Státuszjelentés

-Anya, ha a Szemi kifutkározta magát a tó körül, utánna elmegyünk a Nagy Félelembe?
-Hová, kicsim?
-Hát abba a sötét utcába, ahová szoktunk menni este, tudod, ahol van az a ház, amitől félek.
-Dehát miért akarsz odamenni, ahol félsz?
-Azért, mert én szeretek félni, anya. És megvédelek téged is meg a Szemit is, ha féltek.

Na tessék, egy kis adrenalin-junkiet szültem. Egyébként tényleg elég para esténként kivinni a kutyát. A Szellő utcán szoktunk végigmenni, mert az pont jó hosszúságú egy kölyökkutyának, ki van világítva és teljesen kihalt. De olyan szinten, basszus, mintha egy szellemvárosban járnánk. Jobbra, balra félkész, még be nem lakott házak sorakoznak, rengeteg építkezés, ahol a kertekben fóliával letakart építőanyagok tornyosulnak. Üres telkek, amiken át ki lehet látni a koromfekete, kivilágítatlan mezőre, ezeknél rendszeresen találkozunk borzokkal, menyétekkel, rókákkal, őzekkel. Odafelé mindig rövid pórázon viszem a kutyát, hogy tanuljon egy kis fegyelmet és szokja a láb melletti sétáltatást, ilyenkor fújtat és köhög és hörög, annyira belefeszül a nyakörvbe, aztán az utca végén elengedem, hogy szaglásszon, rohangáljon kedvére. Addigra már lefárad eléggé annyira, hogy nem fut előre eszeveszettül, hanem orrát a földre ragasztva, mint egy porszívó, szívja magába a szagokat, szimatol, rág, lefetyel, és mindentől, de mintentől befosik. Anyám, még egy ilyen beszari dögöt, de komolyan! Az egyik fő ok, amiért örökbe fogadtuk, az volt, hogy legyen lelki támaszom az esti kocogások és nordic walkingozások alatt. Hát ez egyenlőre nem jött be. Gyanútlanul masírozok el egy üres telek mellett, erre a Szemi megmerevedik, morogva bámul bele a sötétbe, aztán nyüszítve, farkát behúzva bújik a seggembe. Én ilyenkor persze dübörgő szívvel meredek a sötétbe, hogy vajon meglátom-e a sárgán izzó szempárt, ami a feketeségből mered rám, és valószínüleg egy vérfarkashoz vagy vámpírhoz tartozik, aztán spurizok a Szemi után, aki időközben gyáván elkotródott és magamra hagyott a végveszélyben. A legnagyobb izgalmat a takarófóliák okozzák. A legkissebb  szellő is elég, hogy elkezdjenek zizegni, hullámozni és a kutya el sem tudja képzelni, mi lehet az. Úgy kell erőszakkal elvonszolnom ezek mellett, mert különben sose jutnánk haza.
 Amúgy pedig közeleg az idő, amikor kiköltöztetem szegényt a kertbe. Bár a szomszéd Feri végig kiszedte az új szomszéd Judit kerítését (mert a Feri a Judit kivitelezője), én mégis úgy döntöttem, hogy a húsvéti szünet egyik nagyprojektje az lesz, hogy lakhatóvá teszem az udvar egy részét a kutyának. És, ha egyszer kiraktam..... muhahaha!! Elviszem a tisztítóba a fűzöld ikeás szőnyegemet, Domestossal kiferőtlenítem az egész házat, újrahúzom a puffot, aminek a sarkát kirágta a dög és előhagyom napközben a papucsomat. Az lesz ám az aranyélet!
 Amúgy pont most olvastam vissza az első bejegyzéseket itt a blogon. Hát ahhoz képest, ami akkor volt, mostmár összehasonlíthatatlanul (de jó szó) sokkal jobb a helyzet. Ha nem fűtünk, se megy 18 fok alá, szóval már csak kényelmi okokból gyújtok be és nem a fagyhalál elleni védekezésből. Kitapasztaltam, hogy működik a kandalló, így már 2 perc alatt loboghat is a tűz, ha úgy tartja úri kedvem, és nem kell hidegtől gémberedett ujjakkal fél órán át szarakodnom vele. Anyuék jóvoltából megérkezett a kincset érő vízlágyító, szal már csak idő kérdése és lesz meleg víz is. Most 7végén megyek megvenni a konyhába a munkapultot, úgyhogy már nem kell sokáig a rozoga, festékfoltos hokedli fölé görnyedve kajálni. Ha mindez megvan, a következő lépés az áram és a plafon. Egyenlőre hosszíbtó-kígyók tekeregnek a padlón, csüngnek liánokként a lépcsőről és a meztelen födémről. De a csini plafon-dekor burkoló már ott figyel a Mili ágya alatt felstócolva, és nem sok hiányzik már, hogy végre csatakiáltással a torkomban és macsétával a kezemben diadalmasan rendetcsapjak a kábeldzsungelben. És, bár eddig elérhetetlen vágyálomnak tűnt, de ma már megvalósítható, reális, karnyújtásnyira való tervnek látom azt is, hogy végre valahára szekrényeim is legyenek, és ne a hálószoba padlóján gubbasztó és egyre csak hízó ruhagólemben tiszta ruha után turkálva kezdődjön minden reggelem. Ez azért már valami, há' nem? Há' de.

íme a folytatásos Gombos Dallas lányregény második epizódja

- Mi a helyzet James- szel? Jól megvagytok?- kiabálta be a kertből. Nem voltam hajlandó a farönkig követni, ahol őszi napokon tűzifát szokott aprítani a fejszéjével.

- Most egész jól megvagyunk, köszi. Az utolsó nagy veszekedés óta elég nagy a nyugi- hangosabban beszéltem a kelleténél, el akartam nyomni a kertből érkező zajokat- Azt hiszem, sikerült vele megértetnem, hogy úgyse tudnánk kifizetni egy nagyobb lakást.

- Már megint emiatt civakodtatok?

- Hát ő nagyon szeretne végre továbblépni. Azt szeretné, hogy gazdaggá tegyem, luxuslakásban éljünk a belvárosban és ő is azt dolgozhassa, amit szeret.

- Mit szeretne dolgozni?- Sten a jelek szerint végzett a tyúkkal, mert most önelégült fejjel támasztotta a konyhaajtót

- Szeretne egy saját asztalos műhelyt nyitni, ahol gazdag embereknek drága bútorokat készíthet jó minőségű fából. Asszem elege van már a fenyőből meg a bambuszból.

- Pedig a fa ritka kincs!- csodálkozott- Képzeld, ha minden gazdag ember hirtelen fabútorokat akarna a házába... mi lenne az erdőkkel?

- Ezt ne tőlem kérdezd! Azt akarja, hogy keressek magamnak egy mellékállást, mondjuk, mint eladónő vagy árufeltöltő, és akkor lenne pénzünk elköltözni.

- Hát, ebben van ráció.

- De én nem akarok elköltözni! Én szeretek itt lakni. Azon kívül, ha ezt a pici házat sem tudom rendben tartani úgy, hogy egész nap itthon vagyok, képzeld, hogy nézne ki egy 80 négyzetméteres lakás, ha csak fele ennyi időm lenne takarítani! És nekem hiányozna a kert. A tenger közelsége. A nagy hársfa. És szegény macska is utálná egész nap a négy fal közé zárva.

- És kevesebb időd lenne festeni is- nézett le rám mosolyogva.

- Pontosan! Köszönöm! Ugye te megértesz? Ugye nem vagyok ezért szörnyű feleség?

- Dehogy vagy! Én sem örülnék neki, ha elköltöznétek. Senki más nem kérne meg különben, hogy gyilkoljam le a csirkéjét.

Ott maradtam még egy vagy két órát, segített megtisztítani az áldozatunkat, közben jól elbeszélgettünk, röhögcséltünk. Nagyon elégedett voltam magammal, amikor végül a konyhakész csirkét a kezemben lóbálva kiléptem az utcára. Sten szerint fogytam és a hajam is nőtt, mióta utoljára látott- ez nagy bóknak számított a szigeten, a legkisebb testi változás is csak nagyon lassan, hosszú hónapok alatt vált láthatóvá az emberen. Asszem, ez valamilyen módon összefüggésben lehet a fura időérzékeléssel is.

Otthon megmostam és egy tepsinyi sóra fektettem a csirkét, rozmaringot dugtam a fenekébe és betoltam a sütőbe. Aztán a veteményesben répát és fejes salátát szedtem, kiültem a teraszra és nekiálltam a zöldség pucolásnak. Nagyon szerettem itt üldögélni. A mi utcánk, a Rozmaring utca volt az utolsó a faluban. Itt, a páros oldalon a zsebkendőnyi kertek kőfalban végződtek, amely mögött 3 méteres mélységben kezdődött a homokos-sziklás szakaszokat váltogató tengerpart. Greencottege a majdnem teljesen kör alakú sziget legdélebbi részén feküdt, szerintem a leges legszebb helyen. Innen 5 kilométerre, keletre kezdődtek a hegyek, a falu ezeknek a lágy előlankáira épült. Körös- körül zöldellő dombok, szántóföldek, ligetes kis magánerdők terültek el, és a város csupán 15 kilométerre, északra volt innen. Szóval még a távolságok miatt sem kellett aggódni, autóval fél óra alatt simán bent lehetett lenni a főtéren. Ennél tökéletesebb helyet elképzelni sem tudtam, ahol lakhatnánk. A gyümölcsfák ágai között át-átcsillant a tenger végtelen víztömege, a szél felénk sodorta a part közelében halászók kiáltásait. Az égen egy élénkpiros sárkányrepülő pöfögött, utasa boldogan lóbálta a lábát messze, a hullámok felett. Szívesen lennék a helyében, gondoltam, ez majdnem olyan lehet, mint a szabad repülés. Egy ideig aggódva figyeltem az útját, gyanúsan egyenesen tartott a nyílt víz felé. Ugye tudja, hogy 5 km-nél messzebb nem ajánlatos elmerészkedni a parttól? Nem úgy nézett ki, mint aki mindjárt visszafordul. Meghűlt bennem a vér: úristen, ugye nem akarja megpróbálni? Nem fogja megpróbálni elhagyni a szigetet?  Szájtátva bámultam, még a székre is felálltam, hogy jobban lássam. Aztán, nekem az utolsónak tűnő pillanatban, végre visszakanyarodott a szárazföld felé. Úgy megkönnyebbültem, hogy arról is elfeledkeztem, hogy egy széken állok. Pár másodpercbe telt, mire rájöttem, jobb lesz, ha lekászálódok a rozoga bútordarabról, egyrészt, mert gyanúm szerint bármikor megadhatja magát a súlyomnak, másrészt, mert tériszonyos vagyok- igen, a repüléssel kapcsolatos álmaim ellenére.

 James négy óra körül ért haza elcsigázottam, olajosan, gyűrött arccal.

- Szörnyű napunk volt - mondta, és leroskadt a kanapéra- A hülye főnököm az idegeimre ment. Egész nap mögöttem állt és kritizált mindent, amit csináltam. A végére már azt hittem, nem bírom tovább és betöröm az orrát.

- Hát az nem lett volna valami okos dolog - kuncogtam- És ma min dolgoztatok?

- Nekem és Joe-nak a hülye gépet kellett bütykölnünk. Volt benne valahol egy érintkezési hiba, folyton bedöglött, amikor megpróbáltunk dolgozni vele. Kimosod holnap a munkaruhámat? Csupa olaj az egész.

- Aha, persze. Figyu, szívem, Sten átjön este vacsorára, nem gond?

- Sten? Te meghívtad?

- Hálából, hogy kinyírta nekem Sallyt.

- Ki a fene az a Sally?- zavart arccal bámult rám.

- Hát a csirke, akit mr Garrettől kaptunk tél végén.

- Jaj ne, már megint csirkét kell ennünk?

- De hát hónapok óta csak halat meg disznót csinálok! Hogy érted, hogy már megint?

- Tudod, hogy nem vagyok oda a szárnyasokért...

- Te meg tudod, hogy én viszont oda vagyok értük. Azon kívül inkább örülj, hogy eszembe jutott Sally, különben mehettem volna le a boltba autóval, ami áramot fogyaszt, és vehettem volna húst 2000-ért kilóját.

- Jó-jó, igazad van. Legalább kirántottad?

- Nem. Són sütöm. Nem egészséges olajban sütni. Fogynom kéne.

- Úgyse fogsz ...

Sértődötten húztam fel az orromat

- Sten szerint fogytam, amióta nem látott.

- Múlt hét óta?

- Aha- egyenesedtem ki ültömben, és megpróbáltam behúzni a hasam.

- Egy hét alatt nem is lehet fogyni. Sten csak be akarja nyalni magát nálad.

- Ne legyél már ilyen! Inkább te is próbálnál meg bókolni, ahelyett, hogy folyton kritizálsz!- nagy dérrel-dúrral hagytam ott, de egy kicsit azért mosolyogtam magamban: bármilyen szőrszálhasogató is mostanában, azért még mindig tud féltékeny lenni.

2.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy valaki dörömböl az ajtón.

- Sue, drágám, ébren vagy? Sue, nyisd ki, híreim vannak!

Na, már csak ez hiányzott... Mrs Everst hangja volt, legszívesebben a fejemre húztam volna a takarót és aludtam volna tovább. Mit képzel ez magáról, hogy ilyen korán csak úgy bedörömböl más emberek ajtaján? De tudtam, hogy nincs menekvés, tudja, hogy itthon vagyok, mint ahogy mindent tud, ami a faluban történik. Mrs Everst olyan volt itt a környéken, mint valami orákulum. Az emberek hozzá jártak megtudni, milyen lesz az időjárás (pedig akár a tévét is bekapcsolhatták volna), teafűből jósoltattak vele, halászok kérdezték a haljárásról, és tini lányok kértek tőle tanácsot szerelmi dolgokban. Engem valamiért különösen kedvelt, talán mert én sose nyaggattam ilyen ügyekben. Ő is egyike volt az elsőknek, mint mr. Garret. Biztos tökre kivan szegény, most, hogy eltűnt az öreg. Úgy gondoltam, mégis inkább lemegyek, és meghallgatom, milyen pletykákat akar rám zúdítani. Bevallom, én is élveztem, ha titkokat tudtam meg mások életéből, segített megértenem az emberek viselkedését.

- Jövök, Mary néni- kiáltottam ki az ablakon

-Á, szóval ébren vagy már végre? Háromháznyira hallani lehetett a horkolásodat. Nem lenne szabad nyitott ablaknál aludnod, szívecském!

Úristen, ezt most ugye csak azért mondta, hogy szívasson?

- Kávét kérek-mondta, amint átlépte a küszöböt- Hogy nézel ki? Úrihölgyek hálóingben alszanak, nem a férjük bokszeralsójában!

- Jó, hogy nem vagyok úri hölgy, nemde bár?

- Anyád, ha látna, szégyellné magát. Ő aztán tényleg úri hölgy volt! Fogadok grófnő vagy bárónő volt, mielőtt ide került. Micsoda finom arc, milyen kifinomult ízlés! Micsoda alak! Az ám, te lány, hogy megy a fogyókúra?- kritikus pillantásokkal méregetett- Ellazsálod, mi? Elérted már a száz kilót? Föntről vagy lentről? Höhöhö!

Hát szerintem nem így viselkedik valaki, aki a legjobb barátja (és a rossz nyelvek szerint szeretője) eltűnését gyászolja. Már megbántam, hogy beengedtem a házamba.

- Ne máár, ne tessék szekálni- fakadtam ki- különben is, Jamesnek így is tetszem. És Sten tegnap azt mondta, fogytam.

- Hát először is nem szekállak, hanem motivállak- fájdalmasan felnyögtem- másrészt a férjed egy úriember, ezért nem mondja, de hidd el, hogy jobban tetszenél neki egy kissé légiesebben. Harmadrészt, Sten azt is a szemedbe hazudná, hogy ő a szultán, ha úgy gondolná, hogy ezzel téged boldoggá tesz- legyintett, aztán nagyot kortyolt a tűzforró kávéból. Szőrös a torka, mint anyámnak, kuncogtam magamban.

- Híreim vannak!- ismételte- Itt maradok nálatok ebédre, addig jó alaposan kibeszéljük magunkat, jó?- gyanakodva pillantottam a konyhai órára. Nem, mégse tévedtem. Reggel 7 óra múlt öt perccel... hosszú lesz ez a mai nap...

- Hol is kezdjem- élvezettel fészkelte be magát a párnák közé (de jó, hogy tegnap kiporszívóztam a kanapét- gondoltam- most legalább emiatt nem szólhat be), szemei csak úgy villogtak a lelkesedéstől- Úgy látszik nagy változások elé nézünk. Én amúgy már elég régóta érzem a csontjaimban.

- Én is hallottam, hogy kezdődnek a nyári zivatarok. Mondták a híradóban.

- Bizony, bizony. Nem is akármilyen viharok, majd meglátod- olyan vidáman mondta ezt, mintha alig várná a rossz időt. Pedig nem olyan mókás egy kiadós nyári zivatar. James szerint gyerekes vagyok, de én mindig iszonyatosan féltem a villámlástól és dörgéstől. Nem konkrétan magától a villámtól, hanem attól, hogy megijedek. Márpedig, ha én megijedek, akkor visítanom kell. Nem tehetek róla, igazán. Ez tökre olyan, minthogy a tüsszentés végén felviszem a hangsúlyt. Senki nem hiszi el nekem, hogy nem direkt csinálom.

- De én nem csak az időjárásról beszélek- folytatta ficánkolva- megint eltűnt egy házaspár St.Margaret-ből- Ja, igen, elfelejtettem mondani, így hívják a fővárost, tulajdonképpen az egyetlen várost a szigeten. Valami szentéletű nőről nevezték el még a kezdet kezdetén az első telepesek. Korábban sokat gondolkoztam rajta, hogy hol lehet most az a nő. Vajon ő is eltűnt valamikor régen, mint mostanában annyian? Vagy nem is a szigetről ismerték az elsők? Az fura lenne, mivel tudjuk, hogy mindenki spenót agyilag a "strandolás"* után (* helyi szleng a szigetre érkezés különös módjának kifejezésére).

- Mary néni, tetszik valamire emlékezni a sziget előtti időkből?- szakítottam félbe elég udvariatlanul. Elgondolkodva nézett rám, aztán meglepően nyugodtan válaszolt. Nem gyakran hagyja ki a lehetőséget, hogy kárpálhasson neveletlenségemért.

- Gondolod, hogy ha emlékeznék valamire, nem tudná azt már rég az egész sziget?

- Hát mit tudom én... lehet, hogy még sose kérdezte senki, vagy csak nemrég emlékszik megint, vagy valami hasonló.

- Nem emlékszem semmire- válaszolta végül még mindig meglepően komolyan- de mostanában valóban máshogy érzem magam. És azt is tudom, hogy miért. Még mielőtt gorombán a szavamba vágtál volna- kacsintott, és én megkönnyebbültem kissé, mert újra izgatottan ficánkolni kezdett- azt kezdtem el mondani, hogy...

- Igen-igen, tudom, mondták a híradóban, hogy eltűntek ketten a városból- vigyorogva szakítottam félbe, csak hogy bosszantsam egy kicsit.

- De én nem róluk beszélek! Az éjjel Higginsék a színházból hazafelé jövet szőrén-szálán felszívódtak. A kocsijukat hajnalban találták meg az úton nem messze az erdejüktől - üresen. Hát nem hátborzongató? Csak ülnek a kocsijukban, kibeszélik a darabot, amit az előbb láttak, aztán csatt ... - és csettintett- volt, nincs Higgins házaspár.

- Csatt?- Fintorogtam. Lelkesen bólogatott- Hát ez tényleg fura. De hát hogy lehet ez?

- Olvastad a történelem könyvet?

- Hát persze. Mármint.. öh.. részletekben.

-A feljegyzések megemlítenek korábbi eseteket is. Még én is emlékszem, hogy korábban 10-20 évente eltűnt néhány ember. De akkor nem csináltak belőle ekkora felhajtást a népek. Nyilván, mert nem ilyen rövid idő alatt tűnt el ilyen sok személy. Én mondom, Sue, ennek jelentősége van. Majd meglátod! Nem véletlen, hogy pont most történik mindez. És tudod, mi a legszórakoztatóbb az egészben?

- Mi?- kérdeztem gyanakodva kaján képe láttán.

- Hogy most a lakosság azt kezdi pedzegetni, hogy lehet, hogy tényleg sikerült lejutniuk a szigetről. Komolyan azt kezdik hinni, hogy valamilyen csoda folytán már el lehet hagyni a szigetet.

- Hát ezt meg mi a fenéből gondolják?

- Tudod, hogy a "szakértők" szerint ez az egyetlen magyarázat. Tiszta hülyék. Most majd mindenki meg fog próbálni elhajózni vagy elrepülni. A végén persze mindegyiket megint partra mossa a víz és akkor a fele lakosság amnéziás lesz és kezdheti előröl az egészet.

- Hát az nem tesz majd jót a gazdaságnak- mormoltam. Mary meglepetten nézett rám.

- Nem bizony! Nagyon éles látó. Kell nekik majd pár hét, mire összeszedik magukat annyira, hogy egyáltalán emlékezni tudjanak, mihez értenek. Nem lehet egy memóriazavaros embert leküldeni a bányába alagutat fúrni- szemlátomást nagyon szórakoztatta ez az elképzelés.

- Hát akkor a helyükre majd másokat kell előlépteni. Tök jó lenne, ha James főnöke is kihajózna, biztos James kapná meg a kinevezést.

- És az miért lenne jó? Hogy még többet húzza az igát, még később járjon haza? Hogy még nagyobb legyen rajta a nyomás?

- Viszont több pénzt is keresne, és boldogabb lenne-mondtam bizonytalanul.

- Az nem a pénztől függ, aranyom. Nézz csak rám!

- Mary néninek kétszer akkora a nyugdíja, mint a férjem fizetése- világítottam rá a helyzetre.

- Persze, de mit érek vele? Úgyse költöm el semmire! Ha az ötödét kapnám, abból is meg tudnék élni. Na de most nem ez a lényeg! Nem kéne neked lassan elkezdeni a háztartással foglalkozni? Főzni, takarítani? Legalább felöltözhetnél!

- Tegnap takarítottam, ebédre a tegnapi csirke maradékát esszük, és semmi kedvem felöltözni. Menjünk ki a teraszra! Megnézhetnénk, hogy állnak az eprek.

Miközben az erkélyről lelógatott kaspókban burjánzó csüngőepret fosztogattuk, Mrs. Everst tovább csacsogott.

- Más is történt ám tegnap éjjel. Két újoncot találtak az északi parton. Egy fiú és egy lány. Emlékeznek egymásra, a központban azt mondták, jegyben járnak. A lányt Angelanak hívják, a fiút Kael-nek, á-val. De a vezetéknevükre nem emlékeznek. Iratok nem voltak náluk, ami nem is csoda, mert teljesen pőrén találtak rájuk a halászok. Az a hír járja, hogy mindkettő elég csinoska. A lányon nem egy halásznak megakadt a szeme, gondolom, el tudod képzelni.

- Na és, ha csinos?- kérdeztem mogorván- Attól még lehet egy hülye liba!- De nehezemre esett nem arra gondolni, milyen volt, amikor engem találtak meg a strandon. Úgy éreztem magam, mint egy partra vetett bálna. Alig voltam magamnál, de arra még emlékszem, hogy fújtatott a mentős csávó, amikor fel kellett cipelnie a meredek fövenyen. Iszonyú ciki volt. Legalább háromszor megkért, hogy kapaszkodjak a nyakába, pedig én már olyan erősen tartottam magam, ahogy csak tudtam. Szegény pali...

- Háát, amennyiben hülye libák lehetnek kétdiplomás pszichológus/genetikus egyetemi tanárok-tromfolt le a vén szatyor.

- Már most emlékszik a szakmájára? Biztos csak blöfföl!

- Miért blöffölne? Amúgy meglepően tiszták agyilag mind a ketten. A fiú menedzser vagy kurátor, vagy valami efféle. Harminc év körüliek lehetnek, ezt nem tudják pontosan.

- Mégse olyan pengék, mi?- Mary szerintem ezt meg se hallotta a nagylelkesedéstől.

- Minden esetre reggel betelefonáltam a központba Jonsynak, tudod, az ingatlanos gyereknek, és mondtam neki, hogy küldje ide az újakat a szüleid házába, hogy szemmel tudjam tartani őket, meg segítsek, amiben tudok.

- Komolyan? De hát miért?- förmedtem rá- Úgy értem ... gondoltam, hogy nem állhat üresen az idők végezetéig. Szűken vagyunk a szigeten, meg minden. De hogy ilyen hamar...- magam sem értettem, miért lepődtem meg annyira a dolgon. James már többször figyelmeztetett, hogy hamarosan új szomszédokat kell, hogy utaljanak nekünk. Mrs Everst oda se figyelt rám, hagyott, had emésszem meg a dolgot. Közben átsétált a konyhába, kimosta kávéscsészéjét (hiába állt az üres mosogatógép ajtaja tárva-nyitva), eltörölgette, berakta a szekrénybe. Aztán komótosan körbejárt a házban, párnákat paskolt, porcicákon cuccogott, végül megállt a képem előtt. Szemüvegét, mely eddig villogva himbálódzott műanyag madzagján a nyakában, az orrára tolta, és alaposabban szemügyre vette a művet.

A szent hegy

Jujj, de borzasztó volt a tegnap! Kikészültem minden lehetséges módon.
 Azzal kezdődött, hogy reggel ki kellett ganézni az egész 5ös épületet az Epreskertben. Na az nem kis feladat. Különösen, hogy 1. nem mindenki volt hajlandó részt venni a tevékenységben, 2. akik részt vettek, sem erőltették meg magukat különösebben, tisztelet a kivételnek, 3. asszem három különböző osztály "lakik" az ötös műtermeiben, de csak a Radákosok takarítottak.
 Minden esetre lehordtunk mindent a konténerbe, söpörtünk, felmostunk, cipekedtünk, és kifestettünk a falakat és plafonokat. Olyan rend lett és tisztaság, amilyen sztem az 50es évek óta nem volt ott. Az óriási ablakok mögött iszonyat hőség volt, csak úgy folyt rólunk a víz, mert betűzött a nap és persze a radiátorokat nem lehet kikapcsolni, mert akkor összeomlik a fűtésrendszer, vagy mi.
 Na jó, ezzel megvoltunk, ugyhogy megmutogattam Emesének a rajzaimat, amiket a 7végén csináltam, asszem tetszett neki valamennyire. Aztán végigszenvedtünk egy bevművtörit, a legértelmetlenebb és színvonaltalanabb órát, amit csak el lehet képzelni (talán csak a diggyak múlja alul, de arra még ebben a félévben nem szántam rá magam, hogy odamenjek). Amikor vége volt, lementem a büfébe és vettem egy negyedkilós fehércsokis islert és egy zérókólát. Kellett az anyag a négyórás anatómiára. Életnagyságú mozdulatrajzokat kellett csinálni csontszerkezettel, szóval 4 órán keresztül ácsorogtunk a táblák előtt, pedig nekem már amugy is sajogtak a lábaim és a karjaim a plafonfestéstől. Aztán Csordibébi, a jófej anatómiatanár össze-vissza dícsérte a rajzomat, hogy ilyen meg olyan jó, ez meg az milyen remek és kimozdul a síkból, satöbbi, erre adott egy háromnegyedet. Igen. Eddig csak négyeseim meg ötöseim voltak, félévkor is 5ösre vizsgáztam, erre most ez...
 Összeszedelőcködtünk és elmentünk az indiaihoz a Katával és vettünk kaját elvitelre. A 2/18ban már ott volt a Tündi, nem sokkal később befutott a Jani is és elkezdtük nézni a filmet.
 Hát.... én szürrealista- szimbolista- pszichederikus-társadalomkritikai művészfilmnek mondanám, de én asszem a Dali film óta ilyen borzalmasat nem láttam. Ott ültünk és néztük önszántunkkól ezt a szörnyűséget- na jó, én, meg a Tünde néha befogtuk a szemünket- szerintem legalább kétszer mindegyikünk elgondolkozott rajta, hogy nem kéne-e inkább kikapcsolni, de mégis hősiesen végignéztük. Csak, hogy tudjátok, miről van szó: Úgy kezdődött, hogy benszülött gyerekek találnak a kősivatagban egy félholt hippi csávót (nagy szakáll, loboncos haj), akit egy snitt erejéig egy vérszomjas puma védett. Aztán elhurcolták egy barlanghoz, kikötötték egy kereszthez és megkövezték egy tibeti szerzetes vezénylésére, akinek csonkolva volt mind a négy karja és lába. Aztán leszdeték a keresztről, a gyerekek elhúztak, a szerzetes a csonkjaival rágyújtott egy óriási spanglira, elszívták ketten a hippivel, összeölelkeztek és onnantól kezdve legjobb cimbik lettek. Volt ebben minden, amit csak el lehet képzelni. Rengeteg utalás a bibliára, különféle művészekre, történelmi eseményekre, filozófiákra, tököm tudja, mi mindenre. Jó lett volna, ha ott van valaki, és mondja, hogy melyik kép éppen mit jelent, így viszont csak egy naaagy, fárasztó, nyomasztó, kavargó katyvasz volt, amiből néha ki tudtunk szúrni egy-egy érthető jelentetet (Yves Klein, a stációk, kísértések, csakrák, kungfu, aranyszar, nyúzott kuyta a kereszten, stb). De voltak olyan dolgok, amiket egyszerűen nem értek, pedig azóta is agyalok ezen a szaron. Pl. volt egy olyan, hogy menetelnek a szent hegy felé, hogy megkaparintsák az örök életet, és út közben mindenféle kísértésnek vannak kitéve, ami eltérítheti őket. Volt egy csaj, aki nagyon éhes volt, és út közben átmentek egy mocsáron, amibe tehénmintás pónik voltak beragadva, ott ácsorogtak és nem mozdultak. a Csaj meg odament és nagy szeleteket vágott a farukból és szőröstül-bőröstül, nyersen, véresen bevaracskolta, a lovak meg csak álltak és meg se mozdultak, pedig nagy darabok hiányoztak belőlük. Aztán volt egy csávó, aki meglátott egy nagy fát a pusztaságban. Fehér tyúkok ültek az ágakon, jó sok, legfelül meg egy bolond öreg, ráncos mami csücsült egy óriási karddal a kezében. A hülye csávó meg odament, nem tudni, miért, minden esetre a nagyika levágta a karddal a fütyijét és fülakasztotta a csávót egy ágra.  Hát így. A film vége felé már mindannyian eléggé el voltunk használódva idegileg, minden esetre éppen elég nagy csönd volt, amikor egyszer csak dörömböltek az ajtón. Úgy befostunk, mintha egy véres, frászhozós horrort néztünk volna, Jani leállította a filmet, mi meg néztünk egymásra, hogy na, ki megy oda kinyitni az ajtót? Aztán asszem a Kata vagy a Tünde kiszólt reszketős hangon, hogy igen, ki az? Kiderült, hogy csak a portás bácsi akart jönni zárni. Azért az, hogy kopogott, és nem nyitott be rögtön, hanem megvárta, amíg reagálunk, szerintem nagy rutinra utal egyetemista ügyben, úgy értem biztos látott már ezt-azt, amióta itt dolgozik, és jobbnak látta, ha nem nyit csak ugy be egy sötét műterembe, ahol nem ég a villany, de hangok szűrődnek ki....
Olyan szinten szívott le a film, meg az egész nap, hogy reggel alig bírtam kikelni az ágyból, a lábam még most is iszonyatosan fáj, ráadásul, hiába mondja a Kata, hogy milyen kultúr hely volt ez az indiai, én azért jót fostam ma reggel. 

Éhes vagyok!!

Még szenvedek egy kicsit, aztán betolok egy zsömlét. Az a helyzet, hogy van itthon minden, ami egy jó salátához kell, a reszelt répától kezdve az olajbogyón és bébispenóton át a kecskesajtig, de egyszerűen képtelen vagyok rávenni magam, hogy felálljak, és megcsináljam. A hétvégét sikeresen átfostam, azóta olyan szinten nem kívánok semmit ami zöld és egészséges, hogy csak na.
 Meg kéne csinálnom holnapra az anatómia házit (5 lábfej és kézfej), be kéne fejeznem két képet a struktúra-faktúra feladathoz és megcsinálni még egy rajzot a grafika feladathoz. És én itt ülök és egyszerűen képtelen vagyok felemelni a seggem. Jahhhhajj asszem muszáj lesz. Nem akarom szegény Csordibébit (huper-szuper jófej anatómia tanárbácsi) felbosszantani. Úgyhogy.... Háromra lendületet veszek és felállok. Ágyő!

A múltkor hazafelé ültem a buszon. Velem szemben egy idősödő úr, mellette valami régi kedves ismerős (nő), akinek a pasi a gyerekeiről mesélt. Eleinte nem nagyon érdekelt, miről beszélnek, de felkaptam a fejem, amikor az következőt hallottam:
-És a fiad? Ő mit csinál?
-Most végzős a Prohászkában (Bkeszi katolikus gimi- a szerk.), jól tanul, sikerült a nyelvvizsgája. Nagyon aranyos kislány a barátnője, tényleg, csinos, okos kislány.
Erre a nő kicsit kajánul:
-Igen, láttam, az a kis vöröshajú. Nagyon khm.. csinosan öltözködik, ott billegett előttem a múltkor a magassarkujában.
-Hümm-hümm- nem igazán tudott mit mondani erre a csávó.
-Igen, és ez már a sokadik barátnője a fiadnak, nem? Ha jól láttam, pár hónapja még egy másik lánnyal ölelgették egymást a buszmegállóban.
-Háhááát nézd, én nem számolom...
-Persze, nem is azt mondom... a mai fiatalok most már ugye... egész más a világ ritmusa. De mi történt azzal a legutóbbival? Úgy hallottam, nem volt vele minden rendben. Hogy sok fiúja volt, és abortuszra kellett mennie.
-Én erről nem hallottam semmit. Nem kérdezősködtem. De én mindig azt mondom a fiamnak, hogy addig, amíg olyan lányt választ, aki eljár a misére, nagy baj nem lehet. Ez a mostani Timike is a nyári keresztény-táborból van.
-Tényleg, olyan régóta?
-Igen, ő mindig is hosszú távra tervezett.
-Dehát 2 hónapja még azzal a buszmegállós lánnyal láttam.
-Ó.. hát ööh én nem tudom, dehát nincs abban semmi rossz, ha egy fiatalember élvezi az életet. Az nem úgy van, mint a lányoknál, azok csak szétteszik a lábukat, aztán, ha nem vigyáznak, leányanyák lesznek 17 évesen.. Egy fiú élvezze az életet, nem igaz? Mindig mondom, amíg eljár a misére és jól tanul, addig azt csinál a szabadidejében, amit akar.

Na én ennél a pontnál már csupa fül voltam. Az ipse amugy öltönyben és sujtásos szövetkabátban volt, kackiás bajuszt viselt, olyat, amiről rögtön felismersz egy vérmagyart. Akkor kezdtem el figyelmesebben megvizsgálni a buszon jelenlévőket. Közvetlenül mellettünk, a másik négyesben egy másik öregúr ült, aktatáskával, fekete kabátban, vörös sállal, fényesre csiszitolt bőrcipőben. A fizimiskájából ítélve azt gondoltam, na, biztos ez is fideszes/jobbikos, aztán azt hittem, Élet és Irodalom van a kezében és én tévedtem, de aztán jobban megnéztem és láttam, hogy Magyar Nemzet, és rájöttem, jobb emberismerő vagyok, mint gondoltam.
 Szemben egy borzalmas ripacs ült, vele gyakrabban szoktam egy járaton utazni. Azt hiszem, ő is Prohászkás volt, minden esetre most kábé olyan stílusban öltözködött, mint a másik két általam megfigyelt hím- egyed: méregdrága, márkás ruhák: fekete, hosszú szövetkabát, bőrtáska, cizellált ősmagyar tarsolylemezes telefontartó a gyapjúnadrágba fűzött övön, olyan kendő volt a nyakában, mint annak a híres stricinek, tudjátok, hogy is hívják? Az a vén faszfej azokkal a pléjbojgörlökkel.... Valami Heffening. Heffler. Heffner. Grant Heffner. Na szóval selyemkendő a nyakban és egy tipikus ripacskalap. Akkora rolex a csuklóján, hogy nehezére esett felemelni a karját, ráadásul azt még az a matyóhímzéses tokba bújtatott okosteló is lehúzta, ami akkora volt, hogy két kézzel tartotta a füléhez. Ő arról telefonált egy, ahogy kivettem, orvos kollégával, hogy az mekkora hülye, mert nem végeztetett mikrobiológiai vizsgálatot és anélkül mondta egy kísérletre, hogy sikeres. Úgy oktatta ki, hogy, akár tényleg idióta volt a másik, akár nem, nekem nyílogatott (van ilyen szó?) a bicska a zsebemben. Ez a szépfiú nem lehet sokkal idősebb nálam, max. 30-31. És aztán még más kollégákat is felhívott, és elmondta nekik, hogy mennyire hülye volt a másik, hogy ezt csinálta, és, hogy ő ezt mennyire elítéli, és ő mennyire máshogy csinálta volna.
 Aztán voltak még nénik is a buszon, az egyik azon sírogatott a másiknak, hogy meghalt a férje, és nem tudja eltemettetni már x hete, mert ennyit meg annyit kell fizetni itt és ott, és neki erre nem futja, hát most mit csináljon, csak nem fogja elkaparni a diófa alatt?
 Akkor volt még egy 13-14 éves kiskölök, olyan frizkója volt, mint manapság az összes menő kiskölöknek: körbe felnyírva pár milisre, és a fejük tetején meg van hagyva egy adag szőr, amit erre vagy arra vagy fölfelé zseléznek. Na, ő arról magyarázott egy havernak, akinek ugyanolyan haja volt, hogy tulajdon képpen jó dolog a stadionépítés, csak nem focipályákat kéne, mert a focisták gyökerek, hanem inkább hoki meg kézipálya kéne.
 Már nem emléxem, hogy mire is akartam kilyukadni, amikor elkezdtem írni, mert közben kivittem a Szemit kakilni, és láttam egy akkora borzot, hogy csak na. Ott röfögött a nagy nyárfa alatt az utca végén, nagyobb volt, mint a kutya, és a legnagyobb hidegvérrel tűrte, hogy a kis gyagyás csaholva körberohangássza, aztán, amikor odaértem és meglátott engem, röffentett egyet megvetően és elcammogott. Minden esetre, valami olyasmire akartam rámutatni, hogy egyből látszik, hogy ki kormánypárti és ki nem, és, bár eddig nem voltam elkötelezett ellenzéki (a Németországban töltött idő alatt elég nagy patrióta lettem), kijelenthetem, hogy baromi ellenszenves népség az ilyen. Vannak nagyon kedves fideszes ismerőseim, rokonaim, de ezek, akikhez nem köt emócionális szál, egyenesen meglúdbőröztetnek. Most megyek aludni, mert egész nap rajzoltam és fáj a csuklóm és az agyam nyál formájában már a billentyűkre csorgott, szóval helló. Majd legközelebb írok valami nagyon mélyértelműt és megkomponáltat, ígérem.

A folytatásos teleregény első epizódja

 Na jó, ezt csak úgy magamnak írogatom, biztos tele van hibákkal, helyesírásival, tartalmival és formaival, de mivel nem a nagyközönségnek szánom, légyszi húnnyatok szemet ezek felett. Amúgy, ha van észrevétel, szívesen fogadom, de most szólok, hogy az utóbbi időben nagyon rosszul viselem a kritikát, szal csak gyöngéden, plíz!

1.
A Rozmaring utca furcsa, hajnali fényben fürdött. Hűvös, tengeri szellő járt az ódon kőházak között, dallamos susogása a zölden burjánzó kerteket borzongatta. Amikor az első napsugarak megcsillantak a negyvenkettes házszám piros kerámiáján, tudtam, ideje hazatérni. Még utoljára fellibbentem egy szélfoszlány nyomában a magasba, teleszívtam tüdőmet a tenger felől áradó friss levegővel, majd búcsút intve a rózsaszín égen úszó opálos felhőknek elsuhantam a föld felé. Végigzongoráztam ujjaimmal a zöldre mázolt deszkakerítésen, miközben a légáramlatokon egyensúlyozva a ház felé repültem. Megkerültem a nagy hársfa terebélyes lombját, mely alatt, a zöld homályban, mintha a közelgő reggel elől bujkálna, picike házikó állt. Megcéloztam a tetőtéri ablakot, az hívogatva tárta ki előttem kopott zsaluit. A szobában, a rozoga, fehér ágyon egy férfi békésen szuszogva az igazak álmát aludta. Amint lehuppantam mellé a nyikorgó matracra, megszólalt az ébresztőóra.
Gyakran álmodom ilyeneket, amióta itt lakunk. Talán azért, mert gyerekkorom óta vágyom arra, hogy megtanuljak repülni. Csak úgy, mindenféle segédeszköz nélkül. "Egyszerűen" ráhasalni egy áramlatra, és suhanni, mint a madár.
Amikor felébredtem, James már rég elment dolgozni, és nekem, mint mindig, lelkifurdalásom támadt: Annyira szereti a hajnalt és a reggelt, de szinte sosem lát belőle semmit. Napkeltére már a műhelyben kell lennie, és amikor szabadnapos, a kimerültségtől délnél korábban nem szokott felébredni. Én meg itt henyélek és süttetem a hasam, ahelyett, hogy keresnék magamnak valami jobban fizetett állást, ahol engem is megrendszabályozna a kötött munkaidő. De imádtam a munkámat, nem izgatott, hogy hónap végére minden egyes fillér elköltését kétszer meg kellett fontolnunk.
Előkotortam az ágyneműtartóból pár tiszta ruhát, (a hálószobában nem volt hely egy ruhásszekrénynek) a tegnapi szennyest menet közben a fürdő felé hajítottam. Letrappoltam a szűk lépcsőn a földszintre, menet közben próbáltam lelapogatni égnek meredő sörényemet, de tudtam, hiába. Csípőre tett kézzel álltam meg a szoba közepén, azon merengve, hogy is kezdjem a napot.  Végignéztem a helyiségen. A kényelmes, meggypiros kanapé alapos porszívózásra várt, párnái között több napos morzsa és macskaszőr. A padlón a tévéállvány előtt és alatt porcicák hada, a pulttal leválasztott konyhában legyek dongtak a mosatlan edények fölött. Amint újabb és újabb takarítani valókat fedeztem fel, úgy lettem egyre kedvetlenebb. Talán inkább mégis holnap rakok rendet... Persze tudtam, hogy ez hülyeség, nincs még egy ember a szigeten, aki így reagálna... Erre a gondolatra elvigyorodtam. Pillantásom ekkor a teraszajtó melletti sarokban álló festőállványra tévedt. Igen, ezzel kezdem!
 Türelmetlenül doboltam ujjaimmal a konyhapulton, amíg a vízforraló dolgozott. Amint kész volt a tea, bekapcsoltam a kenyérpirítót (James szerint nem szabad ezt a két kütyüt egyszerre használni, mert az ősrégi áramkör nem bírja a terhelést, és lecsapja a biztosítékot), narancslekvárt és vajat kotortam elő a hűtőből. Egy pillanatra elterelte a figyelmemet az üres hűtőszekrény látványa (Mi a francot főzzek ma? Lehet, hogy megint el kell mennem a boltba?), de hamar visszatértem az eredeti gondolatmenetemhez: Ha sikerül eladnom a képet, veszek egy új matracot a férjemnek. Engem nem izgattak a kiálló rugók, gondolom, mert én jól ki vagyok párnázva, de tudtam, hogy a férjemet kikészítik az állandó bökdösődések. Micsoda meglepetés lesz! Már alig vártam, hogy meglássam a képét, amikor lehuppan az ágyra és csikorgás és nyikorgás helyett menő memóriahab meg deréktámasz fogadja.
 Egész délelőtt erről ábrándoztam, miközben a nagyra tárt teraszajtó előtt festettem. Amikor elültem magam, elhatároztam, hogy mégis kitakarítok, csak hogy átmozgassam elgémberedett tagjaimat. Nagy szuszogva kirángattam a porszívót a szűk kamrából, kihajtottam a macskát a kertbe, és nekiveselkedtem a dolognak. Buzgóságomban fel is mostam, bepakoltam a mosogatógépbe, port töröltem, mire a felmosás után csillogó padló megint beszürkült kissé. Délben elégedetten huppantam le az immár morzsátlan és macskátlan kanapéra, feltettem a lábam a kis asztalkára és bekapcsoltam a tévét. Eltartott egy darabig, amíg a képernyő összeszedte magát, de nagy nehezen csak bejött a kép: Éppen a rendes napi hálaadást közvetítették az egyes csatornán. Fintorogva kezdtem nyomkodni a távirányítót, de tudtam, hiába, ilyenkor minden egyes csatornán, legyen az állami vagy kereskedelmi, csak Bernard atya beszédét adják élőben.
-... és köszönjük a jó termést és a gazdag fogást, melyekkel fölműveseinket és halászainkat segíted, és köszönjük, hogy távol tartod szigetünktől a betegségeket, járványokat. Köszönjük a békét és a jólétet, mellyel megáldottál, és köszönjük a nyarat, mely lassan beköszönt hozzánk. Ámen.
- Kedves nézőink, ez volt a déli hálaadás a tavasz utolsó előtti napján, reméljük, este ismét velünk tartanak! Tiétek a szó, Geff!- a csinos riporter csibészesen kacsintott a kamerába, majd a kép váltott, híradó következett. Ásítva csoszogtam ki a konyhába, hogy valami ehető után kajtassak, csak akkor figyeltem újra a tévére, amikor egy tálka müzlivel az ölemben ismét fölraktam a lábaimat az asztalra.
- ...azonban a tíz évvel ezelőtti kísérlet óta senki nem jelezte a központban, hogy útnak kíván indulni. Szakértőink mégis azt tartják a legvalószínűbbnek, hogy a házaspár eltűnését ez magyarázza. Ebben a hónapban ez már a második eset volt, a Greencottege-i mr Garret eltűnését két hete jelentette be szomszédja, Mrs. Everst.
- Minden csütörtökön reggel séta után behozta a kukámat az autófeljáróra, így amikor délelőtt észrevettem, hogy még mindig az út szélén áll, rögtön tudtam, hogy valami nem stimmel. Bekopogtattam, de senki nem felelt. Az ajtó tárva-nyitva állt, különben nem mentem volna be, nem vagyok én olyan, és akkor láttam, hogy az asztalon áll a reggelije érintetlenül, a kávé még gőzölgött, de George, szóval mr Garret nem volt sehol. Pedig mindig azt mondta, hogy Mrs Everst, jegyezze meg, nincs jó nap jó reggeli nélkül. Sose hagynám ki, maga se tegye! Nos, akkor már tudtam, hogy hívnom kell a központot.
Hát komolyan mondom, ez azért mégiscsak sok!- dohogtam magamban- Nem igaz, hogy nem bírják már végre felfogni, hogy ezek az emberek NEM önszántukból hagyták el a szigetet! Különben mennyi lenne az esélye annak, hogy az eddig eltűnt emberek közül egyet se mosson partra a víz? Hát nulla!
Amióta az itt lakók feljegyzéseket készítettek a sziget… hát mondjuk úgy.... történelméről, összesen 17 esetről tudunk, hogy valaki megkísérelte elhagyni ezt a helyet. Ebből 16 embert újra partra sodort a víz, eszméletlenül, amnéziásan, de makkegészségesen. A próbálkozások között hosszú idő telt el, több tíz év, a legelső kísérlet óta akár több száz év is eltelhetett. Az ember itt soha se lehet egészen biztos az idő múlásában.
 Minden esetre nem sokat tudunk ezekről az eseményekről, a történelemkönyvben csupán annyi áll, hogy pl.: Államilag támogatott kísérlet: Eduard Monte, 21 éves, H-97-es típusú permetező helikopter. Indulásától számított 15 óra múlva találtak rá a keleti halásztelep homokos strandján eszméletlenül. Fizikai külsérelemnek nyoma nincs, memóriája részlegesen törlődött. Nevére, családjára emlékszik, önálló létfenntartásra képes, csak a szigetre nem emlékszik, és arra, hol volt a sziget előtt.
Hát ez nem nagy szám, gondoltam, amikor olvastam. Senki nem emlékszik a szigetre, és arra, hogy hol volt a sziget előtt. Szerintem tök logikus, hogy ha az ember másodjára is eszméletlenül ébred a homokban, másodjára is amnéziás lesz. De hogy ez mitől van, ne kérdezzétek. Talán nem tesz jót a sós víz az agynak.
Visszatérve az eltűnt személyekre... abban egészen biztosak lehetünk (és ezt az iroda is igazán beláthatná), hogy mr. Garret tuti nem önszántából ment el innen. Imádta a Greencottege-ot, imádta a tengert, a hegyeket, a halat, a szigetet általában. Azon kívül elég öreg volt, az elsők között érkezett ide, és már elképzelni sem tudta, hogy valahol máshol is lehet ÉLET, mint olyan, a szigeten kívül. Boldog volt itt, pont úgy, mint a szüleim. Erre a gondolatra összeszorult a torkom. Apa és Anya három hónapja tűntek el, ők voltak a másodikak Mrs. Matthews, a rajztanárnőm után. Hetekig kutattak utánuk a speciális mentők, bejárták az egész térképet a hegyektől a parti barlangokig, a város első házától az utolsóig mindent, míg végül eltűntnek nyilvánították őket. Én valahogy végig tudtam, hogy a keresés fölösleges. Amióta az eszemet tudom, nem mozdultak ki csak úgy a faluból, legalábbis a 20 km-es körzetéből. A városba is csak akkor mentek, amikor muszáj volt: a központba ügyeket intézni, vagy moziba, színházba, ha éppen ahhoz volt kedvük. De ilyen egy évben egyszer, ha előfordult. Teljes mértékben meg voltak elégedve az életükkel. Miért mentek volna el innen? És hogyan?
Töprengésemből egy fűszer-reklám rángatott vissza a valóságba: James ma korábban jön haza, ki kéne találnom, mit adok neki enni. Nem volt itthon semmi halon kívül, azt meg az én uram persze ki nem állhatta. Legszívesebben minden nap disznót meg marhát enne, de hát kinek lenne pénze azt megfizetni? A leggazdagabb ismerőseim sem esznek 2-3 napnál gyakrabban húst egy héten, pláne nem marhát. Csirke volt bőven a szigeten, nekünk is volt egy pár a hátsó kertben, de James azt sem szerette igazán. Ennek tulajdonképpen örülhettem is volna, mert mindegyik szárnyasunkat házikedvencként szerettem, simogattam, játszottam velük. Viszont nagyon szerettem a húsukat. Ez, meg a hal volt az én gyengém. Korábban mindig apa vágta őket, ha már végképp kifogytunk minden pénzből. Sírva búcsúztam el az áldozatoktól és bezárkóztam a hálószobába, amíg a kivégzés tartott. Amikor aztán pecsenyeként az asztal közepén trónoltak, hálával gondoltam rájuk és minden probléma nélkül, jóízűen faltam belőlük. Amióta viszont a szüleim... elmentek, egyszer sem ettünk csirkét. Ami azt illeti, el is pofátlanodtak rendesen, mintha éreznék, hogy nem fenyegeti őket veszély. Ekkor határoztam el, hogy mit teszek: Átviszem az egyiket Sten-hez, és megkérem, hogy nyírja ki. Majd cserébe meghívom őt is vacsorára.
Némi rohangálás és pár hasra esés után sikerült elfognom az egyik fiatal tyúkot. Izzadtam és lihegtem, de diadalmasan a hónom alá csaptam és fütyörészve indultam vele az utca vége felé. Gyönyörű, napsütéses májusi nap volt, madárcsiviteléssel, langy tengeri zefírrel, fátyolfelhőkkel, meg mindennel, ami kell. Iszonyú jó kedvem kerekedett, tudtam, hogy James örülni fog, hogy nem mentem vásárolni, meg, hogy végre kinyaltam a házat. Sőt, a képet is majdnem befejeztem, már csak az utolsó simítások hiányoznak, aztán már lakkozhatom is. A lakk majd még fénylőbbé teszi- jutott eszembe, és lelki szemeim előtt már láttam, hogy egy nagy, tágas kiállító teremben emberek csoportosulnak az én vásznam előtt és szájtátva bámulják.
- Nahát, ez a legszebb kép, amit valaha láttam-mondják majd- pompás, szívderítő színek, kellemes formák, ilyen az igazi absztrakt festészet.
- Tudták, hogy ez a művésznő első nonfiguratív munkája?- kérdezik mások- És már ez is egyszerűen mesteri!
- Igen, tudtuk, nagy rajongói vagyunk a munkásságának- válaszolják majd az előzőek- És maguk tudták, hogy még csak 25 éves?
- Nahát, tényleg, ilyen fiatal? Bárcsak én is ilyen tehetséges lennék valamiben- irígykednek amazok.
- Szia Sue! Sue!- a közvetlen közelemben valaki hangosan felnevetett
- Oh, hello, Sten, éppen hozzád igyekeztem.
- Olyan vagy, mint egy holdkóros- kacagott a férfi még mindig- tisztára máshol voltál az előbb mi?
- Igen, tudod, csak álmodoztam.
- Egy tyúkkal a hónod alatt?
- Aha. Ja, igen, kinyírnád légyszi, ha meghívnálak utána vacsizni?
- Levághatom éppen... akkor is segítenék, ha nem kapnék érte semmit.
- Köszi! De azért ugye jössz este?
- Hát persze. Gyere be addig, amíg elintézem, jó?- és már indult is a háza felé- Ne aggódj, gyorsan megvan, észre se fogod venni- vigyorgott ismét, amint visszanézve meglátta tétovázó arckifejezésem. Nagyot sóhajtva becsuktam magam mögött a kiskaput, és csigalassan elindultam barátom nyomában az épület felé. Nagyon rég óta jóban vagyok Stennel, aki a bátyám legjobb barátja. Az én családommal majdnem egy időben mosta partra őt és kishúgát a víz. Anyámék már a kezdetektől nagyon megszerették, és segítették őket, ahogy tőlük telt. Amikor kiutalták nekünk a házakat, de Stenék sorsa még nem rendeződött, pár hónapig anyuéknál laktak. Akkor barátkoztak össze a bátyámmal, és az a gyanúm, hogy akkor kezdődött az a plátói szerelem is, mely fivéremet és Pete sokkal fiatalabb húgát kötötte össze. De ez már régen volt, azóta Clara, a húg, elérte a nagykorúságot, és összeköltözött a bátyámmal a városban. Sten pedig itt maradt, kertészként dolgozott és agglegény életet élt. Úgy 28-30 év körülire saccoltam, de persze ezt a szigeten nem lehet pontosan tudni. Amúgy magas volt, sokkal magasabb, mint James, vörös göndör haja és nevető, fekete szemei voltak. Így szerettem rá emlékezni, amilyen ezen a vidám tavaszi napon volt, amivé pedig később vált, azt igyekeztem kitörölni az agyamból. De majd a kedvetekért felidézem, ha eljön az ideje, bármilyen borzalmas lesz is számomra.

tejfel

Hát az úgy volt, hogy kedden délután megérkeztünk Bautzenba egy jó kis 8 órás autókázás után. Volt ugyan szó minden féléről, hogy majd repülővel megyünk Dresdenbe, vagy vonattal Cottbusba, de aztán mégis inkább az autónál maradtunk, mert kiderült, hogy a hotel elég messze  van a szülinap helyszínétől, és anyósomat Eichelbornig el kéne fuvarozni az esemény után.
 Szóval összegyűlt a család a Hotel Husarenhof nevű jeles helyen, kicsit örvendezénk vala, aztán lementünk az étterembe és ettünk zsenge gyökereket és gyönge szekereket, és lajhárt és a többi és a többi.
 Mili nagyon hamar kidőlt, de mi a Danival átdumáltuk a fél éjszakát, tervezgettünk, számolgattunk, osztottunk, szoroztunk. Végül megállapodtunk, hogy egyenlőre nem keres még új munkát, elég jó előmeneteli lehetőségei vannak a mostani helyén, addig, amíg én le nem diplomázok, marad minden a régiben. Szóval királyság, maradhatok az egyetemen, festhetek, ő meg kisfőnök lesz meg minőségellenőr.
 Másnap reggel befutottak a Dani nővéréék teljes létszámban: Doreen, Steffen és Kira baba, Mili unokatesója. Együtt mentünk be a városba, nekem meg már a legelején kezdett felforrni az agyvizem. Kábé 10 perc városnézés után már fáztak, éhesek voltak és mindenképpen be kellett menniük különböző boltokba, mindenhol 20-25 percig szarakodtak, majd gondosan kiválasztottak egy, azaz egy kis biszbazt, ami nélkül nem voltak képesek tovább létezni (ilyeneket, hogy fürdőlabda, összecsukható vállfakészlet, virágmagok, 3D képeslap) .
 Aztán felértünk a várba (ahol a Mili nagyon aggódott- Mama, ne menjünk a várba, ott laknak a katonák), amit még anno a mi Mátyás királyunk építtetett. Éééérted, ott sétálsz Németországban egy ksivárosban, 1000 km-re Budajenőtől, arre a várkapu fölött ott vigyorog rád a nagy orrával az Igazságos egy ugyan olyan domborműről, mint ami a Budai várban a Hilton szálló mellet van, meg nálunk az epreskert egyik falán. Ugyanaz. Meg minden felé olyanokat lehet látni, hogy Fogadó a Corvin-madárhoz, Fekete-sereg pékség, Mátyás-kapu, Magyar-vándor étterem, stb. Volt még egy ír-magyar pub és egy magyar tüzes hús imbiss is, ez utóbbiban kajáltunk is, és életre szóló barátságot kötöttünk a magyar pincér csajjal. Ja, megkérdeztem, amugy, a "tüzes hús" alatt az erős pistás pörköltöt kell érteni.
 Délután indult a banzáj, Waltraut dédi panellakásában gyűlt össze a nagyérdemű, kb 16 rokon és szomszéd, volt 3 torta, szendvicsek, sütik, kávé, pezsgő, de a biztonság kedvéért Onkel Heinz még elszaladt plusz két tortáért, hátha nem lesz elég. Miután meglepő módon majdnem minden elfogyott, degeszre tömött hassal elindultunk egy étterem előre lefoglalt külön termébe vacsorázni. Amikor hangot adtam aggodalmamnak, miszerint esetleg kissé túlterheljük emésztő-szervrendszerünk, Trautchen csak legyintett, és azt mondta, az arra való, hogy túlterheljük. Egyébként végig ilyen volt az öreglány, vidám, kicsattanó, hangos. Onkel Heinz is ilyen és Onkel Klaus, ezek mind kedves, közvetlen, barátságos emberek. Olyanok, mint a törpök. Kicsik, pocakosak, szőrösek, sört vedelnek és teli torokból éneklik a heimatsmelodie-t (sramli zene tangóharmonikával, Korda György és Lagzi Lajcsi német alteregóival, tuc-tuc aláfestéssel). Egy idő után, amikor már elfogyott a Soljanka leves és a Pillz-Rahm disznó, teljes figyelmüket az ivásnak szentelték, összekaroltak a sörpadon ülve és ide-oda dülöngélve gajdolták a dalszövegeket.
 Mi akkor léptünk le, hivatkozva a gyerekre meg a hosszú autóútra, amikor hangos füttyögések közepette Dani unokatesója, Andrej (Andrei? Andreij? nemtom, hogy kell írni) fölpattant az asztalra és táncra invitálta a nagyit.
 Másnap a Doreen által összeírt programmokat csináltuk végig, voltunk szir-szar múzeumban, király trópusi-óriáslepke-kupola-terrárium-üvegházban, ahol majmok ugráltak a fejünk fölött, kis futómadarak rohangáltak a dzsungel-ösvényeken, és az óriálepkék tenyérnyi, fekete szarokat plattyantottak a gyanútlan alájuk-tévedőkre. Innen a Milit alig bírtuk kirángatni.
 Voltunk Lipcsében, Jénában, Görlitzben, felmásztunk az oybini kolostorerődbe, rengeteget autóztunk végtelen erdőségeken át, és a bájos dimbes-dombos szászországot töviről-hegyire bejártuk. 
 Szombaton aztán könnyes búcsút vettünk egymástól, mi elvittük az anyósomat a megbeszélt találkozóhelyre, ahol apósom már várt minket egy fél autónyi gyerekruhával és ajándék hegyekkel az én szülinapomra, Mili szülinapjára és húsvétra. Szóval végül nagyon jó volt, hogy autóval mentünk, bár a Cseh-Szlovák határon már komolyan gondolkoztam azon, hogy leparkolok egy benzinkút mögött és alszom egy-két órát, mert annyira kifáradt a szemem. Végül aztán minden probléma nélkül hazaértünk 11 körül.
  Mit ne mondjak, szívesen maradtam volna még egy-két napig, hétig, dehát nem lehet minden fenékig tejfel.