Szerintem az ibolyák mutálódnak a klímaváltozás hatására. Évről évre egyre nagyobbak, egyre többen vannak, egyre agresszívabb az illatuk és egyre hosszabban virágoznak. Idén már legalább egy hónapja uralják a környéket, ha nem régebb óta. És egyenlőre semmi jelét nem mutatják, hogy el akarnának hervadni.
 Amikor este végre elszabadultam egy kicsit otthonról, hosszú sétára indultam a kutyával. Ki akartam szellőztetni a fejemet, miután egész éjszaka hányást takarítottam, gyereket csutakoltam, kárpitot tisztítottam, kisbugyikat mostam. Aztán egész nap fásult, agyzsibbadásos állapotban ültem a Mili mellett a kanapén, és miközben üveges szemmel bámultam az én kicsi pónimat, félpercenként itattam és tapogattam a homlokát és kekszet hoztam neki és fogtam a kezét, és fújtam az orrát, és vígasztaltam.
 Most az ecsetmodó vödrömmel az ölében, lázrózsás pofival elbóbiskolt, már vagy 10 perce nem visongnak a kicsi pónik, csönd van és nyugalom, és nekem végre van egy kis szusszanatnyi időm, hogy rendezzem a gondolataimat.
 Először is: Tudom, a Gergő szöges ellentéte a célközönségnek, mivel se nem nőnemű, se nem 28 éves, se nem dagi, egyszóval nem én vagyok, mégis elszomorított, hogy nem tetszik neki a regényem. Megmagyarázni sem tudom, miért, hiszen tényleg csak és kizátólag magamnak írom, de azért mégis. Mittomén.
 Másodszor: Eldöntöttem, hogy Nürnberget jelölöm meg első helyen Erasmusra, második helyen Stuttgartot, harmadikon meg Olaszországban azt a kisvárost, aminek nem tudom megjegyezni a nevét. Nem akarok örökre ott maradni, mármint Németországban, de egy jó évre mindenképpen ki szeretnék menni, vagy, attól függően, mennyire jön be a kinti élet, átjelentkeznék teljesen a nürnbergi egyetemre és ott diplomáznék le. Minden esetre a második gyereket kint szeretném megszülni, itthon kórház közelébe se szívesen megyek már, olyan állapotok uralkodnak. És muszáj a Milinek is megtanulni tisztességesen az apanyelvén, nekem is van még hová fejlődnöm, és hát az Udvardy Emesén kívül nem sok mindent sajnálnék itthagyni a Képzőről sem, ha lenne helyette hová mennem, természetesen.
 Szeretem a sulit, nem arról van szó... nagyon sokat tanulok itt és fejlődök meg minden. De azért Németország az Németország, na.
Harmadszor: a betegségek ellenére sikerült egész sokat rajzolnom a szünetben, tegnap teljesen fel voltam dobva, hogy ma megmutathatom az Emesének a nagy képet. Ilyen ideges még sose voltam egy meló készítése közben sem: állandóan motyogtam magamban, minden egyes vonal meghúzása előtt ötvenszer átgondoltam, mit, merre, meddig, rettegtem, hogy elrontom, leizzadtam minden döntéshozatal közben. Az volt ugyanis, hogy csak egy  150*140es papírom volt, és a radír nem viszi a préselt grafit tömböt. Ha tehát egy vonalat egyszer meghúzok, annak jó helyre kell mennie, különben meg kell fordítanom a papírt, és az csak, ugye, csak egyszer lehetséges. De készen lett, meg se kellett fordítanom, és egy vonal kivételével elégedett vagyok az eredménnyel. Annyira jó lett volna ma megtudni, hogy tetszik a hozzáértőknek! Na de majd a jövő 7en.... hacsak addig be nem nyalom én is a gyerektől....