...szóval újra ide fogok írogatni, kivéve, ha valami szakmai közlendőm van, mert akkor azt oda fogom kitenni. Valahogy úgy alakult a dolog, hogy ma, amikor elhatároztam, hogy megint ide írok, hirtelen megugrott a nézettségi mutató az átlag 10-ről 60-ra a semmiből. Pedig még semmit nem írtam, nem osztottam meg, meg ilyenek. Nem tudom, amúgy, ki az a 10 elvetemült, aki akkor is nézi a blogot minden nap, amikor már hónapok óta nem írtam semmit... Minden esetre ez bizonyítja, hogy összeköt minket egy naagy, nyúlós, rózsaszín szeretet-háló, olyan használt rágógumi-féle, és amikor kicsi szívemben megpendül az írás iránti vágy alt hangon búgó, eperízű húrja, rezgései tovazsongnak, rezonálnak lélekről lélekre hírül adván, hogy blogolni készülök. Igen, csakis így történhetett.
Amikor ma délelőtt homlokon csókolt a múzsa (ez alkalommal kék traktor alakjában), azt terveztem, hogy a májusról fogok írni, a mindent átható, bódító virágillatról, a burjánzó kertekről, a szüntelen madárdalról, a végtelen budajenői nyugalomról, a kényelmes kis Gombos-villáról.... Ültem a teraszomon, bámultan a patak túlpartján szorgalmasan kaszáló kék traktort, mint hajolnak meg körülötte a hónaljcsiklandó füvek, nádak, csalánok, és arra gondoltam, mennyire megérte anno sok-sok napon át verejtékes munkával lapátolni a betonkeverőbe az anyagot, egyengetni, glettelni, tűrni a fájdalmat, a vízhólyagokat, a rossz időt..... Most van hová kiülnöm, hallgatom a frissen locsolt pázsit növekedését, miközben lábujjaimat a hűvös, nedves fűcsomókba fúrom.
Na ilyen és hasonló idillikus képeket kívántam elétek tárni, csakhogy aztán az ölembe szart egy fakopáncs, frisset, zaftosat, tele ízelt lábakkal és szárnyfedelekkel. Az egyik szomszédasszonyom, Anikó néni épp akkor bukkant fel, 11kor a megbeszélt 10 órai kávéra. A másik szomszédba meg befutott a szippantós autó, úgyhogy hanyatt-homlokt rohantam be a házba nyílászárókat zárogatni, nadrágot cserélni, kávét főzni.
Végül aztán egész kellemesen telt az idő, eldiskuráltunk vitéz felmenőinkről, megdöbbentően hasonló testvéreinkről és anyáinkról, udvariasan végignéztük egymás fényképeit, megtárgyaltuk kertészkedési terveinket, kibeszéltük macskáinkat, aztán ki-ki ment a maga dolgára. Én farostokat alapoztam, ő meg "inni adott a kerti törpéjének", azaz kinyitott egy üveg sört a Jani bácsinak, aki pár száz forintért a füvet nyírta nála éppen.
Hát így. Szerintem ez így most elég lesz egyszerre, szépen, lassan, fokozatosan szoktatjuk vissza magunkat a bociblogra, nehogy megártson.
