Folytatva a múltkori elmélkedésemet az öregedésről: asszem, az is a korral jár, hogy egy bőgő masina lettem. Tényleg, a legkisebb szarságoktól is gyűlnek a könnyek a szememben.
 Valahonnan onnantól lehet datálni az elpuhányodásom kezdetét, hogy terhes lettem a Milivel. Emlékszem, ültem a solymári buszon, mentem egy barátnőmhöz, és egy anyuka a kisfiával meg a babakocsiban ülő babájával megkísérelt leszállni a megállóban. Előre ment a babakocsival, utánna akarta leemelni a nagyobb kölköt. De a sofőr odacsukta őket, a gyerek karja még bent volt, a busz már indult, mindenki sikoltozott, anyuka halálra váltan futott a busz után és próbálta kirángatni a fiát. Persze aztán a sofőr megállt, kiszállt, elnézést kért, semmi baj nem történt, én viszont egyszerűen nem bírtam magammal és bőgtem egy sort, még akkor is remegtem, amikor megérkeztem a  Lucáékhoz. Ez volt az első ilyen eset. Azóta bőgtem már gyönyörűen hegedűlő utcai zenészen, szülésvideón, földrengéshíren, az indiai nők elnyomásán, azon, hogy a Lili nem adhatja be diplomára a négy fürdős képét, azon, hogy a Szemi megtanult pacsit adni, a Mili anyáknapi versén, amit csak félfüllel és részleteiben hallottam, miközben a dédanyjának dünnyögte a nagyszobában. A veszélyes szituációkban egyenesen rosszul leszek. Pl. amikor apu meg a Dani kivágták a nagy fenyőt a ház előtt, nem bírtam nézni, szabályosan ájuldoztam. Akkor is, ha a Dani felmászik a tetőre a létrán, vagy villanyt szerel anélkül, hogy lekapcsolná a biztosítékot.
 -----Egyébként tök fura, mert amikor a szomszéd Feri öccse (egy iszonyatosan jól kinéző, kockáshasú, fiatal példány) felmászott a korhadt fűzfára, hogy kivágja, kétszer is letört alatta az ág, én meg kíváncsian, száraz szemmel néztem végig az akciót, aggodalomnak, félelemnek nyoma sem volt. A biztonság kedvéért bekészítettem a telót a kezem ügyébe, ha esetleg akkorát esne, hogy mentőt kell hívni. Katasztrófa nem történt, én meg jót szórakoztam a bénázásain.------------
 Csináltam egy- két illusztrációt a Spenótos meséhez, a szomszéd Évi kérte, hogy mutassam meg. Annyira tetszett neki, annyit dícsérte, hogy komolyan, majdnem elbőgtem magam. Ha a képeimről beszélünk az egyetemen, tök mindegy, hogy pozitív, vagy negatív a kritika, mindig a sírás kerülget.
  A boldogságtól is képes vagyok bőgni. Pl. amikor megkaptam szülinapomra az ablakot, vagy amikor a Nelly pénzt rakott a telómra.
 Mérgemben is tudok sírni. Valami igazságtalanságon (pl. amikor bevművből a Noémi kettest akart adni ötös helyett), vagy, ha valaki extrém hülyén viselkedik (pl. az utolsó párbeszéd a Bözsivel), vagy amikor arról olvasok, hogyan megy tönkre szép lassan az egészségügy, az oktatás, a demokrácia, a sajtószabadság.
 Apropó egészségügy.
A február végétől április közepéig taró időszakban komolyan azt hittem, hogy terhes vagyok. Frankón meg volt minden szimptóma, még az általam utált sárgaborső főzeléket is megkívántam, ami nálam biztos jel.  Aztán elkezdtem menstruálni, mint a fene, és ahelyett, hogy megkönnyebbültem volna, egészen magamba zuhantam. Nem tudom, hogy végülis csak bemagyaráztam magamnak a dolgot, vagy túl sok volt neki a hányós-hasmenéses überstrapa, minden esetre rádöbbentem, hogy igazából ez az, amire még vágyom (a sok szép dolgon kívül, amit már mind megkaptam). Megbeszéltük Danival a dolgot, és elhatároztuk, hogy csinálunk egy második gyereket. Mivel az egyetemet nem akarom szüneteltetni, abbahagyni meg végképp nem, megoldást kellett találnunk a bébiszitter problémára. Először arra gondoltunk, hogy kivárjuk még a jövő tanévet, utánna anyu nyugdíjba megy, és önként ajánlkozott dadának. Ez nem is lenne rossz, de aztán a Dani előállt a farbával: ő akar gyedre menni. Mindenképpen. Mert ő már 16 éves kora óta napi 8 órában dolgozik, amikor munkanélküli volt, inkább beállt a hadseregbe, mert nem bírta a semmittevést. Most viszont eljutott arra a pontra, hogy szüksége van egy kis szünetre. Mondtam neki, hogy egy kisbabával nem fogja tudni magát kipihenni, de ő azt mondta, hogy annál biztos nem fárasztóbb, mint amit most csinál. Hááát, majd rájön :D
 Ja igen, onnan jutott eszembe a dolog, hogy arra jutottunk, jó lenne Németországban szülni. Ha mondjuk, teszem azt, egy-másfél éven belül megszületne, mert úgy jön össze, akkor már kint lehetnénk Erasmussal Nürnbergben. Vagy, ha hamarabb születne, akkor kimegyünk a Daniék szüleihez a kilencedik hónap vége felé. Mert itthon, az az igazság, hogy kórház közelébe se szívesen megyek önszántamból, pláne, ha most még a Jánost is becsukják, aminek, ha más nem is, a nőgyógyászata és szülészete még egész elfogadható állapotban volt.
 Őööö.. hiba csúszott a mátrixba. Ezt már írtam egyszer nem? De nem baj, ebből is látszik, hogy mennyire komolyan gondolom a dolgot. El ne felejtsem, legközelebb az anyaságról és feleséglétről szeretnék értekezni, a jó és rossz szülőségről, valamint arról, hogy nézetem szerint értelmes, okos szülők miért barmolják el a kölykeiket. Csak azért mondom, nehogy megint valami olyanról kezdjek írni, amit már egyszer végigszenvedtetek.