napsütéses depresszió

Gyönyörű fények, langy szellő, színkavalkád mindenütt, opálos égbolt, csivitelő madarak, friss levegő. Mivel rászoktam a korai fekvésre, üdén, kipihenten és időben (!!) ugrok ki az ágyból, kitárom az ablakokat, tervezem a napomat. Leadom a Milit az oviban, utánna irány az Epreskert. Délben könyvtár, készülök a holnapi előadásomra, utánna művtöri. Aztán kajaszerzés, de elvitelre, mert itthon akarok enni kint a kertben, miközben napozok, utánna elhozom a gyereket, végül naplementi séta a kutyával, esti szeánsz, egy rész modern family a Danival, egy a sebész clive owenemmel. Aztán usgyí az ágyba.
 Már eljutottam odáig, hogy leadtam a gyereket az oviba, és teljes glancban, az összes cuccommal a buszmegállóban állok és várok. Kifejezettem melegen süt a nap, pulcsit már levettem, mégis izzadok, mint a ló. Mellettem egy anyuka-ismerős télikabátban vacog, épp a hétmérföldes, kötött sálját tekeri a nyaka köré. Hirtelen, mintha ólmot pumpálnának a gyomromba. Szép lassan lelohad a vigyor az arcomról, hátam meggörnyed, karjaim erőtlenek. Olyan rossz hangulat tör rám, olyan súly húzza lefelé a testem, hogy legszívesebben ott helyben elbőgném magam. Állok, és végiggondolom a napom: fel fogok szállni a buszra, nem lesz ülőhely. Végigizzadom az egész utat, mint csütörtökön is, a hajamról fog már csöpögni a végére a verejték. Aztán az Epresben felvergődök a harmadikra, és ahelyett, hogy munkához látnék, először kajálok, aztán dumálunk, aztán semmihez nem lesz kedvem. A könyvtárban nem találok majd semmi használatót, végül úgyis csak az internet tud majd segíteni. A művtöri előadás alatt nem lesz levegő, büdös lesz, álmos leszek és idegesíteni fog a nő állandó őőőzése, amivel tönkreteszi az amúgy zseniális óráit. Mire hazaérek, fakras éhes leszek, de nem lesz időm enni, szaladni kell a Miliért, utánna először majd neki kell kaját csinálni, inni adni, beszélgetni, stb... Mire kajához jutok, este lesz, telezabálom magam, nem lesz kedvem sétálni menni....
 Arra ocsúdok a merengésből, hogy a busz nyitott ajtóval áll előttem, már mindenki fölszállt, és leült, mert egy csomó üres hely van még, a sofőr meg türelmetlenül rámkiabál:-Maga nem száll föl?
Nem szállok föl, könnyes szemmel elindulok hazafelé, mert tudom, hogy nem lenne szabad itthon maradnom, de tudom azt is, hogy nem bírnám ki ma az egyetemen. Borzalmas, nyomasztó fekete ködbe burkolózva botorkálok a járdán, alig hallom a falubeliek jó reggelt sárikázását, a szép idő, a napfény, a madarak mintha fényévekre lennének tőlem, látom, de semmit nem érzek. Itthon megpróbálom kideríteni, mi lehet a hirtelen depresszió oka... talán a reggeli negatív terhességi teszt? vagy, hogy a Danival elég sok összezörrensünk van mostanában? Hogy még mindig nem jött meg az ösztöndíjjam? Vagy ez az állandó izzadás, ami pár hónapja minden napomat megnehezíti? De én nem az a típus vagyok, akit az ilyen dolgok letrítenek. Egész eddig zokszó nélkül törölgettem a homlokomat, élvezettel kötekedtünk egymással a Danival, minden pénz-gondot leküzdöttünk valahogyan és pontosan tudom, hogy rengeteg időm van még teherbe esni. Akkor meg mi a fene van velem?

Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz vasárnap délelőtt kaját felhajtani a fővárosban.... Az orrom előtt ment el a 10:25ös busz, én meg még mindig részeg voltam tegnap estéről, égett a gyomrom és olyan éhes voltam, mint egy kiló spangli után. Szóval felkerekedtem és elindultam, hogy keressek egy pékséget. Gimis koromban volt egy a retek utca elején, de most a kirakatban csak egy üzlethelység kiadó papír lógott. Elmentem a fényutcaipiac aljában lévő Fornettiszerű kis helyre, ahol anno a Pacsnikat vásároltam. Eladó. Jókenyér sütöde a Lövőházban vasárnap zárva. Match a Mammut aljában vasárnap zárva. Vagy bemegyek vmi gyorsétterembe, és eszek vmi reggeli-menüt, vagy választhatom a jég-büfét a Fényutca és a Lövőház sarkán. Mivel már az olajban sütés gondolatától is émelyegni kezdtem, ez utóbbi felé vettem az irány. Akkora sor volt, hogy a Mammut mélygarázsáig ért, dehát volt egy egész órám, gondoltam mindegy, hogy itt várok, vagy a busziban. Mire sorra kerültem, márcsak 10 percem volt az indulásig, szóval kávét nem rendeltem, mert a pultosnéninek már előttem is meggyűlt a baja a géppel. Kértem 10 kicsi tökmagos pogácsát, a könnyem majdnem kicsordult, miközben leperkáltam az 1030 forintot érte. Aztán usgyí, futottam a megállóba. Csakhogy a busz lerobbant még befelé jövet, pótlóbusz nincs, mert nincs, aki vezesse. Mint megtudtuk, 50 buszsofőt hiányzik a Volánnak ahhoz, hogy zavartalanul tudja működtetni a rendszert, de egyszerűen senki nem jelentkezik az állásra, pedig most emelték fel a fizut 100ról 110 ezerre. Szóval leültünk a padokra és vártuk, hogy történjen valami. A mellettem ülő nénivel eldiskuráltunk az élet nagy dolgairól, pogácsát majszoltunk, én meg élveztem, hogy egyre kevésbé szédülök. Aztán jött egy busz majdnem egy óra múlva, beállt a pátyi indulóhelyre, és közölte a sofőr, hogy körjáratba megy, mert ő az egyedüli vasárnapos, szóval hosszú útra számíthatunk.
 Az előttem levő négyesbe beült egy 3tagú család, apu, anyu, egy 14 év körüli Justin Bieber meg egy unokaöccs vagy egyéb atyafi, aki, mint később kiderült, nemrég kezdte a fősulit. Szakálla volt, fekete keretes hipszter szemüvege, szűk gatyó, macbook air az ölében. Először arról tartott előadást, hogy mi alapján kéne középsulit választania Bieberünknek. Ha szeretsz rajzolni, mondta, menjél rajzszakra, ha törit szeretsz tanulni, menjél gimibe. Ezt kábé 20 percig fejtegette. Oké, így anyu, de mit ér egy rajzszakkal? Hát, mondja hipszterünk, elmehet utánna webdizájnernek vagy játékfejlesztőnek. Plakát szakon például olyan szinten fejlesztették tudománnyá a dolgot, hogy már az alapján rakják össze a hirdetéseket, hogy az emberek szeme a plakát melyik részeire fókuszálnak először. Megfejtették, hogy a legtöbb ember a bal felső sarokba néz először, így oda rakják a legfontosabb információkat.
 Ezek után áttért arra, hogy a magyar oktatásügyet szídja, akkor majdnem megbocsátottam neki a plakát-dolgot, de sajnos kiderült, hogy szerinte azért tartunk itt, mert a tanárok szétlopkodják az iskolákat. Utánna kifejtette, hogy BA diplomája megszerzése után rögtön dobbant Németországba, mert ott annyira más a mentalizmus. Az emberek a piacon becsületkasszába dobálják a pénzt, nem a termelőnek fizetnek közvetlenül, ezért olyan élénk a gazdaság. Ha No-ban leghallják, hogy Mo-ról jöttél, rögtön adnak neked munkát, lakást, biztosítást, mert a magyarok mind tudnak németül, meg hát ugye testvérnépek vagyunk 1934 (????) óta az idealizmusban.
 Bieber és apu egész idő alatt az ájfónjaikat nyomkodták (komolyan nem értem, hogy miért a volánon ültek a luxusterepjárójuk helyett), de anyu ühümmözött és néha hevesen gesztikulálva a csávó szavába vágott. Közös témájuk volt még a fogyókúra és az edzésprogramm, hipszterünk a jelek szerint több hónapja vegán diétán van és vagy 20 kilót fogyott. -Az nem ér semmit, Klárá (így, ával), ha nem eszel zsírt meg cukrot. Az egész fejben dől el. Tévhit, hogy a kalóriabeviteltől függ a testsúlyod. Sokszor kell enni keveset, egészségeset, adalékmenteset, és a tested meghálálja. Én egy nap 50g rizst eszem és 100g rostot, pl. brokkólit, nem éhezem, nem szenvedek, és hát látjátok az eredményt.
 Mielőtt leszálltam volna, leesett a vércukra, és kénytelen volt lenyomni a 30 centis tobleronét, amit még a berlini reptéren vásárolt.

Egyszerűen alig bírok pár nyugodt percet tölteni a gép előtt. Nem azért, mert nincs időm, vagy mert nem hagynak békén, hanem azért, mert lejárt a w10-es próbaverziója, és random időközönként újraindítja magát egy szaftos kékhalál üzenet kíséretében.
 Ebből aztán több dologra is rájöttem: egyrészt tök jó, mert nem vagyok gépfüggő. Nem akadok ki, ha nem tudok napi több órát fészbúkolni, vagy wowozni a Danival. Másrészt kiderült, hogy ha nem nézem minden nap az emailjeimet meg a közösségi oldalakat, akkor sem szakadok ki a szociális hálómból. Az emberek, ha akarnak tőlem vmit, smst küldenek, felhívnak, átjönnek. Tök király. Sokkal inkább fennforgónak érzem magam, mint előtte.
 Harmadrészt azért szar is, mert pl. szerdán vagy húsz percet vártam este 6 után a vetítő előtt a Beke féle kultúrizé órára, de mivel nem voltam neptunon, nem kaptam üzenetet, hogy elmarad, vagy máshol lesz.
 Eszterrel megvolt az első konzultációnk, amit ő fülbegyónásnak nevez. Idén nem az van, hogy Emese az egyik épületben, Eszter a másikban, hanem mind a ketten végigjárják egyenként az összes hallgatót, és mindenkivel külön megbeszélik a megbeszélendőt. Én hétfőn kerültem sorra, bár nem hozzám jött, de csak ketten voltunk a műteremben a Ryu meg én, és mivel én vagyok a felsőbbéves, velem kezdte.
 Mutattam neki a gipsz-kisplasztikákat, mondtam, hogy kábé 15-20 ilyet akarok összesen, különböző méretűt, különböző fajtát, különböző színűt. Mondta, hogy szerinte ne fessem be, mert nem lesz tőle jobb. Mondtam, hogy de befestem. Mondta, hogy ne 20-at csináljak, mert annyit még csuklóból összerakok, hanem 40-et, mert azzal már szenvednem kell meg agyalnom rajta. Mondtam, oké, de azzal elleszek egy darabig, mert ugye ezeknek száradni kell meg glettelni meg alapozni stb. Mondta, oké. Kérdeztem, hogy mondjam-e a portrés feladatra az ötleteimet, mondta, hogy ne, az most nem érdekli, azt majd együtt az osztályjal megbeszéljük. Aztán áttértünk a gyerekeinkre, ilyen módon 5 perc alatt letudtuk a féléves fülbegyónást. Azért jó lenne még az Emesével is beszélni vmikor, hátha van vmi konkrét hozzáfűznivalója a dolgaimhoz.
 Minden esetre festés-téren új dimenziókat fedeztem fel. Teddy vmelyik nap mutatott pár képet, ami megdobogtatta a szívem. Macro felvételek voltak Harmatfüvekről és Vénusz légycsapóiról, az én színeimmel- sárgák, rózsaszínek, tükízek. Az fogott meg bennük, hogy- ugyebár, ahogy a makrofotók működnek- az, amire ráfókuszált, az éles, és minen kis részlet gyönyörűen kivehető, de a háttérben, meg körös-körül még egy csomó minden látszik, csak elmosódva és ez egészen nagy tér-élméynt nyújt az iszonyat durva plane-air miatt. Mintha óriási távlatok lennének az icipici növényrészek között. És ettől az egésznek lesz egy olyan szürreális mesevilág hangulata, amibe tök jól beleillenek a lényeim, ráadásul, ha sikerülne megfogni azokat a fényeket, amik a fotókon voltak.... Nagyon érdekes lenne sztem.
 Na ugyhogy most elkezdek ezeken agyalni, de azért persze csinálni kell a portrés feladatot meg a gipszfigurákat, ugyhogy nem fogok unatkozni, az biztos.
 Szombaton szusi-buliba megyek a Gergőékhez, meg előtte a Petinek beadom a laptopot, hogy csináljon vele vmit. Jövő 7en vmelyik nap suli után Nyuszi-estét tartunk, csütörtökön csajos este Orsiéknál. Élvezem az egyetemet, élvezem az itthon-létet (bár a ház megint úgy néz ki, mint a disznóól), és úgy általában, minden király. Ja, a héten 3 ember mondta csak úgy, minden előzmény nélkül, hogy milyen szép vagyok. Hö! Hát lehetne ennél jobb?

Karzsír és szellemek

Jajj, anyám, de döcögősen indulnak be a dolgok. Mindig, amikor kezdenék belelendülni a napi rutinba, kezdeném beleásni magam a munkába, lebetegszik a gyerek, aztán én, aztán megint a gyerek, és mindannyiszor kizökkenek a dolgokból. Arról volt szó, hogy a harmadik évben már nem lesz annyit beteg, nem? Meg, hogy az úszástól erősödik az immunrendszere. Meg, hogy majd a Dani itthon marad vele, ha nekem dolgom van a suliban.... hát ezek közül eddig egyik se jött össze, kivéve 2 napot, amikor a Dani itthon akart maradni mert sportünnep volt a munkahelyén. És akkor még csak nem is volt igazán beteg a gyerek....
 Asszem, már írtam, mi a feladat: önportré, ami nem feltétlenül jelent önarcképet, és portré egy hozzám közel álló vérrokonról, aminek szintén nem kell konkrétan az illetőt ábrázolni. Először nagyon megörültem, mert idén amugy is portréval akartam foglalkozni, de aztán arra gondoltam, hogy valószínű arra kíváncsiak, ha már így ki van hangsúlyozva a dolog, hogy hogyan oldanánk meg a feladatot anélkül, hogy konkrétan lefestenénk magunkat és a választottunkat.
 Erről elsőnek Csotváry magányos cédrusa jutott az eszembe, amiről 2. félév elején tartottam kiselőadást. Akkor tudtam meg, hogy a fa, mint olyan, kedvelt önábrázolási módszer a festők körében.
 A második ötletem egy társasjáték volt: Sári-élet-játék, szépen megcsinált tábla, vagy terepasztal az életemről, dobókocka, mezők, ha idelépsz, ez történik, ha oda, akkor húzol egy gonoszgombakártyát. Lehetne, mondjuk, egy x hetes, vagy hónapos akció a dologból: mindig azt csinálom, amit dob a kocka, a valóságban is végiglépegetek a pályán. Csakhogy a két munkának azonos tematikára ajánlott épülni, azt meg nem várhatom el, teszem azt a Militől, hogy ha rálép a leiszodmagadabarátnőiddel mezőre, akkor azt meg is csinálja. Akkor jutott eszembe, hogy ki kéne választani a vérrokont.
 Alapból csak nőket tudtam elképzelni, a következő sorrendben: Anyu, Mili, Nagymama, Köröszt, Nelly, Gombosnagymama.
 Ha maradnék az arcképfestésnél, egyszerű lenne a dolgom. Ha anyut választanám, vagy a Milit, ugyan abból a szögből festeném őket, mint engem, és az lehetne a téma, hogy a hasonlóságok meg a kor meg a jellem beli különbségek milyen arányban befolyásolják a kép milyenségét. Lehet, hogy mondjuk egymásra festeném a portrékat, vagy valamilyen viszonba helyezném őket, pl diptichon vagy triptichon.
 A nagymamára is lennének ötleteim, eléggé foglalkoztat mosanában a halál gondolata, aminek persze ő az oka. De nem mondhatnám, hogy hozzám közelálló vérrokon lenne, alig ismertem. Persze az is érdekes téma, hogy hogyan jeleníteném meg ezt az idegenséget, úgy, hogy mégis látszódjon a lelki rokonság, mert sztem nagyon sok mindenben hasonlítottunk egymásra. Minden esetre valaki olyat szeretnék megfesteni, aki iránt sokkal intenzívebb érzelmek fűznek. Orsihoz egyre közelebb kerültem az utóbbi időkben, de egyrészt baromi nehéz lenne összehozni, hogy üljön nekem, nem is akarom feltétlenül ráerőszakolni magam, és félek is az éles nyelvétől, tudjátok, nem viselem túl jól a kritikát (mint azt előző félévben tapasztaltuk) a munkáimmal kapcsolatban.
 Nellykét imádom, tutira szakítana  rám időt, szívesen csinálná, lehet, hogy meg is fogom kérni a közeljövőben, de nem ehhez a projekthez. Vele kapcsolatban egyszerűen nincs ötletem, nem tudnám sehogy megcsavarni, erőltetni meg nem akarom.
 Viszont róla jutott eszembe a Gombos Nagymama. Nekem a dédmamám, a Nelly, Gyuszi, apu, Musza és Rettenetes nagymamája. Lóg róla egy fénykép a Krúdyban, pici, ovális aranykeretben. Mosolyogva néz ki oldalra, nagy, csillogó szemei vanak, a szemöldöke mint apué és az enyém, hosszú, fekete haja feltűzve, mint az én esküvőmön.
 Annyi sztorit és anekdótát és aranyköpést hallottam róla/tőle, annyi szeretettel és tisztelettel mesélt róla mindenki, hogy komolyan nagy veszteségnek érzem, hogy nem ismerhettem sose. Összeraktam róla a fejemben egy képet, elképzeltem, milyen lehetett, hogy mozgott, milyen volt a mimikája, a hangja, hogy gesztikulált, hogy nevetett (biztos neki is visítós röhögőgörcsei voltak, mint a Nellynek meg nekem), hogy főzött, hogy öltözködött. Annyit színezgettem magamban a részleteket, annyit foglalkoztam vele gondolatban, hogy néha elfelejtem, hogy sose láttam őt, hogy már akkor rég halott volt, amikor én megszülettem. Olyan alapvető dolgokat viszont nem tudok róla, hogy mikor született, hol nevelkedett, hol tanult, hogy ismerkedett meg a dédapámmal, milyen magas volt, hány évesen halt meg. Lázár volt, az biztos, de dupla neve volt, Csíkvacsácsi-Lázár?  Valami vicces volt az első neve...
 Nem lényeg. Minden esetre ha meg akarnám festeni, nagyon halvány, derengő fényben ülne, alig látszana, talán egy ablakban vagy tükör előtt ábrázolnám, nagy, lobogó fátyolfüggöny mellett. Nehéz lenne megcsinálni, sötét kép lenne, nem olyan színes, élettel teli, mint az önarcképem, de ez is élénk, inkább szoborszerű. Vagy egy nagy, sötét mélység aljáról derengene fel egy-két kicsi, színes, világító lény halvány fényében.

Az önportrét még nem sikerült eldöntenem, hogy csinálom meg. Jó lenne gyakorolni a portrét, ahhoz meg én vagyok a legkézenfekvőbb alany. De próbálkoztam egy-két vázlattal, direkt vittem be a műterembe egy tükröt, papírt, ceruzát.... nem sikerült. Azzal kezdtem, bár elhatároztam, teljesen objektívan, kíméletlenül ábrázolom a valóságot, hogy amint megláttam magam a tükörben, elkezdtem igazgatni a hajam, nézegettem az arcom, megcsináltam a sminkem, kerestem a legelőnyösebb pózt. Na ezt nem! Ha viszont ez így nem megy, akkor pont a másik végéről kéne próbálkozni: gúnyosan, cinikusan, kíméletlen önkritikával szemlélni magam. A következő képek villantak be: Orrnyeregtől felfelé vágott ülő félalak, horizontvonalon a tokámmal, hurkás nyakam és buggyos kar-hájam a középpontban. Vagy ön-akt rózsaszín striás bőrszín-hurkák absztakt kompozíciója, felismerhetetlen, melyik göröngy melyik testrészhez tartozik, plusszba zavaró elemként itt-ott szőrök, hajak, sörték, narancsbőr, szúnyogcsípés és mellbimbók. Ezt mondjuk 2x2 méteren. Voahhh! De imádnám festeni, és hogy dagonyázhatnék közben az önutálatban! Viszont lehet, hogy egyszer és mindenkorra elég lendületet adna a fogyókúrámhoz.