Hektikusan indult a reggel, vagy, mondjuk inkább úgy, hektikusan folytatódott a tegnap este. Éjfél körül még nagyban festettem és vagdostam Mili Fogatlan sárkány jelmezét, ma meg már reggel 6kor fent voltam és elvégeztem az utolsó simításokat. Persze a gyerek is pont most kelt nehezen, máskor ovi időben már 7körül kukorékol, máma alig bírtam kirobbantani az ágyból 8 körül. Gyorsam méretre vagdostam a gumikat, megvolt a főpróba, megkajáltattam, aztán spuriztunk. Levegőt még mindig nem kapok rendesen, úgyhogy útközben fújtatva hívtam fel a rendelőt, hogy a Vali néni írja meg a Mili ovis igazolását. Ekkor volt 10 perccel 9 előtt. Úgy terveztem, hogy a 9:10-essel megyek a műterembe, azzal símán beérnék 10körül.
 Jól meg voltunk pakolva, lassan haladtunk. Én a jelmezt vittem, egy kiló mazsolát meg a Mili dögeit, ő meg az ovis ágyneműt meg a tornacuccát. 9 előtt egy-két perccel berobbantunk a rendelőbe, de a papír nem volt még kész, sebaj, visszajövök, miután leadtam a kölköt. Jó, irány az ovi. 9kor elvileg zárják a kapukat, szóval szedtük a lábunkat, szerencsére egy saroknyira van az orvostól, így odaértünk időben. Az átöltözés sem ment zökkenőmentesen, mert már 3 hete nem voltunk bent, eléggé kijöttünk a rutinból, meg először az összes havernak köszönni kellet, kitárgyalni, ki minek öltözött, honnan van a jelmez, milyen menő, hogy a Mili bárányhimlős volt, ők is akarnak, és persze arra sem volt jobb időpont, hogy közölje az ovónővel, a Szemi tegnap kakit evett a tóparton.
 Én meg sürgettem és vetkőztettem és leültettem és ráadtam és felállítottam és megfésültem és meghúztam és elszakadt a hajgumi, de volt másik, és ő nyafogott, mert nemjóazálarcmertnyomjaazorromat, én meg mondtam, hogy akkornefordítvaveddfel, és persze jött az ovónő, hogy holazigazolás, én meg izzadtam már a végén, mert 9 óra 8 volt, de rohantam és megszereztem az papírt,és láttam, visszafelé az úton az oviba, hogy már nagyon sokan állnak a buszmegállóban. Berohantam, leadtam, sprinteltem kifelé az utcára, akkor eszembe jutott, hogy az öltözőben hagytam a hátizsákom. Visszamentem, de nem volt ott. Na akkor leesett, hogy egyáltalán nem is hoztam magammal. Benne a bérletem, pénztárcám, belépőkártyám, a vázlataim.
 Elcsigázottan battyogtam hazafelé a napsütésben, a madárdalban, a retkes busz 9:16kor húzott el mellettem, én meg még puszit se adtam a nagy rohanásban a lányomnak.
 Itthon egyenesen az ágyba mentem, fejemre húztam a paplant és aludtam 1-ig. Kaja után kivittem a Szemit sétálni, hoztam magammal a fényképezőgépem, és olyan élvezetes két órát töltöttünk el így hármasban, hogy csak na.
 Meleg volt, madrádal, tavasz szag, ami még a taknyomon is átszűrődött, enyhe szellő, sehol egy ember az egész környéken. Kimentünk a rétre a szénaboglyák közé, le a patakpartra, vissza a kis tóhoz, aztán le a nádason át a legelődomb lábához, vissza a patakparton a Vadrózsa utcába, végül haza.
 Annyira szép volt, annyira fényes! Hosszú, éles árnyékok a földön, ritmikusan, mintha valami kotta lenne, sziporkázó kék égbolt, sehol egy felhő, élénkzöld mohaszőnyeg, szőke nád, sárga napsugarak. Még tél van és mégis rengeteg, élénk szín!
 Bárcsak így maradna, bár jönne a tavasz!
Most már elmúlt 4 óra, de a munkának még mindig nem ültem neki, pedig azért maradtam itthon, hogy megírhassam a Csontváry esszét. Még ma el kell küldenem a tanárnőnek, holnap az évfolyam előtt előadást kell tartanom belőle. Úgyhogy most ellenállok a csábításnak, és nem kezdem el megformázgatni a fotókat, majd csak este.