Hülye majom

Ültem a villamoson művtöri vizsga után (3mas lett), az agyam takonyban dagonyázott, zsibbadtan bámultan kifelé az ablakon. Egy "perverz rómaiak, avagy róma 50 árnyalata" című kultúrtörténeti  előadás plakátján akadt meg a szemem. Egyszer csak arra eszméltem, hogy a velem szemben ülő nő rámordít:
-Mi vaaan? Nem látott még fehér embert??? Mi a fenéért bámul engem, hülye majom??
Na erre jól rábámultam, kissé nehezemre esett ráfókuszálnom, mert csak lassan jutott át az infó a slejm-gáton az agyam és a szemem között. Mire kettőt pislogtam, a nő már fel is pattant a helyéről, a gyanúsan kemény és nehéz szatyrával jól sípcsonton vágva, majd elcsörtetett. Pechjére én is a Szénánál szálltam le, és még a Volán megállóig is mögötte ügettem. Idegesen hátra-hátranézett, kerülőúton ment a buszokhoz, szóval én hamarabb beálltam a sorba, mint ő. Nem tudom, hogy tényleg nem Perbál felé akart-e menni, vagy csak miattam nem mert, minden esetre megállt a dohánybolt előtt, elővette a mobilját, és tárcsázás nélkül, jó hangosan, hogy én is halljam, így szólt:
-Hálló, rendőrség? Egy zaklatást szeretnék bejelenteni, és segítséget is szeretnék kérni egy járőrtől. Ezt hallván kijött a dohányboltos csaj, és megkérdezte, segíthet-e a nőnek. Akkor már, egyébként az egész pályaudvar őt nézte. Nagyon beleélte magát, zihált, könnyezett, dagadoztak az erei.
- Az a nagy debella engem követ Zugló óta. Látta, hogy megveszem a súlyzót, amit kinézett magának (szóval akkor az volt az, amivel sípcsonton vágott), azóta a nyomomban van, még a villamoson is mellém ült és csak bámult az őrült, gúvadt szemeivel.
 Nem tudom, mit válaszolt a boltoscsaj, mert közben felszálltam a buszra. Leültem jó hátulra, ahol járt a levegő, elővettem a szókirakóst az okostelómon (bizony, már nekem is van, haladok a korral! igaz, hogy a Petitől örököltem, aki pár éve a Samutól örökölte, de okos és az enyém!) és már éppen belemerültem volna, amikor hallom, hogy kopogtat az ablakomon:
-Nem próbálj most elbújni, asszed, nem látlak? Tudom, hol laksz, lekövettem a GPS-ed!
Aztán elment.

Nem tudom, hogy reagáltam volna, ha nincs vírussal tömve a fejem, és ha nem vagyok teljesen leszívva a vizsgától. Lehet, hogy még röhögtem is volna, vagy belemegyek a játékba és ráteszek egy lapáttal. Minden esetre elgondolkodtatott a közönyöm.
 Bár egy éve elég edzett vagyok, ami az elmebetegeket illeti. A művészek (akik annak nevezik magukat, és akikkel én eddig találkoztam- nem akarok általánosítani) mind bolondok, vagy leaglábbis van valami stiklijük. És most elég sok időt töltöttem közöttük ahhoz, hogy hozzászokjak a fura viselkedéshez. Talán ez az oka.

Más...

Ma olvastam egy cikket az NLcafén, miszerint kérdezzük meg a gyerekünket, hogy mi teszi boldoggá őket. Hogy mikor érzik boldognak magukat. Olyan válaszokat írtak, hogy pl. akkor, ha játszol velem, mert tudom, hogy elfoglalt vagy, meg akkor, ha megölelgetsz, meg akkor, ha vígasztalsz, ha sírok.
Na én megkérdeztem az én kis borzomat, hogy mi az, amitől ő boldog. Először nem értette a kérdést se. Mondtam, a cikk utasításit követve: mikor érzed szeretve magad? Még mindig nem értette. Mikor örülsz a legjobban? Kérdeztem, és gondoltam, ha most sem érti, hagyom a rákba.
 Na, erre aszongya, hogy akkor, ha talál egy szép kavicsot. Persze nem hagytam annyiban a dolgot, mondtam, hogy és még mikor? Hát akkor, amikor kiharapja a kerek palacsinta közepét. És még? Akkor, amikor a Saci nem beteg és ők együtt játszhatnak az oviban. Na, ez már legalább valami emócionálisabb dolog. És még? Ha a Balatonban a Levi meg a Szabi a víz alatt megfogják a lábát. Mert az nagyon vicces.
 Ennél szentimentálisabb dolgot nem tudtam kicsikarni belőle. Mondtam, én akkor vagyok a legboldogabb, ha megölelgetjük egymást. Erre: jaaa, akkor azért szorongatsz állandóan! És röhög.... Apja lánya....