Egy kiló kenyér

Nagy választóvonalhoz ért tegnap az életünk. Olyasmi történt, ami eddig soha.  Dani hazaállított egy kiló kenyérrel a hóna alatt.
 Soha nem vettünk még kenyeret, amióta egy háztartásban élünk. Soha nem vettem magamnak kenyeret, amióta 19 évesen elköltöztem otthonról. Persze azért ettem, amikor anyóséknál reggeliztünk, vagy apuéknál laktunk átmenetileg. De mi mindig zsömlét vettünk, kiflit, stanglit (höhö, majdnem spanglit írtam), toastot, egyszer egy kis kerek cipót... Egész gyerekkoromban félbarna kenyéren éltem. Apu hazajött a munkából, hozta haza a veknit, ritkán volt úgy, hogy rögtön frissiben ehettünk belőle, először mindig az előzőnek kellett elfogynia. Szóval legtöbbször száraz volt, rágós héjjú, autó-szagú, amíg apu még a wartburggal járt. Nem szerettem. Németországban olyan hihetetlen jó minőségű pékárukat kaptunk, hogy sosem hiányzott a magyar kenyér. Ott általában magunk sütöttük készre a hűtős zsömlét, vagy tömör, szaftos bajor rozscipókat vettem magamnak. Itthon megpróbálok semmi kenyérfélét sem enni, a Dani meg zsömlén él. Mert praktikus szendvicskészítéshez, könnyen el tudja csomagolni magának, szereti az ízét, stb. Amikor tegnap beállított a kenyérrel a hóna alatt, olyan furcsa, mellbevágó érzés volt. A kiló kenyér az egy nagy darab kaja. Csak a miénk. Az sokáig eltart, az nincs megszámolva, az nincs beosztva adagokra. Mert nálunk amugy ez megy. Dani vesz magának minden szombaton 8 zsömlét, abból négyet megreggeliznek a Milivel vasárnap, négyet meg 7főn visz magával a munkába. Abból senki más semmikor máskor nem ehet, különben mit visz magával? Hétfőn veszi a köv. 10 db-ot, 8-at kétnapi munkába, 2-t Milinek. És így tovább. Ha a gyerek többet akart, vagy én kívántam meg esetleg, nincs mit tenni. Ki van számolva, be van osztva, nincs kihágás. Erre itt van most ez a kenyér... Friss, ropogós, illatos. Maga a megtestesült bőség és gazdagság. Úgy érzem magam, mint a Brunei uralkodó. De enni azért nem eszem belőle, lévén, ugye, bűnös szénhidrát. Erős vagyok.