Egy kiló kenyér

Nagy választóvonalhoz ért tegnap az életünk. Olyasmi történt, ami eddig soha.  Dani hazaállított egy kiló kenyérrel a hóna alatt.
 Soha nem vettünk még kenyeret, amióta egy háztartásban élünk. Soha nem vettem magamnak kenyeret, amióta 19 évesen elköltöztem otthonról. Persze azért ettem, amikor anyóséknál reggeliztünk, vagy apuéknál laktunk átmenetileg. De mi mindig zsömlét vettünk, kiflit, stanglit (höhö, majdnem spanglit írtam), toastot, egyszer egy kis kerek cipót... Egész gyerekkoromban félbarna kenyéren éltem. Apu hazajött a munkából, hozta haza a veknit, ritkán volt úgy, hogy rögtön frissiben ehettünk belőle, először mindig az előzőnek kellett elfogynia. Szóval legtöbbször száraz volt, rágós héjjú, autó-szagú, amíg apu még a wartburggal járt. Nem szerettem. Németországban olyan hihetetlen jó minőségű pékárukat kaptunk, hogy sosem hiányzott a magyar kenyér. Ott általában magunk sütöttük készre a hűtős zsömlét, vagy tömör, szaftos bajor rozscipókat vettem magamnak. Itthon megpróbálok semmi kenyérfélét sem enni, a Dani meg zsömlén él. Mert praktikus szendvicskészítéshez, könnyen el tudja csomagolni magának, szereti az ízét, stb. Amikor tegnap beállított a kenyérrel a hóna alatt, olyan furcsa, mellbevágó érzés volt. A kiló kenyér az egy nagy darab kaja. Csak a miénk. Az sokáig eltart, az nincs megszámolva, az nincs beosztva adagokra. Mert nálunk amugy ez megy. Dani vesz magának minden szombaton 8 zsömlét, abból négyet megreggeliznek a Milivel vasárnap, négyet meg 7főn visz magával a munkába. Abból senki más semmikor máskor nem ehet, különben mit visz magával? Hétfőn veszi a köv. 10 db-ot, 8-at kétnapi munkába, 2-t Milinek. És így tovább. Ha a gyerek többet akart, vagy én kívántam meg esetleg, nincs mit tenni. Ki van számolva, be van osztva, nincs kihágás. Erre itt van most ez a kenyér... Friss, ropogós, illatos. Maga a megtestesült bőség és gazdagság. Úgy érzem magam, mint a Brunei uralkodó. De enni azért nem eszem belőle, lévén, ugye, bűnös szénhidrát. Erős vagyok.

Válltól fölfelé mindenem fáj. Már azt hittem, meggyógyultam, de ma reggel az ágyból kikelni is alig volt erőm. Rám férne már egy zuhanyzás, a hajam hátul a fejemhez tapad, elöl meg az égnek mered, kétnapos, megfolyt szemfesték rögökbe kövesedett a szempilláim tövében.... A tegnapi mézes fokhagyma-terápia felhőjébe és néhány mosásra szoruló göncbe burkolózva kúsztam be a gyerekkel az oviba 9 után 10 perccel. A késésen mérgelődő Barbara nénit sikerült azzal megpuhítani, hogy közöltem, jöhetnek hozzánk a nagyközépsősök diót szüretelni a dióünnep-héten. Már éppen elsomfordáltam volna, amikor elkapott a logopédus, hogy akkor most ráérek-e. Hát, gondoltam, a Ludwig múzeumos tárlatlátogatásra már nem érek oda úgysem, ha lendületből ráhasalok a földön húzott takonycsíkomra, szóval engedelmesen utánnakullogtam, keresztül az egész óvodán, igyekezve nem lélegezni, nem szörcsögni és a lehető legkevesebb bacit szétszórni magam körül.
 Hétfőn volt a Mili képességfelmérésen, amin megállapítják, hogy van-e beszédhibája, és mehet-e jövőre iskolába.
 Röviden összefoglalva: Van és Nem. Bővebben: a csaj úgy kezdte, hogy elmondta, milyen diplomái és továbbképzései vannak, hány éves munkatapasztalata van, és hogy mennyire imádja a gyerekeket. Na, én akkor már tudtam, mi a szitu. Aszongya, torzak az s és sz hangjai, valamint a c és cs hangképzése fogyatékos, ami valószínűleg a szájüreg lágy kötőszöveti részeinek rendellenes fejlődése miatt van. Óvatosan megkérdeztem tőle, hogy megnézte-e. Azt mondja dehogy, ő nem gégész! Akkor, kérdeztem, nem lehetséges-e esetleg, hogy azért beszél így, mert kétnyelvű, és a németben ugye, pont ezek a hangok teljesen mások, mint a magyarban? Hát ő neki erről fogalma sem volt, de most, hogy mondom, igen, ez tipikus. Ezek után már elég szkeptikusan álltam a dologhoz: hogy lehet úgy felmérni egy gyerek értelmi képességeit és pszichológiai állapotát, hogy asse tudjuk, kiféle? Na mindegy...
 Az első iskolaérettség-ellenes érve az volt, hogy rosszul tartja a cerkát. Hát, mondom azon lehet segíteni, nem? Ha ez akkor nagy baj.. Lehet, persze, mondja ő, csak egy háromszög-alakú kis gumi eszköz kell hozzá, ami az elsősök kezdőpakkjában majd úgyis benne lesz... no comment. Na jó, a következő... nem sikerült megcsinálnia a sorminta feladatot. Pedig hát azt már minden nagycsoportos tudja, hogy lehet, hogy ő nem? Pedig nagyon egyszerű. Mondom, azért nem tudja, mert nem nagycsoportos. Középsőben még nem csinálnak ilyet a gyerekek. Ja, jó, akkor az oké. Persze, azért logikával ki lehetne következtetni, dehát most egy feladat nem sikerült, az nem olyan nagy baj. Következő. 5ből egyszer nem sikerült meghatároznia a teret az ábrák alapján. Pl. hol van a lapát? az autó és a labda között, stb...Piros hordó előtt piros kacsa. Hol a kacsa? Na, erre azt mondta, "mögötte".   
 Ezen kívül a legutolsó feladattal volt még problémája, amikor megmutott neki a nő kártyákat, és neki vissza kellett volna mondania emlékezetből, hogy miket látott. Na itt az ötből 1 sikerült. Dehát látszott rajta, mondja a nő, hogy már nagyon nyűgös volt, a hajával játszott, többször elmondta, hogy nem érti, már nincs kedve, játsszanak inkább pörgetőset. Hát nemtom. Ha velem töltetnének ki egy 8 oldalas tesztet, a végére már én is elfáradnék, nemhogy egy ötéves. Minden esetre itthon megcsináltattam vele, igaz, már este 7 volt, mégis mind az öt kártyát megjegyezte, amit mutattam neki.
 A nő legnagyobb kifogása a Mili lelki egyensúlya, illetve annak hiánya volt. A tesztre is alapból bőgve ment be, mert előtte elvette tőle a Muki a macskáját. Az óvónő is mesélte a logopédusnak, hogy napi rendszerességgel sír meg rosszalkodik az oviban, és, hogy nagyon befolyásolható, rettenetesen ráfüggeszkedik a Mukira. Hagyja magát rángatni, zsarolni, mindenben követi, bármit megtesz neki, egyszóval labilis. Jót tenne neki egy kis önvédelemre nevelés, lelki megerősítés az ilyen rendszeres támadások ellen, hogy ne ő legyen az, akit kipécéznek a gyerekek és kicsúfolnak, kiközösítenek. Ő a meseterápiát javasolná szakemberrel. Mondom, pszichológus? Háát, kezdi, és rámsandít... Mennyire akarja maga iskolába küldeni jövőre a gyerekét? Mondom, nem feltétlenül. Akkor nem kell mindenképpen pszichológushoz járatni. De azért érdemes elgondolkozni a lehetőségen.... Nem kérdezte, hogy ovin kívül is ilyen-e, nem kérdezte, milyen volt nyáron, hogy amúgy kiegyensúlyozott-e vagy sem, stb.
 Minden esetre kérdeztem tőle, hogy mennyire szeretne jövőre iskolás lenni? Azt mondja, nagyon. Már nagyon szeretne tanulni. Mondtam neki, hogy tanulni itthon is tudunk, ovi után. Azt mondja: Jól van, anya, akkor maradhatok még egy évig a kis ovis kislányod, ha szeretnéd.... Mi ez, ha nem érettség?

A vasárnapomat úgy, ahogy volt, áttakarítottam, ami rendjén is volna, ha látszana belőle valami. Mondtam a Daninak, hogy ne engedje be a kutyát a házba, én úgyse fogom sose beereszteni, amikor ő nincs itthon, akkor meg minek rászoktatni? Hát ő nem azért akart kutyát, hogy az a kertben legyen egyedül, és ő meg ne tudja nyunyurgatni, amikor akarja. Jó, mondom, de akkor legalább szoktassuk az ajtó előtti szőnyegre. De nem, az se jó. Nálunk a kutya családtag, nem pedig vmi alsóbbrendű haszonállat. Hát ezen elvitatkoztunk egy darabig, a végén mondtam, hogy akkor legalább a segítsen takarítani utánna. Ha meglát egy szőrcsomót, dobja ki és ne rúgja be a kanapé alá. Ha behordja a sarat, söpörje össze, ha összekoszolja a huzatot, pórszívózza ki. De, aszongya, őt nem zavarja a kosz. Őt sokkal jobban zavarja a rendetlenség. Ha pl. előhagyom a ruháimat, vagy a gyerek a játékait. Na engem meg pont az nem zavar. Tőlem nőhetnek a ruhagólemek addig, amíg mosott ruhával etetjük őket, és ki van alatta és körülötte porszívózva. Mondom, akkor legyen úgy, hogy te raksz rendet, amikor szükségét érzed, én meg takarítok. Na azt már nem, hogy ő azt a kis időt, amit itthon tölt, azt rendrakással töltse. Pfff. De én persze rakjak rendet és takarítsak szépen minden nap, utánna is, a kutya és a gyerek után is meg magam után is, és járjak egyetemre és keressek pénzt, és jó lenne néha meleg kaját enni, szóval főzni se ártana, meg csináljam neki az uzsikáját, amivel munkába megy,mert akkor látja, hogy szeretem.....
 Amikor észrevettem, hogy az asztalom alá vannak esve vmi biszbaszok, amiknek az asztalon lenne a helyük, kérdeztem tőlük, hogy az hogy kerül oda? Mondta a Mili, hogy ja, ő verte le véletlenül és elfelejtette fölvenni. Mondtam neki, hogy legközelebb rögtön vegye fel, amint leesik, akkor nem tudja elfelejteni. Erre a Dani: Mit vársz tőle, volt kitől tanulnia a rendetlenséget.... Na akkor mondtam neki, hogy még egy ilyen megjegyzés és örökre abbahagyom a rendrakást, akkor majd élhet itt a disznóólja közepén, mint nyáron, amikor egyedül volt a házban.
 Már nagyon érik egy újabb csajos este Orsival meg Zsófival, hogy kibeszélhessük a férjeinket, és már elkezdtem nézni a sztriptízbárokat, ahová a Gombos csajokkal szeretnénk menni egy jó kis ereszdelahajambulira. Filmnéző délutánt is kell megint csinálni, mert van pár új film, amiket a nők meg akarnak nézni, úgyhogy programunk lesz elég a köv. hónapban.
 Tegnap csak egészen rövid időre mentem be az egyetemre, a To-n intézkedni, ma meg délelőtt tárlatlátogatás volt az NG-ben. 10 percet késtem, mert az istennek nem találtam a várbuszt, pedig a BKV kiírását követtem. A táblák a volán megállótól elirányítottak a tér jobb széléig, aztán föl a dombon arrafelé, ahol régen megálltak a Várbuszok, onnan tovább a régi felüljáróra, onnan vissza le a dombról a Burger King felé, végül az ostrom utcában, a Széll Kálmán téri Volán megállótól balra, azaz BALRA megtaláltam a megállót. A táblákat követve keresztülhajszoltak az egész építkezésen, 10 perces nagy kört futtattak velem a karám-kerítések között, úgy éreztem magam, mint egy példány a nagy Dallasi Marhavásáron.
 Minden esetre megérkeztem, még pont elcsíptem a csapatot, mielőtt becsekkoltak volna. De én olyan szarul voltam, annyira leizzadtam meg fáztam meg bedugult az orrom és még fosnom is kellett, hogy azt hittem kidőlök a sorból. Aztán fent jó hűvös volt, Emese bevezető szövege alatt összeszedtem magam egy kicsit, és végül végig tudtam nézni az egészet. Nem tudom, holnap hogy fogom bírni, a mai napom még elég hajszás lesz. Most minden esetre lefekszem egy kicsit, aztán felhívom az Orsit és megbeszélem vele a délutáni találkozót.

Szüret és borünnep

Pénteken elaludni is alig bírtam, annyira izgultam a Borünnep miatt. Orsi beprotezsált egész napos tolmácsnak a Polgármester mellé, 9től fél 4ig 10ezer forintért.
 Polgi fel is hívott, reszketős, tájszólásos öreg bácsi, aki kedveskémezett és aranyoskámozott és nagyon aggódott, nehogy szarban hagyjam.
 Én több dolog miatt is aggódtam:
1:  Az egy dolog, hogy folyékonyan beszélek németül. A probléma az, hogy az én agyamnak ez már annyira temészetes, hogy sosem kell gondolkoznom azon, hogy mit hallok. Egyszerűen felfogom és kész. Viszont, ha tolmácsolok, le kell fordítanom, meg kell fogalmaznom. Hiába értem meg én tökéletesen, hogy miről van szó, ha nem ugrik be magyarul pár pillanaton belül, akkor csak tátogok meg őőőzök. Ebből a szempontból, asszem egy nyelvtanárnak, előnye van velem szemben, mert hát ő nem él németül, neki folyamatosan fordítani kell, az ő agya nem állt autómatára.
2: Milyen dialektusban fognak beszélni? Asszem, még sosem találkoztam Baden-Württenbergből származó némettel. De ha nekik is olyan tájszólása van, mint pl. apósomnak, akkor eléggé bajban leszek.
3: Ki kell állnom a színpadra és az egész falu előtt díszbeszédet kell tartanom németül. Rég elmúltak már a színjátszó szakkörös idők, meg az utolsó iskolai Ki Mit Tud?-om is 20 éve volt már. Egyszóval elszoktam, na.
4: Féltem az esetleges kellemetlen találkozásoktól. Nem is alaptalanul.

Amúgy minden eléggé jól klappolt, a Gaildorfi delegáció tagjai cukik voltak egytől-egyig. A polgármesterük (fincsi, csini, fiatal pasi :D )volt az egyetlen, aki erős dialektussal beszélt. Végül úgy oldottam meg a dolgot, hogy az alapján a kesvés szó alapján, amit megértettem a mondókájából, kábéra megsaccoltam, hogy mit szeretne mondani, a maradékot meg hozzáköltöttem.
 Voltunk együtt szüretelni, ami abból állt, hogy autóval ide-oda furikáztunk az ültetvényen, néhol megálltunk, a polgik levágtak egy-egy fürtöt, azt mindenki alaposan körbefotózta, aztán vissza az autóba a következő fajtáig. Fél tizenegykor piknikeztünk; a németek marokra fogott szál parasztkolbászokkal és öklömnyi töpörtyűkkel flangáltak a sorok között, sűrűn ürítgették a pálinkás kupicájukat és nyavalyogtak, hogy már megint enniük kell, pedig nemrég reggeliztek.
 Nekem az volt a feladatom, hogy szőlőtermesztési szakszövegeket kellett fordítanom: pl. hogy miért jó, hogy az újonnan telepített tőkéket fém oszlohoz kötözik, hogy miért nem jó túl sűrűre metszeni a bokrokat, hogy mire jó a műanyag panel a tőkék tövénél, mi az a fény-motivátor, stb.
 Ezek után lementünk a hivatal dísztermébe, ahol a gyergyóditrói, a gaildorfi és a budajenői polgik tanácskozását kellett tolmácsolnom. Projektek, adórendszerek, fejlesztések, beruházások, pályázatok... Lelkes köszöntgetés és köszöngetés, ajándékozás és hálálkodás, 3oldali meghívások és örök barátság, csókok, ölelések... Még én is kaptam egy üveg gaildorfi habzóbort.
 Aztán volt a felvonulás, felpántlikázott lovaskocsik, szekerek, cigányzene, rengeteg bor...

Találkoztam egy csomó régi ismerőssel, tökre fennforgónak és fontosnak éreztem magam, mert ahogy vonultunk, folyamatosan kellett köszöngetnem jobbra-balra. Mindenütt meg kellett állnom egy kicsit puszilkodni meg egy rövid ááá, szia, hogy vagy?-ra. Már éreztem a zsigereimben, hogy biztos vmi Lehoczkival is össze fogok futni. Először a Krisztát láttam meg, de ő nagyon futott éppen, nem akartam zavarni. Aztán a Samuék jöttek szembe nagy integetve, velük éppen csak összepuszilkodtunk, mert akkor nekem kellett sietnem poharakat szerezni a dajcsoknak. Akkor már készültem lelkileg a Bözsiékre is. Jöttek is mind a 3man, nekem meg zökkent egy nagyot a gyomrom.
 Egyszer láttam a Bözsit a Krisztával meg a babával sétálni az Andrássy úton, akkor még elég friss volt a sérelmem. Nem is mentem át a zebrán, amikor zöldre váltott, inkább megvártam a következőt, nehogy beléjük fussak.
 Azóta sikerült tisztáznom magamban a dolgokat, úgy gondoltam, ilyen lehet, ha az ember összeveszik a tesójával, és soha többet nem hajlandó vele szóba állni vérrokonság ide vagy oda. De amikor most megláttam őket felém közeledni, én nem tudom, kényszeredett, vagy milyen vigyorral a fejükön... Amikor a Bözsire néztem, komolyan olyan érzésem volt, mintha kísértetet látnék. Többször volt már olyan kényszerem az összeveszés óta- automatikus beidegződés, gondolom, a 20 évnyi legjobb barátnőség velejárója-, hogy felhívjam, hogy na mi a helyzet. Mindig emlékeztetnem kellett rá magam, hogy nem-nem, nincs telefon, nem akarsz róla tudni, nem akarod látni, nem emlékszel? Valahogy úgy, mintha meghalt volna, és arra kell emlékeztetnem magam, hogy hiába akarnám felhívni, ő nincs többé, már nem létezik. Ami igaz is, ha tekintetbe vesszük, hogy a felismerhetetlenségik megváltozott az egész személyisége. Beszélgettünk erről a Nyuszival elég sokat. Szerinte még van esély, hogy megváltozik, hogy visszatér, hogy egyszer csak felhív minket, hogy a bocsánatunkért esedezzen. Csacsi, öreg Nyulam. Nekem visszatérő álmom a "Nagy Veszekedés" óta, hogy valahol összefutok a Lehoczkiakkal, meg a Bözsivel is, és együtt töltünk egy bizonyos időt, és a Bözsi, mintha mi sem történt volna, barátkozik meg közvetlenkedik. Mindig baromi kellemetlen álom, végig tudom, hogy vmi nem stimmel, és valami bűzlik, és általában azzal végződik, hogy A) üvöltve a fejéhez vágom, hogy mekkora hülye volt, amikor ezt meg azt mondta anno, vagy B) egyszerűen felpofozom és szó nélkül otthagyom a francba. Sose végződik pozitívan, sosem békülünk ki, mindig bőgve ébredek. Én magamban azt a korszakot nagy belső harcok és vívódások árán lezártam. Szép emlékként konzerváltam a 20 év eseményeit, amikre mostmár minden gond nélkül, szívesen emlékezem vissza. Ez a pár másodperc a Borünnepen arra döbbentett rá, hogy sose fog elmúlni a hiánya. Mindig fájni fog, hogy így alakult, életem végéig. Egy ilyen veszteséget nem lehet megszokni. Tényleg, mintha meghalt volna. Azért is volt olyan bizarr látni, ahogy vigyorogva sétál a napsütésben. Voahh, kiráz a hideg.
 Na de visszatérve a munkához.... A polgi már a telefonban mondta, hogy majd köszöntőt kell mondania a színpadon a falunak, amit nekem, mint tolmácsnak, mellette állva le kell majd fordítanom. Anyuék meg a Daniék direkt lejöttek megnézni, pedig szerintem még életükben nem voltak a Borünnepen. Mondtam a dajcsoknak, hogy eléggé be vagyok majrézva, mondták, hogy ne aggódjak, végig csak őket nézzem, és ők majd értelmes fejet vágnak és bólogatnak serényen akkor is, ha nem értenek egy szót sem. Valahogy nem nyugtatott meg a dolog, tudván, hogy a fél falu sváb, a legtöbb ember, főleg az öregek, anyanyelvi szinten beszélnek németül. Hát el is kezdődött a beszéd, először döcögősen, bakikkal, aztán kezdtem belejönni, de a Polgi is sajnos. Egyre hosszabb és összetettebb mondatokat mondott, egyre ritkábban tartott szünetet, hogy fordíthassak. Üveges tekintettel meredtem a németekre, és koncentráltam, mint állat, hogy mindent meg tudjak jegyezni. A Herr Schick nevezetű tag látta, hogy kínlódok, és elkezdett integetni a Polginak, hogy tartson már szünetet a Dolmécserinnek. Ezt a bácsi félreértette, és hirtelen félbeszakította a beszédet, hogy a következőket mondja bele a mikrofonba: Na, Schick úr, jó a tolmácsom, mi? Hát igen, már én is észrevettem, hogy nagyon ügyesen megjegyzi amit mondok, és jó, hosszú mondatokat is tud mondani, nagyon ügyes a hölgy, igen, nagyon.. stb...stb... A közönség tapsolt és húúzott meg füttyögettek, nekem meg égett a fejem, mint állat. Pukedliztem egyet, és megköszöntem, de a Polgi nem hagyta annyiban, mondta, hogy fordítsak. Mondom, ezt is? Azt mondja, persze, persze. Végül annyit nyögtem bele a mikrofonba, felejtvén a rengeteg dumát, amit a félbeszakítás előtt mondott holmi Zsámbéki medencei község-társulásokról meg gazdasági növekedésekről, hogy: Er findet, er hat ne gute Dolmätscherin. - Úgy találja, jó a tolmácsa. Ezen mindenki annyira elkezdett röhögni, hogy kellett két perc, mire megint felvettük a fonalat és tudtuk folytatni a beszédet.
 Na, a végén még mindig égő fejjel lekúsztam a színpadról, de nem tudtam elbújdosni, mert továbbra is a Polgi nyomában kellett loholnom, és akárkivel elkezdett beszélgetni, mindenki gratulált meg viccelődött, meg úgy érezte, mondania kell nekem valamit.
 5 körül kullogtam haza, véresre tört achilles-ínnal a sok kutyagolástól, csatakosra izzadtan, fájó arc-izomzattal az egész napos kényszervigyorgástól. De megkaptam a pénzem, a dajcsok egyenként, mindegyik meghívott magához látogatóba akkor is, ha nincs hivatalos esemény, a polgi kijelentette, hogy ezentúl majd mindig engem keres, ha fordítani kell... szóval sikeresnek könyvelhetjük el a napot. De nagyon, nagyon, nagyon kifáradtam..... 

Évkezdés

Elkezdődött az új szemeszter, a koránkelés, a buszozás, az emberek között levés.
Egészen elvadultam a balatonon. Annyira megszoktam, hogy csak fölrántok egy kopott sortot meg egy rondgyos pólót a fürdőruhára, és már indulhat is az éppen aktuális semmittevés, hogy egészen nehezemre esett újra szocializálódni. Két hónapnyi későn kelés és későnfekvés és bulizás és kötetlenség megtette a hatását, az meg főleg, hogy a családomon és pár baráton kívül senkivel nem találkoztam. Szabályosan mellbevágó érzés volt első nap felszállni a buszra. Kényelmetlen volt a farmer, szokatlan a frissen mosott blúz, a zárt cipő a szakadt szandál helyett. A tömeg, a zsivaly, az autók, a kipufogófüst, a szemfestéktől viszkető szem, lakktól ragacsos haj... Egyszóval nem volt kellemes élmény visszarázódni a mindennapokba.
 Viszont meglepődve tapasztaltam, mennyire jól esik megint a suliban lenni. Nagyon jó helyet kaptam az Epreskertben, egy másik, jobb műteremben. Jobb társaságban, szebb épületben, hangulatosabb helyen.
 Tetszik a féléves feladat is. Még nem telt el egy hét, és máris egy csomó ötletem van. Írogatom és gyűjtögetem őket, és vázlatozok, és kutatómunkába kezdtem. Egészen fel vagyok lelkesülve.
Sikerült úgy összeraknom az óráimat, hogy a csütörtököm teljesen üres délután, valószínű akkor nem fogok bejárni. A péntek is elég laza, a többi viszont húzós lett nagyon. De tetszenek a tantárgyak, érdekesnek tűnnek a témák, szóval nem vagyok elkeseredve. Remélem, ez így is marad sokáig.

Boldog a Bridzsverseny

Kábé egy héttel az esemény előtt telefonált a Bandi a Kingának, hogy kérdezze meg, nem akar-e indulni vele valaki a Bridzsversenyen. Mondtam, hogy ha hajlandó még leülni velem, akkor én szívesen játszanék. 9 éve bridzseltem utoljára, az utolsó nyáron, mielőtt kimentem volna Németországba, ráadásul pont a Bandi volt a partnerem akkor is.
 Jóvan, mondta gavallérosan, (gondolom, főleg udvariasságból nem visszakozott) akkor lejön pénteken munka után, hogy tudjunk még egy kicsit gyakorolni.
 Meg is jött, át is vettük az alapokat, ami nem volt túl könnyű feladat. 9 év az 9 év, azóta max 1x, ha rikikiztem. Németországban meg csak ska van, ami kissé hasonlít a bridzsre, de annyira béna voltam benne, hogy sose unszoltak kitartóan, hogy szálljak be.
Lényeg a lényeg, kialakítottunk egy elég alap, kávéházira épülő licitrendszert, amiben azért volt néhány csavar. Én mondtam a Bandinak, ha én vagyok a partnere, jobban járunk, ha az egy treff az egy treffet jelent, a két kőr meg két kőrt, de nem tudtam meggyőzni, vittünk hát bele némi transzfert meg jakobit meg mittomén miazanyámkínját. Jegyzeteltem szorgalmasan, mert estére nagy buli volt beterveztve, és gyanítottam, hogy a mojito majd szépen tisztára mossa a kobakomat, és másnapra nemsok texas-séma meg precíziós módszer marad meg benne.
 Így is volt. Kinga és a Zsuzsi, a partnere, megbeszélték, hogy szombat reggel átjönnek gyakorolni, hogy összecsiszolódjanak a párok játék közben is egy kicsit. Alapból úgy kellett meggyőznöm őket, (és, mint később kiderült, igazi ön-, és Bandiismeretről tettem ekkor tanúbizonyságot) hogy ne reggel 8ra jöjjön, hanem leghamarabb 10re. Nem hiszem, hogy hajnali 4nél hamarabb elaludtunk volna, jó kis szülinap volt, Gombosokkal, Szabóékkal, Petyáékkal. Az eszemiszom, vígadalom után, amikor a vendégek nagyrésze már szétszéledt, mi Giovannival meg Bandival még lekúsztunk egy éjszakai fürdésre. Útközben összekapaszkodtunk és csinibaba slágereket gajdoltunk hangosan és hamisan. Meg is lepődtem, amugy, hogy a Giovanni kívülről fújja az összeset olasz létére :)
 Ja, de nem ezt akartam elmesélni, hanem a Bridzsversenyt.
Hát az úgy volt...
Tantiéknál tartottuk az idén is, sehová máshová nem férnénk be mindannyian egyszerre. Sütöttem hálózsákos virslit, Kinga körözöttes szendókat vitt, felszerelkeztünk kólával, ittunk kávét, magnéziummal doppingoltunk, szóval minden lehetséges módon előkészültünk az éjszakába nyúló agytornára.
 Még el sem kezdődött a dolog, amikor először megtalált magának a Novák. ( a mittomén milyen díjjas festőművész)
-Na, mit kensz mostanában?- Így ő. Nem akartam mondani, hogy a nyálamat, pedig már nagyon a nyelvemen volt (höhö, szó szerint). **Tudjátok, ő az a bizonyos, aki 18 éves koromban, amikor megkíséreltem a felvételit az egyetemre, azt a szakmai tanácsot adta, miután átnézte a portfóliómat: Hát, ezek nagyon kedves képek, van benne rengeteg jó, de mégjobb lenne, ha mernél belemászni, érted? Ez túl streil, túl jókislányos. Tudod, én mit csinálok a képeimmel?  Ráturházok, aztán elkenem. Tessék, te is mássz bele kézzel, lábbal, köpd rá a nyálad, és kend el!**
- Hát őőő... minden félét- kissé feszengtem, mert elég sokan álltak körülöttünk, és mind érdeklődve figyelt. 
-Jó, de figuratív, ábrázoló, absztrakt, mégis mi? Mert mostanában nézem a munkákat ott, azon a "helyen"... hát, rettenetesen el vannak fajzva a diákok. Mindegyik csak karistol és ripacskodik, meg csinálja a pacsmagolós absztaktokat. Lélek és szív nélkül...
-Hát inkább ábrázoló- siettem a válasszal- Állítólag illusztratív, figurális most, az utóbbi időben.
-Aha, de mit, mégis? Konkrétan?
-Öhm.. Lényeket.- vártam némi reakciót, csodálkozást, rosszallást, érdeklődést, de semmi.
-Na, és hogy vannak veled megelégedve? Kihez is jársz?
-A Radákhoz, és a második félév nem sikerült túl jól.
-Azt nem ismerem azt a Radákot, az valami kis pipi nem?
-Hát annyira nem pipi, de még nem is olyan öreg.
-És nem tetszik neki, amit csinálsz? Vagy a Kósának nem tetszik? Az egy jó gyerek, a Kósa, de hát akkor miért nem mész át másik osztályba?
-Jó nekem ott, ahol vagyok, direkt ide akartam jönni.
-Ne vedd a szívedre, nem tudnak azok semmit, a mai mesterek, amikor én jártam oda, meg a nagyanyád, akkor még azok voltak, de ma már....

Azzal elsomfordált a Kefi után, aki a partnere, és már egy ideje idegesen integetett felé, hogy menjen má megbeszélni a precíziósat, amit a Boduszék játszanak.

Hát így indult, elég ideges voltam amugy, mert hát ugye a 9 év... De, amikor a Rettenetes felolvasta a játékosok neveit, engem meg is tapsoltak, mint nagy visszatérőt, az azért nagyon jól esett. 
Elég jól elvoltunk, éreztük, ugyan, hogy nem nyújtunk kimagasló teljesítményt az elején, de azért vettük a kisebb akadályokat. Rögtön az első leosztások valamelyikében pl. sikerült tök jól kijátszanom egy kizáró licitet- asszem, pont a Novákék ellen. Azok aztán később össze is kaptak: -Most akkor mutasd meg, mutasd meg, mit csináltam rosszul! Nem, nem, nem később, most magyarázd el, mert nekem van igazam!- kiabálta a Novák a Kefinek, mi meg gyorsan szedtük a sátorfánkat és eliszkoltunk a következő asztalunkhoz.
Voltak nagyon jó hangulatú asztalok, pl. amikor a Boduszékkal játszottunk, meg a Kispöffékkel, a Gronyárékkal, Fruzsiékkal meg a Muszáékkal. Meg voltak feszengősek, amikor pl. a fürdőegylet elnökével voltunk, meg azokkal a fura nevű öregekkel, valami Hankiss, vagy Ilinor, vagy mi, ahol a pasi szadizta a nőt játék közben.
 Aztán volt az az eset, amről később elnevézték a Gombos-Román licitmenetet. Az úgy volt, hogy meséltem az elején, hogy nem maradtunk meg egészen a kávéházinál, hanem a Bandi javaslatára belevittünk némi transzfert a dologba... Na szóval a Bandi indított két treffel, ami sok pontot ígér, nekem meg alig volt válaszoló erőm, de arra azért emlékeztem, hogy a két treffre kötelező a válaszadás. Hát nekem pontjaim nem nagyon voltak, volt viszont egy hetes hosszúságú treffem, örömömben kiment a fejemből a jacobi meg az american meg a texas meg minden, és bemondtam az 5 treffet, ami ugye game, és elvileg reeeengeteg pont kéne hozzá. Szegény Bandi először elsápadt, aztán elszürkült, aztán hápogott valamit, na akkor nekem is eszembe jutott, hogy hülyeséget csináltam. Akkor elkezdtem vinnyogni, hátha akkor kevésbé haragszik majd rám... Minden esetre végül már elég vörös fejjel kijelentette, hogy 5 pikk, hogy azért mégse akkorát bukjunk. És az a legjobb az egészben, hogy miután kb 5 percig némán ült és motyogott magában, megkezdtük a lejátszást, és, basszus, csont nélkül megcsinálta!
 A Nádaskayékkal ültünk éppen egy asztalnál, Fruzsi is meg Peti is csak néztek. Annak, aki nem ért a Bridzshez, mondom, hogy ebből kábé az derült ki, hogy a Bandi IQ-ja 140+, a lélekjelenléte, mint egy tűzoltóé, az önkontrollja meg, mivel nem borította rám az asztalt és nem húzott be nekem, egyenesen mérhetetlen. Szóval így lett a két treff-öt treff- öt pikk hivatalosan is a Gombos-Román licitmenet.
 Novák közben többször is elkapott.
-Most telefonáltam a Dréher Jancsival, és lekaptam a tíz körméről.
-Dehát miéért? Mit csinált?- Én ugyanis mind a mai napig imádom gimiskori rajztanáromat.
-Hát megcsináltam neki a Munkácsyt, tudod, hogy megkapja. Erre most meg a kiállításra olyan lelketlen, hideg, üres vakolmányokat vitt ki, hogy nekem kellett szégyellnem magam miatta. Mondtam is neki a telefonba, hogy hát mi ez, Jancsi, csak erre futja az unokázás mellett?

Amúgy voltak egészen pozitívan meglepő megnyilvánulásai is, pl. politikai meg MMA-s vélemények. Alapból amúgy bírom az ürgét, szerintem nagy művész, ha éppen nem a nyálát keni, és, mint embert is szeretem. Csak hát ugye, művész...

Visszatérve... A 2treff incidens után felfelé ívelt a pályánk, mert egyre többet írtunk, egyre jobb leosztásokat kaptunk. Egyszer sikerült megcsinálnom 3 szant szűrrel, amire büszke vagyok, a Bandi meg továbbra is brillírozott.
Végül az eredményhirdetésnél kiderült, hogy hátulról a negyedikek lettünk 16 párból, de a 12. helyen kéne lennünk, mert voltak holtversenyek.
 Alapból arra a következtetésre jutottam, hogy a bridzs királyság, a társaság jó, jövőre az Orsival indulok, mert a Bandi állandó partnere amúgy a Kacsa, én csak a helyettese voltam.












 

Véget ért

Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak, nagy bánata van a cinege madárnak....
Hát meg kell, hogy mondjam, a nyár második fele sokkal, de sokkal jobbra sikeredett, mint az első.
Amikor utoljára jelentkeztem, még nagyon aggódtam, hogy vajh' ugyanolyan nyomott hangulatban fog-e folytatódni, de hál' istennek, jobbra fordult a helyzet.
 Minden héten buliztunk, de tényleg, szó szerint hetente volt egy grill-, egy szüli- vagy névnapi-, egy bridzs-, vagy egy tüzijáték- összejövetel.
Minden évben rácsodálkozom arra a különleges légkörre, ami nyaranként a balatonon kialakul. Három befolyásoló tényező van, ami meghatározza a nyarak lefolyását: 1. a Bentzik villa mindig változó legénysége, 2. a Gombos klán, 3. a bélatelepi nyaralók összetétele.

1. A Bentzik- villában hétről-hétre, de sokszor napról-napra változik a bentlakók létszáma, kora és neme. Általában az alapcsapathoz (Anyu, Kinga, Nagyi, Mili és Én) csatlakoznatk különböző bővítmények. Pl. megfigyelhető, szerda délutántól kezdve erősödő hatásfokkal, anyu kedélyállapotának változása. Az első 3 napon még sajtos csirkét készít, füstölt sajttal, ("mert nem kell mindig a legolcsóbbat venni, nem?"-felkiáltással), és örömmel és élvezettel fogyasztja Kinga aktuális gasztronómiai remekművét. Szerda délutántól kezdve viszont, egyre olcsóbb és egyszerűbb kaják mellett voksol, hirtelen zavarni kezdi, ha a Kinga tejszínnel habarja be a levest, vagy, ha az olcsó margarin helyett márkás vajat használunk. Már nem dícséri agyon a Gászpáccsót, pedig addig nem zavarta, ha a Kinga vegetát használt. Na ilyenkor lehet tudni, hogy már érzi apu előszelét. Pénteken már csak egy kis natúr halfilé kerül az asztalra, szigorúan sóval és nem ételízesítővel, megmorog, amiért sokat alszom délután, és hirtelen vad takarításba kezd. Hétvégenként apuval és néha Danival bővül ki a társaság. Meglepő módon az öreggel egyszer se volt komoly összetűzésünk, persze a kutya miatt többször is megmorgott a mihez tartás végett. Amúgy rendszeresen felbukkantak még, ahogy azt már megszokhattuk, Kinga különböző rokonai, barátai és üzletfelei, mind érdekes és szokatlan emberek, furák, meg rokonszenvesek meg kibírhatatlanok egyaránt, ami éppen megadatik.
 Aztán persze minden évben jönnek a Petiék, meg nekem vmi pereputtyom (barátnők, gyerekesek, vitorlások, rajzolósok, stb) 

2.  A Gombos-klán. Hát igen, ez egy nehéz ügy. Alapjában véve kijelenthetjük, hogy imádom őket. De azt is fontos megjegyezni, hogy ezeknél bonyolultabb, kiismerhetetlenebb és változékonyabb népeket még nem láttam. Sokat változott a helyzet, amióta, hogy úgy mondjam, hozzájuk nőttem. Mert hát gyerekkoromban nem volt túl szoros a kapcsolatom velük, nagy volt a korkülönbség, egyes egyedül a Samuért rajongtam, őt viszont istenítettem és bálványoztam mindenek felett. Amióta viszont idősebb lettem (kb 16-17 éves korom óta) rájöttem, hogy a maga módján mindenki nagyon érdekes és értékes személyiség a családomban. És annyira különböző módon, hogy az egyszerűen hihetetlen. Egyetlen közös tulajdonságuk van: szeretik egymást. Mindenki mindenkit. Persze vannak konfliktusok, meg feszültségek, de melyik családban nincsenek? Ahogy öregszem, úgy kerülök egyre közelebb hozzájuk. Már elég jól belelátok a párkapcsolataikba, munkájukba, családi életükbe. A gyerekek változásai, fejlődésük egyszerűen lenyűgöző.
 De az egészben az a legjobb, hogy bármikor, bárhol, bármilyen körülmények között királyul el lehet velük lenni. Esténként élmény volt a kocogás a nőstényekkel. Olyan jól eldumáltunk, mint a legjobb barátnőimmel egy csajos talin. A strandon ugyanúgy elvagyunk, mint egy koktél mellett, vagy vakolás közben pl. ugyanannyit röhögünk, mint részegen vaddisznóvadászat közben a szomszéd kertjében. Mindegy, hogy puccos esküvő, társasozás, vagy meztelen éjszakai fürdés a Balcsiban, ezek mindig hozzák a formájukat. És mindig lehet rájuk számítani.
 Beszólnak és kiröhögnek, ha valami nem tetszik nekik, éles a nyelvük, mindenről van véleményük, amit ki is nyilvánítanak, ha kérdezted, ha nem. Ha nem vagy elég edzett, vagy olyan érzékeny vagy, mint pl. én, akkor eléggé a lelkedbe tudnak mászni. Idén pl. addig szekálták a Danit meg a Petit, amíg azok le nem vágták évek óta növesztett szakállukat. Viszont mindegy, mi a véleményük, hogy hallgatsz-e rájuk, vagy sem, bármit csinálsz, szeretnek és elfogadnak. Csak meg kell várni, hogy lekerülj a terítékről, és rászálljanak valaki másra.

3. Bélatelep. A Gombos-Bentzik klán Bélatelep második legnagyobb csoportosulása. Összesen 5 nyaraló és több, mint 60 ember. Ide tartoznak a Gombosok, Baloghok, Dörnyeiek és Bentzikek. A legnépesebb szövetség, hogy úgy mondjam, Nelly számításai szerint 70 körüli emberből és 6 nyaralóból áll. Szóval nem sokkal veszítettünk. A lényeg, hogy nem sok olyan visszatérő nyaraló van Bélatelepen, aki ne tartozna bele a 3 legnépesebb csorda közül valamelyikbe. És, ami mégjobb, hogy ez a 3 nagy csapat mind összetartozik valamilyen módon. Például apu gyerekkori legjobb barátai, jó néhány ex-csaja, az építésze, stb. mind a Pusztai-Nádaskai klánhoz tartoznak. Az Alsóbélatelepi Nemzetközi Bridzsverseny remek alkalom arra, hogy az ember átlássa a kuszaságot, hogy ki kihez tartozik. Mert én úgy vagyok vele, hogy ha látok egy ismerőst a strandon, tudom, hogy köszönnöm kell neki, de nem tudom, hogy, teszem azt, a Juliska örömében, vagy a Verőfényben, vagy a Darázsfészekben lakik-e, vagy azt, hogy hogy hívják, és hogy a Kispöff fia-e, vagy a Novák Nyúl, vagy a Pimpili veje, mert ezeket az ember nem jegyzi meg annyira.

Minden nyárnak más a hangulata, minden nyáron van valami "ÜGY", ami az összes nagy klánt érinti, ami állandó beszéd- és vitatéma. Minden nyáron megismerünk új embereket, vagy összebarátkozunk valami régi, de addig mellőzött ismerőssel. Minden évben az egyik legnagyobb esemény (a fürdőegyleti gyűlésektől eltekinve) a Bridzs-verseny, amihez, persze mindenkinek köze van. Erről az ideiről majd részletesen írok, mert igen tanulságos este volt.