Van az az érzés, amikor van valamid, ami vadi új, és aminek nagyon örülsz, és ez feldobja az egész napod. Na, nekem az egész második félévem ilyen érzésben telt. Eléggé rohadt sokat festettem és rajzoltam, minden kész munkának annyira örültem, hogy csak na, még akkor is, ha nem lett túl jó. És mire elmúlt volna az újdonság öröme, már elkészült a következő, ami megint felpörgetett. És függő lettem. Komolyan, olyan érzés, mintha folyamatosan be lennék tépve. És még többet és többet akarok, és van, hogy már csak azért ülök le festeni vagy rajzolni, hogy meg legyen a napi betevőm. És mindig jön hozzá még plusszba egy löket: ruhavásárlás Diával, kiállítás nézés Orsival, egy király csajos este asszonypajtásékkal, látogatás a művészellátóba, stb.
 Tegnap például megkezdtem a 100ezer forintnak a seggére verni: jöttek a tereprendezők a bobcattel és sürgölődtek szorgalmasan. Rendet csaptak a kertben, kiszedték a fölös dzsindzsát, meg a kertet kettévágó sövényt, földet halmoztak, teregettek, simítottak. Ma Praktiker és Obi túrán voltunk, megvettük a konyhai munkapultot, polcnak valót a festősarkomba, lefolyócsöveket, ablakkitámasztót, ööö... mást nem. Lényeg a lényeg, most egy jó kis pörgős nap után (mer délután még anatómia pótlásokat rajzoltam anyuéknál a csontváz segítségével) megint ott tartok, hogy csak úgy dagadozok a boldogságtól. Gyerek alszik, mosogatógép szorgosan zakatol és a frissen elkészült lefolyóba böfögi ki a használt vizet, régi, jó Kispál számokat pörget a jutub, én meg mindjárt nekiállok wowozni a férjecskémmel. Hogy Donald Kacsát idézzem: Szép az életüüünk, Dolores!