Pénteken elaludni is alig bírtam, annyira izgultam a Borünnep miatt. Orsi beprotezsált egész napos tolmácsnak a Polgármester mellé, 9től fél 4ig 10ezer forintért.
Polgi fel is hívott, reszketős, tájszólásos öreg bácsi, aki kedveskémezett és aranyoskámozott és nagyon aggódott, nehogy szarban hagyjam.
Én több dolog miatt is aggódtam:
1: Az egy dolog, hogy folyékonyan beszélek németül. A probléma az, hogy az én agyamnak ez már annyira temészetes, hogy sosem kell gondolkoznom azon, hogy mit hallok. Egyszerűen felfogom és kész. Viszont, ha tolmácsolok, le kell fordítanom, meg kell fogalmaznom. Hiába értem meg én tökéletesen, hogy miről van szó, ha nem ugrik be magyarul pár pillanaton belül, akkor csak tátogok meg őőőzök. Ebből a szempontból, asszem egy nyelvtanárnak, előnye van velem szemben, mert hát ő nem él németül, neki folyamatosan fordítani kell, az ő agya nem állt autómatára.
2: Milyen dialektusban fognak beszélni? Asszem, még sosem találkoztam Baden-Württenbergből származó némettel. De ha nekik is olyan tájszólása van, mint pl. apósomnak, akkor eléggé bajban leszek.
3: Ki kell állnom a színpadra és az egész falu előtt díszbeszédet kell tartanom németül. Rég elmúltak már a színjátszó szakkörös idők, meg az utolsó iskolai Ki Mit Tud?-om is 20 éve volt már. Egyszóval elszoktam, na.
4: Féltem az esetleges kellemetlen találkozásoktól. Nem is alaptalanul.
Amúgy minden eléggé jól klappolt, a Gaildorfi delegáció tagjai cukik voltak egytől-egyig. A polgármesterük (fincsi, csini, fiatal pasi :D )volt az egyetlen, aki erős dialektussal beszélt. Végül úgy oldottam meg a dolgot, hogy az alapján a kesvés szó alapján, amit megértettem a mondókájából, kábéra megsaccoltam, hogy mit szeretne mondani, a maradékot meg hozzáköltöttem.
Voltunk együtt szüretelni, ami abból állt, hogy autóval ide-oda furikáztunk az ültetvényen, néhol megálltunk, a polgik levágtak egy-egy fürtöt, azt mindenki alaposan körbefotózta, aztán vissza az autóba a következő fajtáig. Fél tizenegykor piknikeztünk; a németek marokra fogott szál parasztkolbászokkal és öklömnyi töpörtyűkkel flangáltak a sorok között, sűrűn ürítgették a pálinkás kupicájukat és nyavalyogtak, hogy már megint enniük kell, pedig nemrég reggeliztek.
Nekem az volt a feladatom, hogy szőlőtermesztési szakszövegeket kellett fordítanom: pl. hogy miért jó, hogy az újonnan telepített tőkéket fém oszlohoz kötözik, hogy miért nem jó túl sűrűre metszeni a bokrokat, hogy mire jó a műanyag panel a tőkék tövénél, mi az a fény-motivátor, stb.
Ezek után lementünk a hivatal dísztermébe, ahol a gyergyóditrói, a gaildorfi és a budajenői polgik tanácskozását kellett tolmácsolnom. Projektek, adórendszerek, fejlesztések, beruházások, pályázatok... Lelkes köszöntgetés és köszöngetés, ajándékozás és hálálkodás, 3oldali meghívások és örök barátság, csókok, ölelések... Még én is kaptam egy üveg gaildorfi habzóbort.
Aztán volt a felvonulás, felpántlikázott lovaskocsik, szekerek, cigányzene, rengeteg bor...
Találkoztam egy csomó régi ismerőssel, tökre fennforgónak és fontosnak éreztem magam, mert ahogy vonultunk, folyamatosan kellett köszöngetnem jobbra-balra. Mindenütt meg kellett állnom egy kicsit puszilkodni meg egy rövid ááá, szia, hogy vagy?-ra. Már éreztem a zsigereimben, hogy biztos vmi Lehoczkival is össze fogok futni. Először a Krisztát láttam meg, de ő nagyon futott éppen, nem akartam zavarni. Aztán a Samuék jöttek szembe nagy integetve, velük éppen csak összepuszilkodtunk, mert akkor nekem kellett sietnem poharakat szerezni a dajcsoknak. Akkor már készültem lelkileg a Bözsiékre is. Jöttek is mind a 3man, nekem meg zökkent egy nagyot a gyomrom.
Egyszer láttam a Bözsit a Krisztával meg a babával sétálni az Andrássy úton, akkor még elég friss volt a sérelmem. Nem is mentem át a zebrán, amikor zöldre váltott, inkább megvártam a következőt, nehogy beléjük fussak.
Azóta sikerült tisztáznom magamban a dolgokat, úgy gondoltam, ilyen lehet, ha az ember összeveszik a tesójával, és soha többet nem hajlandó vele szóba állni vérrokonság ide vagy oda. De amikor most megláttam őket felém közeledni, én nem tudom, kényszeredett, vagy milyen vigyorral a fejükön... Amikor a Bözsire néztem, komolyan olyan érzésem volt, mintha kísértetet látnék. Többször volt már olyan kényszerem az összeveszés óta- automatikus beidegződés, gondolom, a 20 évnyi legjobb barátnőség velejárója-, hogy felhívjam, hogy na mi a helyzet. Mindig emlékeztetnem kellett rá magam, hogy nem-nem, nincs telefon, nem akarsz róla tudni, nem akarod látni, nem emlékszel? Valahogy úgy, mintha meghalt volna, és arra kell emlékeztetnem magam, hogy hiába akarnám felhívni, ő nincs többé, már nem létezik. Ami igaz is, ha tekintetbe vesszük, hogy a felismerhetetlenségik megváltozott az egész személyisége. Beszélgettünk erről a Nyuszival elég sokat. Szerinte még van esély, hogy megváltozik, hogy visszatér, hogy egyszer csak felhív minket, hogy a bocsánatunkért esedezzen. Csacsi, öreg Nyulam. Nekem visszatérő álmom a "Nagy Veszekedés" óta, hogy valahol összefutok a Lehoczkiakkal, meg a Bözsivel is, és együtt töltünk egy bizonyos időt, és a Bözsi, mintha mi sem történt volna, barátkozik meg közvetlenkedik. Mindig baromi kellemetlen álom, végig tudom, hogy vmi nem stimmel, és valami bűzlik, és általában azzal végződik, hogy A) üvöltve a fejéhez vágom, hogy mekkora hülye volt, amikor ezt meg azt mondta anno, vagy B) egyszerűen felpofozom és szó nélkül otthagyom a francba. Sose végződik pozitívan, sosem békülünk ki, mindig bőgve ébredek. Én magamban azt a korszakot nagy belső harcok és vívódások árán lezártam. Szép emlékként konzerváltam a 20 év eseményeit, amikre mostmár minden gond nélkül, szívesen emlékezem vissza. Ez a pár másodperc a Borünnepen arra döbbentett rá, hogy sose fog elmúlni a hiánya. Mindig fájni fog, hogy így alakult, életem végéig. Egy ilyen veszteséget nem lehet megszokni. Tényleg, mintha meghalt volna. Azért is volt olyan bizarr látni, ahogy vigyorogva sétál a napsütésben. Voahh, kiráz a hideg.
Na de visszatérve a munkához.... A polgi már a telefonban mondta, hogy majd köszöntőt kell mondania a színpadon a falunak, amit nekem, mint tolmácsnak, mellette állva le kell majd fordítanom. Anyuék meg a Daniék direkt lejöttek megnézni, pedig szerintem még életükben nem voltak a Borünnepen. Mondtam a dajcsoknak, hogy eléggé be vagyok majrézva, mondták, hogy ne aggódjak, végig csak őket nézzem, és ők majd értelmes fejet vágnak és bólogatnak serényen akkor is, ha nem értenek egy szót sem. Valahogy nem nyugtatott meg a dolog, tudván, hogy a fél falu sváb, a legtöbb ember, főleg az öregek, anyanyelvi szinten beszélnek németül. Hát el is kezdődött a beszéd, először döcögősen, bakikkal, aztán kezdtem belejönni, de a Polgi is sajnos. Egyre hosszabb és összetettebb mondatokat mondott, egyre ritkábban tartott szünetet, hogy fordíthassak. Üveges tekintettel meredtem a németekre, és koncentráltam, mint állat, hogy mindent meg tudjak jegyezni. A Herr Schick nevezetű tag látta, hogy kínlódok, és elkezdett integetni a Polginak, hogy tartson már szünetet a Dolmécserinnek. Ezt a bácsi félreértette, és hirtelen félbeszakította a beszédet, hogy a következőket mondja bele a mikrofonba: Na, Schick úr, jó a tolmácsom, mi? Hát igen, már én is észrevettem, hogy nagyon ügyesen megjegyzi amit mondok, és jó, hosszú mondatokat is tud mondani, nagyon ügyes a hölgy, igen, nagyon.. stb...stb... A közönség tapsolt és húúzott meg füttyögettek, nekem meg égett a fejem, mint állat. Pukedliztem egyet, és megköszöntem, de a Polgi nem hagyta annyiban, mondta, hogy fordítsak. Mondom, ezt is? Azt mondja, persze, persze. Végül annyit nyögtem bele a mikrofonba, felejtvén a rengeteg dumát, amit a félbeszakítás előtt mondott holmi Zsámbéki medencei község-társulásokról meg gazdasági növekedésekről, hogy: Er findet, er hat ne gute Dolmätscherin. - Úgy találja, jó a tolmácsa. Ezen mindenki annyira elkezdett röhögni, hogy kellett két perc, mire megint felvettük a fonalat és tudtuk folytatni a beszédet.
Na, a végén még mindig égő fejjel lekúsztam a színpadról, de nem tudtam elbújdosni, mert továbbra is a Polgi nyomában kellett loholnom, és akárkivel elkezdett beszélgetni, mindenki gratulált meg viccelődött, meg úgy érezte, mondania kell nekem valamit.
5 körül kullogtam haza, véresre tört achilles-ínnal a sok kutyagolástól, csatakosra izzadtan, fájó arc-izomzattal az egész napos kényszervigyorgástól. De megkaptam a pénzem, a dajcsok egyenként, mindegyik meghívott magához látogatóba akkor is, ha nincs hivatalos esemény, a polgi kijelentette, hogy ezentúl majd mindig engem keres, ha fordítani kell... szóval sikeresnek könyvelhetjük el a napot. De nagyon, nagyon, nagyon kifáradtam.....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése