Kicsit hosszú

Lógok 2 havi csoportpénzzel az oviban. Ezt a csoportpénzszedő anyuka tapintatosan utánamordibálta a zsúfolt öltözőfolyosón. Éppen 4 gyereket szedtem össze az udvarról és azzal voltam elfoglalva, hogy egyet se veszítsek el, miközben kiterelem őket az utcára.
-Szíveskedjél törleszteni az adósságodat, különben bajban leszünk.
Bajban? Valami 170 ezer forintot gyűjtöttünk össze csak ebben az évben, amiből eddig kábé 10et elbábszínházoztak.
Év elején, amikor arról volt szó, hogy tavalyról 60ezer forint maradt a kasszában, és ennek fényében mennyi legyen a csoportpénz, én voltam egyedül, aki sokallta a havi 2500 forintot. Egyedül emeltem fel a kezem, amikor azt kérdezték, ki van ellene.
 A budejnői szülők nagy része bele se gondol, milyen sok pénz ez. Nekik mindegy, hogy el sem költjük, nekik nem hiányzik a háztartáspénzből. Elvárják, hogy a csoportpénzen felül még mindenki rendszeresen nagy adag gyümölcsöt is bevigyen a kölköknek, bio gyümölcsöt, mert csak az az egészséges, lehetőleg rekeszszámra, mert ha már lúd.... Ha ezt valaki nem tudja teljesíteni, akkor felháborodott köremaileket kezdenek küldözgetni arról, hogy ők mindig csak hoznak és hoznak, és egyes renitensek, ingyenélők kihasználják a helyzetet és nem tartják a gyümölcs-iramot. A zeneovi és néptánc pénzből nem kapjuk vissza azoknak az alkalmaknak az árát, amiket a gyerek kihagyott, mert nem volt ott. De befizetni mindig pontosan be kell. Hol élünk mi?
 Ezeknek a körímélezős anyukáknak nincs jobb dolguk annál, minthogy más emberek ügyeivel foglalkoznának? Tényleg azt hiszik, hogy attól jobb szülők, ha minden ilyen kis szarságot szóvátesznek? Esküszöm, vannak olyanok a csoportunkban, akik nem engedik, hogy a gyerekük tortát vigyen az oviba a szülinapján, mert a torta nem egészséges. Egzotikus gyümölcstálba szurkálják a gyertyákat. Komolyan!
Már régóta terveztem, hogy írok arról, hogy szerintem milyen egy jó anya. Hát biztos, hogy nem ilyen. Nagyon sokan kérdezték tőlem, hogy nem hanyagolom-e el nagyon a Milit azért, mert egyetemre járok. Hát nem jobban, mint aki dolgozni jár. Bár ebből a fajtából elég kevés leledzik errefelé. Csak mert, hogy még itthon is kell tanulnom, ugye, meg vizsgaidőszak, meg műteremben festés este 8ig. Hogy viszem így különórára a gyereket? Sehogy? Hát nem jár úszni, balettra, logikai fejlesztőhöz? Lovagolni sem viszem? És Helen Donorra? Nem? Hát nem akarom, hogy a gyerekem fejlődjön és meglegyen a megfelelő előképzettsége és mozgáskészsége?
 Nem. Én azt szeretném, hogy ha a gyerekem hazajön az oviból, akkor játsszon tovább, amihez kedve van. Hogy menjen ki a kertbe sarat dagasztani, fára mászni, menyétszart boncolni. Fogjon békát a patakparton, nyalogassa a kuytát. Egyen csokit ebéd után. Meg gumimacikat is, igen. Kit érdekel, ha nutellás szájjal jön velem kutyátsétáltatni? Rosszabb szülő vagyok, ha sáros nadrágban szaladgál az utcán? Nem hiszem.
 Egyes emberek, amint gyerekük születik, teljesen feloldódnak ebben az új szerepkörben, és elfelejtik, hogy mi minden volt fontos nekik azelőtt.Mindenhonnan azt halljuk, hogy akkor vagy jó szülő, ha állandóan foglalkozol a gyerekkel, ha nem mondod neki, hogy nem érek rá, vagy nincs kedvem. Akkor vagy jó szülő, ha teljes mellbedobással, az önfeláldozásig mindig jelen vagy és mindent megteszel a porontyodért. Minden nap tanítsd, minden nap olvass neki, minden nap játssz vele, minden nap legyen közös programm. Mert, ha nem, sérül a lelke.
 Ez megy is egy darabig, de aztán besokallnak, és akkor nagy elánnal rábízzák egy bébiszitterre a kölköt, hogy na, most megyek és kirúgok a hámból, és jujj de jó, végre elszabadulok egy kicsit, és egyedül, vagy legalábbis felnőttek között leszek.
 Ez szerintem mondjuk még gyed alatt, amikor tényleg egész nap össze vagy zárva a babával, teljesen érthető is. De van egy határ. Szoktak panaszkodni a friss anyukák, hogy a baba már akkor is bőg, ha kimegy a szobából, hogy pisilni sem tudnak elmenni anélkül, hogy ne dörömbölne üvöltve a totyis a klotyóajtón. Na ez az első jel. Ha akkor nem fordulnak vissza a lejtőről, onnan nincs megállás.
 Én bizony megmondom a Milinek, ha nincs kedvem bújócskázni, nem olvasok fel neki minden áldott este, és csak olyat játszom vele, amit nem utálok. Mert, ha megerőszakolom magam, és belemegyek, hogy, pl. beszéljenek a kavicsok (ezt a "Mama beszélnek" játékot utálom a legjobban- az a szabály, hogy bármi, ami a gyerek keze ügyébe kerül és nem menekül el, az megszemélyesítődik és beszélni kezd, legyen az vitaminos doboz vagy kenyérhéjj, és akkor a játszótársnak is kell egy szereplő, mondjuk egy fogkefe, és akkor ezek beszélnek...), akkor egyre ingerültebb leszek és egyáltalán nem érzem jól magam a saját borjam társaságában. Úgyhogy inkább el sem kezdek vele ilyet játszani, hanem rábeszélem vmi másra. Vagy meggyőzöm, hogy most feltétlenül ki kell mennie megnézni, hol ciripel a tücsök. Így én is jókedvű és derűs maradok, meg a gyerek is. Ha pl. esténként nyűgös vagyok és fáradt, nem olvasom fel neki a Rumcájsz vagy a Micimackó következő fejezetét, eléneklünk egy Énelmentemavásárbát, aztán helló. Másnap reggel ovi felé menet majd mesélek. És ezt ő is tudja. Nincs hiszti, nincs harc, elalszik így is símán.
 Ha rajzolnom kell, esszét írni, vagy tanulni, akkor megmondom neki, hogy hagyjon békén. Nem fogom éjszakára halasztani az egyetemi dolgaimat, mert kötelességemnek érzem szórakoztatni őt. Azzal ő sem járna jól, mert reggel morcos lennék és goromba.
 Holnaptól péntekig a Kingával lesz Pécsett. Mert megkérdeztük tőle, és ő azt mondta, menni szeretne. Belevaló, okos gyerek, aki tudja, hogy érezheti magát úgy is szuperül pár napig, ha én nem vagyok ott. Piszkosul fog hiányozni, és állandóan aggódni fogok, hogy minden oké-e, de ha nem engedném, rengeteg élményről maradna le. Esténként majd nyafogok egy kicsit a Daninak, lehet, hogy ő is a Kingának, viszont ez egy nagy kaland, amire egész életében emlékezni fog. És aztán annyira fogunk örülni egymásnak, olyan boldogok leszünk, hogy az ember olyat csak ritkán érez. Vannak olyan gyerekek a csoportjában, akik egy szülinapi bulira sem tudnak elmenni az anyjuk nélkül. Meg olyanok, akik 4 évesen még egy hetet sem töltöttek külön a szülőktől. Lehet, hogy ez anyunak meg apunak megnyugtató, mert így mindig szem előtt van az utód, és befolyásolhatják, mi történik vele. De ez majd később visszaüt, ha máshogy nem, majd lázadó tinikorukban, amikor menekülnének az ősök majomszeretete elől.
 Mindent elkövetek, hogy a Mili annyira szabadon dönthessen (persze az ésszerűség határain belül), amennyire ő szeretne. Ha Pécsett honvágya lesz, tudni fogja, hogy ő akart mindenképpen lemenni, senki nem kényszerítette, majd máskor rövidebb időre megy csak el. Ez az én nevelési elvem. Lehet, hogy nem mindenkinek tetszik, én remélem, hogy csak a javát szolgálja.
 Most megyek aludni, nincs már időm leírni a feleség-elveimet is, azt majd legközelebb.

Mi volt ez a nagy nézettségszám tegnap? Nem is írtam semmit. Olyan sokan néztétek a blogot, mint azokon a napokon, amikor kiposztolom a fb-ra, hogy írtam.
 Lehetséges, hogy azok az emberek nézték, akik tudták, hogy prezentálok, és tudták, hogy szar lett, és kíváncsiak voltak, hogy teleköpködöm-e az étert mérgemben?
 Ha igen, akkor, csalódást kell okoznom, egyáltalán nem vagyok mérges. És bár majdnem megbuktam, megsértődve sem vagyok, hiába hiszik azt az Eszterék.
 Egész évben annyira istenítettem mindkettőjüket, hogy eszembe se jutott sose megsértődni, bármikor kritizáltak,  bármit is mondtak mindig elfogadtam, mert hát ők a mesterek, nekik igazuk van, hogy is jöhetnék én ahhoz, hogy megkérdőjelezzem. Eszter szerint minden miatt megsértődtem. De hát én csak a szívemre vettem, elszomorodtam és csalódtam, hogy már megint nem sikerült rájönnöm, mit várnak tőlem. És igen, a vége felé, amikor már kezdtem kétségbeesni, hogy egyáltalán semmi pozitív megerősítést nem kapok, na akkor kezdtem kiakadni. De magamra és nem rájuk. Aztán jött a leszarom fázis. A tegnapi prezentációra már úgy álltam ki, hogy felkészültem lelkiekben az összes kritikára, az összes negatívumra, méghozzá ömlesztve, amit egész félévben szépen elosztva kaptam. Mondták is a többiek, hogy úgy álltam előttük, mint aki attól tart, hogy bármelyik pillanatban rámvethetik magukat és szétcincálhatnak. Nem gondoltam volna, hogy ennyire kifejező a testbeszédem és mimikám.
 Na aztán szépen meg is kaptam mindent, amire számítottam, az Eszter 3x elmagyarázta, hogy mit értek félre, különböző hasonlatokkal és metaforrákkal próbálta körülírni, hogy mit látok rosszul, pedig én már az elsőnél is megértettem, sőt, már akkor felfogtam, amikor konzultátlunk erről.
 A nagy olajfestményem miatt meg egyáltalán nem aggódtam, annyi pozitív visszajelzést kaptam, bárkinek megmutattam, tetszett neki, Halász mester többször beszélgetett velem festés közben, tanácsokkal látott el, beszélgettünk a témáról. Úgy vettem észre, hogy a csoporttársaknak is tetszett, többen mondták is. Amikor Ráhel megkérdezte, hogy miért nem ezt akarom kiállítani az évvégi kiállításon, azt akartam mondani, hogy azért, mert nincs kész. Eszter viszont közbevágott, és azt mondta, hogy azért, mert azt a mestere (vagyis ő) nem engedi. Megkérdeztem, miért, azt mondta, azért, mert szar. Akkor már bőgtem egyébként, mert úgy látszik, hiába a lélekerősítés, meg a felkészülés, azért még puha maradtam, mint a vaj, és, hát ha azon is képes vagyok elsírni magam, ha meglátok egy amputált ujjú bácsit a buszon, akkor nyilván bömbölök, amikor az egész féléves munkámat nagy melléfogásként értékelik az egész osztály előtt.
 Szóval a csoporttársak kérdezték, hogy dehát miért szar, az Eszter meg olyanokat mondott, hogy mert ez egy nagy giccs, meg mert formailag nagyon gyenge. Egyiket sem fejtette ki bővebben. Erre csak annyit tudok így utólag reagálni, persze nem neki, bele az arcába, mert basszus, még mindig nem vagyok benne biztos, hogy nem mégis neki van-e igaza, csak így a háta mögött sunyi módon tudok mentegetőzni. Formailag iszonyatosan logikusan felépítettem a képet, egy átgondolatlan, érthetetlen négyzetcentije sincs, vagy, ha igen, az csak azért, mert még nincs teljesen kidolgozva. És giccses? Hát... nem értem. Egyrészt én nem látom rajta a giccset, másrészt, ha giccses lenne is, nem értem, az miért baj... addig, amíg az nekem és a nézőknek tetszik... Minden esetre mondtam, hogy én megtalálni véltem azt a témát és azt a technikát, amivel a jövőben foglalkozni szeretnék, Virág is azt mondta, szerinte ezzel megéri továbbmenni. Eszter erre annyit mondott, hogy jó, de akkor vállaljam fel nyíltan, hogy egy másodrendű giccsfestő vagyok, és akkor festhetek egész évben strasszkövekkel kirakott nyáladzó csigákat.

Szóval, mint azt már az elején is mondtam, nem vagyok kiborulva, nem vagyok megsértődve, úgy gondolom, hogy szíve joga, hogy ne tessen neki. Engem kicsit zavar a mód, ahogy ezt közölte, kicsit zavar a hangnem, ahogy végig beszélt velem, de nyilván megérdemeltem. Olyanokra gondolok, hogy talán valamiért ő azt hitte, hogy én állok őhozzájuk agresszíven, talán a nagyon is nyilvánvaló harcra kész védekező állásom miatt. Vagy azt hitte, én kritizálom Emesét és meg akarta védeni. Vagy van valami személyes problémája velem.
Minden esetre abban az elhatározásomban ezer százalékosan megerősíttettem, hogy legalább egy évre ki akarok menni egy német egyeremre, és még mindig fenntartom azt a korábbi nézetemet, hogy Udvardy Emesén kívül nem sok mindent sajnálnék itthagyni ezen az egyetemen.

Isteni délutánom volt,

amikor hazaértünk, az első dolgunk volt, hogy kidöglöttünk a cseresznyefa árnyékába Szemistül, áfonyaszörpöstül, homokozóvödröstül, és sziesztáztunk egy kicsit. Még nem végeztek egészen a földmunkával, több nagy hegynyi föld tornyosul szerte a kertben, és, mivel még egy réteg hiányzik, nem is füvesítettünk. Szóval a csupasz földön fetrengtünk, és legalább egy órát azt játszottuk, hogy a Szemi kapart egy nagy, mély gödröt, mi meg folyamatosan toltuk vissza a földet a lukba, a kutya meg csak ásott és ásott, és prüszkölt, és lihegett, és csodálkozott, hogy nem jut mélyebbre. 5 körül a szomszéd Szilvi áthívta játszani a Milit (a nagyobbik gyereke a Mili ovis csoporttársa), én meg örültem, mint majom a farkának.
 Elég stresszes a gyerekkel a városban. Ilyenkor nem az van, hogy félálomban, a külvilágból mit sem észlelve visz a lábam magától a megszokott útvonalon, és csak a beléptető kapunál ébredek fel, amikor nap, mint nap kipakolom az egész táskám és az összes zsebem tartalmát a portás ölébe a mágneskártyámat keresve.
 Ha a Mili is velem jön, akkor olyan éber és feszült vagyok, mint a gnú, ha oroszlánszagot érez a krokodiloktól hemzsegő itatónál. Aztán, ha sikeresen megérkezünk, még át kell vészelni magukat az órákat is, az meg nem mindig egyszerű. Ma különösen nehéz volt a helyzet, mert nem csak, hogy elkezdődtek az évvégi prezentációk, még valami kormánybiztos is bejött órátlátogatni, szóval az Eszter is izgult, a diákok is izgultak, a Mili meg banánt akart. Amúgy teljesen kultúráltan, szépen, csöndben végigülte az egészet, semmi baj nem volt vele, nem hangoskodott, nem hívta fel magára semmivel a figyelmet. Amikor átmentünk a mi műtermünkbe, egyből felismerte, hogy melyikeket festettem én, majd kijelentette, hogy én tudok a legügyesebben festeni az iskolában. Jó gyerek.
 Aztán átmentünk bevművre Noémihez, azt már sokkal nehezebben bírta, ficánkolt, ásítozott, motyogott magában, többször megkérdezte, meddig tart még.
 Az utolsó óra anatómia volt, vagy hát  inkább lett volna, mert a tanár nem volt bent, amit eléggé sajnáltam. Ma vittem be ugyanis az összes beadandómat, meg a Juciét is, és úgy gondoltam, biztos elönti a jóindulat a gyerek láttán és megadja az aláírást a félévre. Még sárga pólót is húztam, mert az a kedvenc színe. Erre nem jön be. Holnap meg, amikor bent lesz, már se gyerek, se sárga póló. Csak a sok hiányos házi. Na nem baj, majd erősebben sminkelek :D Tényleg izgulok, hogy megadja-e. Ha nem, akkor jövőre ugyan még nem lesz probléma, felvehetem a műtermi gyakorlatot, viszont az anatómiát csak második félévben tudom majd megint felvenni, szóval egy egész évvel csúszok, ami azért ciki, mert, ha nincs meg 2. év végén a szigorlatom, nem vehetem fel a szakmai tárgyakat, csak 3. év végétől, amikor megvan a szigorlat. Úgyhogy elveszik két félévem. Az azt jelenti, hogy másból nem bukhatok, és egyből le kell diplomáznom, nem csúsztathatok, mert csak 12 félévet áll az állambácsi.
Szóval nagyon jól jött, hogy egyedül lehettem itthon, benyomtam a Modern Familyt, magam elé vettem a jégkrémes vödröt, és kanalat ragadtam. Oyan nyugalom volt, teljesen ki tudtam kapcsolódni, ami már elég régen nem fordult elő. Aztán persze mindenki hazajött, és kezdődött a nyüzsi, de akkor meg ellógtam a Szemivel egy hosszú, illatos sétára a frissen kaszált mezőre, és csekkoltam, hogy áll a bodza, merthogy lassan itt a szörp szezon, és idén megint kell szárítanom teának valót is.
 Holnap én prezentálok, de egyáltalán nem izgulok, inkább kíváncsi vagyok, mik lesznek a reakciók.

Gyúrom a szart

Tegnap a műteremben banánevés közben elaludtam. Asszem, ez elég jól jellemzi a mostani állapotomat. 3 napja bent vagyok estig, és festem a nagy képet. Dani bejött még a múlt héten, és megcsinálta a vakrámát, én meg a Vera instrukcióit követve tök egyedül felfeszítettem egy 190*175ös vásznat. Nem dicsekedni akarok, de dobolni lehetne rajta, olyan feszes lett. Annak a lénynek a párját rakom rá, amelyik már több, mint egy hete kész van, na, mondanom sem kell, az is egy nehéz menet volt.
 Egyébként is elég küzdelmes volt ez a félév szakmai szempontból. Tudom, persze, ez felnőttoktatás és nem lelkisegély intézet, de basszus, a legpozitívabb kritika, ami Emese száját elhagyta az x hónap alatt, az az volt, hogy "érdekesen indul". És ezt egy majdnem kész képre. Nem tudom, hogy ennek hatására-e, de beleestem egy mély, ködös megfelelési-kényszer völgybe, és csak pár napja bírtam nagy nehezen kimászni, mondhatjuk, hogy a saját hajamnál fogva rángattam ki magam belőle. Ez akkor, volt, amikor "nagy melléfogáskén" értékelte a második számú nagy grafikai munkámat, amit tök szerencse, hogy megnézettem vele erőnek erejével még félkész állapotban, mert különben végigpöttyöztem volna ezt is, mint az előzőt, és most nem lett volna ott az Orsi, hogy segítsen nekem. Szóval egészen addig minden lehetőséget megragadtam, hogy megmutassam a tanárnéninek a munkáimat, a vázlataimat, kétnaponta letámadtam, hogy gyere, légyszi, ezt nézd meg, azt nézd meg. És, basszus, amikor mindent úgy csináltam, ahogy mondott, szó szerint mindent megfogadtam, és aztán azokat mondta hibának, amiket az ő instrukciói alapján, minden meggyőződés és lelkesedés és tettvágy nélkül csináltam, na akkor kimentem a klotyóra és bőgtem egyet. Aztán elhatároztam, hogy szarok rá.
 Emlékszem, anyuval volt egy időben ugyanez. Kiskoromban rengeteget nyavalyogtam, hogy anyu, mit fessek, mit rajzoljak, satöbbi, ő mindig megmondta, aztán vagy azt csináltam, vagy nem. De ahányszor csak kértem, meg, ha nem kértem, mindig segített, belerajzolt, átfestette, jajj, csak egy kicsit ide, hogy biztos megnyerd azt a pályázatot, jajj, csak oda, hogy jobb legyen a kiállítás. Asszem, ő így tanított, vagy mi. Aztán, amikor eldöntöttem, hetedikben, hogy ebbe az irányba megyek tovább, hirtelen elszállt minden önbizalmam, már egy vonalat is alig mertem húzni anélkül, hogy anyu negmondta volna, hogyan húzzam. Iszonyú szar érzés volt. Akkor sikerült csak leküzdenem, amikor elkezdtem gimibe meg a Corvinba járni, és átcuppantathattam a megfelelési kényszerem anyuról a Dréherre meg a Bazilra (Duliskovich Bazil híres, kortárs festőművész).
 Hála istennek, most hamarabb rádöbbentem, hogy mi háályzet, és pár napnyi belső vívódás után kierőszakoltam magamból az új álláspontomat: megmutatom, ha kéri, meghallgatom, megfontolom, és, ha sikerül meggyőznie, esetleg, netalántán, akkor megfogadom, amúgy meg leszarom, mit mond. Ez az egészséges.
 A konzultációkon Eszter arról beszélt, asszem a Katánál, hogy az ember, miután bekerül a festő szakra (pláne, ha elsőre veszik fel, tök váratlanul, mint engem- a szerk.), hajlamos rá, hogy elveszítse az irányt. Úgy értem, nem tudja, hogy mit várnak el tőle, nem tudja, hogy merre tovább, nincsenek ötletei, hogy mit kezdjen festeni, mivel, mekkorát és miért. Ez eltarthat akár egy évig is, vagy tovább, és, ha elsőben nem következik be, akkor majd harmadikban, vagy mindkettő. 
 Szóval, mivel nekem rengeteg ötletem van, évekre elegendő, ráadásul az Eszter feladatait is mind megcsináltam, és ez lefoglalt eléggé az első félévben, asszem nálam a második félévben így jelentkezett ez a bekerülési szindróma. Mármint, a megfelelési kényszerrel. Most, hogy elmúlt, megkönnyebbültem. Egész évben rohadtul megviselt a kritika. Baromita a szívemre vettem. Remélem, az év végi prezentációnál nem így lesz. Elképzelni sem tudom, mit fognak mondani. Minden esetre már most gyúrok rá, hogy majd jól leszarom.