Csokit majszolva ülünk a kanapén és Mozart Requiemjét hallgatjuk. Nagyon szeretem ezt az állapotot, amiben éppen vagyok: frissen zuhanyoztam, hajat mostam, ettem, ittam és be van fűtve. Most sajgó tagokkal, kellemes fáradtságba süppedten nézem az eredményt.
Napok óta szünet nélkül festek. Csak ezen a héten tizennégy kép készült el. Napközben szinte öntudatlan állapotban, kaja, pihenés és a szoba elhagyása nélkül dolgoztam. Kávén és teán kívül semmit nem vettem magamhoz, majd amikor délután 4kor megszólalt a telómon az ébresztés, szétfoszlott a köd, és rájöttem, hogy fáj a hólyagom, annyira kell pisilnem, reszketek az éhségtől, az ujjaim merevek a hidegtől, szemem és hátam sajog a fáradtságtól. (Ilyenkor úgy szoktam érezni magam, mint amikor a Harry Potterben jönnek a dementorok és kiszívják az erőt az emberekből, és ezen az állapoton csak a csokoládé segíthet.)
Szóval elégedett vagyok, bár még korántsem végeztem mindennel, amivel akartam, de szerintem meglesz az még hétfőig. Kell még egy-két miniatúra, holnap meg gyerekvigyázás közben anyagot gyűjtök Harald Szeemannról és az 5. kasseli Documentáról. Az van ugyanis, hogy a munkákat kedden kéne bemutatnom, Szeemannról meg szerdán kéne előadást tartanom festészeti ismeretek órán a könyvtárban. De mivel mi kedd reggel dobbantunk Bautzenbe, kénytelen leszek hétfőn becipelni a képeket, az előadás problémára meg azt találtam ki, hogy felveszem videóra, elküldöm az Emesének (a tanseg) és megkérem, hogy nyomja be a laptopján. Még nem tudom, hogy erre a megoldásra rábólintanak-e, de szerintem, ha jó anyagot állítok össze, nem lehet kifogásuk ellene... remélem....
Nagyon várom már az utazást, nemcsak azért, mert végre eltöltünk együtt egy kis időt a Danival, hanem mert nagyon szeretem Németországot. Szeretem a németeket, a tájat, a nyelvet. Amikor kint éltünk, iszonyatosan vágytam haza a családomhoz, a barátaimhoz, de be kell vallanom, amióta itthon vagyunk, boldogabb vagyok ugyan, mégis hiányzik az az ország.
Nyáron semmi kedvem sem volt kimenni, otthagyni a Balatont, a Gombosokat, a Bentzik villát, de amikor úton voltunk, már egyáltalán nem bántam.
Szeretek vezetni az autópályán, szeretem, ha a Dani meg a Mili ott alszanak mögöttem a kocsiban, miközben halkan duruzsol a zene és én csak nyomom a gázt és az autó falja a kilómétereket.
Mindig megdobban a szívem, amikor megérkezik az sms, ami figyelmeztet, váltsak roamingra, és a rádió zsizsegni kezd, majd átvált egy német nyelvű adóra.
Ha meghallok egy szép hangú pasit németül beszélni, rögtön olvadok, nem tehetek róla, ez a gyengém. Szeretem a német tévét, sokkal érdekesebb műsorok vannak, mint itthon. Szeretem a német szinkronos filmeket, valahogy kevésbé tűnnek unalmasnak (lehet, hogy azért, mert ezekre jobban koncentrálok), szeretem a jó német számokat, a német kajákat, a finom, sűrű söröket és a tömör, aranyszínű, édes sajttortát. És imádom az érzést, hogy egy idegen nép kultúráját, szokásait, nyelvét megismertem, elsajátítottam, és megértem, és hogy még gondolkodnom sem kell, vajon mit is mondtak, mit jelenthet, mert már a zsigereimben van és anélkül, hogy az agyam lefordítaná magyarra, tudom, miről van szó. Ez a legbámulatosab és a legélvezetesebb számomra. Remélem, ez sosem múlik el, sőt, remélem, ez még más nyelvekkel is így lesz majd.
És remélem, hogy a gyerekeim is így lesznek ezzel.
2015. február 27., péntek
2015. február 23., hétfő
Álomország
Világ életemben mindig voltak visszatérő álmaim. Időszakosan jelentkeznek, két-három hónapig elő-előjönnek, aztán jön a következő. A sztori mindig váltzozik, de a téma, ami körül zajlanak az események, mindig ugyan az.
Ilyen téma volt: a budakeszi úti nagy ház,
a más pasi a férjem, de tudom, hogy vmi nem stimmel,
a kiugrott az autóból a macskám és én nem érem utol,
a változó dögös híres ember halálosan belémszeret, mert olyan különlegesnek tart
a tudok kungfuzni
a tudok repülni
a tudok varázsolni
a bűnöző vagyok
és még napestig sorolhatnám. Mit akarok mondani.... az aktuális visszatérő álom Amerika. Mostanában elég sokat foglalkoztat az utazás gondolata, részint az Erasmus miatt, részint, mert 2008 óta nem voltam külföldön (Németországon kívül, de az nem számít) és már nagyon, de nagyon, de nagyon hiányzik.
Sokszor beszélgetünk erről a Danival is, meg én is rengeteget álmodozom, hogy mi lehetne a következő úticél. Eddig mindig azt terveztem, hogy Spanyolországba vagy Olaszországba, Provanszba, vagy egyéb, európai mediterrán vidélre mennék legszívesebben. A második helyen Ázsia volt, Japán, Kína, India, Tibet.... Amerika valahol a sor legvégén kullogott.
Most ez valahogy teljesen megváltozott. Amikor a nagymamáék legutóbb idejöttek, kikerestem gúgülörtön lék vakammát, ahol laknak. Nézegettem a szrít vjúvot, a pálmákat, a tavat, a széles utakat, a szokatlan növényeket. Aztán megnéztem a hozzájuk legközelebb eső tengerparti szakaszt, a legközelebbi nemzeti parkokat, látványosságokat. Nem vagyok elájulva a helytől, nem mondanám különleges szépségű vidéknek. De egyszerűen teljesen elvarázsolt, hogy ott minden annyira különbözik az általam megszokottól. Persze, tudom, Ázsia is teljesen más, és nagyon szívesen végig is járnám az egészet... De Amerika annyira fura. Van egy iparművész, akit követek fb-on, ő új-mexikói. Rendszeresen postol képeket a sétáiról, a környékről, a házról, ahol lakik. Megnéztem, új-mexikó egy nagy, kopár, szürke, poros hely. De engem mégis annyira vonz, hogy az hihetetlen. Lehet, hogy O'keefe miatt (ő az új kedvenc festőm), lehet, hogy ezek miatt a fotók miatt, nem tudom. Aztán mentem még délebbre is a sztrítvjúvval, Mexikó, a latino országok, és Kuba. Teljesen oda vagyok Kubáért. És aztán még ott van Brazília, Venezuela, Argentína... Nem értem, mi ez a hirtelen lelkesedés nálam. Sose érdekeltek ezek a helyek eddig. Most meg már álmomban is folyton itt járok.
Ja igen, álom... azt kezdtem el mesélni, hogy a szezonális visszatérő álmom Amerika. Egyszer az volt, hogy megyek meglátogatni a nagymamáékat, egyedül, család nélkül, és New Yorkban száll le a gépem. Viszont onnan még el kell jutni Észak Karolinába, szóval fogok is egy taxit, és mondom a sofőrnek, hogy vigyen Csikágóba. Nem tudom, miért pont oda, ne kérdezzétek, biztos valami olyasmi volt, hogy onnan megy a repülő Wilmingtonba, vagy valami hasonló. Minden esetre mondja nekem a csávó, hogy az drága lesz, ugye tudom? Mire én, hogy persze, tudom, nem izguljon, van nálam pénz. Amíg a taxis ledumálta az adóvevőjén a dolgot a központtal, én odamentem az autómatához pénzt felvenni, közben felhívtam a Danit, és mondtam neki, hogy te figyu ,ez egy kicsit húzos összeg lesz, de máshogy nem lehet megoldani. Mondta, hogy ne aggódjak, mert ő már tudja, hogy nem lesz vészes a dolog. Kicsit se furcsáltam, mondtam oké, és letettem. Aztán egy rövid intermezzo következett, mert megismerkedtem egy kint élő magyar családdal, akik elég amerikaiasak voltak, és nagyon őőő szokatlanok, utánna mentem vissza a taxihoz, ahol kiderült, hogy a sofőr átváltozott Danivá, én meg röhécseltem magamban, hogy milyen béna álom ez, de nem baj, mert így legalább ingyen lesz a fuvar. A magyar család végig mögöttünk jött egy lakóautóban és arról faggattak, hogy miért hagytam abba hét év után a zongorázást.
A legutóbbi álmomban pedig a brazíliai dédnagynénikém szervezett családi találkozót a nagymamámékhoz, még a repülőjegyet és a hotelt is ő fizette mindenkinek. Már egy pár korábbi álmomban lejátszódott maga az odaút (egyszer pl. menetrend szerinti repülőszőnyeggel tettem meg az utat a Valival NYC-től Dallasig, egy másik alkalommal pedig elefánt háton keltünk át a lék wakkamai mocsárvidéken), úgyhogy most már csak maga a "buli" volt hátra. Kábé olyan hangulat uralkodott a házban, (ami ugyanúgy nézett ki, mint a füredi utcai villa) mint a Béla bácsi németországi temetésén, ami mellesleg meglepően kedélyes volt. Mindenféle fura Gyuricza meg Béluska rokon volt jelen, akiket életemben nem láttam még, de a Kinga mindegyiknek tudta a nevét, hogy kinek a kicsodája és mennyi pénze van, és anyuval azon vihorásztak, hogy ez meg az az agg rokon mennyire hülyén viselkedik már megint. Engem a nagymama elküldött a strandra a Vali Jeepjével, hogy szedjem össze a Lindát meg az Andreast (távoli unokatesóink, akik Németországban nőttek fel), mert nemsokára kezdődik a beszéd. Kicsit aggódtam, hogy a Nelly majd hogy érteti meg magát a sok külföldiül beszélő idegennel, akikhez neki semmi köze nincs, és csak azért jött velünk, hogy meglátogassa az Orsit, aki éppen arrafelé bébiszitterkedik, de aztán láttam, hogy már nagyban főzni tanítja a szakácsnőt, úghyogy megnyugodtam és mentem a dolgomra.
A parton a Mili és a Cili éppen lék wakkamai aligátorokat etettek száraz kenyérrel, én meg ugy gondoltam, hogy ha már ugyis nálam van az autó, akkor nyugodtan elmehetek megnézni a Wilmingtoni Egyetem művészeti karát, senkinek nem fog feltűnni, ha egy-két napig nem vagyok ott. Elég nagy katyvasz volt az egész, de arra kifejezetten emlékszem, hogy mennyire élveztem a dolgot. Azt, hogy teljesen máshol voltam, mint itt. Néha elkap a vágy, mint a Csokoládéban a csajt, hogy üljek fel a legközelebbi buszra/vonatra/repülőre, ne törődjek pénzzel, gyerekkel, férjel, csak menjek és lássak világot. Olyan erős ez a késztetés, hogy isten bizony, néha le kell hülyéznem magam, hogy észhez térjek. Gondolom, ha néha kimozdulnánk Pest megyéből, elmúlnának a rohamok. Bár asszem, ez öröklődő lehet, hiszen volt már példa ilyenre a családban.
U.i.: a kedvenc ismétlődő álmom, ami már évek óta minden tavasszal előjön, a jéghegyes. Apuéknál a kert végében "locsolásos technikával" jéghegyeket "tenyésztek", hízlalok eladásra. Ezt mindig annyira élvezem, hogy kifejezetten várom, mikor tölthetek megint egy éjszakát jéghegytenyésztéssel.
Ilyen téma volt: a budakeszi úti nagy ház,
a más pasi a férjem, de tudom, hogy vmi nem stimmel,
a kiugrott az autóból a macskám és én nem érem utol,
a változó dögös híres ember halálosan belémszeret, mert olyan különlegesnek tart
a tudok kungfuzni
a tudok repülni
a tudok varázsolni
a bűnöző vagyok
és még napestig sorolhatnám. Mit akarok mondani.... az aktuális visszatérő álom Amerika. Mostanában elég sokat foglalkoztat az utazás gondolata, részint az Erasmus miatt, részint, mert 2008 óta nem voltam külföldön (Németországon kívül, de az nem számít) és már nagyon, de nagyon, de nagyon hiányzik.
Sokszor beszélgetünk erről a Danival is, meg én is rengeteget álmodozom, hogy mi lehetne a következő úticél. Eddig mindig azt terveztem, hogy Spanyolországba vagy Olaszországba, Provanszba, vagy egyéb, európai mediterrán vidélre mennék legszívesebben. A második helyen Ázsia volt, Japán, Kína, India, Tibet.... Amerika valahol a sor legvégén kullogott.
Most ez valahogy teljesen megváltozott. Amikor a nagymamáék legutóbb idejöttek, kikerestem gúgülörtön lék vakammát, ahol laknak. Nézegettem a szrít vjúvot, a pálmákat, a tavat, a széles utakat, a szokatlan növényeket. Aztán megnéztem a hozzájuk legközelebb eső tengerparti szakaszt, a legközelebbi nemzeti parkokat, látványosságokat. Nem vagyok elájulva a helytől, nem mondanám különleges szépségű vidéknek. De egyszerűen teljesen elvarázsolt, hogy ott minden annyira különbözik az általam megszokottól. Persze, tudom, Ázsia is teljesen más, és nagyon szívesen végig is járnám az egészet... De Amerika annyira fura. Van egy iparművész, akit követek fb-on, ő új-mexikói. Rendszeresen postol képeket a sétáiról, a környékről, a házról, ahol lakik. Megnéztem, új-mexikó egy nagy, kopár, szürke, poros hely. De engem mégis annyira vonz, hogy az hihetetlen. Lehet, hogy O'keefe miatt (ő az új kedvenc festőm), lehet, hogy ezek miatt a fotók miatt, nem tudom. Aztán mentem még délebbre is a sztrítvjúvval, Mexikó, a latino országok, és Kuba. Teljesen oda vagyok Kubáért. És aztán még ott van Brazília, Venezuela, Argentína... Nem értem, mi ez a hirtelen lelkesedés nálam. Sose érdekeltek ezek a helyek eddig. Most meg már álmomban is folyton itt járok.
Ja igen, álom... azt kezdtem el mesélni, hogy a szezonális visszatérő álmom Amerika. Egyszer az volt, hogy megyek meglátogatni a nagymamáékat, egyedül, család nélkül, és New Yorkban száll le a gépem. Viszont onnan még el kell jutni Észak Karolinába, szóval fogok is egy taxit, és mondom a sofőrnek, hogy vigyen Csikágóba. Nem tudom, miért pont oda, ne kérdezzétek, biztos valami olyasmi volt, hogy onnan megy a repülő Wilmingtonba, vagy valami hasonló. Minden esetre mondja nekem a csávó, hogy az drága lesz, ugye tudom? Mire én, hogy persze, tudom, nem izguljon, van nálam pénz. Amíg a taxis ledumálta az adóvevőjén a dolgot a központtal, én odamentem az autómatához pénzt felvenni, közben felhívtam a Danit, és mondtam neki, hogy te figyu ,ez egy kicsit húzos összeg lesz, de máshogy nem lehet megoldani. Mondta, hogy ne aggódjak, mert ő már tudja, hogy nem lesz vészes a dolog. Kicsit se furcsáltam, mondtam oké, és letettem. Aztán egy rövid intermezzo következett, mert megismerkedtem egy kint élő magyar családdal, akik elég amerikaiasak voltak, és nagyon őőő szokatlanok, utánna mentem vissza a taxihoz, ahol kiderült, hogy a sofőr átváltozott Danivá, én meg röhécseltem magamban, hogy milyen béna álom ez, de nem baj, mert így legalább ingyen lesz a fuvar. A magyar család végig mögöttünk jött egy lakóautóban és arról faggattak, hogy miért hagytam abba hét év után a zongorázást.
A legutóbbi álmomban pedig a brazíliai dédnagynénikém szervezett családi találkozót a nagymamámékhoz, még a repülőjegyet és a hotelt is ő fizette mindenkinek. Már egy pár korábbi álmomban lejátszódott maga az odaút (egyszer pl. menetrend szerinti repülőszőnyeggel tettem meg az utat a Valival NYC-től Dallasig, egy másik alkalommal pedig elefánt háton keltünk át a lék wakkamai mocsárvidéken), úgyhogy most már csak maga a "buli" volt hátra. Kábé olyan hangulat uralkodott a házban, (ami ugyanúgy nézett ki, mint a füredi utcai villa) mint a Béla bácsi németországi temetésén, ami mellesleg meglepően kedélyes volt. Mindenféle fura Gyuricza meg Béluska rokon volt jelen, akiket életemben nem láttam még, de a Kinga mindegyiknek tudta a nevét, hogy kinek a kicsodája és mennyi pénze van, és anyuval azon vihorásztak, hogy ez meg az az agg rokon mennyire hülyén viselkedik már megint. Engem a nagymama elküldött a strandra a Vali Jeepjével, hogy szedjem össze a Lindát meg az Andreast (távoli unokatesóink, akik Németországban nőttek fel), mert nemsokára kezdődik a beszéd. Kicsit aggódtam, hogy a Nelly majd hogy érteti meg magát a sok külföldiül beszélő idegennel, akikhez neki semmi köze nincs, és csak azért jött velünk, hogy meglátogassa az Orsit, aki éppen arrafelé bébiszitterkedik, de aztán láttam, hogy már nagyban főzni tanítja a szakácsnőt, úghyogy megnyugodtam és mentem a dolgomra.
A parton a Mili és a Cili éppen lék wakkamai aligátorokat etettek száraz kenyérrel, én meg ugy gondoltam, hogy ha már ugyis nálam van az autó, akkor nyugodtan elmehetek megnézni a Wilmingtoni Egyetem művészeti karát, senkinek nem fog feltűnni, ha egy-két napig nem vagyok ott. Elég nagy katyvasz volt az egész, de arra kifejezetten emlékszem, hogy mennyire élveztem a dolgot. Azt, hogy teljesen máshol voltam, mint itt. Néha elkap a vágy, mint a Csokoládéban a csajt, hogy üljek fel a legközelebbi buszra/vonatra/repülőre, ne törődjek pénzzel, gyerekkel, férjel, csak menjek és lássak világot. Olyan erős ez a késztetés, hogy isten bizony, néha le kell hülyéznem magam, hogy észhez térjek. Gondolom, ha néha kimozdulnánk Pest megyéből, elmúlnának a rohamok. Bár asszem, ez öröklődő lehet, hiszen volt már példa ilyenre a családban.
U.i.: a kedvenc ismétlődő álmom, ami már évek óta minden tavasszal előjön, a jéghegyes. Apuéknál a kert végében "locsolásos technikával" jéghegyeket "tenyésztek", hízlalok eladásra. Ezt mindig annyira élvezem, hogy kifejezetten várom, mikor tölthetek megint egy éjszakát jéghegytenyésztéssel.
2015. február 16., hétfő
Hektikusan indult a reggel, vagy, mondjuk inkább úgy, hektikusan folytatódott a tegnap este. Éjfél körül még nagyban festettem és vagdostam Mili Fogatlan sárkány jelmezét, ma meg már reggel 6kor fent voltam és elvégeztem az utolsó simításokat. Persze a gyerek is pont most kelt nehezen, máskor ovi időben már 7körül kukorékol, máma alig bírtam kirobbantani az ágyból 8 körül. Gyorsam méretre vagdostam a gumikat, megvolt a főpróba, megkajáltattam, aztán spuriztunk. Levegőt még mindig nem kapok rendesen, úgyhogy útközben fújtatva hívtam fel a rendelőt, hogy a Vali néni írja meg a Mili ovis igazolását. Ekkor volt 10 perccel 9 előtt. Úgy terveztem, hogy a 9:10-essel megyek a műterembe, azzal símán beérnék 10körül.
Jól meg voltunk pakolva, lassan haladtunk. Én a jelmezt vittem, egy kiló mazsolát meg a Mili dögeit, ő meg az ovis ágyneműt meg a tornacuccát. 9 előtt egy-két perccel berobbantunk a rendelőbe, de a papír nem volt még kész, sebaj, visszajövök, miután leadtam a kölköt. Jó, irány az ovi. 9kor elvileg zárják a kapukat, szóval szedtük a lábunkat, szerencsére egy saroknyira van az orvostól, így odaértünk időben. Az átöltözés sem ment zökkenőmentesen, mert már 3 hete nem voltunk bent, eléggé kijöttünk a rutinból, meg először az összes havernak köszönni kellet, kitárgyalni, ki minek öltözött, honnan van a jelmez, milyen menő, hogy a Mili bárányhimlős volt, ők is akarnak, és persze arra sem volt jobb időpont, hogy közölje az ovónővel, a Szemi tegnap kakit evett a tóparton.
Én meg sürgettem és vetkőztettem és leültettem és ráadtam és felállítottam és megfésültem és meghúztam és elszakadt a hajgumi, de volt másik, és ő nyafogott, mert nemjóazálarcmertnyomjaazorromat, én meg mondtam, hogy akkornefordítvaveddfel, és persze jött az ovónő, hogy holazigazolás, én meg izzadtam már a végén, mert 9 óra 8 volt, de rohantam és megszereztem az papírt,és láttam, visszafelé az úton az oviba, hogy már nagyon sokan állnak a buszmegállóban. Berohantam, leadtam, sprinteltem kifelé az utcára, akkor eszembe jutott, hogy az öltözőben hagytam a hátizsákom. Visszamentem, de nem volt ott. Na akkor leesett, hogy egyáltalán nem is hoztam magammal. Benne a bérletem, pénztárcám, belépőkártyám, a vázlataim.
Elcsigázottan battyogtam hazafelé a napsütésben, a madárdalban, a retkes busz 9:16kor húzott el mellettem, én meg még puszit se adtam a nagy rohanásban a lányomnak.
Itthon egyenesen az ágyba mentem, fejemre húztam a paplant és aludtam 1-ig. Kaja után kivittem a Szemit sétálni, hoztam magammal a fényképezőgépem, és olyan élvezetes két órát töltöttünk el így hármasban, hogy csak na.
Meleg volt, madrádal, tavasz szag, ami még a taknyomon is átszűrődött, enyhe szellő, sehol egy ember az egész környéken. Kimentünk a rétre a szénaboglyák közé, le a patakpartra, vissza a kis tóhoz, aztán le a nádason át a legelődomb lábához, vissza a patakparton a Vadrózsa utcába, végül haza.
Annyira szép volt, annyira fényes! Hosszú, éles árnyékok a földön, ritmikusan, mintha valami kotta lenne, sziporkázó kék égbolt, sehol egy felhő, élénkzöld mohaszőnyeg, szőke nád, sárga napsugarak. Még tél van és mégis rengeteg, élénk szín!
Bárcsak így maradna, bár jönne a tavasz!
Most már elmúlt 4 óra, de a munkának még mindig nem ültem neki, pedig azért maradtam itthon, hogy megírhassam a Csontváry esszét. Még ma el kell küldenem a tanárnőnek, holnap az évfolyam előtt előadást kell tartanom belőle. Úgyhogy most ellenállok a csábításnak, és nem kezdem el megformázgatni a fotókat, majd csak este.
Jól meg voltunk pakolva, lassan haladtunk. Én a jelmezt vittem, egy kiló mazsolát meg a Mili dögeit, ő meg az ovis ágyneműt meg a tornacuccát. 9 előtt egy-két perccel berobbantunk a rendelőbe, de a papír nem volt még kész, sebaj, visszajövök, miután leadtam a kölköt. Jó, irány az ovi. 9kor elvileg zárják a kapukat, szóval szedtük a lábunkat, szerencsére egy saroknyira van az orvostól, így odaértünk időben. Az átöltözés sem ment zökkenőmentesen, mert már 3 hete nem voltunk bent, eléggé kijöttünk a rutinból, meg először az összes havernak köszönni kellet, kitárgyalni, ki minek öltözött, honnan van a jelmez, milyen menő, hogy a Mili bárányhimlős volt, ők is akarnak, és persze arra sem volt jobb időpont, hogy közölje az ovónővel, a Szemi tegnap kakit evett a tóparton.
Én meg sürgettem és vetkőztettem és leültettem és ráadtam és felállítottam és megfésültem és meghúztam és elszakadt a hajgumi, de volt másik, és ő nyafogott, mert nemjóazálarcmertnyomjaazorromat, én meg mondtam, hogy akkornefordítvaveddfel, és persze jött az ovónő, hogy holazigazolás, én meg izzadtam már a végén, mert 9 óra 8 volt, de rohantam és megszereztem az papírt,és láttam, visszafelé az úton az oviba, hogy már nagyon sokan állnak a buszmegállóban. Berohantam, leadtam, sprinteltem kifelé az utcára, akkor eszembe jutott, hogy az öltözőben hagytam a hátizsákom. Visszamentem, de nem volt ott. Na akkor leesett, hogy egyáltalán nem is hoztam magammal. Benne a bérletem, pénztárcám, belépőkártyám, a vázlataim.
Elcsigázottan battyogtam hazafelé a napsütésben, a madárdalban, a retkes busz 9:16kor húzott el mellettem, én meg még puszit se adtam a nagy rohanásban a lányomnak.
Itthon egyenesen az ágyba mentem, fejemre húztam a paplant és aludtam 1-ig. Kaja után kivittem a Szemit sétálni, hoztam magammal a fényképezőgépem, és olyan élvezetes két órát töltöttünk el így hármasban, hogy csak na.
Meleg volt, madrádal, tavasz szag, ami még a taknyomon is átszűrődött, enyhe szellő, sehol egy ember az egész környéken. Kimentünk a rétre a szénaboglyák közé, le a patakpartra, vissza a kis tóhoz, aztán le a nádason át a legelődomb lábához, vissza a patakparton a Vadrózsa utcába, végül haza.
Annyira szép volt, annyira fényes! Hosszú, éles árnyékok a földön, ritmikusan, mintha valami kotta lenne, sziporkázó kék égbolt, sehol egy felhő, élénkzöld mohaszőnyeg, szőke nád, sárga napsugarak. Még tél van és mégis rengeteg, élénk szín!
Bárcsak így maradna, bár jönne a tavasz!
Most már elmúlt 4 óra, de a munkának még mindig nem ültem neki, pedig azért maradtam itthon, hogy megírhassam a Csontváry esszét. Még ma el kell küldenem a tanárnőnek, holnap az évfolyam előtt előadást kell tartanom belőle. Úgyhogy most ellenállok a csábításnak, és nem kezdem el megformázgatni a fotókat, majd csak este.
2015. február 13., péntek
Szörcs
Azt találtam ki, hogy amíg itthon vagyok betegen, elolvasok egy csomó cikket, fordítom még egy kicsit az Athos-hegyi festők kézikönyvét, megpróbálkozom az angol Harry Potterrel, és kivégzem a Ken Folett sorozatot.
Hát ehhez képest a szememet kábé még nyitva tartani is alig tudom, az éjszakákat átköhögöm, a nappalokat nyálcsorgatva átbambulom. Ma voltunk kint kábé másfél órát a napsütésben, megfuttattuk Szemikét a tó körül. Mili persze nagyon élvezte a dolgot, szénaboglyát másztak, kergetőztek, pocsolyába ugráltak, én meg bandukoltam mögöttük komótosan, néha slájmot hörögtem föl és lihegtem, krákogtam és taknyoltam. Az utolsó métereket már kúszva tettem meg, csillogó nyálkacsíkot húzva magam után.
Hát ehhez képest a szememet kábé még nyitva tartani is alig tudom, az éjszakákat átköhögöm, a nappalokat nyálcsorgatva átbambulom. Ma voltunk kint kábé másfél órát a napsütésben, megfuttattuk Szemikét a tó körül. Mili persze nagyon élvezte a dolgot, szénaboglyát másztak, kergetőztek, pocsolyába ugráltak, én meg bandukoltam mögöttük komótosan, néha slájmot hörögtem föl és lihegtem, krákogtam és taknyoltam. Az utolsó métereket már kúszva tettem meg, csillogó nyálkacsíkot húzva magam után.
2015. február 11., szerda
Ezt Sárika hogy élvezné!
Néha arra szoktam gondolni, amikor ezt, vagy azt csinálok, hogy ez most a gyerek/tini énemnek mennyire tetszene. 18 éven át vágytam felnőtt lenni. Jobban mondva, amikor kicsi voltam, mindig annyi idős akartam lenni, mint a Samu, mert az menő. Aztán elkezdtem álmodozni arról, hogy mit csinálnék, ha felnőtt volnék.
Nemrég ültünk a barátnőimmel az autóban, és arról tanácskoztunk, hogy hova menjünk először: kajálni, moziba vagy koktélozni? Na ezt imádta volna a kicsi Sári. Tisztán emlékszem, egyszer ültem a Budajenői Általános Iskola tornatermében, és vártam, hogy elkezdődjön a színjátszó szakkör. Bámultam ki az ablakon, és arról álmodoztam, hogy egyszer majd, ha nagy leszek és gazdag, akkor majd oda megyek, akkor és akivel én akarok. Elképzeltem, ahogy beülök a barátaimmal egy Fehér Ford Fiestába ( Kacsáéknak volt ilyen autója, ami limuzinnak tűnt a mi kétütemű wartburgunghoz képest), csak úgy, mert éppen kedvünk szottyant, és nagy komolyan arról tárgyalunk, hogy hová menjünk felnőttes dolgokat csinálni.
Hát, gazdag nem lettem, (még- de csak idő kérdése), a mozit is a Zsófiék fizették, viszont Sárika nagyon boldog volt.
És ugyanezt érzem nagyon sok más, hétköznapi helyzetben: amikor karácsonyi ajándékot vásárolok, egyedül sétálok a nagykörúton, nagy hátizsákkal vonatra szállok, szorongva ülök a repülőn, átugrom a patikába autóval, kihörpintem a szilvabort a kínainál, megcsókolom a férjem, koccintok a Gergővel a Balatonon, rég nem látott anyámmal telefonálok, vagy éppen a lehetséges Erasmus országok között válogatok. És amikor ötvenedjére is mégegyszerutoljára fölveszem a régi, elnyűtt pulcsimat, mert jójaznemkellmégújat venni, meg amikor félévig halogatom, hogy új cipőt vegyek, mert annyi minden másra kell a pénz, akkor is ugyanezt érzem. Tinikoromban kifejezettem készültem rá, hogy majd milyen jó lesz saját erőből előteremteni a pénzt, és majd az elején biztos nehéz lesz, de hát annak így KELL lennie.
Annyi mindenre vágytam korábban, ami ma már teljesen evidens. De, ha arra gondolok, hogy ezt Sárika hogy élvezné, és, hogy valójában én is mennyire élvezem az egészet, rájövök, hogy minden úgy van jól, ahogyan most van.
U.i: Ti nem csináltatok még olyat, hogy egyszer csak megálltatok egy pillanatra, és azt mondtátok magatokban: most most van, ebben a pillanatban. És amikor később lesz, egy másik most most van pillanatomban emlékezni fogok rá, hogy most is pont most volt.
Vagy fordítva, pl.: Hétfőn túl leszek a szülésen, akkor most lesz, és majd eszembe fog jutni, hogy most, amikor ezt gondolom, ebben a pillanatban is most volt.
Nekem rengeteg ilyen pillanatom van egész életemből, és mindegyik nagyon emlékezetes. Sokkal élesebb képek, mint a többi. Egészen elbűvöl mind a mai napig.
Nemrég ültünk a barátnőimmel az autóban, és arról tanácskoztunk, hogy hova menjünk először: kajálni, moziba vagy koktélozni? Na ezt imádta volna a kicsi Sári. Tisztán emlékszem, egyszer ültem a Budajenői Általános Iskola tornatermében, és vártam, hogy elkezdődjön a színjátszó szakkör. Bámultam ki az ablakon, és arról álmodoztam, hogy egyszer majd, ha nagy leszek és gazdag, akkor majd oda megyek, akkor és akivel én akarok. Elképzeltem, ahogy beülök a barátaimmal egy Fehér Ford Fiestába ( Kacsáéknak volt ilyen autója, ami limuzinnak tűnt a mi kétütemű wartburgunghoz képest), csak úgy, mert éppen kedvünk szottyant, és nagy komolyan arról tárgyalunk, hogy hová menjünk felnőttes dolgokat csinálni.
Hát, gazdag nem lettem, (még- de csak idő kérdése), a mozit is a Zsófiék fizették, viszont Sárika nagyon boldog volt.
És ugyanezt érzem nagyon sok más, hétköznapi helyzetben: amikor karácsonyi ajándékot vásárolok, egyedül sétálok a nagykörúton, nagy hátizsákkal vonatra szállok, szorongva ülök a repülőn, átugrom a patikába autóval, kihörpintem a szilvabort a kínainál, megcsókolom a férjem, koccintok a Gergővel a Balatonon, rég nem látott anyámmal telefonálok, vagy éppen a lehetséges Erasmus országok között válogatok. És amikor ötvenedjére is mégegyszerutoljára fölveszem a régi, elnyűtt pulcsimat, mert jójaznemkellmégújat venni, meg amikor félévig halogatom, hogy új cipőt vegyek, mert annyi minden másra kell a pénz, akkor is ugyanezt érzem. Tinikoromban kifejezettem készültem rá, hogy majd milyen jó lesz saját erőből előteremteni a pénzt, és majd az elején biztos nehéz lesz, de hát annak így KELL lennie.
Annyi mindenre vágytam korábban, ami ma már teljesen evidens. De, ha arra gondolok, hogy ezt Sárika hogy élvezné, és, hogy valójában én is mennyire élvezem az egészet, rájövök, hogy minden úgy van jól, ahogyan most van.
U.i: Ti nem csináltatok még olyat, hogy egyszer csak megálltatok egy pillanatra, és azt mondtátok magatokban: most most van, ebben a pillanatban. És amikor később lesz, egy másik most most van pillanatomban emlékezni fogok rá, hogy most is pont most volt.
Vagy fordítva, pl.: Hétfőn túl leszek a szülésen, akkor most lesz, és majd eszembe fog jutni, hogy most, amikor ezt gondolom, ebben a pillanatban is most volt.
Nekem rengeteg ilyen pillanatom van egész életemből, és mindegyik nagyon emlékezetes. Sokkal élesebb képek, mint a többi. Egészen elbűvöl mind a mai napig.
2015. február 10., kedd
Marci
-Képzeld, anya, ma próbáltam megtanítani Opát barbi babázni, de nem sikerült!
Ezzel fogadott, amikor hazafelé jövet bementem érte apuékhoz. Ellógtam a mai anatómiát, mert már a délelőtti műtermi gyakot meg utánna a bevművtörit is alig bírtam ki. Iszonyatos fül,- és torokfájás jött rám, de már tegnap éreztem, hogy valami nincs rendben: olyan volt, mintha valaki jól összevert volna, annyira fájt minden tagom. Szóval elért engem is az influenza. Már átzongorázott az egész családon, egészen elégedett vagyok magammal, hogy leaglább eddig megúsztam. Most viszont szaaaaar...
Iszonyatosan rossz kedvem volt egész nap, ami a kórtól csak fokozódott. Nem szoktam kimutatni a hangulat- ingadozásaimat a suliban, próbálom leplezni, mert tudom, milyen kibírhatatlan, de ma nem sikerült. Minden és mindenki bosszantott, a legkisebb beszólástól is ingerült lettem, rámorogtam az emberekre, szenvedtem ezerrel. Nem lenne szabad magammal hurcibálnom az itthoni gondjaimat a műterembe, azzal magamnak is meg másoknak is csak nyűgöt keltek, vagy mi.
Minden annyival jobb lenne, ha végre jönne a tavasz, a jó idő!
Nagyon jó dolog a fával fűtés, hangulatos, gyors, ingyen van (a kertünk felét aprításra váró faanyag tölti be, a másik felét a kivágott óriási ezüstfenyő- isten nyugosztalja!), de azért be kell látnom, hogy iszonyatos macera. Dani jó előre felvágott egy nagy mennyiséget, hogy amíg ő nincs itthon, nekem ne kelljen a vagdosással szenvedni. Ő viszont egy fél napig csinálta a fagyban, a hóesésben, influenzásan. A fa nagy része nem száraz, lévén, ugye, a kertből gyün. Ergó nehezen gyullad. Legalább egy félórás szeánsz minden nap, mire sikerül begyújtanom. És akkor még nincs meleg. Figyelni kell, hogy ne aludjon ki, folyamatosan rakni a tüzet, pucolni a kandallót, hamut söprögetn, versenyt kergetni a kutyával a fából kimászó csúszómászókat.
Apropó kutya... tök jó, aranyos, cuki, inteligens, imádom. De szabályosan úszunk a pisiben. Az új fűzöld ikeás szőnyegem volt az első áldozat. Aztán a pincefedő Osb lap. Na az szabályosan hullámosra ázott. És a kanapé... a gyönyörű, meggypiros kanapém!
Próbálkoztunk kutyapelenkával (neem, nem a seggén van, hanem a földre kell teríteni, és akkor a dög elvileg arra pisil), de annyit veszekedtünk vele, hogy a kis hülye már semmire nem hajlandó odacsurizni, amin meglátszik a folt. Hiába visszük ki hébe- hóba (szó szerint) sétálni, még túl pici, ahhoz, hogy kibírja addig.
És a pisi csak egy dolog. Reggelente lejövök a finom, meleg, álomszagú tetőtérből pisilni. Idelent hideg van, doh szag a nedves tüzelőfától, kutyaszag, pisiszag, kakaszag és káosz. Minden egyes reggelemet romeltakarítással kezdem. Mert amíg mi fönt vagyunk, a kis köcsög bármilyen rejtekhelyről elővarázsolja az összes sáros, latyakos cipőnket, a fákat széthordja és szétrágja, legtöbbször a kanapén és a szőnyegen, persze. Mintha legalábbis egy hóddal laknánk együtt.... De vendettát folytat például a Mili véletlenül ottfelejtett játékai, a vizespalackok (teli és üres), minden nemű papír és karton, valamint a ruhaneműk ellen. Tegnap megette a kötött sapkámról a pompont. Amiért viszont tényleg megharagudtam, azok a miniatúráim voltak. Fölpakoltam őket a Samutól örökölt számítógépes szekrény legtetejére. Becsomagoltam őket konyhapapírba, így raktam be egy festékes dobozba, majd az egészet betekertem egy nejlonzsákba. Végül álcának ráraktam egy kupac gumikesztyűt.
Erre ma délután, amikor hazatántorogtam, nem volt elég, hogy hideg volt és büdös, de azt is kellett tapasztalnom, hogy az állatnak kék a nyelve. Rögtön tudtam, mi történt. Nem hiszem, hogy az anilin festék nagyon mérgező lenne, pláne, hogy a miniatúrákon nem fér el túl nagy mennyiség belőle, de szép, élénk színe van, ráadásul nem lehet kimosni semmiből. A kutya meg ugye nyáladzik. Így aztán azon felül, hogy kezdhetem előről majdnem egy hónap kemény munkáját, bele is kell törődnőm, hogy a meggypiros kanapé nem meggypiros többé.
Ha jönne a tavasz, a jó idő, úgy kipenderíteném a kis férget a házból, hogy a lába se érné a földet. Odakint szarhatna, pisilhetne, rághatna kedvére, én meg szerethetném, nyunyurgathatnám az én kedvemre minden hátsó gondolat és gyilkos szándék nélkül.
Nem kéne fűteni, nem kéne literszámra venni a domesztoszt. Élhetnénk, mint Marci hevesen!
Ezzel fogadott, amikor hazafelé jövet bementem érte apuékhoz. Ellógtam a mai anatómiát, mert már a délelőtti műtermi gyakot meg utánna a bevművtörit is alig bírtam ki. Iszonyatos fül,- és torokfájás jött rám, de már tegnap éreztem, hogy valami nincs rendben: olyan volt, mintha valaki jól összevert volna, annyira fájt minden tagom. Szóval elért engem is az influenza. Már átzongorázott az egész családon, egészen elégedett vagyok magammal, hogy leaglább eddig megúsztam. Most viszont szaaaaar...
Iszonyatosan rossz kedvem volt egész nap, ami a kórtól csak fokozódott. Nem szoktam kimutatni a hangulat- ingadozásaimat a suliban, próbálom leplezni, mert tudom, milyen kibírhatatlan, de ma nem sikerült. Minden és mindenki bosszantott, a legkisebb beszólástól is ingerült lettem, rámorogtam az emberekre, szenvedtem ezerrel. Nem lenne szabad magammal hurcibálnom az itthoni gondjaimat a műterembe, azzal magamnak is meg másoknak is csak nyűgöt keltek, vagy mi.
Minden annyival jobb lenne, ha végre jönne a tavasz, a jó idő!
Nagyon jó dolog a fával fűtés, hangulatos, gyors, ingyen van (a kertünk felét aprításra váró faanyag tölti be, a másik felét a kivágott óriási ezüstfenyő- isten nyugosztalja!), de azért be kell látnom, hogy iszonyatos macera. Dani jó előre felvágott egy nagy mennyiséget, hogy amíg ő nincs itthon, nekem ne kelljen a vagdosással szenvedni. Ő viszont egy fél napig csinálta a fagyban, a hóesésben, influenzásan. A fa nagy része nem száraz, lévén, ugye, a kertből gyün. Ergó nehezen gyullad. Legalább egy félórás szeánsz minden nap, mire sikerül begyújtanom. És akkor még nincs meleg. Figyelni kell, hogy ne aludjon ki, folyamatosan rakni a tüzet, pucolni a kandallót, hamut söprögetn, versenyt kergetni a kutyával a fából kimászó csúszómászókat.
Apropó kutya... tök jó, aranyos, cuki, inteligens, imádom. De szabályosan úszunk a pisiben. Az új fűzöld ikeás szőnyegem volt az első áldozat. Aztán a pincefedő Osb lap. Na az szabályosan hullámosra ázott. És a kanapé... a gyönyörű, meggypiros kanapém!
Próbálkoztunk kutyapelenkával (neem, nem a seggén van, hanem a földre kell teríteni, és akkor a dög elvileg arra pisil), de annyit veszekedtünk vele, hogy a kis hülye már semmire nem hajlandó odacsurizni, amin meglátszik a folt. Hiába visszük ki hébe- hóba (szó szerint) sétálni, még túl pici, ahhoz, hogy kibírja addig.
És a pisi csak egy dolog. Reggelente lejövök a finom, meleg, álomszagú tetőtérből pisilni. Idelent hideg van, doh szag a nedves tüzelőfától, kutyaszag, pisiszag, kakaszag és káosz. Minden egyes reggelemet romeltakarítással kezdem. Mert amíg mi fönt vagyunk, a kis köcsög bármilyen rejtekhelyről elővarázsolja az összes sáros, latyakos cipőnket, a fákat széthordja és szétrágja, legtöbbször a kanapén és a szőnyegen, persze. Mintha legalábbis egy hóddal laknánk együtt.... De vendettát folytat például a Mili véletlenül ottfelejtett játékai, a vizespalackok (teli és üres), minden nemű papír és karton, valamint a ruhaneműk ellen. Tegnap megette a kötött sapkámról a pompont. Amiért viszont tényleg megharagudtam, azok a miniatúráim voltak. Fölpakoltam őket a Samutól örökölt számítógépes szekrény legtetejére. Becsomagoltam őket konyhapapírba, így raktam be egy festékes dobozba, majd az egészet betekertem egy nejlonzsákba. Végül álcának ráraktam egy kupac gumikesztyűt.
Erre ma délután, amikor hazatántorogtam, nem volt elég, hogy hideg volt és büdös, de azt is kellett tapasztalnom, hogy az állatnak kék a nyelve. Rögtön tudtam, mi történt. Nem hiszem, hogy az anilin festék nagyon mérgező lenne, pláne, hogy a miniatúrákon nem fér el túl nagy mennyiség belőle, de szép, élénk színe van, ráadásul nem lehet kimosni semmiből. A kutya meg ugye nyáladzik. Így aztán azon felül, hogy kezdhetem előről majdnem egy hónap kemény munkáját, bele is kell törődnőm, hogy a meggypiros kanapé nem meggypiros többé.
Ha jönne a tavasz, a jó idő, úgy kipenderíteném a kis férget a házból, hogy a lába se érné a földet. Odakint szarhatna, pisilhetne, rághatna kedvére, én meg szerethetném, nyunyurgathatnám az én kedvemre minden hátsó gondolat és gyilkos szándék nélkül.
Nem kéne fűteni, nem kéne literszámra venni a domesztoszt. Élhetnénk, mint Marci hevesen!
2015. február 9., hétfő
-Képzeld, anya! Mindenki a legjobb barátom, de a legeslegjobbak a Muki, a Saci, az imádkozósáskák meg az esthajnalcsillag.
Ma elkezdett barbizni. Egész eddig csak az autók, vonatok, repülők, kardok kellettek neki. Az egyetlen lányos játék, amit hajlandó volt öklendezés nélkül a kezébe venni, a varázscsodacsillám(faszláma)kicsikancák voltak, de az elején azokat is tüntetőleg fiúként kezelte. Aztán, ahogy egyre több -meglepően kevéssé nagyon szar- részt néztünk meg a sorozatból, úgy alakultak vissza mind lánnyá, olyannyira, hogy már a plüssállatok és autók között is felbukkant egy-egy nőstény. Végül kitartó tukmám eredményeképpen hajlandó volt (először csak fél szemmel) kegyesen megtekinteni a Jégvarázst, ami szerintem tökéletes ilyen kis pipikéknek, mit a Mili. Mostmár együtt nézi a haverokkal, énekli a dalokat, Elzásat játszik Opával és Omával. Meg a barbikkal, amiket Emesétől örökölt, és most, a költözés során előkerültek. Úgyhogy most örülök, mert őszintén szólva nagyon aggódtam. Eddig mindig csak fiúkkal barátkozott, fiú akart lenni, nem volt hajlandó szoknyát húzni. Mostmár azért ez is változóban van. Sínen van a gyerek!
Más...
Tisztában vagyok vele, hogy tök normális vagyok. Úgy értem, átlagos, hétköznapi, abszolút... normális. És bár ezt mindig is tudtam, mégsem éreztem egyszer se gimi óta. Németországban egészen elképesztően sok ideig kibírtam rajzolás, festés nélkül, de szenvedtem, mint a kutya. Nem értettem, hogyan lehet így élni? Hogy lehet, hogy másoknak nem hiányzik, hogy alkossanak valamit? Hogyhogy nem veszik észre azt a sok szépséget, ami körülveszi őket? Néha álltam a buszmegállóban, és néztem az éppen aktuális valami nagyon szépet- tök egyedül. Pedig rengetegen vártunk mindig.
Amióta a képzőn vagyok, már nem csak tudom, hanem érzem is, hogy nem én vagyok a hülye. Úgy értem, hogy nem vagyok hülye. A Rákóczi óta most először vagyok olyan környezetben, ahol az emberek azt látják, amit én is látok, megértik, sőt, esetleg még értékelik is azt, amit csinálok. Ez egy olyan hely, ahol mindegy, hogy nézel ki, milyen a frizkód, a ruhád... Ha szemeteszsákban flangálsz, akkor is elfogadnak. Kíváncsiak rád, és arra, amit csinálsz.
Jó dolog a grafika, logók, arculatok, mittomén (jut eszembe, elfelejtettem a Gergőnek elküldeni a pólóterveket), de túlságosan kötött, nincs benne szabadság. Ugyanez a helyzet az illusztrációval. Az animáció meg lassú. Ha festesz, nincsenek határok. Bármit megtehetsz. Most először életemben igazán szabadnak érzem magam.
Ma elkezdett barbizni. Egész eddig csak az autók, vonatok, repülők, kardok kellettek neki. Az egyetlen lányos játék, amit hajlandó volt öklendezés nélkül a kezébe venni, a varázscsodacsillám(faszláma)kicsikancák voltak, de az elején azokat is tüntetőleg fiúként kezelte. Aztán, ahogy egyre több -meglepően kevéssé nagyon szar- részt néztünk meg a sorozatból, úgy alakultak vissza mind lánnyá, olyannyira, hogy már a plüssállatok és autók között is felbukkant egy-egy nőstény. Végül kitartó tukmám eredményeképpen hajlandó volt (először csak fél szemmel) kegyesen megtekinteni a Jégvarázst, ami szerintem tökéletes ilyen kis pipikéknek, mit a Mili. Mostmár együtt nézi a haverokkal, énekli a dalokat, Elzásat játszik Opával és Omával. Meg a barbikkal, amiket Emesétől örökölt, és most, a költözés során előkerültek. Úgyhogy most örülök, mert őszintén szólva nagyon aggódtam. Eddig mindig csak fiúkkal barátkozott, fiú akart lenni, nem volt hajlandó szoknyát húzni. Mostmár azért ez is változóban van. Sínen van a gyerek!
Más...
Tisztában vagyok vele, hogy tök normális vagyok. Úgy értem, átlagos, hétköznapi, abszolút... normális. És bár ezt mindig is tudtam, mégsem éreztem egyszer se gimi óta. Németországban egészen elképesztően sok ideig kibírtam rajzolás, festés nélkül, de szenvedtem, mint a kutya. Nem értettem, hogyan lehet így élni? Hogy lehet, hogy másoknak nem hiányzik, hogy alkossanak valamit? Hogyhogy nem veszik észre azt a sok szépséget, ami körülveszi őket? Néha álltam a buszmegállóban, és néztem az éppen aktuális valami nagyon szépet- tök egyedül. Pedig rengetegen vártunk mindig.
Amióta a képzőn vagyok, már nem csak tudom, hanem érzem is, hogy nem én vagyok a hülye. Úgy értem, hogy nem vagyok hülye. A Rákóczi óta most először vagyok olyan környezetben, ahol az emberek azt látják, amit én is látok, megértik, sőt, esetleg még értékelik is azt, amit csinálok. Ez egy olyan hely, ahol mindegy, hogy nézel ki, milyen a frizkód, a ruhád... Ha szemeteszsákban flangálsz, akkor is elfogadnak. Kíváncsiak rád, és arra, amit csinálsz.
Jó dolog a grafika, logók, arculatok, mittomén (jut eszembe, elfelejtettem a Gergőnek elküldeni a pólóterveket), de túlságosan kötött, nincs benne szabadság. Ugyanez a helyzet az illusztrációval. Az animáció meg lassú. Ha festesz, nincsenek határok. Bármit megtehetsz. Most először életemben igazán szabadnak érzem magam.
2015. február 8., vasárnap
Éhes vagyok!
Úúú, már olyan régóta vágytam rá, hogy újra kezdhessem az írást, és mostanában annyian kérdeztétek, hogy miért hagytam abba, mikor blogolok megint, stb, hogy elhatározásra jutottam: esténként, ha éhes vagyok, evés helyett írni fogok. Hát íme:
Emesével (Radák tansegje) beszélgettem a minap a műteremben, főleg a féléves feladatokról, elvárásokról, elképzelésekről, amikor egyszer csak aszongya, hogy de ugye tudod, hogy az előképzettséged miatt és, mert öregebb vagy (asszem így mondta), minta többiek, többet várunk el tőled? Uhh. Hát, amióta elkezdtem az egyetemet- így vénségemre- folyamatosan érnek a mellbevágó közlemények. Még év elején a művésztelepen felhívták rá a figyelmemet, hogy a képeimről hiányzik a horizont. Tudom, hogy nektek ez nem dráma, de basszus, higgyétek el, hogy nekem az. Vagyis nem az, hogy nincs, hanem az, hogy én ezt észre se vettem, és még csak nem is hiányzik.
Aztán nem sokkal később jött a következő: az összes képem erotikus töltetű. Mi vaaaan? Ezt se vettem észre, a csoporttársaim meg vidáman mutogatják az absztaktotkon, hogy néézd, ott is egy pöcs, ott is egy, úúú, az ott egy vagina, és a többi, és a többi. Nekem még csak meg se fordult a fejemben, akik meg nézik, mindenfélét gondolnak rólam.
Most meg ez... Na dehát nem én vagyok egyedül 27... A Teddy is annyi. az Ágota is. A Juci még öregebb meg az Andi is. Szerintem a Norbi is. Akkor tőlük is többet várnak el? És mi ez az izé az előképzettségről? A szakvizsga nélküli grafikus szakma (hehe)? Vagy a másfél félév hennefi RSAK, ahol vonalat húzni tanultunk meg gombokat színeztünk?
Minden esetre most elfedendő az ősz hajszálakat, befestettem a hajam, ami radikális lépésnek hangzik, de igazából nekem nem az. Radikális lépés az volt, amikor a múlt 7en levágattam: hátközépig ért, most meg oldalt+ hátul tüsira van nyírva. Meg a hirtelen költözés... na aaaz a radikális. Ja meg a kutya! És még sorolhatnám.
Úgy érzem magam, mint a kacsaúsztató, amiben hosszú évekig boldogan pancsikálnak a kis tollasok, a guanó meg egyre vastagabban ülepszik az aljára. Aztán egyszer csak felfordul, mert, mondjuk valaki felborítja, és akkor minden csupa ázott kacsaszar lesz körülötte. Velem is ez van. Eddig gyűlt bennem a szarság, most kiborult, de azért még benne tapicskolok. Viszont ebből ki lehet lábalni, és, hogy Domján Laci bácsit idézzem, napról napra minden egyre jobb és jobb lesz.
Persze azért nem kell túl komoly szarságokra gondolni, a legtöbb igazából másnak meg se kottyanna, de én túl érzékeny vagyok. Mindig is az voltam. Meg túl ragaszkodó. Már nagyon sokszor megjártam ezek miatt, de változtatni képtelen vagyok rajta. Túl vagyok egy csomó (mostmár megoldott) párkapcsolati nehézségen, egészségügyi problémákon, egy jóbarát elvesztésén, pénzügyi bajokon, szóval a standard menü.
De lásd, új életet kezdtem: Jelentkeztem az egyetemre és fölvettek, átdolgoztam minden hétvégét, és sikerült elköltözni, átvészeltem a legnehezebb időszakot, innentől csak jobb lehet. Még egy kis plussz pénz jöhetne, akkor a Daninak nem kéne olyan sokat és olyan messze dolgozni, és akkor minden tökéletes lenne. Ja, meg egy kis tengerpart. Az kéne még. Meg pár mínusz kiló. Na de nem akarok telhetetlennek tűnni, inkább megyek és festem a miniatúráimat a pályázatra. Ha nyerek, elviszem a családot nyaralni.
Emesével (Radák tansegje) beszélgettem a minap a műteremben, főleg a féléves feladatokról, elvárásokról, elképzelésekről, amikor egyszer csak aszongya, hogy de ugye tudod, hogy az előképzettséged miatt és, mert öregebb vagy (asszem így mondta), minta többiek, többet várunk el tőled? Uhh. Hát, amióta elkezdtem az egyetemet- így vénségemre- folyamatosan érnek a mellbevágó közlemények. Még év elején a művésztelepen felhívták rá a figyelmemet, hogy a képeimről hiányzik a horizont. Tudom, hogy nektek ez nem dráma, de basszus, higgyétek el, hogy nekem az. Vagyis nem az, hogy nincs, hanem az, hogy én ezt észre se vettem, és még csak nem is hiányzik.
Aztán nem sokkal később jött a következő: az összes képem erotikus töltetű. Mi vaaaan? Ezt se vettem észre, a csoporttársaim meg vidáman mutogatják az absztaktotkon, hogy néézd, ott is egy pöcs, ott is egy, úúú, az ott egy vagina, és a többi, és a többi. Nekem még csak meg se fordult a fejemben, akik meg nézik, mindenfélét gondolnak rólam.
Most meg ez... Na dehát nem én vagyok egyedül 27... A Teddy is annyi. az Ágota is. A Juci még öregebb meg az Andi is. Szerintem a Norbi is. Akkor tőlük is többet várnak el? És mi ez az izé az előképzettségről? A szakvizsga nélküli grafikus szakma (hehe)? Vagy a másfél félév hennefi RSAK, ahol vonalat húzni tanultunk meg gombokat színeztünk?
Minden esetre most elfedendő az ősz hajszálakat, befestettem a hajam, ami radikális lépésnek hangzik, de igazából nekem nem az. Radikális lépés az volt, amikor a múlt 7en levágattam: hátközépig ért, most meg oldalt+ hátul tüsira van nyírva. Meg a hirtelen költözés... na aaaz a radikális. Ja meg a kutya! És még sorolhatnám.
Úgy érzem magam, mint a kacsaúsztató, amiben hosszú évekig boldogan pancsikálnak a kis tollasok, a guanó meg egyre vastagabban ülepszik az aljára. Aztán egyszer csak felfordul, mert, mondjuk valaki felborítja, és akkor minden csupa ázott kacsaszar lesz körülötte. Velem is ez van. Eddig gyűlt bennem a szarság, most kiborult, de azért még benne tapicskolok. Viszont ebből ki lehet lábalni, és, hogy Domján Laci bácsit idézzem, napról napra minden egyre jobb és jobb lesz.
Persze azért nem kell túl komoly szarságokra gondolni, a legtöbb igazából másnak meg se kottyanna, de én túl érzékeny vagyok. Mindig is az voltam. Meg túl ragaszkodó. Már nagyon sokszor megjártam ezek miatt, de változtatni képtelen vagyok rajta. Túl vagyok egy csomó (mostmár megoldott) párkapcsolati nehézségen, egészségügyi problémákon, egy jóbarát elvesztésén, pénzügyi bajokon, szóval a standard menü.
De lásd, új életet kezdtem: Jelentkeztem az egyetemre és fölvettek, átdolgoztam minden hétvégét, és sikerült elköltözni, átvészeltem a legnehezebb időszakot, innentől csak jobb lehet. Még egy kis plussz pénz jöhetne, akkor a Daninak nem kéne olyan sokat és olyan messze dolgozni, és akkor minden tökéletes lenne. Ja, meg egy kis tengerpart. Az kéne még. Meg pár mínusz kiló. Na de nem akarok telhetetlennek tűnni, inkább megyek és festem a miniatúráimat a pályázatra. Ha nyerek, elviszem a családot nyaralni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)