Tejről, vérről és az emésztés csodáiról

Én már akkor be voltam tojva a szoptatástól, amikor még csak a terhesség legelején jártam. Elképzelni sem tudtam, hogyan működhet a dolog. Annyira ráizgultam a témára, hogy mindent elolvastam róla a neten, ami csak a kezem közé került és az összes élő nőrokonomat kifaggattam e témában. Iszonyatosan féltem, hogy nem lesz elég tejem, a gyerekem meg majd éhenhal és igaza lesz az embereknek, akik azzal jöttek nekem, hogy túl éretlen vagyok ahhoz, hogy 22 évesen szüljek.

 A terhesség vége felé elküldtem a férjet, hogy vegyen a biztonság kedvéért egy doboz újszülötteknek való tápszert, kicsomagoltam a keresztapáméktól örökölt hiper-szuper, csúcsmodern és mindent tudó mellszívót, és vártam, hogy mi fog történni. 

 Császár lett a dologból, az ügyeletes doki szerint nem voltak elég erősek a fájásaim. Mutatta is a papírt, amit a CTG gép böfögött magából folyamatosan, hogy tessék, itt van, nézze meg, ez a vonal mutatja, hogy fájásgyenge vagyok. Hö! Ha nem 24 órányi vajúdás, két burokrepesztés és kábé 10 liter oxitocin után fetrengtem volna a magzatvíztől szottyos szülőszobában, megkérdeztem volna, hogy ő, mint méhhel nem rendelkező hím egyed mi a francért gondolja, hogy azért, mert a hülye vonal nem megy elég magasra, az nekem ténylegesen mennyire fáj. Így viszont még örültem is, hogy végre valahára vége lesz az egésznek. 

 Ez volt kábé este 9kor, és ugyan kivertek az ágyból reggel ötkor, hogy mozognunk kell, nehogy komplikációk adódjanak, a gyereket csak 10 körül kaptam kézbe. (Este persze a műtőben az orrom alá dugták egy pillanatra, de be voltam lőve, ráadásul akárhogy bandzsítottam, nem bírtam ráfókuszálni a vércsimbókos kis csomagra.)

 Szóval mielőtt én megvizslathattam volna a borjamat, már látta mindenki rajtam kívül. Mert persze reggelre odacsődült az egész Gombos-klán. Ez azért elég gáz volt. Úgy kellett megkérnem őket, hogy hagyjanak már pár percre magunkra, nem volt kedvem villogó vakuk és ünneplő rokonok gyűrűjében csekkolni a végterméket. 

 Aztán jött a nővér, és kérdezte, hogy segítsen-e mellre tenni. Akkor már elkezdtek visszaszivárogni a nagyszülők, nagynénik, nagybácsik, első és másodfokú unokatesók, barátok és üzletfelek. Mivel éjjel kapott cukros vizet, nem kértem segítséget, kivártam, amíg újra magunkra maradtunk pár percre. Akkor aztán megpróbálkoztam a dologgal. Elég jól összebarátkoztam a szobatársammal, akivel egy-két óra különbséggel szültünk (azóta is tartjuk a kapcsolatot, pedig ők már Bostonban élnek), szóval együtt áltunk neki a kísérletezésnek. Mili nagyon ügyes volt, rögtön tudta, mi a dolga, bár pár pillanatig nem értettem, hogy miért vinnyog annyira az anyukatársam. Aztán mi is eljutottunk arra a pontra, amikor a gyerek átkapcsolt szivornya-üzemmódba. Olyan meglepő vehemenciával és erővel szívta magába a cuccot, mint egy nehézipari vákumos tisztítógép, a szemeim jojóztak a fájdalomtól, és rögtön becsatlakoztam a vinnyogásba, mint a kánon második szólama. Persze idővel hozzászoktam a dologhoz, de az első alkalom elég sokkoló élmény volt. 

 Pont ma beszélgettünk az egyik barátnőmmel meg anyuval palacsintázás közben arról, ki hogyan vezette a szoptatós-naplót, kinek a gyereke hogyan evett, mennyit, milyen hosszan és mi hogyan dokumentáltuk a kölkök beleinek minden kis rezdülését. 

 Nálunk végülis úgy alakult, hogy kábé két hónap után feladtam a dolgot és teljesen átáltunk a tápszerre. Így visszagondolva valószínüleg én toltam túl a projektet. Annyira ráparáztam arra, hogy legyen elég tejem, hogy bár a gyereknek mindig jutott elég, én mégis a kevés tejjel rendelkező nőknek szóló tanácsokat követtem. Rendszeresen mellszívóztam szoptatás előtt egy picit, meg utánna a maradékot, aztán meg nem értettem, hogy miért feszít folyamatosan a mellem, és a rengeteg lefejt tejjel sem igazán tudtam mit kezdeni. Már tele volt a hűtő meg a fagyasztó, de én még akkor is azon aggódtam, hogy ne éhezzen a kis bocikám. Ez a strapa eléggé megviselt testileg, meg hozzájárult a Mili extra szuper szívóereje is, minden esetre pár hét után alaposan begyulladtak  melleim és magas lázam lett. Tiszta horror volt. Emlékszem, egyszer ültem a fotelben, és egy különösen fájdalmas kajáltalás után böfizettem a gyereket. Azt vettem észre, hogy a tej, amit bukott, rózsaszínes, pirosas. Na ettől persze iszonyat bepánikoltam, (adrenalin löket, enyhe lefolyású szívroham, fékezhetetlen artikulátlan óbégatás) mert azt hittem, a gyereknek van valami heveny belső vérzése, kilukadt, elromlott, össze kell varrni, mittomén. Úgy, ahogy voltam kicsörtettem az előszobába, hogy cipőt húzzak és rohanjak a kórházba, amikor a tükörben észrevettem, hogy egy nagy piros folt van a melltartómon. Kiderült, hogy nem a gyerek vérzik, hanem az én tropára ment mellemből dől a vér, a kis vámpír meg benyelt belőle egy adagot. Pár nappal azelőtt már észrevettem, hogy be van repedve, de bimbóvédőt nem tudtam használni, mert a Mili egy az egyben becuppantotta és nem volt hajlandó kiköpni, aztán persze öklendezni meg fulladozni kezdett, amíg ki nem bányásztam erőnek erejével a cuccost. 

 Szóval akkor elhatároztam, hogy köszi, nekem ennyi elég volt, nem csinálom tovább. Le is ment a lázam, Mili meg vígan élt fagyaztott tejen meg tápszeren. 

 Azért a legjobb babás élményem mégis a szoptatáshoz kötődik: egy kajáltalás után kimentem a konyhába büfiztetni ( Mili nagyon bukós baba volt, és egyszerűbb volt a csempét felmosni, mint a babaszoba szőnyegét tisztítani), ahol éppen a nagyagyú bátyám ebédelt. Olyan szinten undorodott a pici baba büfijétől, hogy felháborodását a lehető legzajosabban adta tudtomra, majd öklendezve kiszaladt a házból, én meg komótosan betoltam az ebédjét, miközben a férfi gyomorról magyaráztam az édesdeden csukladozó kisbabámnak.  

http://1000tipp1000nap.hu

borjvizsgálat

Élvezettel figyelem, hogyan tágul fokozatosan a gyerek világa, ahogy tanul olvasni. Most van abban a korszakban, amikor, ha betűt lát, akkor azt muszáj elolvasnia.
 Ma reggel is befészkeltük magunkat a meggypiros kanapéra egy fél kiló eperrel, én az ablakon bambultam kifelé, és hallgattam, ahogy a gyerek hangosn kibetűz minden feliratot, ami  látóterébe kerül.
- S...P...A...X. spax. Anyuc, mi az a spax?
- D...A....N...I... Dani. Anyuc, arra a bögrére az van írva, hogy Apuc!
- D...U...C...I...T....O...R....N....A... ducitorna. Duci a torna? Anyuc, duci a tornád!
-M..É...R...E...G....G...I...F...T... anyuc, miért van Apuc innivalójára ráírva, hogy méreggift?

Tegnap ugyanis kikevertem egy adag muskátli tápot a Dani egyik üres petpalackjában. Leraktam a lépcső mellé a padlóra, hogy majd, ha megyek ki, viszem magammal és megtáplálom a muskátlikat. Aztán valahogy nem jutott rá időm, ott maradt a kövön a cipők mellett. Gondoltam, még jó, hogy zöld a lé, különben nem látszana rajta, hogy nem síma víz. Aztán este Dani beront hozzám, miközben a vécén ülök, és a zuhanyrózsával öblögetni kezdi a száját vadul gargarizálva.

Hál istennek nem húzta meg nagyon, és rögtön feltűnt neki, hogy szar az íze. Azért itattam vele tejet, meg elolvastam, mi van a dobozra írva. Aztán ráírtam méteres betűkkel a palackra, hogy MÉREG meg németül, hogy GIFT és rajzoltam rá halálfejes virágokat meg fulladozó kis Danikát.

Ja, de nem ezt akartam mesélni... szóval a minap is sétáltunk a Milivel haza anyuéktól, és a főútnál kibetűzte a STOP szót a táblán.
-Anyuc, stop, itt meg kell állni!
Akkor jutott eszembe, hogy nekünk, felnőtteknek (na jó, írástudóknak) mennyirre evidens már a legtöbb dolog. Mi csak rápillantunk, és tudjuk, melyik boltban mit árulnak. De egy gyerek, aki pl. nem sokszor kerül szolárium vagy műkörmös közelbe, baromira rácsodálkozik az ott lévő furcsa, födön kívüli dolgokra. Amikor múlt héten bementünk az egyetemre meg moziba, annyi új infó áramlott szegény kis agyába, hogy csodálkozom, hogy volt képes egyáltalán befogadni mindent. Állandóan kérdezett. Mi az a lakatos? Mi az, hogy célforgalom? Mi az, hogy Akció? Mi az, hogy szünnap? Mi az, hogy féláru? Mi az, hogy reformok? Mi az, hogy Brüsszelnek?
 Tulajdonképpen így belegondolva baromi nehéz lehet egy 5-6 éves kisgyereknek, aki már elég értelmes lenne, hogy sokkal több mindent megértsen a világból, és kíváncsi is lenne, de teljes mértékben ránk van utalva, felnőttekre. És persze mi meg nem bírjuk állandóan kielégíteni a kíváncsiságát, se türelmünk, se energiánk hozzá. Így aztán a gyerek vagy belenyugszik és mással kezd foglalkozni, vagy, ha annyira kíváncsi és tudásvágyó, mint a Mili, akkor megtanul magától olvasni.
 Rendszeresen rám szokott törni az igény, hogy jó alaposan megnézzem magamnak a gyereket. Ölbe veszem, megszaglászom, megpuszilgatom, ez az állagellenőrzés. Aztán szépen, alaposan centiről centire átvizsgálom az arcát, megpróbálom rávenni, hogy jó mélyen a szemébe nézhessek. Megnézem az orrát, a fülét, a szemöldökét, a száját, a fogait. Aztán az egészet egybe, megpróbálom kiolvasni a tekintetéből, mi jár a fejében (az utóbbi időben legtöbbször, hogy jaj, anyuc, hagyjál már játszani/ mesét nézni/ enni/ stb) és megpróbálom felidézni, hogy hogyan nézett ki pár hete. Hogy mik a legfeltűnőbb változások. Pl. mostanában az arcformája kerekedik, a lába nyúlik, a szeme nő. Ha ezzel a vizsgálattal készen vagyok, utánna jön a titkos megfigyelés. Hogyan nevet? Hogy beszél? Egyre árnyaltabban hangsúlyozik. Semmivel sem mutat több muzikalitást, mint kétévesen- ezen amúgy annyit röhögtem anyák napján, meg az évzárón is: A legtöbb gyereknek, mindegy, hogy fiú vagy lány, vékony, magas hangja van és képes viszonylag hűen visszaadni a népzene tanár előadását. Mivel én ezeket a dalokat csak a Mili verziójában ismertem, tökre meglepődtem, hogy mennyi dallam van bennük. Az én kis borjam ugyanis, míg a többiek fejhangon hajlítgatják meg cifrázzák a népdalokat, mély, alt hangon, minimalista stílusban eldünnyögi a szöveget, kábé 3 oktávval lejjebb, mint a többiek.
Visszatérve a megfigyelésekhez tehát: egyre árnyaltabban hangsúlyozik- kiemelkedően a többi korabeli gyerekhez képest, szerintem. Aztán a mimikája is egyre kifejezőbb. A humorérzéke is rohamosan fejlődik, bár néha még visszakacsint a legjobbviccakakipisipuki időszaka.
Aztán mostanában nagy ugrás volt játék-szinten is. Eddig semmi mást nem élvezett igazán, csak a szerepjátékot. Bármivel (főleg a csillámfaszlámáival) képes volt órákig eldumálni. Csak úgy ömlött belőle a szó. Pogány Juditot megszégyenítő hangszínekben elevenített meg a különböző szereplőket, egész estés sztorikat játszott le, főleg a látott meséket alapul véve, és a sokszorosára turbózott érzelmi töltettel. Most viszont pár hete csak rajzol. Képregényeket gondolatbuborékokkal, saját cselekménnyel, főleg kalandos témákban, mint pl. kincskeresés, barátfogságbólkiszabadítása, sárkányszelidítés, stb.
 Mindezeket a megfigyeléseket többek között azért is szoktam végezni, hogy megpróbáljak rájönni, milyen irányultságú lesz, mi fogja érdekelni, mi lesz belőle nagy korában. Most egyenlőre úgy látom, a humán oldal felé billen a mérleg. Esetleg író lesz, rajzos vagy színésznő (én egyszer megálmodtam, hogy moziban nézzük egy filmben, de valószínű, hogy ez csak annak a kivetülése volt, hogy döntenem kellett színészet és képzőművészet között, és én ez utóbbit választottam, és gyakran gondolok rá, vajon mi lett volna, ha máshogy döntök). Viszont nagyon szeret számolni és kártyázni meg sakkozni, és jó is ezekben, velem ellentétben, ami viszont arra utal, hogy van benne jó nagy adag az apja reál-érzékéből is. És rettentően érdeklik a növények- melyik milyen fajta, mi a neve, mérgező-e, ha igen, hogyan és miért. És imádja az állatokat. Ez meg a nagybátyja meg a nagyanyja. Szóval akkor levonhatjuk a következtetést: bármi lehet belőle, és bármennyit bámulom meg szagolgatom, nem fog egyhamar kiderülni. Ki kell várnom türelemmel a gimi végét.

Ilyeneken merengek, ha zsibbadó seggel gubbasztok egész nap a meggypiros kanapén

Mindig azt hittem, ha egyszer alkalmam lenne korlátlan ideig az ágyban dögleni, napokig ki sem kelnék onnan. Hát most úgy alakult, hogy szigorúan tilos felkelnem, de ezt sokkal de sokkal nehezebb betartani, mint gondoltam. Tegnap reggel a rendelőig alig bírtam fölcaplatni, ott aztán mondta a dokinéni, hogy hörgőgyulladásom van, feküdjek, pihenjek, antibiotikum, cataflan, stb. Délutánra olyan jól lettem, hogy beadtam a derekam és elmentem a Danival anyósék elé a Bálna melletti kikötőbe. Mivel anyós is gyengélkedett, egy rövid koktélozás után kifeküdtünk a luxushajó fedélzetére. Após meg Dani dumáltak, Mili rohangászott és gazdag német nyugdíjjasokkal barátkozott az óriás sakktáblánál, én meg anyóssal aludtam a nyugágyakon.

 Nem maradtunk sokáig, kb másfél óra alatt letudtuk a dolgot, ráadásul oda-vissza háztól házig (hajóig) kocsival mentünk, de akkor is kifáradtam, mint a kutya. Visszafelé már irdatlan köhögőrohamaim voltak, ráadásul, miután hazaértünk, még visszafordultunk a patikába, mert kellett c-vitamin meg orrcsepp meg köptető. Minden esetre itthon voltunk fél 7 körül, akkor lefeküdtem a meggypiros kanapéra, és azóta nem is keltem fel, csak fogat mosni meg pisilni. 

 De olyan mehetnékem van! Ma reggel pont fogmosás közben elnéztem a muskátlikat, meg a támfalon a szegfűket, és arra gondoltam, hogy napközben kimegyek locsolni meg tápszerezni. Aztán pl. innen, ahol most ülök, a napsugár pont rávetül a padlón egy csomó levedlett kutyaszőrre, ami ahányszor csak odatéved a pillantásom, arra ingerel, hogy fölkeljek porszívózni. Néha, ha kidugul az orrom, megcsap a gyümölcsbor szag, ami a szűrőben tegnap óta csoszvadó, meg nem evett eprekből terjeng. A mosogatógép persze még mindig nem gyógyult meg, szóval a csetres is hívogat, nem beszélve arról, hogy kitaláltam, el akarok kezdeni hímezni egy óriási képet. 

 Olvasni nem bírok, mert 5 perc alatt kifárad a szemem, szóval egész nap zsibbadó seggel gubbasztok a kanapén, miközben szünet nélkül duruzsol a jóbarátok a laptopon. Rajzolhatnékom van, de nem bírok koncentrálni. Takaríthatnékom van, de a klotyóra menés is kifáraszt. Aludni szeretnék, de nem vagyok álmos. Rohadt egy dolog ez.

 Ki kéne találni egy könyv-felolvasó készüléket. Jó, tudom, léteznek hangos könyvek, de mi a túrónak, ha már úgyis ott állnak a polcon a könyvek, csak éppen kifolyik a szemem és ezért nem tudom elolvasni őket? Kéne egy kis robotszerű izé, amit rácsíptetek a könyvre, vagy beleteszem a könyvet, az meg felolvassa, bármilyen nyelven is íródott, és lapoz magának és ha azt mondom, stop, mer monnyuk pisilnem kell, vagy szól a telefon, akkor abbahagyja és nem kell megkeresni a takarók, orvosságok, kekszes zacskók meg használt zsepik halma alatt az egeret, hogy lenyomjam. 

 Érdekes, amúgy, kerestem hangoskönyveket németül, és sokkal nagyobb a választék, mint Mo-n, ráadásul a legtöbb ingyen van. De ami a legjobban tetszik, hogy a legtöbb könyvet nem egy ember olvassa fel, hanem minden szereplőnek megvan a maga hangja. Inkább olyasmi, mint egy rádiós hangjáték, vagy minek mondjam. De pl van olyan is rengeteg, amit mégiscsak egy színész olvas fel, de vagy minden szereplőnél elváltoztatja a hangját, mint Pogány Judit a különböző puhatestűek és ízeltlábúak esetében, vagy effektekkel eltorzítják a hangját, de jól, szóval élvezhetően és inteligensen. Csak annyira, hogy megtörje egy kicsit a felolvasás monotonitását. 

Én mondjuk hozzá vagyok szokva, mert (szerencsére) így nőttem fel, de a Dani pl. agyfaszt kap, ha huzamosabb ideig kell hallgatnia anyu vagy a Kinga felolvasásait. Azt mondja, egy idő után lezsibbad az agya, összefolynak a szavak, semmit nem ért belőle, és ettől elviselhetetlen a soxor egész estéken át folyó monton szövegáradat. Ezért nem hallgathatom a vakok és gyengénlátók oldaláról leszedett, amatőr felolvasók könyveit, pl. a gyűrűk urát meg a harry pottert, ha otthon van. Egyébként tényleg elég szörnyűek, a Gy. U-ban a nő következetesen lególás-nak keleborn-nak meg mínás tiriti-nek olvassa a neveket, de legalább tudsz festeni közben és a sztori teljesen követhető.  Németül a legtöbb könyv amúgy sokkal szarabb, mint magyarul. Ezt most nem patriotizmusból mondom, egyszerűen a magyar nyelv sokkal árnyaltabb és izgalmasabb. Ez a legjobban a filmeknél figyelhető meg. Tudom, hogy sok ember fújol meg utálkozik a magyar szinkrontól, de a magyar még mindig százszor jobb, mint a német. A színészek ugyan soxor profibbak, meg a hangminőség összehasonlíthatatlanul jobb dajcsul, de a szöveg maga a vicces filmeknél  magyarulsokkal viccesebb, a komolyaknál meg árnyaltabb és egyszerűen szebb. És ezt olyan valaki mondja, aki nagy német-rajongó, szóval elhihetitek.