Tegnap a műteremben banánevés közben elaludtam. Asszem, ez elég jól jellemzi a mostani állapotomat. 3 napja bent vagyok estig, és festem a nagy képet. Dani bejött még a múlt héten, és megcsinálta a vakrámát, én meg a Vera instrukcióit követve tök egyedül felfeszítettem egy 190*175ös vásznat. Nem dicsekedni akarok, de dobolni lehetne rajta, olyan feszes lett. Annak a lénynek a párját rakom rá, amelyik már több, mint egy hete kész van, na, mondanom sem kell, az is egy nehéz menet volt.
Egyébként is elég küzdelmes volt ez a félév szakmai szempontból. Tudom, persze, ez felnőttoktatás és nem lelkisegély intézet, de basszus, a legpozitívabb kritika, ami Emese száját elhagyta az x hónap alatt, az az volt, hogy "érdekesen indul". És ezt egy majdnem kész képre. Nem tudom, hogy ennek hatására-e, de beleestem egy mély, ködös megfelelési-kényszer völgybe, és csak pár napja bírtam nagy nehezen kimászni, mondhatjuk, hogy a saját hajamnál fogva rángattam ki magam belőle. Ez akkor, volt, amikor "nagy melléfogáskén" értékelte a második számú nagy grafikai munkámat, amit tök szerencse, hogy megnézettem vele erőnek erejével még félkész állapotban, mert különben végigpöttyöztem volna ezt is, mint az előzőt, és most nem lett volna ott az Orsi, hogy segítsen nekem. Szóval egészen addig minden lehetőséget megragadtam, hogy megmutassam a tanárnéninek a munkáimat, a vázlataimat, kétnaponta letámadtam, hogy gyere, légyszi, ezt nézd meg, azt nézd meg. És, basszus, amikor mindent úgy csináltam, ahogy mondott, szó szerint mindent megfogadtam, és aztán azokat mondta hibának, amiket az ő instrukciói alapján, minden meggyőződés és lelkesedés és tettvágy nélkül csináltam, na akkor kimentem a klotyóra és bőgtem egyet. Aztán elhatároztam, hogy szarok rá.
Emlékszem, anyuval volt egy időben ugyanez. Kiskoromban rengeteget nyavalyogtam, hogy anyu, mit fessek, mit rajzoljak, satöbbi, ő mindig megmondta, aztán vagy azt csináltam, vagy nem. De ahányszor csak kértem, meg, ha nem kértem, mindig segített, belerajzolt, átfestette, jajj, csak egy kicsit ide, hogy biztos megnyerd azt a pályázatot, jajj, csak oda, hogy jobb legyen a kiállítás. Asszem, ő így tanított, vagy mi. Aztán, amikor eldöntöttem, hetedikben, hogy ebbe az irányba megyek tovább, hirtelen elszállt minden önbizalmam, már egy vonalat is alig mertem húzni anélkül, hogy anyu negmondta volna, hogyan húzzam. Iszonyú szar érzés volt. Akkor sikerült csak leküzdenem, amikor elkezdtem gimibe meg a Corvinba járni, és átcuppantathattam a megfelelési kényszerem anyuról a Dréherre meg a Bazilra (Duliskovich Bazil híres, kortárs festőművész).
Hála istennek, most hamarabb rádöbbentem, hogy mi háályzet, és pár napnyi belső vívódás után kierőszakoltam magamból az új álláspontomat: megmutatom, ha kéri, meghallgatom, megfontolom, és, ha sikerül meggyőznie, esetleg, netalántán, akkor megfogadom, amúgy meg leszarom, mit mond. Ez az egészséges.
A konzultációkon Eszter arról beszélt, asszem a Katánál, hogy az ember, miután bekerül a festő szakra (pláne, ha elsőre veszik fel, tök váratlanul, mint engem- a szerk.), hajlamos rá, hogy elveszítse az irányt. Úgy értem, nem tudja, hogy mit várnak el tőle, nem tudja, hogy merre tovább, nincsenek ötletei, hogy mit kezdjen festeni, mivel, mekkorát és miért. Ez eltarthat akár egy évig is, vagy tovább, és, ha elsőben nem következik be, akkor majd harmadikban, vagy mindkettő.
Szóval, mivel nekem rengeteg ötletem van, évekre elegendő, ráadásul az Eszter feladatait is mind megcsináltam, és ez lefoglalt eléggé az első félévben, asszem nálam a második félévben így jelentkezett ez a bekerülési szindróma. Mármint, a megfelelési kényszerrel. Most, hogy elmúlt, megkönnyebbültem. Egész évben rohadtul megviselt a kritika. Baromita a szívemre vettem. Remélem, az év végi prezentációnál nem így lesz. Elképzelni sem tudom, mit fognak mondani. Minden esetre már most gyúrok rá, hogy majd jól leszarom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése