Feleségnek lenni

Praktikussági okok miatt mentem férjhez 20 évesen Németországban. Nem volt biztosításom, letelt az egy év, amit akkoriban külföldön lehetett tölteni munkavállalási engedély nélkül, és egyetemre szerettem volna menni állami ösztöndíjjal, de csak feketén dolgoztam, úgyhogy nem fizettem adót. Két lehetőség volt: hazajövök és itthon próbálok felvételizni, vagy maradok kint és összeházasodunk a Danival.
 El se tudtam volna képzelni, hogy ne a másodikat válasszam. Két hónapra hazajöttem, hogy a képző előkészítőjére járjak, az volt eddigi életem legsötétebb és legnyomasztóbb időszaka, pedig tudjátok, imádom Budajenőt.
 Sosem volt zökkenőmentes a kapcsolatunk a Danival, van egy gondmegoldásikényszerem, ami azt jelenti, ha párkapcsolati probléma áll elő (egyetnemértés, vita, sértődés), én addig nem nyughatom, amíg meg nem beszéljük, dűlőre nem jutunk, ki nem veszekedjük magunkból a dolgot, a végén meg ki nem békülünk. Nem vagyok haragtartó típus, inkább kiabálok, hisztizek, bőgök, viszont pár óra múlva már el is felejtem a dolgot.
 Dani pont az ellentétje. Nem szól, ha valami zavarja, inkább mérgelődik magában, megsértődik, de nem árulja el min, csak, hogy elkerülje a veszekedést. Inkább duzzog és nem szól hozzám, csak ne cirkuszoljak.
 Hát ennek ellenére óriási, égzengető veszekedéseink, szakításaink voltak, azt hiszem, vagy ezerszer a fejéhez vágtam már szegénynek, hogy én most azonnal lelépek és soha többet nem jövök vissza, persze mindezt ordítva és bőgve. Már annyira megszokta, hogy manapság, amikor már eléggé lecsendesedtünk (tem), ha valami vita van, úgy kezdi: tudom, elhagysz érte, de....
 Szóval visszatérve az elejére, a praktikussági okok nemcsak a Németországban maradásra terjedtek ki. Én a férjem nem úgy választottam ki, mint a legtöbb ember: beleszerettem, aztán megszerettem aztán barátok lettünk, stb. Mint sok más az életemben, nálam ez is fordítva történt. Először, amikor még a wowos csetelős fázisban voltunk, felkeltette az érdeklődésemet, mert annyira furcsa volt. Németországban megszerettem és barátok lettünk, aztán kábé egy év leforgása alatt teljesen beleszerettem. Megjegyzem, a harmadik Németországban töltött hétvégémen már összejöttünk. Annyi nagy, viharos, spontán tini-szerelem után abszolút józan ésszel választottam őt akkor, 19 évesen, tudatosan élettársnak, hosszútávra, előre tervezve. Mérlegeltem a jó és a rossz tulajdonságait, szoroztam, osztottam és döntöttem. Aztán mázlim volt, hogy még ráadásul fülig bele is zúgtam. Én ezt nevezem eleve elrendeltetésnek.
 Szerintem mi azért működünk, mint egység, mert biztos hátteret adunk egymásnak. Már a tudat, hogy létezik, hogy az enyimé a drágaszágom, ad egy bizonyos szilárdságot az életemnek. Ezért van az, hogy bármikor, bárhová is megyek, bármilyen hosszú időre nélküle, soha nem félek, hogy az gyengítheti a kapcsolatunkat. Persze rohadtul hiányzik, mert ráadásul vele még telefonálni meg skype-olni se lehet, mert nem szereti.
 Soha nem voltam rá féltékeny.
Volt egy csaja, akivel akkor (és azért) szakított, amikor én kimentem NO-ba. Nem volt hajlandó fotót mutatni róla, de az egyik haverjától szereztem egyet: vékony, gyönyörű, hosszú, szőke hajú ukrán szuka, olyan testtel, hogy ha csak rágondolok, rámjön a zabálhatnék az irígységtől. Amikor kérdeztem, hogy miért dobta, csak annyit mondott: rossz volt a természete. Ez még a legelején volt, onnantól kezdve legalább 2 évig alig mertem önmagam lenni. Emlékszem, a Bözsi egyszer kérdezte, hogy elénekeltem-e már a Daninak a Silívzont, mondtam, dehogy is, ő még azt hiszi normális vagyok. Utólag kiderült ugyan, hogy már egy pár hét után rájött, hogy hát egy kicsit máshogy látom a dolgokat, mint az átlag német (fogalmazzunk így, jó?), és hiába erőlködtem, nem nagyon sikerült lepleznem igazi önmagam.
Szóval leszámítva párductesű Júliát, nem volt más rajtam kívül, és valahogy annyira zárkózott és csöndes és embergyűlölő, hogy soha eszembe se jutott féltékenynek lenni.
 Ő néha úgy csinál, mintha az lenne, sztem kedvességből, mert az az alapelve, hogy akinél félni kell, hogy elhagy másért, az jobb is, ha megy.
 Azért nem hagyott sokáig egyedül bőgve a Bordival, amikor tavalyelőtt karácsonykor összevesztünk. Pont akkor rohant ki puffogva a házból, amikor a Bordi beállított a karácsonyi ajándékaival, én a félkész tetőtérben ültem és sírtam, szegény azt se tudta, mit mondjon zavarában. Ha a Danit egyszer sikerül annyira kiborítanom, hogy elviharzik, akkor fél napig tuti nem kerül elő, megvárja amíg lecsillapodunk, mert nem szeret veszekedni, sétál vagy elmegy kajálni, kimérgelődi magát, aztán este hazajön, mintha mi sem történt volna. Persze én akkor rávetem magam a gondmegoldókényszeremmel és nem hagyom annyiban a dolgot, mint ahogy ő reméli. Szóval akkor 5 perc múlva már vissza is jött, mert a Bordács mindig szálka volt a szemében. Meg a Lehoczki Samu. Bár őt nagyon megkedvelte az évek alatt, ugyhogy szerintem az elnyomta a féltékenységét.
 Teljesen egy véleményen vagyunk, ami a világ nagy dolgait illeti. Vallás, politika, filozófia, filmek. Nagyon sok munkámba telt, de rengeteg alattomos, sunyi manipuláció árán ízlést, humort és rugalmasságot neveltem belé. Igazából megvolt mind, csak a jó irányba kellett terelgetni. Korábban utált utazni, talán a rossz gyerekkori élmények miatt, ma szüntelenül a jövőbeli útjainkat tervezgetjük. Sokkal közvetlenebb, barátságosabb lett, bár még mindig nem beszél sokat és kerüli az embereket, a javulás szemmel látható. A szabadságát a Gombosokhoz igazítja, akkor AKAR lent lenni a Balatonon (önszántából ott kívánja tölteni a szünidejét, mert élvezi az ott-létet), amikor ők is ott vannak, hogy együtt lehessen velük. A családi bulikon egyre több időt tölt nem egy sarokban elrejtőzve. Beszélgetést kezdeményez. És még sorolhatnám.
Én felelősséget tanultam tőle, önállóságot, önfegyelmet, kompromisszumkészséget. És németet :D

 -Nekem az az elvem (ezt most úgy mondom, mint a Mili-nevelési nézeteimet), hogy egy kapcsolatban a férfinak kell döntenie a fontos dolgokról. A feleség feladata, hogy úgy intézze, a férj jól döntsön. Ez az alapkő. Erre lehet építkezni.
- A nő feladata, hogy a hely, ahol élnek, otthon legyen, ahová a férj szívesen megy haza munka után. Mindegy, hogy csinálod, és férjfüggő is. De csináld, mert, ha a pasin múlik, abból nincs köszönet. Lehet, hogy furcsán veszi ki magát az én nagy, lepcses feminista számból az, hogy a nő feladata.... nem kell rosszra gondolni. Ezt magunkért tesszük, nem a pasiért. :D
- Mindig hagyni kell kikapcsolódni. Van olyan egyed, aki sörözni megy a haverokkal, van, amelyik gyúrni jár, az enyém számítógépezik. Jobb, ha az orkokon vezeti le az agresszióját, mint bármi máson.
-A feleség is kapcsolódjon ki. Nekem kétféle stresszlevezető módszerem van, az egyik a séta, a másik a rendszeres csajos este. Szerintem borzasztóan fontos, hogy a házastársak egymás NÉLKÜL töltsenek bizonyos időt. Az, hogy ki tudom beszélni a bajainkat a Zsófival meg az Orsival, szerintem már százezer ordítvabőgős szakítástól mentett meg minket. És ezt a Dani is tudja amúgy.
- Szexelj, mert ha ez a része rendben van a házasságnak, akkor (a pasi részéről) nagyjából minden rendben van. Naaaagy nagy előny.

Elég sokan aggódtak, amikor bejelentettük az eljegyzést, hogy nem túl korai-e ez. Most már 8 és fél éve vagyunk együtt, 7 éve vagyunk házasok, átvészeltünk együtt olyan dolgokat, amiket a legtöbb ember csak filmen lát. Az első nagy mérlegelés óta még kétszer kerültem olyan helyzetbe, hogy le kellett ülnöm elgondolkozni a jövőnkön, és mind a kétszer úgy döntöttem, hogy megéri. Akkor 19 évesen és most 28 évesen is úgy gondolom, hogy valószínüleg lesz még ilyen szituáció, de eléggé biztos vagyok benne, hogy akkor is így fogok dönteni.