2015. június 1., hétfő

Érettségik előtti felkészülési időben kezdődött, ha jól emléxem. Délelőtt tanulgattam valamicskét, aztán kaja, délután szundi, tollas Nyuszival, aztán vacsi, és aztán, ahelyett, hogy leültem volna tanulni, ahogy terveztem, elindultam egy szép szürkületi sétára. Általában a szőlőhegyre mentem, az Öregtemplomhoz, vagy fel az erdőbe. Egészen addig soha nem voltam szívesen egyedül. Akkor kezdtem ráérezni az ízére.
 Németországban, amíg bébiszitter voltam, mindig a szürkületi sétám volt a napom fénypntja (höhö). Emléxem, Nievehheimben laktam épp, ahol olyan lapos a táj, mint az asztallap, és én csak mentem és mentem a nyílegyenes úton a káposztaföldek között, míg be nem sötétedett.
 Troisdorfban már a házunk mögötti Rotter See körül sétáltam esténként, ott messzebbre nem merészkedtem sose. Így is volt jópár kalandom, pedig max fél óra megkerülni a tavat.
 Amióta újra itthon vagyunk, és különösen, mióta a Harmat utcában lakunk, megint nagyon fontos szerepet játszik a séta az életemben. Nem mondom, jó volt a Milit is tologatni a babakocsiban, trécselni a csajokkal, Nordic Walkingozás közben kibeszélni minden gondunk-bajunk. De amikor a Szemikével útra kelek, újra átélem azokat a meghitt, magányos pillanatokat, mint annak idején érettségikor.
 Ma arra indultunk, amerre régen rengeteget bicikliztünk a Petivel meg a Kacsával, a búzatáblák között, Perbál felé a földúton. Van egy hely, ahonnan látszódik a telki templom, a budajenői Szent Péter és Pál templom és az Öreg Templom (Anjou kori Szent Mihály kápolna) csúcsa  is. Én megálltam nézelődni, a kutya előreszaladt egy óriási nőstényszarvas után, és akkor ott, abban a pillanatban elkapott az a régi boldogsághullám, amit anno olyan gyakran éreztem. Álltam a madárfüttytől hangos, hűvös, mocsárszagú mezőn, előttem a budai hegyek a templomokkal, mögöttem a hullámzó búzamezők, jobbra, balra dimbek, dombok, erdők, nádasok. Acélszürke égen rózsaszín felhők, óriási, aranytányéros hold, csapongó denevérek, szitakötők. Úgy csapott meg, mint a közeledő metró szele, csak úgy kapkodtam a levegőt, pislogtam nagyokat, szívtam magamba az élményt. Még a takonykórom is lemúlt pár percre.
 Amikor elvonult a boldogság-ár, visszahívtam a Szemit, pulcsit húztam és elindultunk visszafelé. Akaratlanul is azokra az emberekre kellett gondolnom, akiket szeretek: a családom, a nagy családom, a barátnőim. Mérgelődtem, hogy már megint otthon hagytam a fényképezőgépet, pedig minden sétáláskor elhatározom, hogy legközelebb nem felejtem el. Annyira szeretném megosztani ezeket az élméyneket, hogy elgondolkozom, nem lenne-e jobb, ha nem egyedül mennék mindig. De akkor nem lenne ugyanaz. Viszont csak az élheti át igazán, aki ott van, szóval veszett fejsze nyele.
 Nagyon örülök, hogy van egy kutyám, így mégsem vagyok egyedül, viszont nem zavarja meg az idillt a csevegésével. És nem félek sötétedés után sem, amikor hazasétálunk, és már messziről látom, hogy ég a villany a kicsi házban, világítanak az ablakok, macska a párkányon ülve vár minket, na az a második örömhullám. Gyerek már az ágyban, Dani megfürdette, mesélt neki, csak a puszimra vár. Mi felnőttek polcot szerelünk a falra, teázunk a kanapén, Modern Familyt nézünk. Szép az élet. 







Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése