Besötétedett már teljesen, nem sokkal, miután elindultunk hazafelé. Az ablaktörlőt a legnagyobb sebességre állítom, és feltekertem a hangerőt a rádión, mert elnyomja az ablakpárátlanítás zaja a kedvenc Anima számom. Mili hátul motyog magában, anyu az anyósülésen kucorog. Megpróbálok nem sokat pislogni, amikor a szembejövő autós pofátlanul belereflektorozik a szemembe. Találomra tekerem a kormányt, mert úgy emlékszem, itt egy kanyarnak kell lennie. Mikor már nem káprázik a szemem, és újra sötétségbe borul az autó, felkapcsolom én is a fényszórót, de nem segít sokat, csak a tejfehér ködfalat látom jobban, az utat nem. Lassítok. Gondolatban szídom az apósom, akitől az autót kaptuk- mi a francért nem rakott bele ködlámpát? Aztán már az apámra vagyok dühös, az egyik kanyarban egy betonnal befoltozott kátyun megcsúszik a hátsó kerék- kinek jut eszébe 4évszakos gumikat venni egy olyan autóra, amin 4 vadi új nyári gumi van? Nem lett volna ésszerűbb téli garnitúrát venni? Ráadásul anyu használja a legtöbbet, az én anyám, akit eddig minden télen legalább egyszer ki kellett húzni az árokból...  Mire megérkezünk és kikászálódunk, már szédülök a nagy koncentrálástól, és iszonyúan megéheztem. Mintha legalább 6 órát vezettem volna, úgy kimerített ez a 30 perces út.
 A Rozmaring utcába megyünk, nem haza, mert anyu segíteni akar a gipszezésben, én meg örülök neki, mivel a jövő héten már kezdődnek a prezentációk. Nem mondom, hogy pánik fogott el, inkább csendes kétségbeesés: én egész eddig úgy gondoltam, hogy leghamarabb decemberben kell újra kiállnom az osztály és Eszterék elé. Nem vagyok kész semmivel, a 40ből jó, ha 10 elkészült, és ezek se teljesen. Nincsenek kiglettelve, lealapozva, lefestve. Nem így terveztem. Ez nem lesz így jó. Tavaly év végén felkészülten, összeszedett gondolatokkal, mindenre elszántan vártam a prezentációt. Ha így ilyen szar lett, mi lesz most?
 Ülök a vécén, és emelkedő vérnyomással hallgatom a hülye kutya hisztérikus ugatását. Megpróbálom az interneten látott toka-eltűntető gyakorlatokkal elterelni a figyelmemet róla. Már fájnak a nyirokcsomóim a sok nyakfeszegetéstől. De tényleg attól van? Eléggé meg vannak dagadva. Ha jobban belegondolok, mindig be vannak dagadva. Biztos limfómás vagyok. Hülye vagy, lányom, nem limfómás, mondom fennhangon, miközben  visszateszem a vécékefét a helyére. Csak az elnyomott hipohondriád meg a depressziód beszél belőled.
 Dani valami új Vin Diesel filmet néz, röhögnöm kell, ha csak meglátom a buta képét. Az egyik német filmkritikus azt mondta róla, ő az új Chuck Norris. Mennyire igaz! Bevackolok a kanapéra, fásultan bámulok ki a fejemből. Foszlányokban ér el az agyamig a cselekmény. A gémoftrónszos vöröshajú barbár csaj sírva szólongatja halottnak hitt Dieselünket. De az pár feszült pillanat után levegőért kap és feléled. Én is jó mélyen beszívom a levegőt. Kutyatáp szag van. Na eddig sikerült elterelni a figyelmemet. Most megyek és leüvöltöm a büdös ugatós dög fejét. Ne legyél hülye- mondom magamnak- ez egy kutya. Az a dolga, hogy ugasson. Csak az elnyomott agressziód és a depressziód beszél belőled.
Hmm... lehet, hogy nem kéne annyit mondogatnom magamnak, hogy depressziós vagyok? És az se jó jel, hogy mostanában ennyit beszélsz magadban, kisanyám.