztem a nadrágom homoktalanításával, újra szemügyre vettem a követ. Vörös volt, csillogó, majdnem teljesen gömbölyű, méretre, mint egy szelídgesztenye. Szememhez emeltem, a nap felé fordítottam, kíváncsi voltam, mennyire átlátszó. Hát az volt. Majdnem üveg tisztaságú. Felülete tökéletesen sima, mintha a tenger csiszolta volna hosszú-hosszú idő alatt ilyen gyönyörűre.
- Szép kavicsod van- szólított meg a még ülő pasi. Csak most vettem észre, hogy összeszűkült szemmel figyel engem- Mikor találtad?
- Már rég- hazudtam elég átlátszóan és a farzsebembe gyömöszöltem a zsákmányt. A férfi megvonta a vállát.
- Aki amit talál, övé, nem igaz?- és kajánul vigyorgott. Aztán minden átmenet nélkül elkomolyodott és rekedt hangon dörmögte- csak vigyázz, hogy ne találj olyat, ami nem neked való.
A mentős, aki éppen egy zöld kórházi hálóinget próbált ráadni, csúnyán nézett rá, de nem szólt semmit. Amint mindegyik a kocsiban volt és a mentősök is megköszönték mrs. Everst segítségét, nagy dérrel dúrral megindultam a falu felé. Aztán persze visszafordultam és megkerestem ottfelejtett szandálomat, de a felhúzásával nem totojáztam, mezítláb indultam hazafelé. Elegem volt ebből a napból, haza akartam menni, be akartam kapcsolni a tévét és üres tekintettel akartam kibámulni a fejemből. Mary nénit nem vártam meg, nem érdekelt, jön-e, vagy ott maradt, egyenesen végigtrappoltam az utcán a forró aszfaltra ügyet sem vetve, feltéptem a kertkaput és nem nézve se jobbra, se balra egyenesen átvágtam az előkerten a bejáratig.
 Amint benyitottam az ajtón, újra meg kellett lepődnöm: aznap már sokadszor. Két idegen ült a nappaliban, a mi piros kanapénkon, a mi James és Sue feliratú egyenbögréinket szorongatták és a mi sültcsirkénk állt előttük a terített asztalon.
-Szia drágám!- James jött elém nagy mosolyogva- Hát te merre jártál?
- Komplikációk ...- csak ennyit voltam képes kinyögni. Nem tudtam nem észrevenni, hogy a festőállványomat valaki átrakta a tévé elé, pont a kanapéval szembe.  Nem mertem a vendégekre nézni, James tekintetét is kerültem. Lesunytam a fejem és nagyon halkan azt mondtam- Öhm, James, iszonyatosan kell vécéznem. Felmegyek.
És mentem. Átvágtam a konyhán, elsasszéztam a kanapé mellett, közben csak úgy pergett belőlem a homok. Megpróbáltam úgy felmenni a lépcsőn, hogy az ne recsegjen alattam, de persze nem sikerült. Amint felértem a tetőtérbe, bevágódtam a fürdőszobába. Kinyitottam az összes vízcsapot, lerángattam magamról a homokos ruhákat, lerogytam a vécére és nagyot sóhajtottam. Végre egy kis nyugalom!
Olyan sokáig voltam odabent, hogy közben majdnem besötétedett. Belebújtam azúrkék köpenyembe és óvatosan kilopakodtam a fürdőből. A lépcsőnél hallgatóztam pár másodpercig, majd amikor nem hallottam semmit, megkönnyebbülten mentem le a nappaliba. James éppen az esti hálaadást nézte a tévében, a festőállvány visszakerült eredeti helyére, a vacsora nyomai eltűntek az asztalról, a mosogatógép megnyugtatóan zakatolt a konyhában. Lehuppantam férjem mellé, és hozzábújtam. Sokáig nem szólalt meg, csak hallgattuk Bernard atya monoton kántálását, és élveztük a teraszajtón beáramló levegő virágillatát.
- Szóval akkor mi történt ma?- kérdezte James, tekintetét le sem véve a tévéről.
- Mary néni átjött reggel. Aztán dél körül lementünk a partra, sétálgattunk, satöbbi. Én kimentem a sziklánkra, Mary meg elkolbászolt a kikötő felé. Aztán visítozva rohant vissza, hogy talált három embert, akiket partra mosott a víz. Mentem neki segíteni, hívtam mentőt, ilyenek. Aztán eltartott egy darabig, mire összeszedték őket, én meg eléggé kibuktam, mert az egyik beszólt nekem.
- Tényleg? Mit mondott?
- Hát, valami olyasmit, hogy vigyázzak, nehogy olyasmit találjak, ami nem nekem való.
- Hát ennek meg mi értelme?
- Azt kifelejtettem, hogy még a félszigeten a sziklák mellett találtam egy követ a homokban. Fönt van a gatyám zsebében a fürdőszobában. Nagyon szép, kerek, piros drágakő. Nem volt időm jobban megnézni, mert Mary pont akkor jött rikácsolva, amikor észrevettem. Amikor már megjöttek a mentősök és nem kellettem, leültem, és megvizsgáltam. Az a bunkó pali meg végig engem figyelt, aztán megkérdezte, hogy mikor találtam a követ. Amikor mondtam, hogy már régen, nem vette be- James kuncogni kezdett- és aztán beszólt.
- És te ezen akadtál ki annyira, hogy még köszönni sem voltál képes?
- Hát tudod, elég szar napom volt- sértődötten húzódtam messzebb tőle- Mary néni egész délelőtt olyanokkal tömte a fejem, hogy nagy változások fognak történni, meg, hogy ki mindenki tűnt el az utóbbi pár napban, hogy újak is jöttek, akik beköltöznek anyáék helyére...
- Már be is költöztek.
- Ők voltak azok délután?
- Bizony.
- Jaj, de ciki!
- Nem szóltak semmit. Különben nagyon kedvesek voltak. Asszem, a sráccal jól ki fogunk jönni egymással.
- Kaellel? Mary néni mondta, hogy így hívják- tettem hozzá James kérdő pillantása láttán- És Angela? Ő milyen?
- Angie is jó fejnek tűnik. Baromi intelligens, de nem sokat beszélt. Főleg a fiújával beszélgettünk. Nagyon tetszik nekik a képed. Kael szerint több ilyet kéne csinálnod, tuti sikerük lenne.
- Na persze...
-Ő mondta... ő meg ért hozzá- vonogatta a vállát. Még James se mondta soha egyetlen képemre se magától, hogy tetszene neki, és ez sokkal jobban zavart, mint mrs Everst hallgatása. Azt egyszerűen bunkóságnak könyveltem el. Ha James véleményét kérdeztem, épp, hogy odapillantott, aztán vagy azt mondta, hogy jó, vagy azt, hogy elmegy, vagy azt, hogy naja. Azt is mondta már párszor, hogy ez nem az ő ízlése. Baromira vágytam rá, hogy egyszer tök magától megdicsérje valamelyik munkámat. Ugyanígy azt se mondta magától, hogy szeret. Ha én mondtam neki, azt mondta, hogy ő is. Sokszor nyaggattam emiatt, mert ez nekem még jobban hiányzott, mint a dicséret. Erre olyanokat szokott mondani, hogy ő egyszer már mondta, azóta semmi nem változott, akkor meg minek ismételgesse magát? Különben is, az számít, amit tesz és nem az, amit mond. Hát nem mondhatni, hogy egy őrülten szenvedélyes valaki lenne. Néha azon gondolkoztam, hogy hozhatott össze a sors két ennyire különböző személyiséget, mint minket.
- Menj át holnap Kaelhez. Csak hétfőn kezd a múzeumban, azt mondta, addig szívesen foglalkozna veled- James hangja furcsán csengett.
Ezen az éjszakán nem volt olyan élvezetes a repülés. Viharba keveredtem, csattogtak körülöttem a villámok, óriási szél tombolt, bőrig áztam és iszonyatosan fáztam. De nem ez volt a legrosszabb. A legrosszabb az volt, hogy az istennek sem tudtam leszállni.






2015. április 1., szerda

Éppen lavórral az ölemben görnyedtem a vécén, amikor eszembe jutott, hogy na, basszus, ebből a dolgos húsvéti szünetből sem lesz semmi.
 Mili nyitott a hétvégén egy kiadós hányással az autóban- mint aki erre született, centire pontosan a zacskóba bele. Aztán a csomag a Telki -víziváros buszmegálló kukájában landolt :D
 Akkor egy kicsit aggódtam, hogy így nem fog tudni oviba menni és így nehéz lesz itthon elintéznem az összes dolomat. Hát ehez képest tegnap engem is elkapott a kór, iszonyatos hasgörcsökkel, hányingerrel és hasmenéssel. Ma reggel elvergődtünk az orvoshoz, 25 perc kellett az amúgy 5 perces úthoz, mire a doki ránk se nézett, csak kérdezte: hasmenés? hányinger? Mi bólogattunk, erre közölte: Hát ezzel nem lehet mit csinálni. Menjenek haza, hányjanak ki mindent, aztán majd meggyógyulnak. És lőn. Most már sokkal jobban vagyok, csak gyenge, mint Quasimodó hátúszásban. Vagy mint a magyar foci. höhö.