napsütéses depresszió

Gyönyörű fények, langy szellő, színkavalkád mindenütt, opálos égbolt, csivitelő madarak, friss levegő. Mivel rászoktam a korai fekvésre, üdén, kipihenten és időben (!!) ugrok ki az ágyból, kitárom az ablakokat, tervezem a napomat. Leadom a Milit az oviban, utánna irány az Epreskert. Délben könyvtár, készülök a holnapi előadásomra, utánna művtöri. Aztán kajaszerzés, de elvitelre, mert itthon akarok enni kint a kertben, miközben napozok, utánna elhozom a gyereket, végül naplementi séta a kutyával, esti szeánsz, egy rész modern family a Danival, egy a sebész clive owenemmel. Aztán usgyí az ágyba.
 Már eljutottam odáig, hogy leadtam a gyereket az oviba, és teljes glancban, az összes cuccommal a buszmegállóban állok és várok. Kifejezettem melegen süt a nap, pulcsit már levettem, mégis izzadok, mint a ló. Mellettem egy anyuka-ismerős télikabátban vacog, épp a hétmérföldes, kötött sálját tekeri a nyaka köré. Hirtelen, mintha ólmot pumpálnának a gyomromba. Szép lassan lelohad a vigyor az arcomról, hátam meggörnyed, karjaim erőtlenek. Olyan rossz hangulat tör rám, olyan súly húzza lefelé a testem, hogy legszívesebben ott helyben elbőgném magam. Állok, és végiggondolom a napom: fel fogok szállni a buszra, nem lesz ülőhely. Végigizzadom az egész utat, mint csütörtökön is, a hajamról fog már csöpögni a végére a verejték. Aztán az Epresben felvergődök a harmadikra, és ahelyett, hogy munkához látnék, először kajálok, aztán dumálunk, aztán semmihez nem lesz kedvem. A könyvtárban nem találok majd semmi használatót, végül úgyis csak az internet tud majd segíteni. A művtöri előadás alatt nem lesz levegő, büdös lesz, álmos leszek és idegesíteni fog a nő állandó őőőzése, amivel tönkreteszi az amúgy zseniális óráit. Mire hazaérek, fakras éhes leszek, de nem lesz időm enni, szaladni kell a Miliért, utánna először majd neki kell kaját csinálni, inni adni, beszélgetni, stb... Mire kajához jutok, este lesz, telezabálom magam, nem lesz kedvem sétálni menni....
 Arra ocsúdok a merengésből, hogy a busz nyitott ajtóval áll előttem, már mindenki fölszállt, és leült, mert egy csomó üres hely van még, a sofőr meg türelmetlenül rámkiabál:-Maga nem száll föl?
Nem szállok föl, könnyes szemmel elindulok hazafelé, mert tudom, hogy nem lenne szabad itthon maradnom, de tudom azt is, hogy nem bírnám ki ma az egyetemen. Borzalmas, nyomasztó fekete ködbe burkolózva botorkálok a járdán, alig hallom a falubeliek jó reggelt sárikázását, a szép idő, a napfény, a madarak mintha fényévekre lennének tőlem, látom, de semmit nem érzek. Itthon megpróbálom kideríteni, mi lehet a hirtelen depresszió oka... talán a reggeli negatív terhességi teszt? vagy, hogy a Danival elég sok összezörrensünk van mostanában? Hogy még mindig nem jött meg az ösztöndíjjam? Vagy ez az állandó izzadás, ami pár hónapja minden napomat megnehezíti? De én nem az a típus vagyok, akit az ilyen dolgok letrítenek. Egész eddig zokszó nélkül törölgettem a homlokomat, élvezettel kötekedtünk egymással a Danival, minden pénz-gondot leküzdöttünk valahogyan és pontosan tudom, hogy rengeteg időm van még teherbe esni. Akkor meg mi a fene van velem?