Státuszjelentés

-Anya, ha a Szemi kifutkározta magát a tó körül, utánna elmegyünk a Nagy Félelembe?
-Hová, kicsim?
-Hát abba a sötét utcába, ahová szoktunk menni este, tudod, ahol van az a ház, amitől félek.
-Dehát miért akarsz odamenni, ahol félsz?
-Azért, mert én szeretek félni, anya. És megvédelek téged is meg a Szemit is, ha féltek.

Na tessék, egy kis adrenalin-junkiet szültem. Egyébként tényleg elég para esténként kivinni a kutyát. A Szellő utcán szoktunk végigmenni, mert az pont jó hosszúságú egy kölyökkutyának, ki van világítva és teljesen kihalt. De olyan szinten, basszus, mintha egy szellemvárosban járnánk. Jobbra, balra félkész, még be nem lakott házak sorakoznak, rengeteg építkezés, ahol a kertekben fóliával letakart építőanyagok tornyosulnak. Üres telkek, amiken át ki lehet látni a koromfekete, kivilágítatlan mezőre, ezeknél rendszeresen találkozunk borzokkal, menyétekkel, rókákkal, őzekkel. Odafelé mindig rövid pórázon viszem a kutyát, hogy tanuljon egy kis fegyelmet és szokja a láb melletti sétáltatást, ilyenkor fújtat és köhög és hörög, annyira belefeszül a nyakörvbe, aztán az utca végén elengedem, hogy szaglásszon, rohangáljon kedvére. Addigra már lefárad eléggé annyira, hogy nem fut előre eszeveszettül, hanem orrát a földre ragasztva, mint egy porszívó, szívja magába a szagokat, szimatol, rág, lefetyel, és mindentől, de mintentől befosik. Anyám, még egy ilyen beszari dögöt, de komolyan! Az egyik fő ok, amiért örökbe fogadtuk, az volt, hogy legyen lelki támaszom az esti kocogások és nordic walkingozások alatt. Hát ez egyenlőre nem jött be. Gyanútlanul masírozok el egy üres telek mellett, erre a Szemi megmerevedik, morogva bámul bele a sötétbe, aztán nyüszítve, farkát behúzva bújik a seggembe. Én ilyenkor persze dübörgő szívvel meredek a sötétbe, hogy vajon meglátom-e a sárgán izzó szempárt, ami a feketeségből mered rám, és valószínüleg egy vérfarkashoz vagy vámpírhoz tartozik, aztán spurizok a Szemi után, aki időközben gyáván elkotródott és magamra hagyott a végveszélyben. A legnagyobb izgalmat a takarófóliák okozzák. A legkissebb  szellő is elég, hogy elkezdjenek zizegni, hullámozni és a kutya el sem tudja képzelni, mi lehet az. Úgy kell erőszakkal elvonszolnom ezek mellett, mert különben sose jutnánk haza.
 Amúgy pedig közeleg az idő, amikor kiköltöztetem szegényt a kertbe. Bár a szomszéd Feri végig kiszedte az új szomszéd Judit kerítését (mert a Feri a Judit kivitelezője), én mégis úgy döntöttem, hogy a húsvéti szünet egyik nagyprojektje az lesz, hogy lakhatóvá teszem az udvar egy részét a kutyának. És, ha egyszer kiraktam..... muhahaha!! Elviszem a tisztítóba a fűzöld ikeás szőnyegemet, Domestossal kiferőtlenítem az egész házat, újrahúzom a puffot, aminek a sarkát kirágta a dög és előhagyom napközben a papucsomat. Az lesz ám az aranyélet!
 Amúgy pont most olvastam vissza az első bejegyzéseket itt a blogon. Hát ahhoz képest, ami akkor volt, mostmár összehasonlíthatatlanul (de jó szó) sokkal jobb a helyzet. Ha nem fűtünk, se megy 18 fok alá, szóval már csak kényelmi okokból gyújtok be és nem a fagyhalál elleni védekezésből. Kitapasztaltam, hogy működik a kandalló, így már 2 perc alatt loboghat is a tűz, ha úgy tartja úri kedvem, és nem kell hidegtől gémberedett ujjakkal fél órán át szarakodnom vele. Anyuék jóvoltából megérkezett a kincset érő vízlágyító, szal már csak idő kérdése és lesz meleg víz is. Most 7végén megyek megvenni a konyhába a munkapultot, úgyhogy már nem kell sokáig a rozoga, festékfoltos hokedli fölé görnyedve kajálni. Ha mindez megvan, a következő lépés az áram és a plafon. Egyenlőre hosszíbtó-kígyók tekeregnek a padlón, csüngnek liánokként a lépcsőről és a meztelen födémről. De a csini plafon-dekor burkoló már ott figyel a Mili ágya alatt felstócolva, és nem sok hiányzik már, hogy végre csatakiáltással a torkomban és macsétával a kezemben diadalmasan rendetcsapjak a kábeldzsungelben. És, bár eddig elérhetetlen vágyálomnak tűnt, de ma már megvalósítható, reális, karnyújtásnyira való tervnek látom azt is, hogy végre valahára szekrényeim is legyenek, és ne a hálószoba padlóján gubbasztó és egyre csak hízó ruhagólemben tiszta ruha után turkálva kezdődjön minden reggelem. Ez azért már valami, há' nem? Há' de.