Amikor egy várva várt esemény szervezésébe belekezd az ember, még olyanokkal dobálózik, hogy majd huszonharmadikán ez meg az lesz, meg majd két héttel előtte el kell intézni amazt meg a másikat is.
 Aztán ahogy közeledik az időpont, a huszonharmadikából egyhétmúlvacsütörtök lesz, meg nefelejtsükelhétfőnmegcsinálni, meg majd előtteegynappalráér.
Én most már ott tartok, hogy legkésőbb HOLNAP fel kell hívnom, és ha holnapután nem csinálom meg, akkor nem is lesz semmi belőle.
 Szóval "a sor már a sarkamra hág, s hogyha ííígy megy tovább, csúnya sors vár itt rám- vár itt rám".

Vége a nyári szünetnek, de olyan hirtelen és éles váltással, hogy két napig fájt tőle a fejem. Abból, hogy másfél hónapig gondtalanul a napba tartottam a seggem, brutális gyorsasággal jutottam oda, hogy napi 12 órában rohangászok és esküvőt szervezek, apósomékat várom, gyerek iskolakezdését intézem és rettegek az egyetemtől. Mindemellett szeptember végén nyomdába kell küldeni az ujságot, ami, ha sikerül, egy csoda lesz, mivel végleg beadta a kulcsot a laptopom, és egyenlőre munkaképtelenné váltam.
 Hat éve volt a szolgálatomban szegénykém, gyönyörű volt, hűséges, igazi családtag. Ha kioperáltuk belőle a még esetleg használható részeket (mert így halála után is segít a rászorulókon, mint szervadományozó), el fogom hamvasztatni és urnáját kirakom a nemlétező kandallóm párkányára.

Azzal, hogy újra itthon vagyok, a sok teendő mellett legalább annyi örömöm maradt, hogy újrakezdhetem a blogolást, bár Isten Látja Lelkemet, nem sok energiám maradt rá. Most is ennyire futotta csak, mivel ma lesz az esküvő előtti pereputty ismerkedő buli, utána dekoráció készítés hajnalig, közben befutnak a németek, akikkel egész jövő héten, mintha bizony jobb dolgom nem lenne -így 6 nappal az esemény és négy nappal az évnyitó előtt- kirándulásokra és borkóstolókra meg városnézésekre kell járnom. Báhh!