A Gombos Dallas Lányregény 3. epizódja

- Hát ez meg mi akar lenni?

- Ez absztrakt. Nonfiguratív-vakkantottam még mindig ingerülten.

- Azt látom, édes lányom, de mi a mondanivalója?

- Azt most hosszú lenne elmagyaráznom neked. És magánügy is.

- Akkor ezt nem megrendelésre csináltad?

- Nem, ezt a magam örömére készítem. Még nincs kész. Elegem volt már a gagyi fotó utáni portrékból és a kutya meg ló képekből. Az utóbbi időben csak ilyeneket kértek tőlem. Szörnyű ízlése van az embereknek, Mary néni!

- És ezzel mi lesz? Eladod?

- Ha találok rá vevőt, persze! De 25 ezernél alább nem adom senkinek, annyiba kerül a 140x200as memóriahabos matrac a Luká-ban.

- Szerintem ezért kétszer annyit is kérhetsz. Ha kész van, mindenképpen mutasd meg az új szomszédodnak. Tudod, a kurátornak.

- Asszem, eleinte kisebb gondja is nagyobb lesz annál, hogy a képeimet nézegesse- morogtam.

- Ha nem mered kikérni a véleményét, majd én átviszem hozzájuk, ha megérkeztek. Nekem nagyon tetszik ez a mázolmány. 

-Még sose mondtad egy képemre se, hogy tetszik. Pedig már elég régóta rajzolok.

- De azok csak tanulmányok voltak. Kiszámítható, korrekt vagy kevésbé korrekt ceruza meg szénrajzok és pacsmagolós aquarellek. De ez valahogy meglepett. Észrevetted, hogy milyen szépen sugárzik? Hogy jutott eszedbe ennyi rózsaszínt beletenni? Olyan furcsán veszi ki magát a vajszín meg a narancs mellett! Viszont ehhez a kékhez illik. Hát ez meg milyen festék?

-Vízbázisú anilin. Hogy vetted rá Jonsyt, hogy ideköltözhessenek? És honnan tudsz egyáltalán ennyit az újakról?- Kezdett elegem lenni ebből a beszélgetésből. Nagyon szerettem volna lemenni a lagúnához megnézni, elég meleg-e már a víz egy úszáshoz. És nagyon szerettem volna azt hinni, hogy mrs Everst csak kitalálta az egészet, és igazából nem furakszik be több változás az életünkbe. Utáltam ezt az egész helyzetet. Az eltűnéseket, az újakat, a viharokat, a néni sötét huhogását a közelgő nagy dolgokról...

- Tartozott nekem egy szívességgel. Tudod, hogy van ez! Az újakról meg természetesen MS. Dolly-tól tudok. Ő a második kerület központi irodájának a vezetője. Hozzájuk tartoznak az északi partvidékek. Épp Kanasztáztunk a klubban, amikor hívták a beosztottjai. Szóval, ha úgy vesszük, mindent első kézből tudok, semmit nem én találtam ki- úgy hunyorgott rám, olyan önelégülten, hogy attól égnek állt a hajam. 

Végül sikerült rávennem, hogy lesétáljon velem a strandra. Azt a helyet kedveltem a legjobban, ahol egy sziklanyelv mélyen benyúlt a lagúna vizébe. A vége felé a kőzet ellaposodott, eltöredezett és fokozatosan szétporladt. Olyannyira, hogy a legvégén egy kábé 20 négyzetméter területű homokos plázs képződött.  Ez a fehérlő karéj csak apály idején volt látható és használható, dagályban az embernek fel kellett húzódnia a hullámok által simára nyalt, repedésekkel irdalt szikla hátára. Hála istennek elég nehéz volt idáig eljutni, Mary néni nem is vállalkozott rá, így ő a parton sétálgatott fel-alá, néha kövekkel hajigálva a sirályokat. 

 Szóval lehet, hogy egy kurátor lesz a szomszédom. Az valami olyasmi, mint egy művészeti manager? Valahogy nagyon gyanús volt nekem ez a dolog. Minden mindennel összefüggni látszott. Minden felfordulni látszik. Mióta is? Január vége óta? Akkor kezdtem festeni a képemet. Mrs. Matthews egy héttel azután tűnt el. Rá egy hónapra anyuék. Aztán a többiek. És most meg jöttek ezek az újak, akik beköltöznek majd anyuék házába, pedig az még ki sem hűlt. Biztos ki kell majd hordanunk a holmijukat. De hova rakom azt a sok cuccot? A mi házunk már így is csurig van. A pince ajtaját már így is kétemberes feladat becsukni. Gery (a bátyám) és Clara lakása sem lehet több 50 négyzetméternél, kötve hiszem, hogy oda még befér valami. El kell majd adnunk mindent. Meg kidobni. Az a sok emlék mind odavész! Már most utálom ezeket a betolakodókat, kurátor ide vagy oda- keseregtem. Lehúztam a szandálomat, combközépig felgyűrtem a vászonnadrágomat (Mary néni addig rágta a fülem, míg beadtam a derekam és felrángattam magamra néhány utcai ruhadarabot) és térdig belelábaltam a vízbe. Kellemesen hűs volt, de úszásra talán még nem alkalmas. Még nekem sem, pedig én elég jól bírtam a hideg vizet. Amint a sziklák mentén az átlátszó, sekély vízben bóklásztam, egyszer csak megakadt a szemem valamin: Egy visszahúzódó hullám lesodorta a homokot egy csillogó, kerek kőről. Olyan élénken piroslott a fehér homokon, hogy akár száz méterről is észrevettem volna. Megrökönyödve bámultam, teljesen megdöbbentett, annyira nem odaillő volt. Aztán amint közelebb léptem, meghallottam, hogy mrs. Everst fejhangon rikácsolja a nevem.

- Suuuue! Suuuue!

- Mi van?

- Nem mi van, hanem tessék- visította, miközben felém botorkált a sziklákon- gyere gyorsan, segíts! Emberek fekszenek a homokban! Embereket mosott partra a víz!

- Úristen- motyogtam. Lehajoltam a kőért. Vizesen, homokosan a zsebembe dugtam, szintén vizes és homokos lábamra felrángattam a szandálomat, aztán a síkos köveken botladozva  elindultam a part felé. Mary néni nem várt be, eliramodott a Jachtkikötő irányába. Végül beszaladt egy sziklás kis félsziget mögé.  Cuppogó szandállal rohantam utána, kapkodva szedtem a levegőt, oldalam szúrt és alaposan kiizzadtam, mire újra megpillantottam. A homokban térdelt egy nagydarab, teljesen meztelen pali mellett. Éppen elkezdte pofozgatni, amikor befutottam.

- Hálló, mister, hall engem? Sue, hívd a mentőket! Ugye nálad van a telefonod?- Válasz helyett látványos mozdulattal előhúztam mobilomat és tárcsázni kezdtem. A diszpécsernek lihegve közvetítettem az eseményeket:

- Három férfit találtunk a greencottege-i strandon. Mindhárman eszméletlenek, de nem látszanak sérültnek, vagy valami.

- Ezt honnan látja?

- Hát onnan, hogy tök meztelenek.

- Újak?

- Szerintem...

- Hol vannak pontosan?

- Kábé fél úton a falu és a Jachtkikötő között. Majd kiállok a homokra, hogy lássák a mentősök, hova kell jönni.

- Rendben, küldöm őket. Öt perc és ott vannak. Addig próbálják meg magukhoz téríteni a pácienseket, de semmi esetre se hagyják őket felülni vagy felállni. Ha bármi történne az egység érkezéséig, hívjon. A számazonosító majd hozzám kapcsolja.

Nem nagyon akaródzott hozzányúlnom egyikőjükhöz sem. Egy ideig bambán tébláboltam a három eszméletlen férfi körül, figyeltem Mary néni ügyködését. Megmérte a pulzusukat, meghallgatta légzésüket, egyiknek a másik után. Aztán észbe kaptam és kicuppogtam a szikla árnyékából a napfényes homokra, hogy a mentők tudják, merre kell jönniük. Pár perc múlva meg is pillantottam a közelgő betegszállítót. Gyorsan, hangtalanul siklott a járgány a homokon, mire kettőt pislantottam, már meg is érkeztek. Valami köszönés félét mormoltak, aztán rohantak a parton heverő alakok felé. Mrs. Everstet valamivel barátságosabban köszöntötték,ő hadarva beszámolt nekik az eseményekről. Én fölöslegesnek érezvén magam, arrébb húzódtam és leültem egy nagy kőre az árnyékban. Lehúztam a szandálomat, kikotortam belőle a nedves homokot, aztán kitettem a napra száradni. Eközben a három férfiból kettő úgy-ahogy magához tért, a mentősök kérdéseket tettek fel, azok bizonytalanul felelgettek nekik. A harmadikat hordágyra tették és betolták a mentőautó hátuljába. Mikor az egyik jobb állapotban lévő pasas imbolyogva felállt, lesütöttem a szemem, és a nadrágomra bámultam. Észrevettem, hogy a zsebem átnedvesedett a vizes homoktól, amit a kővel együtt gyűrtem bele. Kifordítottam a zsebet, tartalmát letettem magam mellé a sziklára. Miután végeztem a nadrágom homoktalanításával, újra szemügyre vettem a követ. Vörös volt, csillogó, majdnem teljesen gömbölyű, méretre, mint egy szelídgesztenye. Szememhez emeltem, a nap felé fordítottam, kíváncsi voltam, mennyire átlátszó. Hát az volt. Majdnem üveg tisztaságú. Felülete tökéletesen sima, mintha a tenger csiszolta volna hosszú-hosszú idő alatt ilyen gyönyörűre.

- Szép kavicsod van- szólított meg a még ülő pasi. Csak most vettem észre, hogy összeszűkült szemmel figyel engem- Mikor találtad?

- Már rég- hazudtam elég átlátszóan és a farzsebembe gyömöszöltem a zsákmányt. A férfi megvonta a vállát.

- Aki amit talál, övé, nem igaz?- és kajánul vigyorgott. Aztán minden átmenet nélkül elkomolyodott és rekedt hangon dörmögte- csak vigyázz, hogy ne találj olyat, ami nem neked való.

A mentős, aki éppen egy zöld kórházi hálóinget próbált ráadni, csúnyán nézett rá, de nem szólt semmit. Amint mindegyik a kocsiban volt és a mentősök is megköszönték mrs. Everst segítségét, nagy dérrel dúrral megindultam a falu felé. Aztán persze visszafordultam és megkerestem ottfelejtett szandálomat, de a felhúzásával nem totojáztam, mezítláb indultam hazafelé. Elegem volt ebből a napból, haza akartam menni, be akartam kapcsolni a tévét és üres tekintettel akartam kibámulni a fejemből. Mary nénit nem vártam meg, nem érdekelt, jön-e, vagy ott maradt, egyenesen végigtrappoltam az utcán a forró aszfaltra ügyet sem vetve, feltéptem a kertkaput és nem nézve se jobbra, se balra egyenesen átvágtam az előkerten a bejáratig.

 Amint benyitottam az ajtón, újra meg kellett lepődnöm: aznap már sokadszor. Két idegen ült a nappaliban, a mi piros kanapénkon, a mi James és Sue feliratú egyenbögréinket szorongatták és a mi sültcsirkénk állt előttük a terített asztalon.

-Szia drágám!- James jött elém nagy mosolyogva- Hát te merre jártál?

- Komplikációk ...- csak ennyit voltam képes kinyögni. Nem tudtam nem észrevenni, hogy a festőállványomat valaki átrakta a tévé elé, pont a kanapéval szembe.  Nem mertem a vendégekre nézni, James tekintetét is kerültem. Lesunytam a fejem és nagyon halkan azt mondtam- Öhm, James, iszonyatosan kell vécéznem. Felmegyek.

És mentem. Átvágtam a konyhán, elsasszéztam a kanapé mellett, közben csak úgy pergett belőlem a homok. Megpróbáltam úgy felmenni a lépcsőn, hogy az ne recsegjen alattam, de persze nem sikerült. Amint felértem a tetőtérbe, bevágódtam a fürdőszobába. Kinyitottam az összes vízcsapot, lerángattam magamról a homokos ruhákat, lerogytam a vécére és nagyot sóhajtottam. Végre egy kis nyugalom!

Olyan sokáig voltam odabent, hogy közben majdnem besötétedett. Belebújtam azúrkék köpenyembe és óvatosan kilopakodtam a fürdőből. A lépcsőnél hallgatóztam pár másodpercig, majd amikor nem hallottam semmit, megkönnyebbülten mentem le a nappaliba. James éppen az esti hálaadást nézte a tévében, a festőállvány visszakerült eredeti helyére, a vacsora nyomai eltűntek az asztalról, a mosogatógép megnyugtatóan zakatolt a konyhában. Lehuppantam férjem mellé, és hozzábújtam. Sokáig nem szólalt meg, csak hallgattuk Bernard atya monoton kántálását, és élveztük a teraszajtón beáramló levegő virágillatát.

- Szóval akkor mi történt ma?- kérdezte James, tekintetét le sem véve a tévéről.

- Mary néni átjött reggel. Aztán dél körül lementünk a partra, sétálgattunk, satöbbi. Én kimentem a sziklánkra, Mary meg elkolbászolt a kikötő felé. Aztán visítozva rohant vissza, hogy talált három embert, akiket partra mosott a víz. Mentem neki segíteni, hívtam mentőt, ilyenek. Aztán eltartott egy darabig, mire összeszedték őket, én meg eléggé kibuktam, mert az egyik beszólt nekem.

- Tényleg? Mit mondott?

- Hát, valami olyasmit, hogy vigyázzak, nehogy olyasmit találjak, ami nem nekem való.

- Hát ennek meg mi értelme?

- Azt kifelejtettem, hogy még a félszigeten a sziklák mellett találtam egy követ a homokban. Fönt van a gatyám zsebében a fürdőszobában. Nagyon szép, kerek, piros drágakő. Nem volt időm jobban megnézni, mert Mary pont akkor jött rikácsolva, amikor észrevettem. Amikor már megjöttek a mentősök és nem kellettem, leültem, és megvizsgáltam. Az a bunkó pali meg végig engem figyelt, aztán megkérdezte, hogy mikor találtam a követ. Amikor mondtam, hogy már régen, nem vette be- James kuncogni kezdett- és aztán beszólt.

- És te ezen akadtál ki annyira, hogy még köszönni sem voltál képes?

- Hát tudod, elég szar napom volt- sértődötten húzódtam messzebb tőle- Mary néni egész délelőtt olyanokkal tömte a fejem, hogy nagy változások fognak történni, meg, hogy ki mindenki tűnt el az utóbbi pár napban, hogy újak is jöttek, akik beköltöznek anyáék helyére...

- Már be is költöztek.

- Ők voltak azok délután?

- Bizony.

- Jaj, de ciki!

- Nem szóltak semmit. Különben nagyon kedvesek voltak. Asszem, a sráccal jól ki fogunk jönni egymással.

- Kaellel? Mary néni mondta, hogy így hívják- tettem hozzá James kérdő pillantása láttán- És Angela? Ő milyen?

- Angie is jó fejnek tűnik. Baromi intelligens, de nem sokat beszélt. Főleg a fiújával beszélgettünk. Nagyon tetszik nekik a képed. Kael szerint több ilyet kéne csinálnod, tuti sikerük lenne.

- Na persze...

-Ő mondta... ő meg ért hozzá- vonogatta a vállát. Még James se mondta soha egyetlen képemre se magától, hogy tetszene neki, és ez sokkal jobban zavart, mint mrs Everst hallgatása. Azt egyszerűen bunkóságnak könyveltem el. Ha James véleményét kérdeztem, épp, hogy odapillantott, aztán vagy azt mondta, hogy jó, vagy azt, hogy elmegy, vagy azt, hogy naja. Azt is mondta már párszor, hogy ez nem az ő ízlése. Baromira vágytam rá, hogy egyszer tök magától megdicsérje valamelyik munkámat. Ugyanígy azt se mondta magától, hogy szeret. Ha én mondtam neki, azt mondta, hogy ő is. Sokszor nyaggattam emiatt, mert ez nekem még jobban hiányzott, mint a dicséret. Erre olyanokat szokott mondani, hogy ő egyszer már mondta, azóta semmi nem változott, akkor meg minek ismételgesse magát? Különben is, az számít, amit tesz és nem az, amit mond. Hát nem mondhatni, hogy egy őrülten szenvedélyes valaki lenne. Néha azon gondolkoztam, hogy hozhatott össze a sors két ennyire különböző személyiséget, mint minket.

- Menj át holnap Kaelhez. Csak hétfőn kezd a múzeumban, azt mondta, addig szívesen foglalkozna veled- James hangja furcsán csengett.

Ezen az éjszakán nem volt olyan élvezetes a repülés. Viharba keveredtem, csattogtak körülöttem a villámok, óriási szél tombolt, bőrig áztam és iszonyatosan fáztam. De nem ez volt a legrosszabb. A legrosszabb az volt, hogy az istennek sem tudtam leszállni.