Nem tudom, hogy annak a hatására-e, hogy egy balatoni árvaház mellett töltöttem életem jelentős részét, vagy mifene, minden esetre egészen kicsi korom óta tervezem, vagy inkább, nem is tudom... együtt élek azzal a bizonyossággal, hogy egyszer, ha a körülményeim megfelelőek lesznek, örökbe fogok fogadni egy gyereket. Nem egy kisbabát, aki majd úgy nő fel, hogy fogalma sincs, hogy nem én vagyok az anyukája, hanem egy nagyobbacska, mondjuk ovis kölköt, akit befogadunk a világunkba, elhalmozunk szeretettel, kiemeljük a környezetéből és egy új, lehetőségekkel és kényeztetéssel teli jövőt ajándékozunk neki.
 Néha én magam sem értem, hogy miért vágyom rá ennyire. Hiszen semmi bajom, lehet saját gyerekem, a férjem makk egészséges, és már van is egy saját kis tündérborjunk. Meg már dolgozunk a másodikon. És mégis, ott motozkál a fejemben, hogy addig nem leszek sosem teljesen elégedett az életemmel, amíg meg nem léptem ezt.
 Amióta létezik internet a közelemben, kábé 14 éves korom óta, rengeteg szakirodalmat elolvastam erről. 18 éves korom óta regisztrált tagja vagyok több fórumnak, alapítványnak. Olvasom a történeteket, a jókat, a rosszakat, a meghatókat, a nehezeket. HP révén testközelből végignéztem 3 örökbefogadott gyerek fejlődését. Egy síma ügy sem volt. Mindegyik nehéz, rögös út volt. Mi a franc miatt vagyok mégis teljesen biztos benne, hogy ezt kell tennem? Hogy sikerülni fog?
 Ez ugyanaz az érzés, mint ami akkor fogott el, amikor életem eddigi nagy döntéseit hoztam. Rajzszak, RFG. Németország. Dani. Magyarország. Gyerek. Ring. Képző. Mind jó döntés volt, mind bejött, mind nehéz volt, minddel küzdöttem, mind megérte. Mindet élveztem. Mind boldoggá tett. És mindegyik döntésnél megvolt ugyanaz a bizonyosság-tudat. Ha vallásos lennék, azt mondanám, Isteni sugallat.
 Ha nem egy 30 nm-es, féligkész kis disznóólban laknánk, már most elindítanánk a dolgot a Danival. Mert persze ő is teljes mértékben egyetért velem. Így azonban még kivárjuk, amíg befutott, híres és kőgazdag festő nem leszek, szal még 4 év (akkor leszek 32, így még belefér az új gyerek), aztán addig járjuk az árvaházakat, amíg meg nem találjuk ŐT, aki nekünk rendeltetett.