A terhesség vége felé elküldtem a férjet, hogy vegyen a biztonság kedvéért egy doboz újszülötteknek való tápszert, kicsomagoltam a keresztapáméktól örökölt hiper-szuper, csúcsmodern és mindent tudó mellszívót, és vártam, hogy mi fog történni.
Császár lett a dologból, az ügyeletes doki szerint nem voltak elég erősek a fájásaim. Mutatta is a papírt, amit a CTG gép böfögött magából folyamatosan, hogy tessék, itt van, nézze meg, ez a vonal mutatja, hogy fájásgyenge vagyok. Hö! Ha nem 24 órányi vajúdás, két burokrepesztés és kábé 10 liter oxitocin után fetrengtem volna a magzatvíztől szottyos szülőszobában, megkérdeztem volna, hogy ő, mint méhhel nem rendelkező hím egyed mi a francért gondolja, hogy azért, mert a hülye vonal nem megy elég magasra, az nekem ténylegesen mennyire fáj. Így viszont még örültem is, hogy végre valahára vége lesz az egésznek.
Ez volt kábé este 9kor, és ugyan kivertek az ágyból reggel ötkor, hogy mozognunk kell, nehogy komplikációk adódjanak, a gyereket csak 10 körül kaptam kézbe. (Este persze a műtőben az orrom alá dugták egy pillanatra, de be voltam lőve, ráadásul akárhogy bandzsítottam, nem bírtam ráfókuszálni a vércsimbókos kis csomagra.)
Szóval mielőtt én megvizslathattam volna a borjamat, már látta mindenki rajtam kívül. Mert persze reggelre odacsődült az egész Gombos-klán. Ez azért elég gáz volt. Úgy kellett megkérnem őket, hogy hagyjanak már pár percre magunkra, nem volt kedvem villogó vakuk és ünneplő rokonok gyűrűjében csekkolni a végterméket.
Aztán jött a nővér, és kérdezte, hogy segítsen-e mellre tenni. Akkor már elkezdtek visszaszivárogni a nagyszülők, nagynénik, nagybácsik, első és másodfokú unokatesók, barátok és üzletfelek. Mivel éjjel kapott cukros vizet, nem kértem segítséget, kivártam, amíg újra magunkra maradtunk pár percre. Akkor aztán megpróbálkoztam a dologgal. Elég jól összebarátkoztam a szobatársammal, akivel egy-két óra különbséggel szültünk (azóta is tartjuk a kapcsolatot, pedig ők már Bostonban élnek), szóval együtt áltunk neki a kísérletezésnek. Mili nagyon ügyes volt, rögtön tudta, mi a dolga, bár pár pillanatig nem értettem, hogy miért vinnyog annyira az anyukatársam. Aztán mi is eljutottunk arra a pontra, amikor a gyerek átkapcsolt szivornya-üzemmódba. Olyan meglepő vehemenciával és erővel szívta magába a cuccot, mint egy nehézipari vákumos tisztítógép, a szemeim jojóztak a fájdalomtól, és rögtön becsatlakoztam a vinnyogásba, mint a kánon második szólama. Persze idővel hozzászoktam a dologhoz, de az első alkalom elég sokkoló élmény volt.
Pont ma beszélgettünk az egyik barátnőmmel meg anyuval palacsintázás közben arról, ki hogyan vezette a szoptatós-naplót, kinek a gyereke hogyan evett, mennyit, milyen hosszan és mi hogyan dokumentáltuk a kölkök beleinek minden kis rezdülését.
Nálunk végülis úgy alakult, hogy kábé két hónap után feladtam a dolgot és teljesen átáltunk a tápszerre. Így visszagondolva valószínüleg én toltam túl a projektet. Annyira ráparáztam arra, hogy legyen elég tejem, hogy bár a gyereknek mindig jutott elég, én mégis a kevés tejjel rendelkező nőknek szóló tanácsokat követtem. Rendszeresen mellszívóztam szoptatás előtt egy picit, meg utánna a maradékot, aztán meg nem értettem, hogy miért feszít folyamatosan a mellem, és a rengeteg lefejt tejjel sem igazán tudtam mit kezdeni. Már tele volt a hűtő meg a fagyasztó, de én még akkor is azon aggódtam, hogy ne éhezzen a kis bocikám. Ez a strapa eléggé megviselt testileg, meg hozzájárult a Mili extra szuper szívóereje is, minden esetre pár hét után alaposan begyulladtak melleim és magas lázam lett. Tiszta horror volt. Emlékszem, egyszer ültem a fotelben, és egy különösen fájdalmas kajáltalás után böfizettem a gyereket. Azt vettem észre, hogy a tej, amit bukott, rózsaszínes, pirosas. Na ettől persze iszonyat bepánikoltam, (adrenalin löket, enyhe lefolyású szívroham, fékezhetetlen artikulátlan óbégatás) mert azt hittem, a gyereknek van valami heveny belső vérzése, kilukadt, elromlott, össze kell varrni, mittomén. Úgy, ahogy voltam kicsörtettem az előszobába, hogy cipőt húzzak és rohanjak a kórházba, amikor a tükörben észrevettem, hogy egy nagy piros folt van a melltartómon. Kiderült, hogy nem a gyerek vérzik, hanem az én tropára ment mellemből dől a vér, a kis vámpír meg benyelt belőle egy adagot. Pár nappal azelőtt már észrevettem, hogy be van repedve, de bimbóvédőt nem tudtam használni, mert a Mili egy az egyben becuppantotta és nem volt hajlandó kiköpni, aztán persze öklendezni meg fulladozni kezdett, amíg ki nem bányásztam erőnek erejével a cuccost.
Szóval akkor elhatároztam, hogy köszi, nekem ennyi elég volt, nem csinálom tovább. Le is ment a lázam, Mili meg vígan élt fagyaztott tejen meg tápszeren.
Azért a legjobb babás élményem mégis a szoptatáshoz kötődik: egy kajáltalás után kimentem a konyhába büfiztetni ( Mili nagyon bukós baba volt, és egyszerűbb volt a csempét felmosni, mint a babaszoba szőnyegét tisztítani), ahol éppen a nagyagyú bátyám ebédelt. Olyan szinten undorodott a pici baba büfijétől, hogy felháborodását a lehető legzajosabban adta tudtomra, majd öklendezve kiszaladt a házból, én meg komótosan betoltam az ebédjét, miközben a férfi gyomorról magyaráztam az édesdeden csukladozó kisbabámnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése