íme a folytatásos Gombos Dallas lányregény második epizódja

- Mi a helyzet James- szel? Jól megvagytok?- kiabálta be a kertből. Nem voltam hajlandó a farönkig követni, ahol őszi napokon tűzifát szokott aprítani a fejszéjével.

- Most egész jól megvagyunk, köszi. Az utolsó nagy veszekedés óta elég nagy a nyugi- hangosabban beszéltem a kelleténél, el akartam nyomni a kertből érkező zajokat- Azt hiszem, sikerült vele megértetnem, hogy úgyse tudnánk kifizetni egy nagyobb lakást.

- Már megint emiatt civakodtatok?

- Hát ő nagyon szeretne végre továbblépni. Azt szeretné, hogy gazdaggá tegyem, luxuslakásban éljünk a belvárosban és ő is azt dolgozhassa, amit szeret.

- Mit szeretne dolgozni?- Sten a jelek szerint végzett a tyúkkal, mert most önelégült fejjel támasztotta a konyhaajtót

- Szeretne egy saját asztalos műhelyt nyitni, ahol gazdag embereknek drága bútorokat készíthet jó minőségű fából. Asszem elege van már a fenyőből meg a bambuszból.

- Pedig a fa ritka kincs!- csodálkozott- Képzeld, ha minden gazdag ember hirtelen fabútorokat akarna a házába... mi lenne az erdőkkel?

- Ezt ne tőlem kérdezd! Azt akarja, hogy keressek magamnak egy mellékállást, mondjuk, mint eladónő vagy árufeltöltő, és akkor lenne pénzünk elköltözni.

- Hát, ebben van ráció.

- De én nem akarok elköltözni! Én szeretek itt lakni. Azon kívül, ha ezt a pici házat sem tudom rendben tartani úgy, hogy egész nap itthon vagyok, képzeld, hogy nézne ki egy 80 négyzetméteres lakás, ha csak fele ennyi időm lenne takarítani! És nekem hiányozna a kert. A tenger közelsége. A nagy hársfa. És szegény macska is utálná egész nap a négy fal közé zárva.

- És kevesebb időd lenne festeni is- nézett le rám mosolyogva.

- Pontosan! Köszönöm! Ugye te megértesz? Ugye nem vagyok ezért szörnyű feleség?

- Dehogy vagy! Én sem örülnék neki, ha elköltöznétek. Senki más nem kérne meg különben, hogy gyilkoljam le a csirkéjét.

Ott maradtam még egy vagy két órát, segített megtisztítani az áldozatunkat, közben jól elbeszélgettünk, röhögcséltünk. Nagyon elégedett voltam magammal, amikor végül a konyhakész csirkét a kezemben lóbálva kiléptem az utcára. Sten szerint fogytam és a hajam is nőtt, mióta utoljára látott- ez nagy bóknak számított a szigeten, a legkisebb testi változás is csak nagyon lassan, hosszú hónapok alatt vált láthatóvá az emberen. Asszem, ez valamilyen módon összefüggésben lehet a fura időérzékeléssel is.

Otthon megmostam és egy tepsinyi sóra fektettem a csirkét, rozmaringot dugtam a fenekébe és betoltam a sütőbe. Aztán a veteményesben répát és fejes salátát szedtem, kiültem a teraszra és nekiálltam a zöldség pucolásnak. Nagyon szerettem itt üldögélni. A mi utcánk, a Rozmaring utca volt az utolsó a faluban. Itt, a páros oldalon a zsebkendőnyi kertek kőfalban végződtek, amely mögött 3 méteres mélységben kezdődött a homokos-sziklás szakaszokat váltogató tengerpart. Greencottege a majdnem teljesen kör alakú sziget legdélebbi részén feküdt, szerintem a leges legszebb helyen. Innen 5 kilométerre, keletre kezdődtek a hegyek, a falu ezeknek a lágy előlankáira épült. Körös- körül zöldellő dombok, szántóföldek, ligetes kis magánerdők terültek el, és a város csupán 15 kilométerre, északra volt innen. Szóval még a távolságok miatt sem kellett aggódni, autóval fél óra alatt simán bent lehetett lenni a főtéren. Ennél tökéletesebb helyet elképzelni sem tudtam, ahol lakhatnánk. A gyümölcsfák ágai között át-átcsillant a tenger végtelen víztömege, a szél felénk sodorta a part közelében halászók kiáltásait. Az égen egy élénkpiros sárkányrepülő pöfögött, utasa boldogan lóbálta a lábát messze, a hullámok felett. Szívesen lennék a helyében, gondoltam, ez majdnem olyan lehet, mint a szabad repülés. Egy ideig aggódva figyeltem az útját, gyanúsan egyenesen tartott a nyílt víz felé. Ugye tudja, hogy 5 km-nél messzebb nem ajánlatos elmerészkedni a parttól? Nem úgy nézett ki, mint aki mindjárt visszafordul. Meghűlt bennem a vér: úristen, ugye nem akarja megpróbálni? Nem fogja megpróbálni elhagyni a szigetet?  Szájtátva bámultam, még a székre is felálltam, hogy jobban lássam. Aztán, nekem az utolsónak tűnő pillanatban, végre visszakanyarodott a szárazföld felé. Úgy megkönnyebbültem, hogy arról is elfeledkeztem, hogy egy széken állok. Pár másodpercbe telt, mire rájöttem, jobb lesz, ha lekászálódok a rozoga bútordarabról, egyrészt, mert gyanúm szerint bármikor megadhatja magát a súlyomnak, másrészt, mert tériszonyos vagyok- igen, a repüléssel kapcsolatos álmaim ellenére.

 James négy óra körül ért haza elcsigázottam, olajosan, gyűrött arccal.

- Szörnyű napunk volt - mondta, és leroskadt a kanapéra- A hülye főnököm az idegeimre ment. Egész nap mögöttem állt és kritizált mindent, amit csináltam. A végére már azt hittem, nem bírom tovább és betöröm az orrát.

- Hát az nem lett volna valami okos dolog - kuncogtam- És ma min dolgoztatok?

- Nekem és Joe-nak a hülye gépet kellett bütykölnünk. Volt benne valahol egy érintkezési hiba, folyton bedöglött, amikor megpróbáltunk dolgozni vele. Kimosod holnap a munkaruhámat? Csupa olaj az egész.

- Aha, persze. Figyu, szívem, Sten átjön este vacsorára, nem gond?

- Sten? Te meghívtad?

- Hálából, hogy kinyírta nekem Sallyt.

- Ki a fene az a Sally?- zavart arccal bámult rám.

- Hát a csirke, akit mr Garrettől kaptunk tél végén.

- Jaj ne, már megint csirkét kell ennünk?

- De hát hónapok óta csak halat meg disznót csinálok! Hogy érted, hogy már megint?

- Tudod, hogy nem vagyok oda a szárnyasokért...

- Te meg tudod, hogy én viszont oda vagyok értük. Azon kívül inkább örülj, hogy eszembe jutott Sally, különben mehettem volna le a boltba autóval, ami áramot fogyaszt, és vehettem volna húst 2000-ért kilóját.

- Jó-jó, igazad van. Legalább kirántottad?

- Nem. Són sütöm. Nem egészséges olajban sütni. Fogynom kéne.

- Úgyse fogsz ...

Sértődötten húztam fel az orromat

- Sten szerint fogytam, amióta nem látott.

- Múlt hét óta?

- Aha- egyenesedtem ki ültömben, és megpróbáltam behúzni a hasam.

- Egy hét alatt nem is lehet fogyni. Sten csak be akarja nyalni magát nálad.

- Ne legyél már ilyen! Inkább te is próbálnál meg bókolni, ahelyett, hogy folyton kritizálsz!- nagy dérrel-dúrral hagytam ott, de egy kicsit azért mosolyogtam magamban: bármilyen szőrszálhasogató is mostanában, azért még mindig tud féltékeny lenni.

2.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy valaki dörömböl az ajtón.

- Sue, drágám, ébren vagy? Sue, nyisd ki, híreim vannak!

Na, már csak ez hiányzott... Mrs Everst hangja volt, legszívesebben a fejemre húztam volna a takarót és aludtam volna tovább. Mit képzel ez magáról, hogy ilyen korán csak úgy bedörömböl más emberek ajtaján? De tudtam, hogy nincs menekvés, tudja, hogy itthon vagyok, mint ahogy mindent tud, ami a faluban történik. Mrs Everst olyan volt itt a környéken, mint valami orákulum. Az emberek hozzá jártak megtudni, milyen lesz az időjárás (pedig akár a tévét is bekapcsolhatták volna), teafűből jósoltattak vele, halászok kérdezték a haljárásról, és tini lányok kértek tőle tanácsot szerelmi dolgokban. Engem valamiért különösen kedvelt, talán mert én sose nyaggattam ilyen ügyekben. Ő is egyike volt az elsőknek, mint mr. Garret. Biztos tökre kivan szegény, most, hogy eltűnt az öreg. Úgy gondoltam, mégis inkább lemegyek, és meghallgatom, milyen pletykákat akar rám zúdítani. Bevallom, én is élveztem, ha titkokat tudtam meg mások életéből, segített megértenem az emberek viselkedését.

- Jövök, Mary néni- kiáltottam ki az ablakon

-Á, szóval ébren vagy már végre? Háromháznyira hallani lehetett a horkolásodat. Nem lenne szabad nyitott ablaknál aludnod, szívecském!

Úristen, ezt most ugye csak azért mondta, hogy szívasson?

- Kávét kérek-mondta, amint átlépte a küszöböt- Hogy nézel ki? Úrihölgyek hálóingben alszanak, nem a férjük bokszeralsójában!

- Jó, hogy nem vagyok úri hölgy, nemde bár?

- Anyád, ha látna, szégyellné magát. Ő aztán tényleg úri hölgy volt! Fogadok grófnő vagy bárónő volt, mielőtt ide került. Micsoda finom arc, milyen kifinomult ízlés! Micsoda alak! Az ám, te lány, hogy megy a fogyókúra?- kritikus pillantásokkal méregetett- Ellazsálod, mi? Elérted már a száz kilót? Föntről vagy lentről? Höhöhö!

Hát szerintem nem így viselkedik valaki, aki a legjobb barátja (és a rossz nyelvek szerint szeretője) eltűnését gyászolja. Már megbántam, hogy beengedtem a házamba.

- Ne máár, ne tessék szekálni- fakadtam ki- különben is, Jamesnek így is tetszem. És Sten tegnap azt mondta, fogytam.

- Hát először is nem szekállak, hanem motivállak- fájdalmasan felnyögtem- másrészt a férjed egy úriember, ezért nem mondja, de hidd el, hogy jobban tetszenél neki egy kissé légiesebben. Harmadrészt, Sten azt is a szemedbe hazudná, hogy ő a szultán, ha úgy gondolná, hogy ezzel téged boldoggá tesz- legyintett, aztán nagyot kortyolt a tűzforró kávéból. Szőrös a torka, mint anyámnak, kuncogtam magamban.

- Híreim vannak!- ismételte- Itt maradok nálatok ebédre, addig jó alaposan kibeszéljük magunkat, jó?- gyanakodva pillantottam a konyhai órára. Nem, mégse tévedtem. Reggel 7 óra múlt öt perccel... hosszú lesz ez a mai nap...

- Hol is kezdjem- élvezettel fészkelte be magát a párnák közé (de jó, hogy tegnap kiporszívóztam a kanapét- gondoltam- most legalább emiatt nem szólhat be), szemei csak úgy villogtak a lelkesedéstől- Úgy látszik nagy változások elé nézünk. Én amúgy már elég régóta érzem a csontjaimban.

- Én is hallottam, hogy kezdődnek a nyári zivatarok. Mondták a híradóban.

- Bizony, bizony. Nem is akármilyen viharok, majd meglátod- olyan vidáman mondta ezt, mintha alig várná a rossz időt. Pedig nem olyan mókás egy kiadós nyári zivatar. James szerint gyerekes vagyok, de én mindig iszonyatosan féltem a villámlástól és dörgéstől. Nem konkrétan magától a villámtól, hanem attól, hogy megijedek. Márpedig, ha én megijedek, akkor visítanom kell. Nem tehetek róla, igazán. Ez tökre olyan, minthogy a tüsszentés végén felviszem a hangsúlyt. Senki nem hiszi el nekem, hogy nem direkt csinálom.

- De én nem csak az időjárásról beszélek- folytatta ficánkolva- megint eltűnt egy házaspár St.Margaret-ből- Ja, igen, elfelejtettem mondani, így hívják a fővárost, tulajdonképpen az egyetlen várost a szigeten. Valami szentéletű nőről nevezték el még a kezdet kezdetén az első telepesek. Korábban sokat gondolkoztam rajta, hogy hol lehet most az a nő. Vajon ő is eltűnt valamikor régen, mint mostanában annyian? Vagy nem is a szigetről ismerték az elsők? Az fura lenne, mivel tudjuk, hogy mindenki spenót agyilag a "strandolás"* után (* helyi szleng a szigetre érkezés különös módjának kifejezésére).

- Mary néni, tetszik valamire emlékezni a sziget előtti időkből?- szakítottam félbe elég udvariatlanul. Elgondolkodva nézett rám, aztán meglepően nyugodtan válaszolt. Nem gyakran hagyja ki a lehetőséget, hogy kárpálhasson neveletlenségemért.

- Gondolod, hogy ha emlékeznék valamire, nem tudná azt már rég az egész sziget?

- Hát mit tudom én... lehet, hogy még sose kérdezte senki, vagy csak nemrég emlékszik megint, vagy valami hasonló.

- Nem emlékszem semmire- válaszolta végül még mindig meglepően komolyan- de mostanában valóban máshogy érzem magam. És azt is tudom, hogy miért. Még mielőtt gorombán a szavamba vágtál volna- kacsintott, és én megkönnyebbültem kissé, mert újra izgatottan ficánkolni kezdett- azt kezdtem el mondani, hogy...

- Igen-igen, tudom, mondták a híradóban, hogy eltűntek ketten a városból- vigyorogva szakítottam félbe, csak hogy bosszantsam egy kicsit.

- De én nem róluk beszélek! Az éjjel Higginsék a színházból hazafelé jövet szőrén-szálán felszívódtak. A kocsijukat hajnalban találták meg az úton nem messze az erdejüktől - üresen. Hát nem hátborzongató? Csak ülnek a kocsijukban, kibeszélik a darabot, amit az előbb láttak, aztán csatt ... - és csettintett- volt, nincs Higgins házaspár.

- Csatt?- Fintorogtam. Lelkesen bólogatott- Hát ez tényleg fura. De hát hogy lehet ez?

- Olvastad a történelem könyvet?

- Hát persze. Mármint.. öh.. részletekben.

-A feljegyzések megemlítenek korábbi eseteket is. Még én is emlékszem, hogy korábban 10-20 évente eltűnt néhány ember. De akkor nem csináltak belőle ekkora felhajtást a népek. Nyilván, mert nem ilyen rövid idő alatt tűnt el ilyen sok személy. Én mondom, Sue, ennek jelentősége van. Majd meglátod! Nem véletlen, hogy pont most történik mindez. És tudod, mi a legszórakoztatóbb az egészben?

- Mi?- kérdeztem gyanakodva kaján képe láttán.

- Hogy most a lakosság azt kezdi pedzegetni, hogy lehet, hogy tényleg sikerült lejutniuk a szigetről. Komolyan azt kezdik hinni, hogy valamilyen csoda folytán már el lehet hagyni a szigetet.

- Hát ezt meg mi a fenéből gondolják?

- Tudod, hogy a "szakértők" szerint ez az egyetlen magyarázat. Tiszta hülyék. Most majd mindenki meg fog próbálni elhajózni vagy elrepülni. A végén persze mindegyiket megint partra mossa a víz és akkor a fele lakosság amnéziás lesz és kezdheti előröl az egészet.

- Hát az nem tesz majd jót a gazdaságnak- mormoltam. Mary meglepetten nézett rám.

- Nem bizony! Nagyon éles látó. Kell nekik majd pár hét, mire összeszedik magukat annyira, hogy egyáltalán emlékezni tudjanak, mihez értenek. Nem lehet egy memóriazavaros embert leküldeni a bányába alagutat fúrni- szemlátomást nagyon szórakoztatta ez az elképzelés.

- Hát akkor a helyükre majd másokat kell előlépteni. Tök jó lenne, ha James főnöke is kihajózna, biztos James kapná meg a kinevezést.

- És az miért lenne jó? Hogy még többet húzza az igát, még később járjon haza? Hogy még nagyobb legyen rajta a nyomás?

- Viszont több pénzt is keresne, és boldogabb lenne-mondtam bizonytalanul.

- Az nem a pénztől függ, aranyom. Nézz csak rám!

- Mary néninek kétszer akkora a nyugdíja, mint a férjem fizetése- világítottam rá a helyzetre.

- Persze, de mit érek vele? Úgyse költöm el semmire! Ha az ötödét kapnám, abból is meg tudnék élni. Na de most nem ez a lényeg! Nem kéne neked lassan elkezdeni a háztartással foglalkozni? Főzni, takarítani? Legalább felöltözhetnél!

- Tegnap takarítottam, ebédre a tegnapi csirke maradékát esszük, és semmi kedvem felöltözni. Menjünk ki a teraszra! Megnézhetnénk, hogy állnak az eprek.

Miközben az erkélyről lelógatott kaspókban burjánzó csüngőepret fosztogattuk, Mrs. Everst tovább csacsogott.

- Más is történt ám tegnap éjjel. Két újoncot találtak az északi parton. Egy fiú és egy lány. Emlékeznek egymásra, a központban azt mondták, jegyben járnak. A lányt Angelanak hívják, a fiút Kael-nek, á-val. De a vezetéknevükre nem emlékeznek. Iratok nem voltak náluk, ami nem is csoda, mert teljesen pőrén találtak rájuk a halászok. Az a hír járja, hogy mindkettő elég csinoska. A lányon nem egy halásznak megakadt a szeme, gondolom, el tudod képzelni.

- Na és, ha csinos?- kérdeztem mogorván- Attól még lehet egy hülye liba!- De nehezemre esett nem arra gondolni, milyen volt, amikor engem találtak meg a strandon. Úgy éreztem magam, mint egy partra vetett bálna. Alig voltam magamnál, de arra még emlékszem, hogy fújtatott a mentős csávó, amikor fel kellett cipelnie a meredek fövenyen. Iszonyú ciki volt. Legalább háromszor megkért, hogy kapaszkodjak a nyakába, pedig én már olyan erősen tartottam magam, ahogy csak tudtam. Szegény pali...

- Háát, amennyiben hülye libák lehetnek kétdiplomás pszichológus/genetikus egyetemi tanárok-tromfolt le a vén szatyor.

- Már most emlékszik a szakmájára? Biztos csak blöfföl!

- Miért blöffölne? Amúgy meglepően tiszták agyilag mind a ketten. A fiú menedzser vagy kurátor, vagy valami efféle. Harminc év körüliek lehetnek, ezt nem tudják pontosan.

- Mégse olyan pengék, mi?- Mary szerintem ezt meg se hallotta a nagylelkesedéstől.

- Minden esetre reggel betelefonáltam a központba Jonsynak, tudod, az ingatlanos gyereknek, és mondtam neki, hogy küldje ide az újakat a szüleid házába, hogy szemmel tudjam tartani őket, meg segítsek, amiben tudok.

- Komolyan? De hát miért?- förmedtem rá- Úgy értem ... gondoltam, hogy nem állhat üresen az idők végezetéig. Szűken vagyunk a szigeten, meg minden. De hogy ilyen hamar...- magam sem értettem, miért lepődtem meg annyira a dolgon. James már többször figyelmeztetett, hogy hamarosan új szomszédokat kell, hogy utaljanak nekünk. Mrs Everst oda se figyelt rám, hagyott, had emésszem meg a dolgot. Közben átsétált a konyhába, kimosta kávéscsészéjét (hiába állt az üres mosogatógép ajtaja tárva-nyitva), eltörölgette, berakta a szekrénybe. Aztán komótosan körbejárt a házban, párnákat paskolt, porcicákon cuccogott, végül megállt a képem előtt. Szemüvegét, mely eddig villogva himbálódzott műanyag madzagján a nyakában, az orrára tolta, és alaposabban szemügyre vette a művet.