2015. március 15., vasárnap

A folytatásos teleregény első epizódja

 Na jó, ezt csak úgy magamnak írogatom, biztos tele van hibákkal, helyesírásival, tartalmival és formaival, de mivel nem a nagyközönségnek szánom, légyszi húnnyatok szemet ezek felett. Amúgy, ha van észrevétel, szívesen fogadom, de most szólok, hogy az utóbbi időben nagyon rosszul viselem a kritikát, szal csak gyöngéden, plíz!

1.
A Rozmaring utca furcsa, hajnali fényben fürdött. Hűvös, tengeri szellő járt az ódon kőházak között, dallamos susogása a zölden burjánzó kerteket borzongatta. Amikor az első napsugarak megcsillantak a negyvenkettes házszám piros kerámiáján, tudtam, ideje hazatérni. Még utoljára fellibbentem egy szélfoszlány nyomában a magasba, teleszívtam tüdőmet a tenger felől áradó friss levegővel, majd búcsút intve a rózsaszín égen úszó opálos felhőknek elsuhantam a föld felé. Végigzongoráztam ujjaimmal a zöldre mázolt deszkakerítésen, miközben a légáramlatokon egyensúlyozva a ház felé repültem. Megkerültem a nagy hársfa terebélyes lombját, mely alatt, a zöld homályban, mintha a közelgő reggel elől bujkálna, picike házikó állt. Megcéloztam a tetőtéri ablakot, az hívogatva tárta ki előttem kopott zsaluit. A szobában, a rozoga, fehér ágyon egy férfi békésen szuszogva az igazak álmát aludta. Amint lehuppantam mellé a nyikorgó matracra, megszólalt az ébresztőóra.
Gyakran álmodom ilyeneket, amióta itt lakunk. Talán azért, mert gyerekkorom óta vágyom arra, hogy megtanuljak repülni. Csak úgy, mindenféle segédeszköz nélkül. "Egyszerűen" ráhasalni egy áramlatra, és suhanni, mint a madár.
Amikor felébredtem, James már rég elment dolgozni, és nekem, mint mindig, lelkifurdalásom támadt: Annyira szereti a hajnalt és a reggelt, de szinte sosem lát belőle semmit. Napkeltére már a műhelyben kell lennie, és amikor szabadnapos, a kimerültségtől délnél korábban nem szokott felébredni. Én meg itt henyélek és süttetem a hasam, ahelyett, hogy keresnék magamnak valami jobban fizetett állást, ahol engem is megrendszabályozna a kötött munkaidő. De imádtam a munkámat, nem izgatott, hogy hónap végére minden egyes fillér elköltését kétszer meg kellett fontolnunk.
Előkotortam az ágyneműtartóból pár tiszta ruhát, (a hálószobában nem volt hely egy ruhásszekrénynek) a tegnapi szennyest menet közben a fürdő felé hajítottam. Letrappoltam a szűk lépcsőn a földszintre, menet közben próbáltam lelapogatni égnek meredő sörényemet, de tudtam, hiába. Csípőre tett kézzel álltam meg a szoba közepén, azon merengve, hogy is kezdjem a napot.  Végignéztem a helyiségen. A kényelmes, meggypiros kanapé alapos porszívózásra várt, párnái között több napos morzsa és macskaszőr. A padlón a tévéállvány előtt és alatt porcicák hada, a pulttal leválasztott konyhában legyek dongtak a mosatlan edények fölött. Amint újabb és újabb takarítani valókat fedeztem fel, úgy lettem egyre kedvetlenebb. Talán inkább mégis holnap rakok rendet... Persze tudtam, hogy ez hülyeség, nincs még egy ember a szigeten, aki így reagálna... Erre a gondolatra elvigyorodtam. Pillantásom ekkor a teraszajtó melletti sarokban álló festőállványra tévedt. Igen, ezzel kezdem!
 Türelmetlenül doboltam ujjaimmal a konyhapulton, amíg a vízforraló dolgozott. Amint kész volt a tea, bekapcsoltam a kenyérpirítót (James szerint nem szabad ezt a két kütyüt egyszerre használni, mert az ősrégi áramkör nem bírja a terhelést, és lecsapja a biztosítékot), narancslekvárt és vajat kotortam elő a hűtőből. Egy pillanatra elterelte a figyelmemet az üres hűtőszekrény látványa (Mi a francot főzzek ma? Lehet, hogy megint el kell mennem a boltba?), de hamar visszatértem az eredeti gondolatmenetemhez: Ha sikerül eladnom a képet, veszek egy új matracot a férjemnek. Engem nem izgattak a kiálló rugók, gondolom, mert én jól ki vagyok párnázva, de tudtam, hogy a férjemet kikészítik az állandó bökdösődések. Micsoda meglepetés lesz! Már alig vártam, hogy meglássam a képét, amikor lehuppan az ágyra és csikorgás és nyikorgás helyett menő memóriahab meg deréktámasz fogadja.
 Egész délelőtt erről ábrándoztam, miközben a nagyra tárt teraszajtó előtt festettem. Amikor elültem magam, elhatároztam, hogy mégis kitakarítok, csak hogy átmozgassam elgémberedett tagjaimat. Nagy szuszogva kirángattam a porszívót a szűk kamrából, kihajtottam a macskát a kertbe, és nekiveselkedtem a dolognak. Buzgóságomban fel is mostam, bepakoltam a mosogatógépbe, port töröltem, mire a felmosás után csillogó padló megint beszürkült kissé. Délben elégedetten huppantam le az immár morzsátlan és macskátlan kanapéra, feltettem a lábam a kis asztalkára és bekapcsoltam a tévét. Eltartott egy darabig, amíg a képernyő összeszedte magát, de nagy nehezen csak bejött a kép: Éppen a rendes napi hálaadást közvetítették az egyes csatornán. Fintorogva kezdtem nyomkodni a távirányítót, de tudtam, hiába, ilyenkor minden egyes csatornán, legyen az állami vagy kereskedelmi, csak Bernard atya beszédét adják élőben.
-... és köszönjük a jó termést és a gazdag fogást, melyekkel fölműveseinket és halászainkat segíted, és köszönjük, hogy távol tartod szigetünktől a betegségeket, járványokat. Köszönjük a békét és a jólétet, mellyel megáldottál, és köszönjük a nyarat, mely lassan beköszönt hozzánk. Ámen.
- Kedves nézőink, ez volt a déli hálaadás a tavasz utolsó előtti napján, reméljük, este ismét velünk tartanak! Tiétek a szó, Geff!- a csinos riporter csibészesen kacsintott a kamerába, majd a kép váltott, híradó következett. Ásítva csoszogtam ki a konyhába, hogy valami ehető után kajtassak, csak akkor figyeltem újra a tévére, amikor egy tálka müzlivel az ölemben ismét fölraktam a lábaimat az asztalra.
- ...azonban a tíz évvel ezelőtti kísérlet óta senki nem jelezte a központban, hogy útnak kíván indulni. Szakértőink mégis azt tartják a legvalószínűbbnek, hogy a házaspár eltűnését ez magyarázza. Ebben a hónapban ez már a második eset volt, a Greencottege-i mr Garret eltűnését két hete jelentette be szomszédja, Mrs. Everst.
- Minden csütörtökön reggel séta után behozta a kukámat az autófeljáróra, így amikor délelőtt észrevettem, hogy még mindig az út szélén áll, rögtön tudtam, hogy valami nem stimmel. Bekopogtattam, de senki nem felelt. Az ajtó tárva-nyitva állt, különben nem mentem volna be, nem vagyok én olyan, és akkor láttam, hogy az asztalon áll a reggelije érintetlenül, a kávé még gőzölgött, de George, szóval mr Garret nem volt sehol. Pedig mindig azt mondta, hogy Mrs Everst, jegyezze meg, nincs jó nap jó reggeli nélkül. Sose hagynám ki, maga se tegye! Nos, akkor már tudtam, hogy hívnom kell a központot.
Hát komolyan mondom, ez azért mégiscsak sok!- dohogtam magamban- Nem igaz, hogy nem bírják már végre felfogni, hogy ezek az emberek NEM önszántukból hagyták el a szigetet! Különben mennyi lenne az esélye annak, hogy az eddig eltűnt emberek közül egyet se mosson partra a víz? Hát nulla!
Amióta az itt lakók feljegyzéseket készítettek a sziget… hát mondjuk úgy.... történelméről, összesen 17 esetről tudunk, hogy valaki megkísérelte elhagyni ezt a helyet. Ebből 16 embert újra partra sodort a víz, eszméletlenül, amnéziásan, de makkegészségesen. A próbálkozások között hosszú idő telt el, több tíz év, a legelső kísérlet óta akár több száz év is eltelhetett. Az ember itt soha se lehet egészen biztos az idő múlásában.
 Minden esetre nem sokat tudunk ezekről az eseményekről, a történelemkönyvben csupán annyi áll, hogy pl.: Államilag támogatott kísérlet: Eduard Monte, 21 éves, H-97-es típusú permetező helikopter. Indulásától számított 15 óra múlva találtak rá a keleti halásztelep homokos strandján eszméletlenül. Fizikai külsérelemnek nyoma nincs, memóriája részlegesen törlődött. Nevére, családjára emlékszik, önálló létfenntartásra képes, csak a szigetre nem emlékszik, és arra, hol volt a sziget előtt.
Hát ez nem nagy szám, gondoltam, amikor olvastam. Senki nem emlékszik a szigetre, és arra, hogy hol volt a sziget előtt. Szerintem tök logikus, hogy ha az ember másodjára is eszméletlenül ébred a homokban, másodjára is amnéziás lesz. De hogy ez mitől van, ne kérdezzétek. Talán nem tesz jót a sós víz az agynak.
Visszatérve az eltűnt személyekre... abban egészen biztosak lehetünk (és ezt az iroda is igazán beláthatná), hogy mr. Garret tuti nem önszántából ment el innen. Imádta a Greencottege-ot, imádta a tengert, a hegyeket, a halat, a szigetet általában. Azon kívül elég öreg volt, az elsők között érkezett ide, és már elképzelni sem tudta, hogy valahol máshol is lehet ÉLET, mint olyan, a szigeten kívül. Boldog volt itt, pont úgy, mint a szüleim. Erre a gondolatra összeszorult a torkom. Apa és Anya három hónapja tűntek el, ők voltak a másodikak Mrs. Matthews, a rajztanárnőm után. Hetekig kutattak utánuk a speciális mentők, bejárták az egész térképet a hegyektől a parti barlangokig, a város első házától az utolsóig mindent, míg végül eltűntnek nyilvánították őket. Én valahogy végig tudtam, hogy a keresés fölösleges. Amióta az eszemet tudom, nem mozdultak ki csak úgy a faluból, legalábbis a 20 km-es körzetéből. A városba is csak akkor mentek, amikor muszáj volt: a központba ügyeket intézni, vagy moziba, színházba, ha éppen ahhoz volt kedvük. De ilyen egy évben egyszer, ha előfordult. Teljes mértékben meg voltak elégedve az életükkel. Miért mentek volna el innen? És hogyan?
Töprengésemből egy fűszer-reklám rángatott vissza a valóságba: James ma korábban jön haza, ki kéne találnom, mit adok neki enni. Nem volt itthon semmi halon kívül, azt meg az én uram persze ki nem állhatta. Legszívesebben minden nap disznót meg marhát enne, de hát kinek lenne pénze azt megfizetni? A leggazdagabb ismerőseim sem esznek 2-3 napnál gyakrabban húst egy héten, pláne nem marhát. Csirke volt bőven a szigeten, nekünk is volt egy pár a hátsó kertben, de James azt sem szerette igazán. Ennek tulajdonképpen örülhettem is volna, mert mindegyik szárnyasunkat házikedvencként szerettem, simogattam, játszottam velük. Viszont nagyon szerettem a húsukat. Ez, meg a hal volt az én gyengém. Korábban mindig apa vágta őket, ha már végképp kifogytunk minden pénzből. Sírva búcsúztam el az áldozatoktól és bezárkóztam a hálószobába, amíg a kivégzés tartott. Amikor aztán pecsenyeként az asztal közepén trónoltak, hálával gondoltam rájuk és minden probléma nélkül, jóízűen faltam belőlük. Amióta viszont a szüleim... elmentek, egyszer sem ettünk csirkét. Ami azt illeti, el is pofátlanodtak rendesen, mintha éreznék, hogy nem fenyegeti őket veszély. Ekkor határoztam el, hogy mit teszek: Átviszem az egyiket Sten-hez, és megkérem, hogy nyírja ki. Majd cserébe meghívom őt is vacsorára.
Némi rohangálás és pár hasra esés után sikerült elfognom az egyik fiatal tyúkot. Izzadtam és lihegtem, de diadalmasan a hónom alá csaptam és fütyörészve indultam vele az utca vége felé. Gyönyörű, napsütéses májusi nap volt, madárcsiviteléssel, langy tengeri zefírrel, fátyolfelhőkkel, meg mindennel, ami kell. Iszonyú jó kedvem kerekedett, tudtam, hogy James örülni fog, hogy nem mentem vásárolni, meg, hogy végre kinyaltam a házat. Sőt, a képet is majdnem befejeztem, már csak az utolsó simítások hiányoznak, aztán már lakkozhatom is. A lakk majd még fénylőbbé teszi- jutott eszembe, és lelki szemeim előtt már láttam, hogy egy nagy, tágas kiállító teremben emberek csoportosulnak az én vásznam előtt és szájtátva bámulják.
- Nahát, ez a legszebb kép, amit valaha láttam-mondják majd- pompás, szívderítő színek, kellemes formák, ilyen az igazi absztrakt festészet.
- Tudták, hogy ez a művésznő első nonfiguratív munkája?- kérdezik mások- És már ez is egyszerűen mesteri!
- Igen, tudtuk, nagy rajongói vagyunk a munkásságának- válaszolják majd az előzőek- És maguk tudták, hogy még csak 25 éves?
- Nahát, tényleg, ilyen fiatal? Bárcsak én is ilyen tehetséges lennék valamiben- irígykednek amazok.
- Szia Sue! Sue!- a közvetlen közelemben valaki hangosan felnevetett
- Oh, hello, Sten, éppen hozzád igyekeztem.
- Olyan vagy, mint egy holdkóros- kacagott a férfi még mindig- tisztára máshol voltál az előbb mi?
- Igen, tudod, csak álmodoztam.
- Egy tyúkkal a hónod alatt?
- Aha. Ja, igen, kinyírnád légyszi, ha meghívnálak utána vacsizni?
- Levághatom éppen... akkor is segítenék, ha nem kapnék érte semmit.
- Köszi! De azért ugye jössz este?
- Hát persze. Gyere be addig, amíg elintézem, jó?- és már indult is a háza felé- Ne aggódj, gyorsan megvan, észre se fogod venni- vigyorgott ismét, amint visszanézve meglátta tétovázó arckifejezésem. Nagyot sóhajtva becsuktam magam mögött a kiskaput, és csigalassan elindultam barátom nyomában az épület felé. Nagyon rég óta jóban vagyok Stennel, aki a bátyám legjobb barátja. Az én családommal majdnem egy időben mosta partra őt és kishúgát a víz. Anyámék már a kezdetektől nagyon megszerették, és segítették őket, ahogy tőlük telt. Amikor kiutalták nekünk a házakat, de Stenék sorsa még nem rendeződött, pár hónapig anyuéknál laktak. Akkor barátkoztak össze a bátyámmal, és az a gyanúm, hogy akkor kezdődött az a plátói szerelem is, mely fivéremet és Pete sokkal fiatalabb húgát kötötte össze. De ez már régen volt, azóta Clara, a húg, elérte a nagykorúságot, és összeköltözött a bátyámmal a városban. Sten pedig itt maradt, kertészként dolgozott és agglegény életet élt. Úgy 28-30 év körülire saccoltam, de persze ezt a szigeten nem lehet pontosan tudni. Amúgy magas volt, sokkal magasabb, mint James, vörös göndör haja és nevető, fekete szemei voltak. Így szerettem rá emlékezni, amilyen ezen a vidám tavaszi napon volt, amivé pedig később vált, azt igyekeztem kitörölni az agyamból. De majd a kedvetekért felidézem, ha eljön az ideje, bármilyen borzalmas lesz is számomra.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése