A majdnem új otthonból

Tudjátok, van az az érzés, amikor reggel sétálsz haza az oviból, és beugrasz a boltba friss kifliért, hogy legyen a bocikádnak, ha hazajön. Na és akkor állsz meg először pár percre dumálni a pénztáros csajjal, aki az ex-szomszéd Feri öccsének a csaja. Aztán a zebránál összefutsz egy barátnőddel, esetemben az Orsival, aki mondja, hogy nagyon siet, mert helyettesít az ötödikben, és te is mondod, hogy sietsz, mert be kell menned a T.O-ra, de azért fecsegtek még 5 percet, mert megszületett a Csilla babája és milyen hülye volt már annak a nagycsopis kisfiúnak az anyja, aki üvöltött a gyerekével az úszáson, és meg kell állapodni, mikor lesz a kövi csajos este, stb. Aztán nagy nehezen elbúcsúztok, de a posta előtt meglát téged a Rózsi néni, a polgi felesége, és megkérdezi, milyen volt Németország és hogy van a gyerek, és elmeséli, hogy a kutya kirágta a kis körtefát és újra kellett oltani, de így nem biztos, hogy megmarad. Legközelebb már elevickélsz a Vidor sörözőig úgy, hogy csak integetned meg köszöngetned kell, a kocsma teraszáról viszont leszólít a Márti néni meg a Viktor bácsi, hogy jaj Sárika, egy pillanatra gyere csak…. A Márti néni 23 éve a dadusom volt és elvert az első nap az oviban, mert senki nem mondta, hogy ott is kell maradnom és nem mehetek el, és én anyu után „szöktem” a suliba, mert nem értettem, mért felejtett ott már megint valahol. (hú ezért majd biztos kapok) Viszont aznap felszereltek egy gyerekbztos zárat az ajtóra, ami gyerekek nemzedékeinek szökését akadályozta meg utánnam, szóval szívesen… Márti néni gratulál, hogy milyen ügyesen tolmácsoltam az államtitkár úr díszbeszédét, és megkér, ha megyek ki Gaildorfba, üdvözöljem a Lackékat meg a Buchhoferékat, mer neki a vejének az unokatestvérének a fia ismeri őket, a múltkor amikor itt voltak a németek az ünnepségen, küldtek nekik kolbászt és azt meg kell köszönni. A Viktor bácsi meg megkérdezi, hogy hallottam-e már, hogy az új szomszéd, az a jóképű, na az a Szerednyei Béla művész úr és ifjú (50 körüli) neje. Mosolyogva álldogálsz egy darabig, tervezgeted a szökésedet, amikor a Zsófi vad dudálással, többméteres féknyomot húzva berobog a Micráján és megkérdezi, hazavihet-e. Te persze boldogan elbúcsúzol az öregektől és beugrasz a kocsiba (az asztalon felejtett kiflikért később vissza kell jönnöd, de addigra Márti néniék már eltűntek onnan). A hazaúton, azaz két percig végig dumáltok, aztán még a ház előtt ültök a kocsiban 10 percet és kitárgyaljátok a filmet amit előző este láttatok együtt a moziban, és megbeszélitek, mit vegyetek a barátnőtök, esetünkben az Orsi szülinapjára. Amikor végre belépsz az ajtón, már elmúlt 10 óra, pedig fél 9kor tetted le a gyereket az oviban, és már nem érsz oda időben, ahol dolgod van- esetemben a T.O-n.

 Mindezt azért írom, mert ez járt az eszemben, amikor pát napja Gaildorfon sétáltam át friss zsömléért egy reggelen. Csak kétszer kellett megállnom beszélgetni, és csak 4 embernek integettem oda útközben, pedig az út 5x olyan hosszú és tízszer annyian laknak ott, mint nálunk. Arra gondoltam, ha úgy alakul, hogy kiköltözünk, ez hiányozni fog nagyon. Mert akkor ugyan mérgelődtem, hogy az embernek egy 500 méteres útra egy órát kell számítani, ha a napját tervezi, és hogy ez mégiscsak nem normális dolog. De ott kint a sok ismeretlen arc láttán valahogy elveszettnek éreztem magam. Otthon az van, hogy én tartozom a Kompp Gyurinak 5 Euróval, viszont nekem meg jön a virágos csak egy szívességgel, és bár a Gyafiné a múltkor nem tudott visszaadni az ötszázasból, de ha legközelebb megyek, majd ad a Milinek ingyen egy fagyit. És az Anikó nénikek szívességből lefordítottam egy levelet, de egy hét múlva kaptam tőle négy tő málnát, ami most otthon érik és mi nem vagyunk ott, mert Gaildorfban bonyolítjuk az életünket.

 Több következtetés is levontunk a Danival az utunkról. Először is lassítunk, nem megyünk fejjel a falnak. Ha lesz valami, nagyon adja magát, elintézik nekünk a kintiek, akkor oké. Másodszor tuti nem Gaildorfban benne fogunk lakni, mert kicsi ugyan, de zsúfolt és hangos és naggggyon forgalmas. Szóval a Dani ódzkodása attól, hogy faluban éljen mára eltűnt, mondhatni az ellenkezőjére vált. Ahhoz képest, hogy mennyire tartott Budajenő csendjétől és unalmasságától, mostmár egy Meki kedvéért sem hajlandó 2000 fős településnél nagyobba költözni. És én ennek örülök. Olyan idillikus falvak veszik körül Gaildorfot, olyan hihetelenül szép a vidék! Pont olyan, amit szeretek. Gömbölyű, kövér dombok, bükk és fenyőerdők, patakok, folyók, pici tavak. Hihetetlen zöld rétek, legelők váltakoznak szántóföldekkel és ribizli ültetvényekkel, hatalmas fák között tanyák lapulnak, tehenek, bárányok minden felé és rengeteg lószar. Ilyennek képzeltem a Megyét, és emlékeztet még gyerekkorom fantasztikus Erdély-élményeire is, csak itt az istálló teteje napelemből van és a traktor a szántóföldek között keskeny aszfalt úton jár. De a focipályát itt is birkák nyírják, az emberek a farmra járnak tojásért és tejért, egy néni pedig az orrom előtt adott el 10 döglött csirkét a hentesnek.

 Íme hát az új álom: Valahol Passau és Stuttgart között egy dimbes-dombos vidéken szert kell tenni egy Bauernhaus-ra lehetőleg egy kisváros közvetlen közelében. Dani állatokat tart, én az egyik melléképületből kialakított hatalmas, világos műtermemben festek. A közelben lesz egy kis tó, nem a Balaton helyett, persze, mert minden nyáron itt leszünk. De lehet majd benne úszkálni. Mili Gaildorfba (vagy egy másik hasonló kisvárosba) jár gimibe, utána Stuttgart, Nürnberg, Passau, Regensburg, München egyetem. Vagy Budapest, és akkor az Ománál lakik évközben. 

Tejről, vérről és az emésztés csodáiról

Én már akkor be voltam tojva a szoptatástól, amikor még csak a terhesség legelején jártam. Elképzelni sem tudtam, hogyan működhet a dolog. Annyira ráizgultam a témára, hogy mindent elolvastam róla a neten, ami csak a kezem közé került és az összes élő nőrokonomat kifaggattam e témában. Iszonyatosan féltem, hogy nem lesz elég tejem, a gyerekem meg majd éhenhal és igaza lesz az embereknek, akik azzal jöttek nekem, hogy túl éretlen vagyok ahhoz, hogy 22 évesen szüljek.

 A terhesség vége felé elküldtem a férjet, hogy vegyen a biztonság kedvéért egy doboz újszülötteknek való tápszert, kicsomagoltam a keresztapáméktól örökölt hiper-szuper, csúcsmodern és mindent tudó mellszívót, és vártam, hogy mi fog történni. 

 Császár lett a dologból, az ügyeletes doki szerint nem voltak elég erősek a fájásaim. Mutatta is a papírt, amit a CTG gép böfögött magából folyamatosan, hogy tessék, itt van, nézze meg, ez a vonal mutatja, hogy fájásgyenge vagyok. Hö! Ha nem 24 órányi vajúdás, két burokrepesztés és kábé 10 liter oxitocin után fetrengtem volna a magzatvíztől szottyos szülőszobában, megkérdeztem volna, hogy ő, mint méhhel nem rendelkező hím egyed mi a francért gondolja, hogy azért, mert a hülye vonal nem megy elég magasra, az nekem ténylegesen mennyire fáj. Így viszont még örültem is, hogy végre valahára vége lesz az egésznek. 

 Ez volt kábé este 9kor, és ugyan kivertek az ágyból reggel ötkor, hogy mozognunk kell, nehogy komplikációk adódjanak, a gyereket csak 10 körül kaptam kézbe. (Este persze a műtőben az orrom alá dugták egy pillanatra, de be voltam lőve, ráadásul akárhogy bandzsítottam, nem bírtam ráfókuszálni a vércsimbókos kis csomagra.)

 Szóval mielőtt én megvizslathattam volna a borjamat, már látta mindenki rajtam kívül. Mert persze reggelre odacsődült az egész Gombos-klán. Ez azért elég gáz volt. Úgy kellett megkérnem őket, hogy hagyjanak már pár percre magunkra, nem volt kedvem villogó vakuk és ünneplő rokonok gyűrűjében csekkolni a végterméket. 

 Aztán jött a nővér, és kérdezte, hogy segítsen-e mellre tenni. Akkor már elkezdtek visszaszivárogni a nagyszülők, nagynénik, nagybácsik, első és másodfokú unokatesók, barátok és üzletfelek. Mivel éjjel kapott cukros vizet, nem kértem segítséget, kivártam, amíg újra magunkra maradtunk pár percre. Akkor aztán megpróbálkoztam a dologgal. Elég jól összebarátkoztam a szobatársammal, akivel egy-két óra különbséggel szültünk (azóta is tartjuk a kapcsolatot, pedig ők már Bostonban élnek), szóval együtt áltunk neki a kísérletezésnek. Mili nagyon ügyes volt, rögtön tudta, mi a dolga, bár pár pillanatig nem értettem, hogy miért vinnyog annyira az anyukatársam. Aztán mi is eljutottunk arra a pontra, amikor a gyerek átkapcsolt szivornya-üzemmódba. Olyan meglepő vehemenciával és erővel szívta magába a cuccot, mint egy nehézipari vákumos tisztítógép, a szemeim jojóztak a fájdalomtól, és rögtön becsatlakoztam a vinnyogásba, mint a kánon második szólama. Persze idővel hozzászoktam a dologhoz, de az első alkalom elég sokkoló élmény volt. 

 Pont ma beszélgettünk az egyik barátnőmmel meg anyuval palacsintázás közben arról, ki hogyan vezette a szoptatós-naplót, kinek a gyereke hogyan evett, mennyit, milyen hosszan és mi hogyan dokumentáltuk a kölkök beleinek minden kis rezdülését. 

 Nálunk végülis úgy alakult, hogy kábé két hónap után feladtam a dolgot és teljesen átáltunk a tápszerre. Így visszagondolva valószínüleg én toltam túl a projektet. Annyira ráparáztam arra, hogy legyen elég tejem, hogy bár a gyereknek mindig jutott elég, én mégis a kevés tejjel rendelkező nőknek szóló tanácsokat követtem. Rendszeresen mellszívóztam szoptatás előtt egy picit, meg utánna a maradékot, aztán meg nem értettem, hogy miért feszít folyamatosan a mellem, és a rengeteg lefejt tejjel sem igazán tudtam mit kezdeni. Már tele volt a hűtő meg a fagyasztó, de én még akkor is azon aggódtam, hogy ne éhezzen a kis bocikám. Ez a strapa eléggé megviselt testileg, meg hozzájárult a Mili extra szuper szívóereje is, minden esetre pár hét után alaposan begyulladtak  melleim és magas lázam lett. Tiszta horror volt. Emlékszem, egyszer ültem a fotelben, és egy különösen fájdalmas kajáltalás után böfizettem a gyereket. Azt vettem észre, hogy a tej, amit bukott, rózsaszínes, pirosas. Na ettől persze iszonyat bepánikoltam, (adrenalin löket, enyhe lefolyású szívroham, fékezhetetlen artikulátlan óbégatás) mert azt hittem, a gyereknek van valami heveny belső vérzése, kilukadt, elromlott, össze kell varrni, mittomén. Úgy, ahogy voltam kicsörtettem az előszobába, hogy cipőt húzzak és rohanjak a kórházba, amikor a tükörben észrevettem, hogy egy nagy piros folt van a melltartómon. Kiderült, hogy nem a gyerek vérzik, hanem az én tropára ment mellemből dől a vér, a kis vámpír meg benyelt belőle egy adagot. Pár nappal azelőtt már észrevettem, hogy be van repedve, de bimbóvédőt nem tudtam használni, mert a Mili egy az egyben becuppantotta és nem volt hajlandó kiköpni, aztán persze öklendezni meg fulladozni kezdett, amíg ki nem bányásztam erőnek erejével a cuccost. 

 Szóval akkor elhatároztam, hogy köszi, nekem ennyi elég volt, nem csinálom tovább. Le is ment a lázam, Mili meg vígan élt fagyaztott tejen meg tápszeren. 

 Azért a legjobb babás élményem mégis a szoptatáshoz kötődik: egy kajáltalás után kimentem a konyhába büfiztetni ( Mili nagyon bukós baba volt, és egyszerűbb volt a csempét felmosni, mint a babaszoba szőnyegét tisztítani), ahol éppen a nagyagyú bátyám ebédelt. Olyan szinten undorodott a pici baba büfijétől, hogy felháborodását a lehető legzajosabban adta tudtomra, majd öklendezve kiszaladt a házból, én meg komótosan betoltam az ebédjét, miközben a férfi gyomorról magyaráztam az édesdeden csukladozó kisbabámnak.  

http://1000tipp1000nap.hu

borjvizsgálat

Élvezettel figyelem, hogyan tágul fokozatosan a gyerek világa, ahogy tanul olvasni. Most van abban a korszakban, amikor, ha betűt lát, akkor azt muszáj elolvasnia.
 Ma reggel is befészkeltük magunkat a meggypiros kanapéra egy fél kiló eperrel, én az ablakon bambultam kifelé, és hallgattam, ahogy a gyerek hangosn kibetűz minden feliratot, ami  látóterébe kerül.
- S...P...A...X. spax. Anyuc, mi az a spax?
- D...A....N...I... Dani. Anyuc, arra a bögrére az van írva, hogy Apuc!
- D...U...C...I...T....O...R....N....A... ducitorna. Duci a torna? Anyuc, duci a tornád!
-M..É...R...E...G....G...I...F...T... anyuc, miért van Apuc innivalójára ráírva, hogy méreggift?

Tegnap ugyanis kikevertem egy adag muskátli tápot a Dani egyik üres petpalackjában. Leraktam a lépcső mellé a padlóra, hogy majd, ha megyek ki, viszem magammal és megtáplálom a muskátlikat. Aztán valahogy nem jutott rá időm, ott maradt a kövön a cipők mellett. Gondoltam, még jó, hogy zöld a lé, különben nem látszana rajta, hogy nem síma víz. Aztán este Dani beront hozzám, miközben a vécén ülök, és a zuhanyrózsával öblögetni kezdi a száját vadul gargarizálva.

Hál istennek nem húzta meg nagyon, és rögtön feltűnt neki, hogy szar az íze. Azért itattam vele tejet, meg elolvastam, mi van a dobozra írva. Aztán ráírtam méteres betűkkel a palackra, hogy MÉREG meg németül, hogy GIFT és rajzoltam rá halálfejes virágokat meg fulladozó kis Danikát.

Ja, de nem ezt akartam mesélni... szóval a minap is sétáltunk a Milivel haza anyuéktól, és a főútnál kibetűzte a STOP szót a táblán.
-Anyuc, stop, itt meg kell állni!
Akkor jutott eszembe, hogy nekünk, felnőtteknek (na jó, írástudóknak) mennyirre evidens már a legtöbb dolog. Mi csak rápillantunk, és tudjuk, melyik boltban mit árulnak. De egy gyerek, aki pl. nem sokszor kerül szolárium vagy műkörmös közelbe, baromira rácsodálkozik az ott lévő furcsa, födön kívüli dolgokra. Amikor múlt héten bementünk az egyetemre meg moziba, annyi új infó áramlott szegény kis agyába, hogy csodálkozom, hogy volt képes egyáltalán befogadni mindent. Állandóan kérdezett. Mi az a lakatos? Mi az, hogy célforgalom? Mi az, hogy Akció? Mi az, hogy szünnap? Mi az, hogy féláru? Mi az, hogy reformok? Mi az, hogy Brüsszelnek?
 Tulajdonképpen így belegondolva baromi nehéz lehet egy 5-6 éves kisgyereknek, aki már elég értelmes lenne, hogy sokkal több mindent megértsen a világból, és kíváncsi is lenne, de teljes mértékben ránk van utalva, felnőttekre. És persze mi meg nem bírjuk állandóan kielégíteni a kíváncsiságát, se türelmünk, se energiánk hozzá. Így aztán a gyerek vagy belenyugszik és mással kezd foglalkozni, vagy, ha annyira kíváncsi és tudásvágyó, mint a Mili, akkor megtanul magától olvasni.
 Rendszeresen rám szokott törni az igény, hogy jó alaposan megnézzem magamnak a gyereket. Ölbe veszem, megszaglászom, megpuszilgatom, ez az állagellenőrzés. Aztán szépen, alaposan centiről centire átvizsgálom az arcát, megpróbálom rávenni, hogy jó mélyen a szemébe nézhessek. Megnézem az orrát, a fülét, a szemöldökét, a száját, a fogait. Aztán az egészet egybe, megpróbálom kiolvasni a tekintetéből, mi jár a fejében (az utóbbi időben legtöbbször, hogy jaj, anyuc, hagyjál már játszani/ mesét nézni/ enni/ stb) és megpróbálom felidézni, hogy hogyan nézett ki pár hete. Hogy mik a legfeltűnőbb változások. Pl. mostanában az arcformája kerekedik, a lába nyúlik, a szeme nő. Ha ezzel a vizsgálattal készen vagyok, utánna jön a titkos megfigyelés. Hogyan nevet? Hogy beszél? Egyre árnyaltabban hangsúlyozik. Semmivel sem mutat több muzikalitást, mint kétévesen- ezen amúgy annyit röhögtem anyák napján, meg az évzárón is: A legtöbb gyereknek, mindegy, hogy fiú vagy lány, vékony, magas hangja van és képes viszonylag hűen visszaadni a népzene tanár előadását. Mivel én ezeket a dalokat csak a Mili verziójában ismertem, tökre meglepődtem, hogy mennyi dallam van bennük. Az én kis borjam ugyanis, míg a többiek fejhangon hajlítgatják meg cifrázzák a népdalokat, mély, alt hangon, minimalista stílusban eldünnyögi a szöveget, kábé 3 oktávval lejjebb, mint a többiek.
Visszatérve a megfigyelésekhez tehát: egyre árnyaltabban hangsúlyozik- kiemelkedően a többi korabeli gyerekhez képest, szerintem. Aztán a mimikája is egyre kifejezőbb. A humorérzéke is rohamosan fejlődik, bár néha még visszakacsint a legjobbviccakakipisipuki időszaka.
Aztán mostanában nagy ugrás volt játék-szinten is. Eddig semmi mást nem élvezett igazán, csak a szerepjátékot. Bármivel (főleg a csillámfaszlámáival) képes volt órákig eldumálni. Csak úgy ömlött belőle a szó. Pogány Juditot megszégyenítő hangszínekben elevenített meg a különböző szereplőket, egész estés sztorikat játszott le, főleg a látott meséket alapul véve, és a sokszorosára turbózott érzelmi töltettel. Most viszont pár hete csak rajzol. Képregényeket gondolatbuborékokkal, saját cselekménnyel, főleg kalandos témákban, mint pl. kincskeresés, barátfogságbólkiszabadítása, sárkányszelidítés, stb.
 Mindezeket a megfigyeléseket többek között azért is szoktam végezni, hogy megpróbáljak rájönni, milyen irányultságú lesz, mi fogja érdekelni, mi lesz belőle nagy korában. Most egyenlőre úgy látom, a humán oldal felé billen a mérleg. Esetleg író lesz, rajzos vagy színésznő (én egyszer megálmodtam, hogy moziban nézzük egy filmben, de valószínű, hogy ez csak annak a kivetülése volt, hogy döntenem kellett színészet és képzőművészet között, és én ez utóbbit választottam, és gyakran gondolok rá, vajon mi lett volna, ha máshogy döntök). Viszont nagyon szeret számolni és kártyázni meg sakkozni, és jó is ezekben, velem ellentétben, ami viszont arra utal, hogy van benne jó nagy adag az apja reál-érzékéből is. És rettentően érdeklik a növények- melyik milyen fajta, mi a neve, mérgező-e, ha igen, hogyan és miért. És imádja az állatokat. Ez meg a nagybátyja meg a nagyanyja. Szóval akkor levonhatjuk a következtetést: bármi lehet belőle, és bármennyit bámulom meg szagolgatom, nem fog egyhamar kiderülni. Ki kell várnom türelemmel a gimi végét.

Ilyeneken merengek, ha zsibbadó seggel gubbasztok egész nap a meggypiros kanapén

Mindig azt hittem, ha egyszer alkalmam lenne korlátlan ideig az ágyban dögleni, napokig ki sem kelnék onnan. Hát most úgy alakult, hogy szigorúan tilos felkelnem, de ezt sokkal de sokkal nehezebb betartani, mint gondoltam. Tegnap reggel a rendelőig alig bírtam fölcaplatni, ott aztán mondta a dokinéni, hogy hörgőgyulladásom van, feküdjek, pihenjek, antibiotikum, cataflan, stb. Délutánra olyan jól lettem, hogy beadtam a derekam és elmentem a Danival anyósék elé a Bálna melletti kikötőbe. Mivel anyós is gyengélkedett, egy rövid koktélozás után kifeküdtünk a luxushajó fedélzetére. Após meg Dani dumáltak, Mili rohangászott és gazdag német nyugdíjjasokkal barátkozott az óriás sakktáblánál, én meg anyóssal aludtam a nyugágyakon.

 Nem maradtunk sokáig, kb másfél óra alatt letudtuk a dolgot, ráadásul oda-vissza háztól házig (hajóig) kocsival mentünk, de akkor is kifáradtam, mint a kutya. Visszafelé már irdatlan köhögőrohamaim voltak, ráadásul, miután hazaértünk, még visszafordultunk a patikába, mert kellett c-vitamin meg orrcsepp meg köptető. Minden esetre itthon voltunk fél 7 körül, akkor lefeküdtem a meggypiros kanapéra, és azóta nem is keltem fel, csak fogat mosni meg pisilni. 

 De olyan mehetnékem van! Ma reggel pont fogmosás közben elnéztem a muskátlikat, meg a támfalon a szegfűket, és arra gondoltam, hogy napközben kimegyek locsolni meg tápszerezni. Aztán pl. innen, ahol most ülök, a napsugár pont rávetül a padlón egy csomó levedlett kutyaszőrre, ami ahányszor csak odatéved a pillantásom, arra ingerel, hogy fölkeljek porszívózni. Néha, ha kidugul az orrom, megcsap a gyümölcsbor szag, ami a szűrőben tegnap óta csoszvadó, meg nem evett eprekből terjeng. A mosogatógép persze még mindig nem gyógyult meg, szóval a csetres is hívogat, nem beszélve arról, hogy kitaláltam, el akarok kezdeni hímezni egy óriási képet. 

 Olvasni nem bírok, mert 5 perc alatt kifárad a szemem, szóval egész nap zsibbadó seggel gubbasztok a kanapén, miközben szünet nélkül duruzsol a jóbarátok a laptopon. Rajzolhatnékom van, de nem bírok koncentrálni. Takaríthatnékom van, de a klotyóra menés is kifáraszt. Aludni szeretnék, de nem vagyok álmos. Rohadt egy dolog ez.

 Ki kéne találni egy könyv-felolvasó készüléket. Jó, tudom, léteznek hangos könyvek, de mi a túrónak, ha már úgyis ott állnak a polcon a könyvek, csak éppen kifolyik a szemem és ezért nem tudom elolvasni őket? Kéne egy kis robotszerű izé, amit rácsíptetek a könyvre, vagy beleteszem a könyvet, az meg felolvassa, bármilyen nyelven is íródott, és lapoz magának és ha azt mondom, stop, mer monnyuk pisilnem kell, vagy szól a telefon, akkor abbahagyja és nem kell megkeresni a takarók, orvosságok, kekszes zacskók meg használt zsepik halma alatt az egeret, hogy lenyomjam. 

 Érdekes, amúgy, kerestem hangoskönyveket németül, és sokkal nagyobb a választék, mint Mo-n, ráadásul a legtöbb ingyen van. De ami a legjobban tetszik, hogy a legtöbb könyvet nem egy ember olvassa fel, hanem minden szereplőnek megvan a maga hangja. Inkább olyasmi, mint egy rádiós hangjáték, vagy minek mondjam. De pl van olyan is rengeteg, amit mégiscsak egy színész olvas fel, de vagy minden szereplőnél elváltoztatja a hangját, mint Pogány Judit a különböző puhatestűek és ízeltlábúak esetében, vagy effektekkel eltorzítják a hangját, de jól, szóval élvezhetően és inteligensen. Csak annyira, hogy megtörje egy kicsit a felolvasás monotonitását. 

Én mondjuk hozzá vagyok szokva, mert (szerencsére) így nőttem fel, de a Dani pl. agyfaszt kap, ha huzamosabb ideig kell hallgatnia anyu vagy a Kinga felolvasásait. Azt mondja, egy idő után lezsibbad az agya, összefolynak a szavak, semmit nem ért belőle, és ettől elviselhetetlen a soxor egész estéken át folyó monton szövegáradat. Ezért nem hallgathatom a vakok és gyengénlátók oldaláról leszedett, amatőr felolvasók könyveit, pl. a gyűrűk urát meg a harry pottert, ha otthon van. Egyébként tényleg elég szörnyűek, a Gy. U-ban a nő következetesen lególás-nak keleborn-nak meg mínás tiriti-nek olvassa a neveket, de legalább tudsz festeni közben és a sztori teljesen követhető.  Németül a legtöbb könyv amúgy sokkal szarabb, mint magyarul. Ezt most nem patriotizmusból mondom, egyszerűen a magyar nyelv sokkal árnyaltabb és izgalmasabb. Ez a legjobban a filmeknél figyelhető meg. Tudom, hogy sok ember fújol meg utálkozik a magyar szinkrontól, de a magyar még mindig százszor jobb, mint a német. A színészek ugyan soxor profibbak, meg a hangminőség összehasonlíthatatlanul jobb dajcsul, de a szöveg maga a vicces filmeknél  magyarulsokkal viccesebb, a komolyaknál meg árnyaltabb és egyszerűen szebb. És ezt olyan valaki mondja, aki nagy német-rajongó, szóval elhihetitek. 

Nya, vége a félévnek...

...szóval újra ide fogok írogatni, kivéve, ha valami szakmai közlendőm van, mert akkor azt oda fogom kitenni. Valahogy úgy alakult a dolog, hogy ma, amikor elhatároztam, hogy megint ide írok, hirtelen megugrott a nézettségi mutató az átlag 10-ről 60-ra a semmiből. Pedig még semmit nem írtam, nem osztottam meg, meg ilyenek. Nem tudom, amúgy, ki az a 10 elvetemült, aki akkor is nézi a blogot minden nap, amikor már hónapok óta nem írtam semmit... Minden esetre ez bizonyítja, hogy összeköt minket egy naagy, nyúlós, rózsaszín szeretet-háló, olyan használt rágógumi-féle, és amikor kicsi szívemben megpendül az írás iránti vágy alt hangon búgó, eperízű húrja, rezgései tovazsongnak, rezonálnak lélekről lélekre hírül adván, hogy blogolni készülök. Igen, csakis így történhetett.

Amikor ma délelőtt homlokon csókolt a múzsa (ez alkalommal kék traktor alakjában), azt terveztem, hogy a májusról fogok írni, a mindent átható, bódító virágillatról, a burjánzó kertekről, a szüntelen madárdalról, a végtelen budajenői nyugalomról, a kényelmes kis Gombos-villáról.... Ültem a teraszomon, bámultan a patak túlpartján szorgalmasan kaszáló kék traktort, mint hajolnak meg körülötte a hónaljcsiklandó füvek, nádak, csalánok, és arra gondoltam, mennyire megérte anno sok-sok napon át verejtékes munkával lapátolni a betonkeverőbe az anyagot, egyengetni, glettelni, tűrni a fájdalmat, a vízhólyagokat, a rossz időt..... Most van hová kiülnöm, hallgatom a frissen locsolt pázsit növekedését, miközben lábujjaimat a hűvös, nedves fűcsomókba fúrom.

Na ilyen és hasonló idillikus képeket kívántam elétek tárni, csakhogy aztán az ölembe szart egy fakopáncs, frisset, zaftosat, tele ízelt lábakkal és szárnyfedelekkel. Az egyik szomszédasszonyom, Anikó néni épp akkor bukkant fel, 11kor a megbeszélt 10 órai kávéra. A másik szomszédba meg befutott a szippantós autó, úgyhogy hanyatt-homlokt rohantam be a házba nyílászárókat zárogatni, nadrágot cserélni, kávét főzni.
 Végül aztán egész kellemesen telt az idő, eldiskuráltunk vitéz felmenőinkről, megdöbbentően hasonló testvéreinkről és anyáinkról, udvariasan végignéztük egymás fényképeit, megtárgyaltuk kertészkedési terveinket, kibeszéltük macskáinkat, aztán ki-ki ment a maga dolgára. Én farostokat alapoztam, ő meg "inni adott a kerti törpéjének", azaz kinyitott egy üveg sört a Jani bácsinak, aki pár száz forintért a füvet nyírta nála éppen.
 Hát így. Szerintem ez így most elég lesz egyszerre, szépen, lassan, fokozatosan szoktatjuk vissza magunkat a bociblogra, nehogy megártson.

Na, az a helyzet, hogy a tanárnénim féléves feladatnak azt adta, hogy indítsunk egy szakmai jellegű blogot. Eddig ezen ügyködtem, de most kész van. A hely maga még elég kietlen, ma egész nap tartalmakat fogok feltöltögetni rá, de azért már megtekinthető.
http://gombossari.blogspot.hu
Ez is itt van, csak egy másik rekesz. Könnyen megjegyezhető, meg minden.

Jól van már

Jó, tudom, hogy nem írtam mostanság, de egyszerűen nem volt kedvem. Az utóbbi időben nem tobzódnak bennem lekötetlen kreatív energiák, nincsenek hatalmas érzelem-hullámok, amiket ki kell írnom magamból, és nem hiányzik az sem, hogy szeretettnek, fennforgónak érezzem magam, amikor a látogatottsági statisztikákat nézem.
 Miden esetre jól esett, hogy annyian kérdeztétek, hogy mivammá, a legmeglepőbb helyekről és a legváratlanabb személyektől kaptam pozitív visszajelzéseket a blog kapcsán. Köszi.

Na, hármat találgathattok, hogy mi van velem. Igen, beteg vagyok. Fülfájós, torokfájós szar, már 5 napja, és az istennek se akar javulni. Emléxem, tavaly ilyenkor is beteg voltam, csak akkor fostam, nem is mentem a Gergő féle szilveszteri buliba. Remélem, hogy egy-két nap múlva meggyógyulok, mert be akarom mutatni Gergőt a monyónak, és az nem megy félsüketen, fájó nyelvtővel. Csípne a tabasco.
 Mivel ugye projekt-alapon működök, jelen esetben két téma foglalkoztat: a csiganyál sorozat a  kiállításra, és az örökbefogadás.
Jó lenne, ha pl. izgatnának egy kicsit a vizsgáim is, 4-én már megyek esztétikára, és még meg se nyitottam a féléves hanganyagot, bele se néztem a jegyzetekbe. Akárhányszor bekapcsolom a laptopot, hogy na most tanulni fogok, vagy beadom a derekamat, és csinálok 1-2 instát a Danival, vagy (és ez a gyakoribb) addig bújom az internetet örökbefogadással kapcsolatos cikkeket és törvényeket meg szabályzatokat keresvén, amíg ki nem folynak a szemeim. Most már nagyjából tisztában vagyok az alapokkal, és úgy érzem, már nincs olyan infó, amit az éteren keresztül meg tudnék szerezni, úgyhogy felvettem a kapcsolatot néhány örökbefogadó szülővel, nevelőszülővel, és listáztam a civil szervezeteket, akik ezzel foglalkoznak.
 Elhatároztam, hogy ezt most nem olyan vaddisznó módon fogom intézni, mint az egyéb dolgaimat. Eddig, ha a fejembe vettem valamit, addig nem álltam le, nem nyugodtam, amíg erőnek erejével véghez nem vittem. Itt most hagyok időt magunknak. Pl. az elején láttam, hogy a Daninak egy kicsit túl gyorsan mentek a dolgok, akkor pár napig nem hoztam fel a témát, hadd eméssze meg a maga tempójában. A Milivel is egyre többet beszélgetünk arról, hogy mit szólna, ha olyan tesőja lenne, aki nem az én pocakomból jött ki. Eleinte nem értette, sőt, kifejezetten ellenezte a dolgot, aztán harmadjára, negyedjére, amikor előhozakodtunk vele, már kezdte pozitívan látni.

Most, hogy felnőtt vagyok, rájöttem arra, hogy az ember saját vágyait és álmait nem csak, hogy rangsorolnia kell, hanem egymással össze is kell egyeztetni. Mer ugyebár, nézzük az enyémeket. Még nincs eldöntve a sorrend:
1. szakma -sikeres és elismert festőművész szeretnék lenni, aki annyi pénzt keres, hogy kényelmes jólétben eltartja családját úgy, hogy a férjének nem szükséges feltétlenül dolgoznia.
2. család- 3 gyerek, kettő saját, egy örökbe. Esetleg egy saját, kettő örökbe.
3. Megtalálni az álom-otthont. Imádom Budajenőt, tök jó, hogy itt vannak anyuék, és segítenek, meg közel vannak, de azért elköltöznék valahová, ahol olcsó az ananász és a hal és közel a tenger. Lehet az akár a mediterrán, vagy srí lanka, akár costa rika.
4. Környezetvédelmi mozgalomban aktívan részt venni, ténylegesen cselekedni a Föld jövőjéért.

Namost. Több összeférhetetlenségi gond is van. Nem sikerült kiderítenem, hogy mehetek-e örökbefogadott kölökkel külföldre. Gondolom függ attól, hogy nyílt, vagy nem nyílt örökbefogadás, hogy milyenek a kiutazás körülményei, de lehet, hogy egyszerűen csak nem és kész. Na akkor már szopacs. Aztán. Ha 3 gyerekem van, hogyan lesz időm/energiám híres festőművésszé válni? Ha nem leszek sikeres, viszont lesz 3 gyerekem, hogy tartom el a családot? Ha nem tudok elég pénzt keresni, hogy költözünk el az álomotthonunkba? Ha megvan a 3 kölök, híres festő is vagyok és el is költöztünk, hogy lesz időm még a környezetvédelemre is? Na ezért van az, hogy az embernek sorrendet kell állítani és egyeztetni kell saját magával. Én most úgy látom a legeséjesebbnek a dolgot, ha a 3 gyereket elosztjuk mondjuk 6 évre, ami könnyű, mivel egy már megvan, szóval a másik kettőt kell csak figyelembe venni. Teszem azt, most 2-3 éven belül meglesz a második, az örökbefogadott, akkor még egyetemista vagyok. Ha lediplomáztam, akkor még lesz 3 évem festeni, mint az állat, kiállításokat csinálni, külföldre járogatni galériázni, esetleg kiszagolni más művészeti írányokba. Aztán 34 évesen még mindig szülhetek, ha úgy adódik, nem? Az még nem túl öreg. Jó, akkor ki leszek vonva a forgalomból egy ideig, de legalább addigra már lesz vmim, amibe visszatérhetek. És, ha negyven évesen vásárolunk teaültetvényt srí lankán, még az se késő. Majd eleinte csirkéket tartok a tengerpati villánk kertjében. Hát aztán!