Nem tudom, hogy annak a hatására-e, hogy egy balatoni árvaház mellett töltöttem életem jelentős részét, vagy mifene, minden esetre egészen kicsi korom óta tervezem, vagy inkább, nem is tudom... együtt élek azzal a bizonyossággal, hogy egyszer, ha a körülményeim megfelelőek lesznek, örökbe fogok fogadni egy gyereket. Nem egy kisbabát, aki majd úgy nő fel, hogy fogalma sincs, hogy nem én vagyok az anyukája, hanem egy nagyobbacska, mondjuk ovis kölköt, akit befogadunk a világunkba, elhalmozunk szeretettel, kiemeljük a környezetéből és egy új, lehetőségekkel és kényeztetéssel teli jövőt ajándékozunk neki.
 Néha én magam sem értem, hogy miért vágyom rá ennyire. Hiszen semmi bajom, lehet saját gyerekem, a férjem makk egészséges, és már van is egy saját kis tündérborjunk. Meg már dolgozunk a másodikon. És mégis, ott motozkál a fejemben, hogy addig nem leszek sosem teljesen elégedett az életemmel, amíg meg nem léptem ezt.
 Amióta létezik internet a közelemben, kábé 14 éves korom óta, rengeteg szakirodalmat elolvastam erről. 18 éves korom óta regisztrált tagja vagyok több fórumnak, alapítványnak. Olvasom a történeteket, a jókat, a rosszakat, a meghatókat, a nehezeket. HP révén testközelből végignéztem 3 örökbefogadott gyerek fejlődését. Egy síma ügy sem volt. Mindegyik nehéz, rögös út volt. Mi a franc miatt vagyok mégis teljesen biztos benne, hogy ezt kell tennem? Hogy sikerülni fog?
 Ez ugyanaz az érzés, mint ami akkor fogott el, amikor életem eddigi nagy döntéseit hoztam. Rajzszak, RFG. Németország. Dani. Magyarország. Gyerek. Ring. Képző. Mind jó döntés volt, mind bejött, mind nehéz volt, minddel küzdöttem, mind megérte. Mindet élveztem. Mind boldoggá tett. És mindegyik döntésnél megvolt ugyanaz a bizonyosság-tudat. Ha vallásos lennék, azt mondanám, Isteni sugallat.
 Ha nem egy 30 nm-es, féligkész kis disznóólban laknánk, már most elindítanánk a dolgot a Danival. Mert persze ő is teljes mértékben egyetért velem. Így azonban még kivárjuk, amíg befutott, híres és kőgazdag festő nem leszek, szal még 4 év (akkor leszek 32, így még belefér az új gyerek), aztán addig járjuk az árvaházakat, amíg meg nem találjuk ŐT, aki nekünk rendeltetett.


 

Hülye majom

Ültem a villamoson művtöri vizsga után (3mas lett), az agyam takonyban dagonyázott, zsibbadtan bámultan kifelé az ablakon. Egy "perverz rómaiak, avagy róma 50 árnyalata" című kultúrtörténeti  előadás plakátján akadt meg a szemem. Egyszer csak arra eszméltem, hogy a velem szemben ülő nő rámordít:
-Mi vaaan? Nem látott még fehér embert??? Mi a fenéért bámul engem, hülye majom??
Na erre jól rábámultam, kissé nehezemre esett ráfókuszálnom, mert csak lassan jutott át az infó a slejm-gáton az agyam és a szemem között. Mire kettőt pislogtam, a nő már fel is pattant a helyéről, a gyanúsan kemény és nehéz szatyrával jól sípcsonton vágva, majd elcsörtetett. Pechjére én is a Szénánál szálltam le, és még a Volán megállóig is mögötte ügettem. Idegesen hátra-hátranézett, kerülőúton ment a buszokhoz, szóval én hamarabb beálltam a sorba, mint ő. Nem tudom, hogy tényleg nem Perbál felé akart-e menni, vagy csak miattam nem mert, minden esetre megállt a dohánybolt előtt, elővette a mobilját, és tárcsázás nélkül, jó hangosan, hogy én is halljam, így szólt:
-Hálló, rendőrség? Egy zaklatást szeretnék bejelenteni, és segítséget is szeretnék kérni egy járőrtől. Ezt hallván kijött a dohányboltos csaj, és megkérdezte, segíthet-e a nőnek. Akkor már, egyébként az egész pályaudvar őt nézte. Nagyon beleélte magát, zihált, könnyezett, dagadoztak az erei.
- Az a nagy debella engem követ Zugló óta. Látta, hogy megveszem a súlyzót, amit kinézett magának (szóval akkor az volt az, amivel sípcsonton vágott), azóta a nyomomban van, még a villamoson is mellém ült és csak bámult az őrült, gúvadt szemeivel.
 Nem tudom, mit válaszolt a boltoscsaj, mert közben felszálltam a buszra. Leültem jó hátulra, ahol járt a levegő, elővettem a szókirakóst az okostelómon (bizony, már nekem is van, haladok a korral! igaz, hogy a Petitől örököltem, aki pár éve a Samutól örökölte, de okos és az enyém!) és már éppen belemerültem volna, amikor hallom, hogy kopogtat az ablakomon:
-Nem próbálj most elbújni, asszed, nem látlak? Tudom, hol laksz, lekövettem a GPS-ed!
Aztán elment.

Nem tudom, hogy reagáltam volna, ha nincs vírussal tömve a fejem, és ha nem vagyok teljesen leszívva a vizsgától. Lehet, hogy még röhögtem is volna, vagy belemegyek a játékba és ráteszek egy lapáttal. Minden esetre elgondolkodtatott a közönyöm.
 Bár egy éve elég edzett vagyok, ami az elmebetegeket illeti. A művészek (akik annak nevezik magukat, és akikkel én eddig találkoztam- nem akarok általánosítani) mind bolondok, vagy leaglábbis van valami stiklijük. És most elég sok időt töltöttem közöttük ahhoz, hogy hozzászokjak a fura viselkedéshez. Talán ez az oka.

Más...

Ma olvastam egy cikket az NLcafén, miszerint kérdezzük meg a gyerekünket, hogy mi teszi boldoggá őket. Hogy mikor érzik boldognak magukat. Olyan válaszokat írtak, hogy pl. akkor, ha játszol velem, mert tudom, hogy elfoglalt vagy, meg akkor, ha megölelgetsz, meg akkor, ha vígasztalsz, ha sírok.
Na én megkérdeztem az én kis borzomat, hogy mi az, amitől ő boldog. Először nem értette a kérdést se. Mondtam, a cikk utasításit követve: mikor érzed szeretve magad? Még mindig nem értette. Mikor örülsz a legjobban? Kérdeztem, és gondoltam, ha most sem érti, hagyom a rákba.
 Na, erre aszongya, hogy akkor, ha talál egy szép kavicsot. Persze nem hagytam annyiban a dolgot, mondtam, hogy és még mikor? Hát akkor, amikor kiharapja a kerek palacsinta közepét. És még? Akkor, amikor a Saci nem beteg és ők együtt játszhatnak az oviban. Na, ez már legalább valami emócionálisabb dolog. És még? Ha a Balatonban a Levi meg a Szabi a víz alatt megfogják a lábát. Mert az nagyon vicces.
 Ennél szentimentálisabb dolgot nem tudtam kicsikarni belőle. Mondtam, én akkor vagyok a legboldogabb, ha megölelgetjük egymást. Erre: jaaa, akkor azért szorongatsz állandóan! És röhög.... Apja lánya....

Feleségnek lenni

Praktikussági okok miatt mentem férjhez 20 évesen Németországban. Nem volt biztosításom, letelt az egy év, amit akkoriban külföldön lehetett tölteni munkavállalási engedély nélkül, és egyetemre szerettem volna menni állami ösztöndíjjal, de csak feketén dolgoztam, úgyhogy nem fizettem adót. Két lehetőség volt: hazajövök és itthon próbálok felvételizni, vagy maradok kint és összeházasodunk a Danival.
 El se tudtam volna képzelni, hogy ne a másodikat válasszam. Két hónapra hazajöttem, hogy a képző előkészítőjére járjak, az volt eddigi életem legsötétebb és legnyomasztóbb időszaka, pedig tudjátok, imádom Budajenőt.
 Sosem volt zökkenőmentes a kapcsolatunk a Danival, van egy gondmegoldásikényszerem, ami azt jelenti, ha párkapcsolati probléma áll elő (egyetnemértés, vita, sértődés), én addig nem nyughatom, amíg meg nem beszéljük, dűlőre nem jutunk, ki nem veszekedjük magunkból a dolgot, a végén meg ki nem békülünk. Nem vagyok haragtartó típus, inkább kiabálok, hisztizek, bőgök, viszont pár óra múlva már el is felejtem a dolgot.
 Dani pont az ellentétje. Nem szól, ha valami zavarja, inkább mérgelődik magában, megsértődik, de nem árulja el min, csak, hogy elkerülje a veszekedést. Inkább duzzog és nem szól hozzám, csak ne cirkuszoljak.
 Hát ennek ellenére óriási, égzengető veszekedéseink, szakításaink voltak, azt hiszem, vagy ezerszer a fejéhez vágtam már szegénynek, hogy én most azonnal lelépek és soha többet nem jövök vissza, persze mindezt ordítva és bőgve. Már annyira megszokta, hogy manapság, amikor már eléggé lecsendesedtünk (tem), ha valami vita van, úgy kezdi: tudom, elhagysz érte, de....
 Szóval visszatérve az elejére, a praktikussági okok nemcsak a Németországban maradásra terjedtek ki. Én a férjem nem úgy választottam ki, mint a legtöbb ember: beleszerettem, aztán megszerettem aztán barátok lettünk, stb. Mint sok más az életemben, nálam ez is fordítva történt. Először, amikor még a wowos csetelős fázisban voltunk, felkeltette az érdeklődésemet, mert annyira furcsa volt. Németországban megszerettem és barátok lettünk, aztán kábé egy év leforgása alatt teljesen beleszerettem. Megjegyzem, a harmadik Németországban töltött hétvégémen már összejöttünk. Annyi nagy, viharos, spontán tini-szerelem után abszolút józan ésszel választottam őt akkor, 19 évesen, tudatosan élettársnak, hosszútávra, előre tervezve. Mérlegeltem a jó és a rossz tulajdonságait, szoroztam, osztottam és döntöttem. Aztán mázlim volt, hogy még ráadásul fülig bele is zúgtam. Én ezt nevezem eleve elrendeltetésnek.
 Szerintem mi azért működünk, mint egység, mert biztos hátteret adunk egymásnak. Már a tudat, hogy létezik, hogy az enyimé a drágaszágom, ad egy bizonyos szilárdságot az életemnek. Ezért van az, hogy bármikor, bárhová is megyek, bármilyen hosszú időre nélküle, soha nem félek, hogy az gyengítheti a kapcsolatunkat. Persze rohadtul hiányzik, mert ráadásul vele még telefonálni meg skype-olni se lehet, mert nem szereti.
 Soha nem voltam rá féltékeny.
Volt egy csaja, akivel akkor (és azért) szakított, amikor én kimentem NO-ba. Nem volt hajlandó fotót mutatni róla, de az egyik haverjától szereztem egyet: vékony, gyönyörű, hosszú, szőke hajú ukrán szuka, olyan testtel, hogy ha csak rágondolok, rámjön a zabálhatnék az irígységtől. Amikor kérdeztem, hogy miért dobta, csak annyit mondott: rossz volt a természete. Ez még a legelején volt, onnantól kezdve legalább 2 évig alig mertem önmagam lenni. Emlékszem, a Bözsi egyszer kérdezte, hogy elénekeltem-e már a Daninak a Silívzont, mondtam, dehogy is, ő még azt hiszi normális vagyok. Utólag kiderült ugyan, hogy már egy pár hét után rájött, hogy hát egy kicsit máshogy látom a dolgokat, mint az átlag német (fogalmazzunk így, jó?), és hiába erőlködtem, nem nagyon sikerült lepleznem igazi önmagam.
Szóval leszámítva párductesű Júliát, nem volt más rajtam kívül, és valahogy annyira zárkózott és csöndes és embergyűlölő, hogy soha eszembe se jutott féltékenynek lenni.
 Ő néha úgy csinál, mintha az lenne, sztem kedvességből, mert az az alapelve, hogy akinél félni kell, hogy elhagy másért, az jobb is, ha megy.
 Azért nem hagyott sokáig egyedül bőgve a Bordival, amikor tavalyelőtt karácsonykor összevesztünk. Pont akkor rohant ki puffogva a házból, amikor a Bordi beállított a karácsonyi ajándékaival, én a félkész tetőtérben ültem és sírtam, szegény azt se tudta, mit mondjon zavarában. Ha a Danit egyszer sikerül annyira kiborítanom, hogy elviharzik, akkor fél napig tuti nem kerül elő, megvárja amíg lecsillapodunk, mert nem szeret veszekedni, sétál vagy elmegy kajálni, kimérgelődi magát, aztán este hazajön, mintha mi sem történt volna. Persze én akkor rávetem magam a gondmegoldókényszeremmel és nem hagyom annyiban a dolgot, mint ahogy ő reméli. Szóval akkor 5 perc múlva már vissza is jött, mert a Bordács mindig szálka volt a szemében. Meg a Lehoczki Samu. Bár őt nagyon megkedvelte az évek alatt, ugyhogy szerintem az elnyomta a féltékenységét.
 Teljesen egy véleményen vagyunk, ami a világ nagy dolgait illeti. Vallás, politika, filozófia, filmek. Nagyon sok munkámba telt, de rengeteg alattomos, sunyi manipuláció árán ízlést, humort és rugalmasságot neveltem belé. Igazából megvolt mind, csak a jó irányba kellett terelgetni. Korábban utált utazni, talán a rossz gyerekkori élmények miatt, ma szüntelenül a jövőbeli útjainkat tervezgetjük. Sokkal közvetlenebb, barátságosabb lett, bár még mindig nem beszél sokat és kerüli az embereket, a javulás szemmel látható. A szabadságát a Gombosokhoz igazítja, akkor AKAR lent lenni a Balatonon (önszántából ott kívánja tölteni a szünidejét, mert élvezi az ott-létet), amikor ők is ott vannak, hogy együtt lehessen velük. A családi bulikon egyre több időt tölt nem egy sarokban elrejtőzve. Beszélgetést kezdeményez. És még sorolhatnám.
Én felelősséget tanultam tőle, önállóságot, önfegyelmet, kompromisszumkészséget. És németet :D

 -Nekem az az elvem (ezt most úgy mondom, mint a Mili-nevelési nézeteimet), hogy egy kapcsolatban a férfinak kell döntenie a fontos dolgokról. A feleség feladata, hogy úgy intézze, a férj jól döntsön. Ez az alapkő. Erre lehet építkezni.
- A nő feladata, hogy a hely, ahol élnek, otthon legyen, ahová a férj szívesen megy haza munka után. Mindegy, hogy csinálod, és férjfüggő is. De csináld, mert, ha a pasin múlik, abból nincs köszönet. Lehet, hogy furcsán veszi ki magát az én nagy, lepcses feminista számból az, hogy a nő feladata.... nem kell rosszra gondolni. Ezt magunkért tesszük, nem a pasiért. :D
- Mindig hagyni kell kikapcsolódni. Van olyan egyed, aki sörözni megy a haverokkal, van, amelyik gyúrni jár, az enyém számítógépezik. Jobb, ha az orkokon vezeti le az agresszióját, mint bármi máson.
-A feleség is kapcsolódjon ki. Nekem kétféle stresszlevezető módszerem van, az egyik a séta, a másik a rendszeres csajos este. Szerintem borzasztóan fontos, hogy a házastársak egymás NÉLKÜL töltsenek bizonyos időt. Az, hogy ki tudom beszélni a bajainkat a Zsófival meg az Orsival, szerintem már százezer ordítvabőgős szakítástól mentett meg minket. És ezt a Dani is tudja amúgy.
- Szexelj, mert ha ez a része rendben van a házasságnak, akkor (a pasi részéről) nagyjából minden rendben van. Naaaagy nagy előny.

Elég sokan aggódtak, amikor bejelentettük az eljegyzést, hogy nem túl korai-e ez. Most már 8 és fél éve vagyunk együtt, 7 éve vagyunk házasok, átvészeltünk együtt olyan dolgokat, amiket a legtöbb ember csak filmen lát. Az első nagy mérlegelés óta még kétszer kerültem olyan helyzetbe, hogy le kellett ülnöm elgondolkozni a jövőnkön, és mind a kétszer úgy döntöttem, hogy megéri. Akkor 19 évesen és most 28 évesen is úgy gondolom, hogy valószínüleg lesz még ilyen szituáció, de eléggé biztos vagyok benne, hogy akkor is így fogok dönteni.

  
 

Érettségik előtti felkészülési időben kezdődött, ha jól emléxem. Délelőtt tanulgattam valamicskét, aztán kaja, délután szundi, tollas Nyuszival, aztán vacsi, és aztán, ahelyett, hogy leültem volna tanulni, ahogy terveztem, elindultam egy szép szürkületi sétára. Általában a szőlőhegyre mentem, az Öregtemplomhoz, vagy fel az erdőbe. Egészen addig soha nem voltam szívesen egyedül. Akkor kezdtem ráérezni az ízére.
 Németországban, amíg bébiszitter voltam, mindig a szürkületi sétám volt a napom fénypntja (höhö). Emléxem, Nievehheimben laktam épp, ahol olyan lapos a táj, mint az asztallap, és én csak mentem és mentem a nyílegyenes úton a káposztaföldek között, míg be nem sötétedett.
 Troisdorfban már a házunk mögötti Rotter See körül sétáltam esténként, ott messzebbre nem merészkedtem sose. Így is volt jópár kalandom, pedig max fél óra megkerülni a tavat.
 Amióta újra itthon vagyunk, és különösen, mióta a Harmat utcában lakunk, megint nagyon fontos szerepet játszik a séta az életemben. Nem mondom, jó volt a Milit is tologatni a babakocsiban, trécselni a csajokkal, Nordic Walkingozás közben kibeszélni minden gondunk-bajunk. De amikor a Szemikével útra kelek, újra átélem azokat a meghitt, magányos pillanatokat, mint annak idején érettségikor.
 Ma arra indultunk, amerre régen rengeteget bicikliztünk a Petivel meg a Kacsával, a búzatáblák között, Perbál felé a földúton. Van egy hely, ahonnan látszódik a telki templom, a budajenői Szent Péter és Pál templom és az Öreg Templom (Anjou kori Szent Mihály kápolna) csúcsa  is. Én megálltam nézelődni, a kutya előreszaladt egy óriási nőstényszarvas után, és akkor ott, abban a pillanatban elkapott az a régi boldogsághullám, amit anno olyan gyakran éreztem. Álltam a madárfüttytől hangos, hűvös, mocsárszagú mezőn, előttem a budai hegyek a templomokkal, mögöttem a hullámzó búzamezők, jobbra, balra dimbek, dombok, erdők, nádasok. Acélszürke égen rózsaszín felhők, óriási, aranytányéros hold, csapongó denevérek, szitakötők. Úgy csapott meg, mint a közeledő metró szele, csak úgy kapkodtam a levegőt, pislogtam nagyokat, szívtam magamba az élményt. Még a takonykórom is lemúlt pár percre.
 Amikor elvonult a boldogság-ár, visszahívtam a Szemit, pulcsit húztam és elindultunk visszafelé. Akaratlanul is azokra az emberekre kellett gondolnom, akiket szeretek: a családom, a nagy családom, a barátnőim. Mérgelődtem, hogy már megint otthon hagytam a fényképezőgépet, pedig minden sétáláskor elhatározom, hogy legközelebb nem felejtem el. Annyira szeretném megosztani ezeket az élméyneket, hogy elgondolkozom, nem lenne-e jobb, ha nem egyedül mennék mindig. De akkor nem lenne ugyanaz. Viszont csak az élheti át igazán, aki ott van, szóval veszett fejsze nyele.
 Nagyon örülök, hogy van egy kutyám, így mégsem vagyok egyedül, viszont nem zavarja meg az idillt a csevegésével. És nem félek sötétedés után sem, amikor hazasétálunk, és már messziről látom, hogy ég a villany a kicsi házban, világítanak az ablakok, macska a párkányon ülve vár minket, na az a második örömhullám. Gyerek már az ágyban, Dani megfürdette, mesélt neki, csak a puszimra vár. Mi felnőttek polcot szerelünk a falra, teázunk a kanapén, Modern Familyt nézünk. Szép az élet.