Csoki

Csokit majszolva ülünk a kanapén és Mozart Requiemjét hallgatjuk. Nagyon szeretem ezt az állapotot, amiben éppen vagyok: frissen zuhanyoztam, hajat mostam, ettem, ittam és be van fűtve. Most sajgó tagokkal, kellemes fáradtságba süppedten nézem az eredményt.
 Napok óta szünet nélkül festek. Csak ezen a héten tizennégy kép készült el. Napközben szinte öntudatlan állapotban, kaja, pihenés és a szoba elhagyása nélkül dolgoztam. Kávén és teán kívül semmit nem vettem magamhoz, majd amikor délután 4kor megszólalt a telómon az ébresztés, szétfoszlott a köd, és rájöttem, hogy fáj a hólyagom, annyira kell pisilnem, reszketek az éhségtől, az ujjaim merevek a hidegtől, szemem és hátam sajog a fáradtságtól. (Ilyenkor úgy szoktam érezni magam, mint amikor a Harry Potterben jönnek a dementorok és kiszívják az erőt az emberekből, és ezen az állapoton csak a csokoládé segíthet.)
 Szóval elégedett vagyok, bár még korántsem végeztem mindennel, amivel akartam, de szerintem meglesz az még hétfőig. Kell még egy-két miniatúra, holnap meg gyerekvigyázás közben anyagot gyűjtök Harald Szeemannról és az 5. kasseli Documentáról. Az van ugyanis, hogy a munkákat kedden kéne bemutatnom, Szeemannról meg szerdán kéne előadást tartanom festészeti ismeretek órán a könyvtárban. De mivel mi kedd reggel dobbantunk Bautzenbe, kénytelen leszek hétfőn becipelni a képeket, az előadás problémára meg azt találtam ki, hogy felveszem videóra, elküldöm az Emesének (a tanseg) és megkérem, hogy nyomja be a laptopján. Még nem tudom, hogy erre a megoldásra rábólintanak-e, de szerintem, ha jó anyagot állítok össze, nem lehet kifogásuk ellene... remélem....
 Nagyon várom már az utazást, nemcsak azért, mert végre eltöltünk együtt egy kis időt a Danival, hanem mert nagyon szeretem Németországot. Szeretem a németeket, a tájat, a nyelvet. Amikor kint éltünk, iszonyatosan vágytam haza a családomhoz, a barátaimhoz, de be kell vallanom, amióta itthon vagyunk, boldogabb vagyok ugyan, mégis hiányzik az az ország.
 Nyáron semmi kedvem sem volt kimenni, otthagyni a Balatont, a Gombosokat, a Bentzik villát, de amikor úton voltunk, már egyáltalán nem bántam.
 Szeretek vezetni az autópályán, szeretem, ha a Dani meg a Mili ott alszanak mögöttem a kocsiban, miközben halkan duruzsol a zene és én csak nyomom a gázt és az autó falja a kilómétereket.
 Mindig megdobban a szívem, amikor megérkezik az sms, ami figyelmeztet, váltsak roamingra, és a rádió zsizsegni kezd, majd átvált egy német nyelvű adóra.
 Ha meghallok egy szép hangú pasit németül beszélni, rögtön olvadok, nem tehetek róla, ez a gyengém. Szeretem a német tévét, sokkal érdekesebb műsorok vannak, mint itthon. Szeretem a német szinkronos filmeket, valahogy kevésbé tűnnek unalmasnak (lehet, hogy azért, mert ezekre jobban koncentrálok), szeretem a jó német számokat, a német kajákat, a finom, sűrű söröket és a tömör, aranyszínű, édes sajttortát. És imádom az érzést, hogy egy idegen nép kultúráját, szokásait, nyelvét megismertem, elsajátítottam, és megértem, és hogy még gondolkodnom sem kell, vajon mit is mondtak, mit jelenthet, mert már a zsigereimben van és anélkül, hogy az agyam lefordítaná magyarra, tudom, miről van szó. Ez a legbámulatosab és a legélvezetesebb számomra. Remélem, ez sosem múlik el, sőt, remélem, ez még más nyelvekkel is így lesz majd.
 És remélem, hogy a gyerekeim is így lesznek ezzel.