...szóval újra ide fogok írogatni, kivéve, ha valami szakmai közlendőm van, mert akkor azt oda fogom kitenni. Valahogy úgy alakult a dolog, hogy ma, amikor elhatároztam, hogy megint ide írok, hirtelen megugrott a nézettségi mutató az átlag 10-ről 60-ra a semmiből. Pedig még semmit nem írtam, nem osztottam meg, meg ilyenek. Nem tudom, amúgy, ki az a 10 elvetemült, aki akkor is nézi a blogot minden nap, amikor már hónapok óta nem írtam semmit... Minden esetre ez bizonyítja, hogy összeköt minket egy naagy, nyúlós, rózsaszín szeretet-háló, olyan használt rágógumi-féle, és amikor kicsi szívemben megpendül az írás iránti vágy alt hangon búgó, eperízű húrja, rezgései tovazsongnak, rezonálnak lélekről lélekre hírül adván, hogy blogolni készülök. Igen, csakis így történhetett.
Amikor ma délelőtt homlokon csókolt a múzsa (ez alkalommal kék traktor alakjában), azt terveztem, hogy a májusról fogok írni, a mindent átható, bódító virágillatról, a burjánzó kertekről, a szüntelen madárdalról, a végtelen budajenői nyugalomról, a kényelmes kis Gombos-villáról.... Ültem a teraszomon, bámultan a patak túlpartján szorgalmasan kaszáló kék traktort, mint hajolnak meg körülötte a hónaljcsiklandó füvek, nádak, csalánok, és arra gondoltam, mennyire megérte anno sok-sok napon át verejtékes munkával lapátolni a betonkeverőbe az anyagot, egyengetni, glettelni, tűrni a fájdalmat, a vízhólyagokat, a rossz időt..... Most van hová kiülnöm, hallgatom a frissen locsolt pázsit növekedését, miközben lábujjaimat a hűvös, nedves fűcsomókba fúrom.
Na ilyen és hasonló idillikus képeket kívántam elétek tárni, csakhogy aztán az ölembe szart egy fakopáncs, frisset, zaftosat, tele ízelt lábakkal és szárnyfedelekkel. Az egyik szomszédasszonyom, Anikó néni épp akkor bukkant fel, 11kor a megbeszélt 10 órai kávéra. A másik szomszédba meg befutott a szippantós autó, úgyhogy hanyatt-homlokt rohantam be a házba nyílászárókat zárogatni, nadrágot cserélni, kávét főzni.
Végül aztán egész kellemesen telt az idő, eldiskuráltunk vitéz felmenőinkről, megdöbbentően hasonló testvéreinkről és anyáinkról, udvariasan végignéztük egymás fényképeit, megtárgyaltuk kertészkedési terveinket, kibeszéltük macskáinkat, aztán ki-ki ment a maga dolgára. Én farostokat alapoztam, ő meg "inni adott a kerti törpéjének", azaz kinyitott egy üveg sört a Jani bácsinak, aki pár száz forintért a füvet nyírta nála éppen.
Hát így. Szerintem ez így most elég lesz egyszerre, szépen, lassan, fokozatosan szoktatjuk vissza magunkat a bociblogra, nehogy megártson.
2016. május 27., péntek
2016. február 16., kedd
Na, az a helyzet, hogy a tanárnénim féléves feladatnak azt adta, hogy indítsunk egy szakmai jellegű blogot. Eddig ezen ügyködtem, de most kész van. A hely maga még elég kietlen, ma egész nap tartalmakat fogok feltöltögetni rá, de azért már megtekinthető.
http://gombossari.blogspot.hu
Ez is itt van, csak egy másik rekesz. Könnyen megjegyezhető, meg minden.
http://gombossari.blogspot.hu
Ez is itt van, csak egy másik rekesz. Könnyen megjegyezhető, meg minden.
2015. december 28., hétfő
Jól van már
Jó, tudom, hogy nem írtam mostanság, de egyszerűen nem volt kedvem. Az utóbbi időben nem tobzódnak bennem lekötetlen kreatív energiák, nincsenek hatalmas érzelem-hullámok, amiket ki kell írnom magamból, és nem hiányzik az sem, hogy szeretettnek, fennforgónak érezzem magam, amikor a látogatottsági statisztikákat nézem.
Miden esetre jól esett, hogy annyian kérdeztétek, hogy mivammá, a legmeglepőbb helyekről és a legváratlanabb személyektől kaptam pozitív visszajelzéseket a blog kapcsán. Köszi.
Na, hármat találgathattok, hogy mi van velem. Igen, beteg vagyok. Fülfájós, torokfájós szar, már 5 napja, és az istennek se akar javulni. Emléxem, tavaly ilyenkor is beteg voltam, csak akkor fostam, nem is mentem a Gergő féle szilveszteri buliba. Remélem, hogy egy-két nap múlva meggyógyulok, mert be akarom mutatni Gergőt a monyónak, és az nem megy félsüketen, fájó nyelvtővel. Csípne a tabasco.
Mivel ugye projekt-alapon működök, jelen esetben két téma foglalkoztat: a csiganyál sorozat a kiállításra, és az örökbefogadás.
Jó lenne, ha pl. izgatnának egy kicsit a vizsgáim is, 4-én már megyek esztétikára, és még meg se nyitottam a féléves hanganyagot, bele se néztem a jegyzetekbe. Akárhányszor bekapcsolom a laptopot, hogy na most tanulni fogok, vagy beadom a derekamat, és csinálok 1-2 instát a Danival, vagy (és ez a gyakoribb) addig bújom az internetet örökbefogadással kapcsolatos cikkeket és törvényeket meg szabályzatokat keresvén, amíg ki nem folynak a szemeim. Most már nagyjából tisztában vagyok az alapokkal, és úgy érzem, már nincs olyan infó, amit az éteren keresztül meg tudnék szerezni, úgyhogy felvettem a kapcsolatot néhány örökbefogadó szülővel, nevelőszülővel, és listáztam a civil szervezeteket, akik ezzel foglalkoznak.
Elhatároztam, hogy ezt most nem olyan vaddisznó módon fogom intézni, mint az egyéb dolgaimat. Eddig, ha a fejembe vettem valamit, addig nem álltam le, nem nyugodtam, amíg erőnek erejével véghez nem vittem. Itt most hagyok időt magunknak. Pl. az elején láttam, hogy a Daninak egy kicsit túl gyorsan mentek a dolgok, akkor pár napig nem hoztam fel a témát, hadd eméssze meg a maga tempójában. A Milivel is egyre többet beszélgetünk arról, hogy mit szólna, ha olyan tesőja lenne, aki nem az én pocakomból jött ki. Eleinte nem értette, sőt, kifejezetten ellenezte a dolgot, aztán harmadjára, negyedjére, amikor előhozakodtunk vele, már kezdte pozitívan látni.
Most, hogy felnőtt vagyok, rájöttem arra, hogy az ember saját vágyait és álmait nem csak, hogy rangsorolnia kell, hanem egymással össze is kell egyeztetni. Mer ugyebár, nézzük az enyémeket. Még nincs eldöntve a sorrend:
1. szakma -sikeres és elismert festőművész szeretnék lenni, aki annyi pénzt keres, hogy kényelmes jólétben eltartja családját úgy, hogy a férjének nem szükséges feltétlenül dolgoznia.
2. család- 3 gyerek, kettő saját, egy örökbe. Esetleg egy saját, kettő örökbe.
3. Megtalálni az álom-otthont. Imádom Budajenőt, tök jó, hogy itt vannak anyuék, és segítenek, meg közel vannak, de azért elköltöznék valahová, ahol olcsó az ananász és a hal és közel a tenger. Lehet az akár a mediterrán, vagy srí lanka, akár costa rika.
4. Környezetvédelmi mozgalomban aktívan részt venni, ténylegesen cselekedni a Föld jövőjéért.
Namost. Több összeférhetetlenségi gond is van. Nem sikerült kiderítenem, hogy mehetek-e örökbefogadott kölökkel külföldre. Gondolom függ attól, hogy nyílt, vagy nem nyílt örökbefogadás, hogy milyenek a kiutazás körülményei, de lehet, hogy egyszerűen csak nem és kész. Na akkor már szopacs. Aztán. Ha 3 gyerekem van, hogyan lesz időm/energiám híres festőművésszé válni? Ha nem leszek sikeres, viszont lesz 3 gyerekem, hogy tartom el a családot? Ha nem tudok elég pénzt keresni, hogy költözünk el az álomotthonunkba? Ha megvan a 3 kölök, híres festő is vagyok és el is költöztünk, hogy lesz időm még a környezetvédelemre is? Na ezért van az, hogy az embernek sorrendet kell állítani és egyeztetni kell saját magával. Én most úgy látom a legeséjesebbnek a dolgot, ha a 3 gyereket elosztjuk mondjuk 6 évre, ami könnyű, mivel egy már megvan, szóval a másik kettőt kell csak figyelembe venni. Teszem azt, most 2-3 éven belül meglesz a második, az örökbefogadott, akkor még egyetemista vagyok. Ha lediplomáztam, akkor még lesz 3 évem festeni, mint az állat, kiállításokat csinálni, külföldre járogatni galériázni, esetleg kiszagolni más művészeti írányokba. Aztán 34 évesen még mindig szülhetek, ha úgy adódik, nem? Az még nem túl öreg. Jó, akkor ki leszek vonva a forgalomból egy ideig, de legalább addigra már lesz vmim, amibe visszatérhetek. És, ha negyven évesen vásárolunk teaültetvényt srí lankán, még az se késő. Majd eleinte csirkéket tartok a tengerpati villánk kertjében. Hát aztán!
Miden esetre jól esett, hogy annyian kérdeztétek, hogy mivammá, a legmeglepőbb helyekről és a legváratlanabb személyektől kaptam pozitív visszajelzéseket a blog kapcsán. Köszi.
Na, hármat találgathattok, hogy mi van velem. Igen, beteg vagyok. Fülfájós, torokfájós szar, már 5 napja, és az istennek se akar javulni. Emléxem, tavaly ilyenkor is beteg voltam, csak akkor fostam, nem is mentem a Gergő féle szilveszteri buliba. Remélem, hogy egy-két nap múlva meggyógyulok, mert be akarom mutatni Gergőt a monyónak, és az nem megy félsüketen, fájó nyelvtővel. Csípne a tabasco.
Mivel ugye projekt-alapon működök, jelen esetben két téma foglalkoztat: a csiganyál sorozat a kiállításra, és az örökbefogadás.
Jó lenne, ha pl. izgatnának egy kicsit a vizsgáim is, 4-én már megyek esztétikára, és még meg se nyitottam a féléves hanganyagot, bele se néztem a jegyzetekbe. Akárhányszor bekapcsolom a laptopot, hogy na most tanulni fogok, vagy beadom a derekamat, és csinálok 1-2 instát a Danival, vagy (és ez a gyakoribb) addig bújom az internetet örökbefogadással kapcsolatos cikkeket és törvényeket meg szabályzatokat keresvén, amíg ki nem folynak a szemeim. Most már nagyjából tisztában vagyok az alapokkal, és úgy érzem, már nincs olyan infó, amit az éteren keresztül meg tudnék szerezni, úgyhogy felvettem a kapcsolatot néhány örökbefogadó szülővel, nevelőszülővel, és listáztam a civil szervezeteket, akik ezzel foglalkoznak.
Elhatároztam, hogy ezt most nem olyan vaddisznó módon fogom intézni, mint az egyéb dolgaimat. Eddig, ha a fejembe vettem valamit, addig nem álltam le, nem nyugodtam, amíg erőnek erejével véghez nem vittem. Itt most hagyok időt magunknak. Pl. az elején láttam, hogy a Daninak egy kicsit túl gyorsan mentek a dolgok, akkor pár napig nem hoztam fel a témát, hadd eméssze meg a maga tempójában. A Milivel is egyre többet beszélgetünk arról, hogy mit szólna, ha olyan tesőja lenne, aki nem az én pocakomból jött ki. Eleinte nem értette, sőt, kifejezetten ellenezte a dolgot, aztán harmadjára, negyedjére, amikor előhozakodtunk vele, már kezdte pozitívan látni.
Most, hogy felnőtt vagyok, rájöttem arra, hogy az ember saját vágyait és álmait nem csak, hogy rangsorolnia kell, hanem egymással össze is kell egyeztetni. Mer ugyebár, nézzük az enyémeket. Még nincs eldöntve a sorrend:
1. szakma -sikeres és elismert festőművész szeretnék lenni, aki annyi pénzt keres, hogy kényelmes jólétben eltartja családját úgy, hogy a férjének nem szükséges feltétlenül dolgoznia.
2. család- 3 gyerek, kettő saját, egy örökbe. Esetleg egy saját, kettő örökbe.
3. Megtalálni az álom-otthont. Imádom Budajenőt, tök jó, hogy itt vannak anyuék, és segítenek, meg közel vannak, de azért elköltöznék valahová, ahol olcsó az ananász és a hal és közel a tenger. Lehet az akár a mediterrán, vagy srí lanka, akár costa rika.
4. Környezetvédelmi mozgalomban aktívan részt venni, ténylegesen cselekedni a Föld jövőjéért.
Namost. Több összeférhetetlenségi gond is van. Nem sikerült kiderítenem, hogy mehetek-e örökbefogadott kölökkel külföldre. Gondolom függ attól, hogy nyílt, vagy nem nyílt örökbefogadás, hogy milyenek a kiutazás körülményei, de lehet, hogy egyszerűen csak nem és kész. Na akkor már szopacs. Aztán. Ha 3 gyerekem van, hogyan lesz időm/energiám híres festőművésszé válni? Ha nem leszek sikeres, viszont lesz 3 gyerekem, hogy tartom el a családot? Ha nem tudok elég pénzt keresni, hogy költözünk el az álomotthonunkba? Ha megvan a 3 kölök, híres festő is vagyok és el is költöztünk, hogy lesz időm még a környezetvédelemre is? Na ezért van az, hogy az embernek sorrendet kell állítani és egyeztetni kell saját magával. Én most úgy látom a legeséjesebbnek a dolgot, ha a 3 gyereket elosztjuk mondjuk 6 évre, ami könnyű, mivel egy már megvan, szóval a másik kettőt kell csak figyelembe venni. Teszem azt, most 2-3 éven belül meglesz a második, az örökbefogadott, akkor még egyetemista vagyok. Ha lediplomáztam, akkor még lesz 3 évem festeni, mint az állat, kiállításokat csinálni, külföldre járogatni galériázni, esetleg kiszagolni más művészeti írányokba. Aztán 34 évesen még mindig szülhetek, ha úgy adódik, nem? Az még nem túl öreg. Jó, akkor ki leszek vonva a forgalomból egy ideig, de legalább addigra már lesz vmim, amibe visszatérhetek. És, ha negyven évesen vásárolunk teaültetvényt srí lankán, még az se késő. Majd eleinte csirkéket tartok a tengerpati villánk kertjében. Hát aztán!
2015. december 6., vasárnap
Tervek.
Elkezdtem megint nézegetni a fogyókúrás és otthoni edzős oldalakat. Már mondtam, nem, hogy mennyit magamra zabáltam a depressziós korszakomban? Egy ideje már újrakezdtem a harcot, de itt a nagy évvégi hajtásban elmaradoztak az esti séták és újrakezdtem a zsömle-evést. Viszont nem mértéktelenül és nem is sokáig, az utóbbi pár napban már odafigyeltem, hogy mit kajálok és mennyit, holnaptól pedig megint megkísérlem kiiktatni a kenyérféléket az étrendből. Ha minden jól megy, újraindulnak az esti séták, és megvettem a rollert, amire annyira vágytam.
Már voltam is vele bent a városban, de basszus, rohadt fárasztó ám hosszú távon! A Jobb combom már pár perc után égni kezd, ez az a lábam, amelyiken állok és nem az, amelyikkel hajtom magam. És úgy általában sokkal megerőltetőbb, mint a biciklizés.
Kezdek lélekben felkészülni a tornázásra is, már nagyjából tudom, hogy milyen gyakorlatokat akarok rendszeresen csinálni. Először is megtanulom a tibeti jóga 5 hogyhíjjákját, tudjátok, a forgósat, aztán kikísérleteztem egy tök jó mozgásformát, ami nem terheli az ízületeket, viszont edzi a hast, a hátat és a karokat. Véletlenül jöttem rá, éppen khm.. nem mondom meg, mit csináltunk a Danival a plafonra szerelt húzódzkodóján lógva, amikor beugrott, hogy van egy twisterem. Odaraktam a twistert a húzóckodó alá, és úgy kezdtem a riszát, hogy közben kapaszkodtam a húzódzkodóval, és tartottam a súlyomat, amennyira tudtam. Ebből aztán egy jó kis saját testsúlyos, aerob mozgás lett. Mivel kapaszkodom a kapaszkodóba, a térdem meg a csípőm meg a gerincem nincs leterhelve, viszont erősödöm mint állat. Elővakartam még a kis súlyzóimat is és kinéztem az interneten egy karháj-feszesítő feladatsort, ami nem néz ki túl durvának. Ja, és még ott van a toka-torna, amit kakálás közben fogok majd végezni reggelente. Így lesz kerek a világ.
Befejeztem a ház karácsonyi puccba vágását, Milivel lelkesen díszítettünk, rendezkedtünk. Felállítottuk a karácsonyfát, felraktuk az égősorokat, kiakasztottuk az ablakba a világítós betlehemi csillagot. Most olyan a kecó, mint télanyó kunyhója. Kicsi, kényelmes, a kandallóban vidáman pattog a tűz, mindenhol csengettyűk, füzérek, fények, mint egy kokakóla reklámban. És az egészet lomtalanítottam. Volt egy nő, aki úgy, ahogy van, az egész karácsonyi cókmókját odaadta, mondván ő kiszáll az ünnep-bizniszből. Csillától annyi karácsonfadíszt kaptunk, hogy rá se fért az összes a kis fenyöcskénkre, és a Szakolczai Kriszti fényfüzéreket és kis arany-angyalkákat hozott nekünk, amikkel a nappalit meg a Mili szobáját dekoráltuk. A Mili szobája olyan hangulatos lett, hogy elhatároztuk, nála örökre fennmaradnak a lámpácskák a plafonon.
Más... Felvettem a a vizsgáim nagy részét, már csak az esztétika és a modell utáni rajz hiányzik, de ezekre még nem kaptuk meg az aláírásokat. Ha minden jól megy, csak két tantárgyra kell majd úgy igazán tanulnom: anatómiára az izomtant, és esztétikára a sok baromságot. Ha lesz időm a héten, elmegyek a művészellátóba is és veszek pár dolgot: pasztell papírt, mert akarok pár pasztell-lényt csinálni, mattítót, hogy ne csillogjanak be az olajfestmények, vásznat meg fixatívot. Asszem nem volt más.
Holnap felveszem az indexemet és leadom az anatómia rajzokat, amiket a hétvégén a meztelen Daniról csináltam, kedden megtekintjük a kiállítóteret, csütörtökön szerepjáték este megint, pénteken osztálykarácsony meg galériabuli. Ez a terv. Majd meglátjuk, mi lesz belőle.
Már voltam is vele bent a városban, de basszus, rohadt fárasztó ám hosszú távon! A Jobb combom már pár perc után égni kezd, ez az a lábam, amelyiken állok és nem az, amelyikkel hajtom magam. És úgy általában sokkal megerőltetőbb, mint a biciklizés.
Kezdek lélekben felkészülni a tornázásra is, már nagyjából tudom, hogy milyen gyakorlatokat akarok rendszeresen csinálni. Először is megtanulom a tibeti jóga 5 hogyhíjjákját, tudjátok, a forgósat, aztán kikísérleteztem egy tök jó mozgásformát, ami nem terheli az ízületeket, viszont edzi a hast, a hátat és a karokat. Véletlenül jöttem rá, éppen khm.. nem mondom meg, mit csináltunk a Danival a plafonra szerelt húzódzkodóján lógva, amikor beugrott, hogy van egy twisterem. Odaraktam a twistert a húzóckodó alá, és úgy kezdtem a riszát, hogy közben kapaszkodtam a húzódzkodóval, és tartottam a súlyomat, amennyira tudtam. Ebből aztán egy jó kis saját testsúlyos, aerob mozgás lett. Mivel kapaszkodom a kapaszkodóba, a térdem meg a csípőm meg a gerincem nincs leterhelve, viszont erősödöm mint állat. Elővakartam még a kis súlyzóimat is és kinéztem az interneten egy karháj-feszesítő feladatsort, ami nem néz ki túl durvának. Ja, és még ott van a toka-torna, amit kakálás közben fogok majd végezni reggelente. Így lesz kerek a világ.
Befejeztem a ház karácsonyi puccba vágását, Milivel lelkesen díszítettünk, rendezkedtünk. Felállítottuk a karácsonyfát, felraktuk az égősorokat, kiakasztottuk az ablakba a világítós betlehemi csillagot. Most olyan a kecó, mint télanyó kunyhója. Kicsi, kényelmes, a kandallóban vidáman pattog a tűz, mindenhol csengettyűk, füzérek, fények, mint egy kokakóla reklámban. És az egészet lomtalanítottam. Volt egy nő, aki úgy, ahogy van, az egész karácsonyi cókmókját odaadta, mondván ő kiszáll az ünnep-bizniszből. Csillától annyi karácsonfadíszt kaptunk, hogy rá se fért az összes a kis fenyöcskénkre, és a Szakolczai Kriszti fényfüzéreket és kis arany-angyalkákat hozott nekünk, amikkel a nappalit meg a Mili szobáját dekoráltuk. A Mili szobája olyan hangulatos lett, hogy elhatároztuk, nála örökre fennmaradnak a lámpácskák a plafonon.
Más... Felvettem a a vizsgáim nagy részét, már csak az esztétika és a modell utáni rajz hiányzik, de ezekre még nem kaptuk meg az aláírásokat. Ha minden jól megy, csak két tantárgyra kell majd úgy igazán tanulnom: anatómiára az izomtant, és esztétikára a sok baromságot. Ha lesz időm a héten, elmegyek a művészellátóba is és veszek pár dolgot: pasztell papírt, mert akarok pár pasztell-lényt csinálni, mattítót, hogy ne csillogjanak be az olajfestmények, vásznat meg fixatívot. Asszem nem volt más.
Holnap felveszem az indexemet és leadom az anatómia rajzokat, amiket a hétvégén a meztelen Daniról csináltam, kedden megtekintjük a kiállítóteret, csütörtökön szerepjáték este megint, pénteken osztálykarácsony meg galériabuli. Ez a terv. Majd meglátjuk, mi lesz belőle.
2015. november 23., hétfő
Veszély és sváb kórus
Ti nem vagytok befosva a terror dolog miatt? Én nem tudom, hogy ez nálam még a d-vitamin hiány utóhatása-e, bár valószínüleg nem, én minden esetre eléggé aggódom a közbiztonság miatt. Vasárnap egy valag gyerekkel játszóházazni mentünk a Mili haverjának szülinapjára. Készülődés közben egyzser csak beugrott: basszus, ez is bent lesz a városban. Elég baj az nekem, hogy a hét majdnem minden napján zsúfolt villamosokon, buszokon meg metrókon aszalódok, most még hétvégén is emberekkel teli helyre megyek. Persze azért amikor már elindultunk, és együtt voltunk, már olyan jól éreztük magunkat, hogy később eszembe se jutott, de sokkal jobb lett volna, ha egyáltalán nem kell ilyenek miatt paráznom.
Van egy osztálytársam, aki egy évig nem jött ki a házából, mert annyira félt az apokalipszistől. Beásta magát, aztán egyszerűen csak várt. Persze aztán kiderült, hogy mittomén milyen fóbiája van és elkezdték kezelni, de basszus, mostanában nekem is egyre több kedvem van nem kitenni a lábam Budajenőről. Hála istennek, hogy nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust.
Ma lesz Eszter Habil védése a doktori iskolában, oda el kell mennem. Holnaptól prezentációk, elméleti órák, újabb szerepjáték este Petiék munkahelyén, mozi a csajokkal, ha összejön, kocsmázás Samuékkal. És ez csak egy hét. Az előzőek is így teltek. Nagyon élvezem, hogy mindig van valami, hogy ennyire aktív társadalmi életet nem éltem a gimi óta. Viszont minden indulás előtt ott van az a pillanat, amikor belém hasít: azok a párizsiak is csak kajálni mentek egy átlag este....
Nem segít az sem, hogy a vársos tele van gépfegyveres rendőrökkel, hogy minden nap elmegyek a főhadiszállássá átalakult orosz nagykövetség előtt, ahol a tetőn gépágyú fészek van homokzsákok között. Olyan nagy a feszültség. Tisztára oda vagyok.
Azt gondolom, nem gyengeség a részemről beismerni, hogy valószínűleg érzékenyebb vagyok az átlagnál. Ha valakit szeretek, sokkal jobban szeretem, mint ő engem (lásd pl. Bözsi, L. Samu, exek), sokkal jobban ragszkodom, sokkal jobban megsebez egy elejtett megjegyzés, amit más észre sem vesz, vagy lepereg róla. Egyszerűen nem bírom elviselni, ha valakinek nem tetszik, amit alkotok. Nem mérges leszek tőle, hanem végtelenül szomorú. És sokkal erősebben hatnak rám a külső dolgok, mások hangulata, a légkör, a feszültség, az érzelmek.
A multkor még magamat is megdöbbentettem, amikor a borünnepen elbőgtem magam a sváb kórus előadásán: Iszonyatosan öreg emberek arról énekeltek svábul, hogy milyen szép volt az ifjúságuk, hogy milyen szép volt a szerelem, hogy mennyire kíváncsiak voltak, mit hoz az életük. Egy fiatal srác, asziszem, vmelyik Pregicer kísérte őket tangóharmónikán és vezényelt nekik, ők meg mosolyogva, vidáman, örömmel énekeltek, ritmusra lengett a szoknyájuk (mármint a néniknek), összekarolva dülöngéltek a ritmusra. Elég borzalmas volt amúgy, de engem megérintett. Szerintem én voltam az egyetlen rajtuk kívül.
Van egy osztálytársam, aki egy évig nem jött ki a házából, mert annyira félt az apokalipszistől. Beásta magát, aztán egyszerűen csak várt. Persze aztán kiderült, hogy mittomén milyen fóbiája van és elkezdték kezelni, de basszus, mostanában nekem is egyre több kedvem van nem kitenni a lábam Budajenőről. Hála istennek, hogy nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust.
Ma lesz Eszter Habil védése a doktori iskolában, oda el kell mennem. Holnaptól prezentációk, elméleti órák, újabb szerepjáték este Petiék munkahelyén, mozi a csajokkal, ha összejön, kocsmázás Samuékkal. És ez csak egy hét. Az előzőek is így teltek. Nagyon élvezem, hogy mindig van valami, hogy ennyire aktív társadalmi életet nem éltem a gimi óta. Viszont minden indulás előtt ott van az a pillanat, amikor belém hasít: azok a párizsiak is csak kajálni mentek egy átlag este....
Nem segít az sem, hogy a vársos tele van gépfegyveres rendőrökkel, hogy minden nap elmegyek a főhadiszállássá átalakult orosz nagykövetség előtt, ahol a tetőn gépágyú fészek van homokzsákok között. Olyan nagy a feszültség. Tisztára oda vagyok.
Azt gondolom, nem gyengeség a részemről beismerni, hogy valószínűleg érzékenyebb vagyok az átlagnál. Ha valakit szeretek, sokkal jobban szeretem, mint ő engem (lásd pl. Bözsi, L. Samu, exek), sokkal jobban ragszkodom, sokkal jobban megsebez egy elejtett megjegyzés, amit más észre sem vesz, vagy lepereg róla. Egyszerűen nem bírom elviselni, ha valakinek nem tetszik, amit alkotok. Nem mérges leszek tőle, hanem végtelenül szomorú. És sokkal erősebben hatnak rám a külső dolgok, mások hangulata, a légkör, a feszültség, az érzelmek.
A multkor még magamat is megdöbbentettem, amikor a borünnepen elbőgtem magam a sváb kórus előadásán: Iszonyatosan öreg emberek arról énekeltek svábul, hogy milyen szép volt az ifjúságuk, hogy milyen szép volt a szerelem, hogy mennyire kíváncsiak voltak, mit hoz az életük. Egy fiatal srác, asziszem, vmelyik Pregicer kísérte őket tangóharmónikán és vezényelt nekik, ők meg mosolyogva, vidáman, örömmel énekeltek, ritmusra lengett a szoknyájuk (mármint a néniknek), összekarolva dülöngéltek a ritmusra. Elég borzalmas volt amúgy, de engem megérintett. Szerintem én voltam az egyetlen rajtuk kívül.
2015. november 17., kedd
A negyedig bogyón túl
Már túl vagyok a 4-ik bogyón, és azt kell mondjam, hogy kezdem magam jobban érezni. Azon mérem a jvaulási folyamatot, hogy mennyit és milyen szívesen beszélek. Mert amíg szarul voltam, beszéltem, ugyan, de nem élvezettel. Csak muszájból. Nem mondom, hogy tökéletes a helyzet, még azért nem vagyok a régi önmagam, de legalább beindult a folyamat.
Az események is sűrűsödtek az utóbbi időben, talán ezért sem érzem már úgy magam, mintha beragadtam volna egy szurokkal teli kátyúba.
Új elhatározásaim vannak:
1. beszerzek egy rollert. Egy olyat, ami elbír, és amit össze lehet csukni. Be szeretném építeni a mozgást a napi rutinba, de a kocogás olyan nyögve-nyelősen meg, meg mindig van vmi bajom- most pl. eltört alattam az egyik lépcső a kapu előtt, és 10 percbe telt, mire perisztlaltikus rángatózásokkal begyűrűztem a házba. Minden esetre eléggé fáj a csípőm, szal, ha este futni kéne mennem, biztos meggyőzném magam, hogy nem olyan fontos.
Viszont, ha lenne egy rollerom, azzal csapathatnék ezerrel, fleszállhatnék rossz időben a villamosra is, annyit mennék, amennyit akarok, a fájós csípő sem befolyásolna, és haza tudnám hozni, nem kéne a városban hagyni, mint egy bicót, monnyuk. És az epres meg a főépület közötti távot is gyorsabban megjárnám. Szerintem király lenne. Jut eszembe: tudok én egyáltalán rollerozni? Mielőtt elindulok vele a körúton, azért a bizti kedvéért gyakorolok egy kicsit itthon.
2. most, hogy hivatalosan is kezelés alatt állok, nincs többé okom a fruszt-zabálásokra. Oda fogok figyelni megint arra, hogy mit eszem és mennyit, újra leállok a kenyérrel, és húst, joghurtot meg salátát fogok fogyasztani. Meg reggelente gyümölcsöt. Ez a lépcsőtörés már a második sokk, ami a kilóimmal ér: az első akkor volt, amikor anyuéknál felkészületlenül ráálltam a mérlegre. Legutoljára az esküvőmkor voltam ennyi, újra elértem a maxot, mélyponton zubogok a zsír-fürdőben. Tegnap már sétáltunk egy órát anyuval meg a Szemivel, ma remélem, nem jön közbe semmi és megint el tudunk menni egy-két körre. Érdekes, hogy amúgy nem érzek különbséget fizikailag- mondjuk nyárhoz képest, amikor 10 kilóval kevesebb voltam. Talán nyugtalanabbul alszom egy kicsit, ennyi az egész.
3. Még mindig nem zajlottak le a prezentációk, ami az én szempontomból, azt hiszem jó: volt időm gondolkozni, és beszélgetni a többiekkel. Úgy gondolom, bár a tavalyi után már semmit sem merek kijelenteni, hogy valószínűleg sikerült felvérteznem magam a kritika ellen. Azt hiszem, képes leszek nem rágörcsölni a dologra, pontosabban, mivel folyamatosan halasztódik a dolog, elmúlt a görcsölésem. Eljutottam arra a pontra, amikor úgy érzem, elegendő anyagom gyűlt össze, gondolatban már a kiállítás témájával foglalkozom, vannak ötleteim, vázlatolgatok.
Nem görcsölök, nem izgulok, nem lesz gáz, ha beszólnak, nem érdekel zakkant meg. De nem fognak beszólni. Mér szólnának?
4. Mivel már a javulás útjára tértem, megint többet foglalkozhatok a Danival. Az utóbbi időben csak a magam baja érdekelt, nem kíméltem, rázúdítottam a rossz kedvemet, veszekedtem, vitatkoztam, nem szexeltem, nem takarítottam eleget. A munkahely váltás miatt (mert a múlt héten felmondott és átjelentkezett egy új helyre, ahol rögtön fel is vették) baromira izgul, a régi helyén minden nap nayfognak neki, hogy ne menjen el, ne hagyja őket cserben, ígérnek neki fűt-fát, de neki erősnek kell maradnia. Már ott tartottunk, hogy megingott az elhatározása, nem volt biztos benne, hogy tényleg mennie kéne. A közvetlen főnöke akkora fizetés emelést ajánlott neki, amennyit az új helyen nem keresne. Kérdezte tőlem, hogy na most mit csináljon? Mondtam neki, hogy ez az ő döntése, én nem látok bele ezekbe a dolgokba. Annyit tanácsoltam csak, hogy ne a pénz legyen, ami eldönti a dolgot. Ha fél váltani, meg szereti a Szebetont, maradjon. Ha viszont fontosabb neki, hogy közelebb legyen, fűtött és légkondis helyen dolgozzon, ne kelljen többet hegesztenie, ne végezzen olyan sok nehéz, fizikai munkát, akkor menjen.
Még három és fél évig úgyis csórók maradunk, nem változtat ezen az a plussz-mínusz 30ezer forint. Diploma után meg dobbantunk Costa-Ricára vagy Srí Lankára, visszük az egész családot, és életünk végéig szerény luxusban tengetjük a mindennapjainkat. A bambuszvillánk a tengerparttól nem messze áll majd egy hegytetőn, cunami biztos helyen, lesznek tyúkjaink és kecskénk és tehenünk és lovunk és disznóink, és egy benszülött család, aki tisztes fizetésért nekünk dolgoznik. Én a tengerre néző, teraszos műtermemben fogok dolgozni, Dani a két saját és egy örökbefogadott gyerekünket neveli közben. Minden barátunknak és rokonunknak építünk saját bambuszházat a hegyünkön, alapítunk egy új kolóniát, egy falut, ahol csak olyan emberek élnek, akiket szeretek. Meg a benszülöttek, akik nekünk dolgoznak jó pénzért. És lesz saját ovink meg iskolánk, a nagyobb gyerekeket iskolabusz viszi majd gimibe meg egyetemre a városba. És a falu minden hétvégén nagy, közös tábortüzezést és sütögetést rendez, és nem kell majd órákat bumlizni senkinek egy romantikus filmnéző délutánért, mert mindenki ott lesz helyben. Lesz egy saját mozink is. Popcorn géppel, hogy a Zsófiék örüljenek. Úgy lesz beállítva, hogy az Orsi adagját mindig túlsüsse és túlsózza, pont, ahogy szereti.
Az események is sűrűsödtek az utóbbi időben, talán ezért sem érzem már úgy magam, mintha beragadtam volna egy szurokkal teli kátyúba.
Új elhatározásaim vannak:
1. beszerzek egy rollert. Egy olyat, ami elbír, és amit össze lehet csukni. Be szeretném építeni a mozgást a napi rutinba, de a kocogás olyan nyögve-nyelősen meg, meg mindig van vmi bajom- most pl. eltört alattam az egyik lépcső a kapu előtt, és 10 percbe telt, mire perisztlaltikus rángatózásokkal begyűrűztem a házba. Minden esetre eléggé fáj a csípőm, szal, ha este futni kéne mennem, biztos meggyőzném magam, hogy nem olyan fontos.
Viszont, ha lenne egy rollerom, azzal csapathatnék ezerrel, fleszállhatnék rossz időben a villamosra is, annyit mennék, amennyit akarok, a fájós csípő sem befolyásolna, és haza tudnám hozni, nem kéne a városban hagyni, mint egy bicót, monnyuk. És az epres meg a főépület közötti távot is gyorsabban megjárnám. Szerintem király lenne. Jut eszembe: tudok én egyáltalán rollerozni? Mielőtt elindulok vele a körúton, azért a bizti kedvéért gyakorolok egy kicsit itthon.
2. most, hogy hivatalosan is kezelés alatt állok, nincs többé okom a fruszt-zabálásokra. Oda fogok figyelni megint arra, hogy mit eszem és mennyit, újra leállok a kenyérrel, és húst, joghurtot meg salátát fogok fogyasztani. Meg reggelente gyümölcsöt. Ez a lépcsőtörés már a második sokk, ami a kilóimmal ér: az első akkor volt, amikor anyuéknál felkészületlenül ráálltam a mérlegre. Legutoljára az esküvőmkor voltam ennyi, újra elértem a maxot, mélyponton zubogok a zsír-fürdőben. Tegnap már sétáltunk egy órát anyuval meg a Szemivel, ma remélem, nem jön közbe semmi és megint el tudunk menni egy-két körre. Érdekes, hogy amúgy nem érzek különbséget fizikailag- mondjuk nyárhoz képest, amikor 10 kilóval kevesebb voltam. Talán nyugtalanabbul alszom egy kicsit, ennyi az egész.
3. Még mindig nem zajlottak le a prezentációk, ami az én szempontomból, azt hiszem jó: volt időm gondolkozni, és beszélgetni a többiekkel. Úgy gondolom, bár a tavalyi után már semmit sem merek kijelenteni, hogy valószínűleg sikerült felvérteznem magam a kritika ellen. Azt hiszem, képes leszek nem rágörcsölni a dologra, pontosabban, mivel folyamatosan halasztódik a dolog, elmúlt a görcsölésem. Eljutottam arra a pontra, amikor úgy érzem, elegendő anyagom gyűlt össze, gondolatban már a kiállítás témájával foglalkozom, vannak ötleteim, vázlatolgatok.
Nem görcsölök, nem izgulok, nem lesz gáz, ha beszólnak, nem érdekel zakkant meg. De nem fognak beszólni. Mér szólnának?
4. Mivel már a javulás útjára tértem, megint többet foglalkozhatok a Danival. Az utóbbi időben csak a magam baja érdekelt, nem kíméltem, rázúdítottam a rossz kedvemet, veszekedtem, vitatkoztam, nem szexeltem, nem takarítottam eleget. A munkahely váltás miatt (mert a múlt héten felmondott és átjelentkezett egy új helyre, ahol rögtön fel is vették) baromira izgul, a régi helyén minden nap nayfognak neki, hogy ne menjen el, ne hagyja őket cserben, ígérnek neki fűt-fát, de neki erősnek kell maradnia. Már ott tartottunk, hogy megingott az elhatározása, nem volt biztos benne, hogy tényleg mennie kéne. A közvetlen főnöke akkora fizetés emelést ajánlott neki, amennyit az új helyen nem keresne. Kérdezte tőlem, hogy na most mit csináljon? Mondtam neki, hogy ez az ő döntése, én nem látok bele ezekbe a dolgokba. Annyit tanácsoltam csak, hogy ne a pénz legyen, ami eldönti a dolgot. Ha fél váltani, meg szereti a Szebetont, maradjon. Ha viszont fontosabb neki, hogy közelebb legyen, fűtött és légkondis helyen dolgozzon, ne kelljen többet hegesztenie, ne végezzen olyan sok nehéz, fizikai munkát, akkor menjen.
Még három és fél évig úgyis csórók maradunk, nem változtat ezen az a plussz-mínusz 30ezer forint. Diploma után meg dobbantunk Costa-Ricára vagy Srí Lankára, visszük az egész családot, és életünk végéig szerény luxusban tengetjük a mindennapjainkat. A bambuszvillánk a tengerparttól nem messze áll majd egy hegytetőn, cunami biztos helyen, lesznek tyúkjaink és kecskénk és tehenünk és lovunk és disznóink, és egy benszülött család, aki tisztes fizetésért nekünk dolgoznik. Én a tengerre néző, teraszos műtermemben fogok dolgozni, Dani a két saját és egy örökbefogadott gyerekünket neveli közben. Minden barátunknak és rokonunknak építünk saját bambuszházat a hegyünkön, alapítunk egy új kolóniát, egy falut, ahol csak olyan emberek élnek, akiket szeretek. Meg a benszülöttek, akik nekünk dolgoznak jó pénzért. És lesz saját ovink meg iskolánk, a nagyobb gyerekeket iskolabusz viszi majd gimibe meg egyetemre a városba. És a falu minden hétvégén nagy, közös tábortüzezést és sütögetést rendez, és nem kell majd órákat bumlizni senkinek egy romantikus filmnéző délutánért, mert mindenki ott lesz helyben. Lesz egy saját mozink is. Popcorn géppel, hogy a Zsófiék örüljenek. Úgy lesz beállítva, hogy az Orsi adagját mindig túlsüsse és túlsózza, pont, ahogy szereti.
2015. november 7., szombat
Besötétedett már teljesen, nem sokkal, miután elindultunk hazafelé. Az ablaktörlőt a legnagyobb sebességre állítom, és feltekertem a hangerőt a rádión, mert elnyomja az ablakpárátlanítás zaja a kedvenc Anima számom. Mili hátul motyog magában, anyu az anyósülésen kucorog. Megpróbálok nem sokat pislogni, amikor a szembejövő autós pofátlanul belereflektorozik a szemembe. Találomra tekerem a kormányt, mert úgy emlékszem, itt egy kanyarnak kell lennie. Mikor már nem káprázik a szemem, és újra sötétségbe borul az autó, felkapcsolom én is a fényszórót, de nem segít sokat, csak a tejfehér ködfalat látom jobban, az utat nem. Lassítok. Gondolatban szídom az apósom, akitől az autót kaptuk- mi a francért nem rakott bele ködlámpát? Aztán már az apámra vagyok dühös, az egyik kanyarban egy betonnal befoltozott kátyun megcsúszik a hátsó kerék- kinek jut eszébe 4évszakos gumikat venni egy olyan autóra, amin 4 vadi új nyári gumi van? Nem lett volna ésszerűbb téli garnitúrát venni? Ráadásul anyu használja a legtöbbet, az én anyám, akit eddig minden télen legalább egyszer ki kellett húzni az árokból... Mire megérkezünk és kikászálódunk, már szédülök a nagy koncentrálástól, és iszonyúan megéheztem. Mintha legalább 6 órát vezettem volna, úgy kimerített ez a 30 perces út.
A Rozmaring utcába megyünk, nem haza, mert anyu segíteni akar a gipszezésben, én meg örülök neki, mivel a jövő héten már kezdődnek a prezentációk. Nem mondom, hogy pánik fogott el, inkább csendes kétségbeesés: én egész eddig úgy gondoltam, hogy leghamarabb decemberben kell újra kiállnom az osztály és Eszterék elé. Nem vagyok kész semmivel, a 40ből jó, ha 10 elkészült, és ezek se teljesen. Nincsenek kiglettelve, lealapozva, lefestve. Nem így terveztem. Ez nem lesz így jó. Tavaly év végén felkészülten, összeszedett gondolatokkal, mindenre elszántan vártam a prezentációt. Ha így ilyen szar lett, mi lesz most?
Ülök a vécén, és emelkedő vérnyomással hallgatom a hülye kutya hisztérikus ugatását. Megpróbálom az interneten látott toka-eltűntető gyakorlatokkal elterelni a figyelmemet róla. Már fájnak a nyirokcsomóim a sok nyakfeszegetéstől. De tényleg attól van? Eléggé meg vannak dagadva. Ha jobban belegondolok, mindig be vannak dagadva. Biztos limfómás vagyok. Hülye vagy, lányom, nem limfómás, mondom fennhangon, miközben visszateszem a vécékefét a helyére. Csak az elnyomott hipohondriád meg a depressziód beszél belőled.
Dani valami új Vin Diesel filmet néz, röhögnöm kell, ha csak meglátom a buta képét. Az egyik német filmkritikus azt mondta róla, ő az új Chuck Norris. Mennyire igaz! Bevackolok a kanapéra, fásultan bámulok ki a fejemből. Foszlányokban ér el az agyamig a cselekmény. A gémoftrónszos vöröshajú barbár csaj sírva szólongatja halottnak hitt Dieselünket. De az pár feszült pillanat után levegőért kap és feléled. Én is jó mélyen beszívom a levegőt. Kutyatáp szag van. Na eddig sikerült elterelni a figyelmemet. Most megyek és leüvöltöm a büdös ugatós dög fejét. Ne legyél hülye- mondom magamnak- ez egy kutya. Az a dolga, hogy ugasson. Csak az elnyomott agressziód és a depressziód beszél belőled.
Hmm... lehet, hogy nem kéne annyit mondogatnom magamnak, hogy depressziós vagyok? És az se jó jel, hogy mostanában ennyit beszélsz magadban, kisanyám.
A Rozmaring utcába megyünk, nem haza, mert anyu segíteni akar a gipszezésben, én meg örülök neki, mivel a jövő héten már kezdődnek a prezentációk. Nem mondom, hogy pánik fogott el, inkább csendes kétségbeesés: én egész eddig úgy gondoltam, hogy leghamarabb decemberben kell újra kiállnom az osztály és Eszterék elé. Nem vagyok kész semmivel, a 40ből jó, ha 10 elkészült, és ezek se teljesen. Nincsenek kiglettelve, lealapozva, lefestve. Nem így terveztem. Ez nem lesz így jó. Tavaly év végén felkészülten, összeszedett gondolatokkal, mindenre elszántan vártam a prezentációt. Ha így ilyen szar lett, mi lesz most?
Ülök a vécén, és emelkedő vérnyomással hallgatom a hülye kutya hisztérikus ugatását. Megpróbálom az interneten látott toka-eltűntető gyakorlatokkal elterelni a figyelmemet róla. Már fájnak a nyirokcsomóim a sok nyakfeszegetéstől. De tényleg attól van? Eléggé meg vannak dagadva. Ha jobban belegondolok, mindig be vannak dagadva. Biztos limfómás vagyok. Hülye vagy, lányom, nem limfómás, mondom fennhangon, miközben visszateszem a vécékefét a helyére. Csak az elnyomott hipohondriád meg a depressziód beszél belőled.
Dani valami új Vin Diesel filmet néz, röhögnöm kell, ha csak meglátom a buta képét. Az egyik német filmkritikus azt mondta róla, ő az új Chuck Norris. Mennyire igaz! Bevackolok a kanapéra, fásultan bámulok ki a fejemből. Foszlányokban ér el az agyamig a cselekmény. A gémoftrónszos vöröshajú barbár csaj sírva szólongatja halottnak hitt Dieselünket. De az pár feszült pillanat után levegőért kap és feléled. Én is jó mélyen beszívom a levegőt. Kutyatáp szag van. Na eddig sikerült elterelni a figyelmemet. Most megyek és leüvöltöm a büdös ugatós dög fejét. Ne legyél hülye- mondom magamnak- ez egy kutya. Az a dolga, hogy ugasson. Csak az elnyomott agressziód és a depressziód beszél belőled.
Hmm... lehet, hogy nem kéne annyit mondogatnom magamnak, hogy depressziós vagyok? És az se jó jel, hogy mostanában ennyit beszélsz magadban, kisanyám.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)