Hát eddig nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Annyira vártam már, hogy vége legyen a vizsgáknak, sőt, már a vizsgaidőszak előtt teljesen oda voltam, hogy mikor lesz végre vége a sok stressznek.
Annyira ráizgultam, olyan nagy elvárásaim voltak, hogy aztán elég nagyot kellett csalódnom.
Valahogy nem oldódtam fel. Nem jött a relax. Feszültség mindenütt. Meghalt a nagymamám. Anyuék teljesen fel voltak spannolva egészen az indulásukig, aztán, gondolom azóta sem lett jobb.
Családi drámák, válások, veszekedések, betegségek a Gombos-klánban. Egész eddigi nyáron csak sajnálkoztam és mérgelődtem.
Viszont azért voltak nagyon jó napok is.
Megtanultam kocogni. Kábé négy km-t tudok egyhuzamban futni, átlag 40 perc alatt gyűröm le a távot. Johival és Orsival róttuk a köröket, miközben kibeszéltük a párkapcsolati problémáinkat. Egész Alsóbélatelep a csodánkra járt. Be is szólogattak a pasik, hogy hajrá, gyerünk, jók vagytok, csak így tovább. Nem utolsó érzés :)
A Bentzik-villában csináltam gipsz-csigát csápokkal, nyúlványokkal, nyálcsorgással. Elkezdtem egy új olajfestményt. Az esték a régi, jól bevált rutinban teltek (bár a hangulat nyomottabb volt a szokásosnál) : Kinga felolvasott, én festettem, anyu varrt, gyerek elgajdolt magában a játékaival.
A Gombos- házban töltött idő a gyerekekről szólt, kártya, társas, számítógépes játékok, kertben játék, tollas, strandolás, grillezés.
Most hazajöttem egy hétre, meglepvén a Danit, meg németet tanítani a szomszéd Feri öccsének, a somszéd Attilának, aki augusztusban titokban dobbantani akar Svejcba.
Dani mindig verte a mellét, hogy ha ő egyedül lakna, és én nem lennék ott, mint fő felfordulás és szemétgyártó, akkor a házban tisztaság lenne, rózsaillat és németes rend. Hát ehhez képest olyan szag fogadott, mint egy kisállat-kereskedésben, a meggypiros kanapé olyan, mint egy kutyaház bellülről. Szétrágott botok, párnák, takarócafatok borították, és legalább egy centis homok és koszkéreg. 40 fokban a szoba közepére felállított állványra teregetett, és csodálkozott, hogy 2 nap alatt sem száradt meg. A zuhanyzó fekete üvegfalán sárgásfehér szappanlerakódás, a konyhában 2m sugarú körben mindent odaszáradt macskakaja borított.
Szóval az első napokat takarítással töltöttem, de igazán nem bántam a dolgot, Dani ezzel kiejtette az adu ászt a kártyái közül.
Orsi és Zsófi barátnőimmel elvittük az almot a Holnemvolt Parkba, ami a vidámparknak csak a méregdrága, popkorn szagú árnyékává vált. A négy kis boci minden esetre iszonyúan élvezte a dolgot, sőt, a nagy körhintára még mi is felültünk az Orsival.
Holnap még egyszer összeeresztjük őket a Zsófiéknál, együtt főzünk vmi kaját, legeltetjük őket a kertben, aztán ki-ki megy a maga dolgára. Orsiék Ausztriába kempingezni, Zsófiék őőő elfelejtettem, hová, mi meg a Danival vissza a Balatonra két stresszmentes, gyerekgyártós, lazítós, nyugalmas hétre. Ámen.
U.i. Már megcsapott a sulis évemiből ismerős régi érzés, miszerint várom az évkezdést. Májusban elképzelni sem tudtam, hogy majd visszavágyódom az egyetemre, de be kell ismernem, így nyáron nincs annyi időm festeni, rajzolni, a gyerek miatt, ezért kifejezettem hiányzik a napi bejárás a műterembe, sőt az óralátogatás és új dolgok megismerése.
2015. július 22., szerda
2015. június 7., vasárnap
Nem tudom, hogy annak a hatására-e, hogy egy balatoni árvaház mellett töltöttem életem jelentős részét, vagy mifene, minden esetre egészen kicsi korom óta tervezem, vagy inkább, nem is tudom... együtt élek azzal a bizonyossággal, hogy egyszer, ha a körülményeim megfelelőek lesznek, örökbe fogok fogadni egy gyereket. Nem egy kisbabát, aki majd úgy nő fel, hogy fogalma sincs, hogy nem én vagyok az anyukája, hanem egy nagyobbacska, mondjuk ovis kölköt, akit befogadunk a világunkba, elhalmozunk szeretettel, kiemeljük a környezetéből és egy új, lehetőségekkel és kényeztetéssel teli jövőt ajándékozunk neki.
Néha én magam sem értem, hogy miért vágyom rá ennyire. Hiszen semmi bajom, lehet saját gyerekem, a férjem makk egészséges, és már van is egy saját kis tündérborjunk. Meg már dolgozunk a másodikon. És mégis, ott motozkál a fejemben, hogy addig nem leszek sosem teljesen elégedett az életemmel, amíg meg nem léptem ezt.
Amióta létezik internet a közelemben, kábé 14 éves korom óta, rengeteg szakirodalmat elolvastam erről. 18 éves korom óta regisztrált tagja vagyok több fórumnak, alapítványnak. Olvasom a történeteket, a jókat, a rosszakat, a meghatókat, a nehezeket. HP révén testközelből végignéztem 3 örökbefogadott gyerek fejlődését. Egy síma ügy sem volt. Mindegyik nehéz, rögös út volt. Mi a franc miatt vagyok mégis teljesen biztos benne, hogy ezt kell tennem? Hogy sikerülni fog?
Ez ugyanaz az érzés, mint ami akkor fogott el, amikor életem eddigi nagy döntéseit hoztam. Rajzszak, RFG. Németország. Dani. Magyarország. Gyerek. Ring. Képző. Mind jó döntés volt, mind bejött, mind nehéz volt, minddel küzdöttem, mind megérte. Mindet élveztem. Mind boldoggá tett. És mindegyik döntésnél megvolt ugyanaz a bizonyosság-tudat. Ha vallásos lennék, azt mondanám, Isteni sugallat.
Ha nem egy 30 nm-es, féligkész kis disznóólban laknánk, már most elindítanánk a dolgot a Danival. Mert persze ő is teljes mértékben egyetért velem. Így azonban még kivárjuk, amíg befutott, híres és kőgazdag festő nem leszek, szal még 4 év (akkor leszek 32, így még belefér az új gyerek), aztán addig járjuk az árvaházakat, amíg meg nem találjuk ŐT, aki nekünk rendeltetett.
Néha én magam sem értem, hogy miért vágyom rá ennyire. Hiszen semmi bajom, lehet saját gyerekem, a férjem makk egészséges, és már van is egy saját kis tündérborjunk. Meg már dolgozunk a másodikon. És mégis, ott motozkál a fejemben, hogy addig nem leszek sosem teljesen elégedett az életemmel, amíg meg nem léptem ezt.
Amióta létezik internet a közelemben, kábé 14 éves korom óta, rengeteg szakirodalmat elolvastam erről. 18 éves korom óta regisztrált tagja vagyok több fórumnak, alapítványnak. Olvasom a történeteket, a jókat, a rosszakat, a meghatókat, a nehezeket. HP révén testközelből végignéztem 3 örökbefogadott gyerek fejlődését. Egy síma ügy sem volt. Mindegyik nehéz, rögös út volt. Mi a franc miatt vagyok mégis teljesen biztos benne, hogy ezt kell tennem? Hogy sikerülni fog?
Ez ugyanaz az érzés, mint ami akkor fogott el, amikor életem eddigi nagy döntéseit hoztam. Rajzszak, RFG. Németország. Dani. Magyarország. Gyerek. Ring. Képző. Mind jó döntés volt, mind bejött, mind nehéz volt, minddel küzdöttem, mind megérte. Mindet élveztem. Mind boldoggá tett. És mindegyik döntésnél megvolt ugyanaz a bizonyosság-tudat. Ha vallásos lennék, azt mondanám, Isteni sugallat.
Ha nem egy 30 nm-es, féligkész kis disznóólban laknánk, már most elindítanánk a dolgot a Danival. Mert persze ő is teljes mértékben egyetért velem. Így azonban még kivárjuk, amíg befutott, híres és kőgazdag festő nem leszek, szal még 4 év (akkor leszek 32, így még belefér az új gyerek), aztán addig járjuk az árvaházakat, amíg meg nem találjuk ŐT, aki nekünk rendeltetett.
2015. június 6., szombat
Hülye majom
Ültem a villamoson művtöri vizsga után (3mas lett), az agyam takonyban dagonyázott, zsibbadtan bámultan kifelé az ablakon. Egy "perverz rómaiak, avagy róma 50 árnyalata" című kultúrtörténeti előadás plakátján akadt meg a szemem. Egyszer csak arra eszméltem, hogy a velem szemben ülő nő rámordít:
-Mi vaaan? Nem látott még fehér embert??? Mi a fenéért bámul engem, hülye majom??
Na erre jól rábámultam, kissé nehezemre esett ráfókuszálnom, mert csak lassan jutott át az infó a slejm-gáton az agyam és a szemem között. Mire kettőt pislogtam, a nő már fel is pattant a helyéről, a gyanúsan kemény és nehéz szatyrával jól sípcsonton vágva, majd elcsörtetett. Pechjére én is a Szénánál szálltam le, és még a Volán megállóig is mögötte ügettem. Idegesen hátra-hátranézett, kerülőúton ment a buszokhoz, szóval én hamarabb beálltam a sorba, mint ő. Nem tudom, hogy tényleg nem Perbál felé akart-e menni, vagy csak miattam nem mert, minden esetre megállt a dohánybolt előtt, elővette a mobilját, és tárcsázás nélkül, jó hangosan, hogy én is halljam, így szólt:
-Hálló, rendőrség? Egy zaklatást szeretnék bejelenteni, és segítséget is szeretnék kérni egy járőrtől. Ezt hallván kijött a dohányboltos csaj, és megkérdezte, segíthet-e a nőnek. Akkor már, egyébként az egész pályaudvar őt nézte. Nagyon beleélte magát, zihált, könnyezett, dagadoztak az erei.
- Az a nagy debella engem követ Zugló óta. Látta, hogy megveszem a súlyzót, amit kinézett magának (szóval akkor az volt az, amivel sípcsonton vágott), azóta a nyomomban van, még a villamoson is mellém ült és csak bámult az őrült, gúvadt szemeivel.
Nem tudom, mit válaszolt a boltoscsaj, mert közben felszálltam a buszra. Leültem jó hátulra, ahol járt a levegő, elővettem a szókirakóst az okostelómon (bizony, már nekem is van, haladok a korral! igaz, hogy a Petitől örököltem, aki pár éve a Samutól örökölte, de okos és az enyém!) és már éppen belemerültem volna, amikor hallom, hogy kopogtat az ablakomon:
-Nem próbálj most elbújni, asszed, nem látlak? Tudom, hol laksz, lekövettem a GPS-ed!
Aztán elment.
Nem tudom, hogy reagáltam volna, ha nincs vírussal tömve a fejem, és ha nem vagyok teljesen leszívva a vizsgától. Lehet, hogy még röhögtem is volna, vagy belemegyek a játékba és ráteszek egy lapáttal. Minden esetre elgondolkodtatott a közönyöm.
Bár egy éve elég edzett vagyok, ami az elmebetegeket illeti. A művészek (akik annak nevezik magukat, és akikkel én eddig találkoztam- nem akarok általánosítani) mind bolondok, vagy leaglábbis van valami stiklijük. És most elég sok időt töltöttem közöttük ahhoz, hogy hozzászokjak a fura viselkedéshez. Talán ez az oka.
Más...
Ma olvastam egy cikket az NLcafén, miszerint kérdezzük meg a gyerekünket, hogy mi teszi boldoggá őket. Hogy mikor érzik boldognak magukat. Olyan válaszokat írtak, hogy pl. akkor, ha játszol velem, mert tudom, hogy elfoglalt vagy, meg akkor, ha megölelgetsz, meg akkor, ha vígasztalsz, ha sírok.
Na én megkérdeztem az én kis borzomat, hogy mi az, amitől ő boldog. Először nem értette a kérdést se. Mondtam, a cikk utasításit követve: mikor érzed szeretve magad? Még mindig nem értette. Mikor örülsz a legjobban? Kérdeztem, és gondoltam, ha most sem érti, hagyom a rákba.
Na, erre aszongya, hogy akkor, ha talál egy szép kavicsot. Persze nem hagytam annyiban a dolgot, mondtam, hogy és még mikor? Hát akkor, amikor kiharapja a kerek palacsinta közepét. És még? Akkor, amikor a Saci nem beteg és ők együtt játszhatnak az oviban. Na, ez már legalább valami emócionálisabb dolog. És még? Ha a Balatonban a Levi meg a Szabi a víz alatt megfogják a lábát. Mert az nagyon vicces.
Ennél szentimentálisabb dolgot nem tudtam kicsikarni belőle. Mondtam, én akkor vagyok a legboldogabb, ha megölelgetjük egymást. Erre: jaaa, akkor azért szorongatsz állandóan! És röhög.... Apja lánya....
-Mi vaaan? Nem látott még fehér embert??? Mi a fenéért bámul engem, hülye majom??
Na erre jól rábámultam, kissé nehezemre esett ráfókuszálnom, mert csak lassan jutott át az infó a slejm-gáton az agyam és a szemem között. Mire kettőt pislogtam, a nő már fel is pattant a helyéről, a gyanúsan kemény és nehéz szatyrával jól sípcsonton vágva, majd elcsörtetett. Pechjére én is a Szénánál szálltam le, és még a Volán megállóig is mögötte ügettem. Idegesen hátra-hátranézett, kerülőúton ment a buszokhoz, szóval én hamarabb beálltam a sorba, mint ő. Nem tudom, hogy tényleg nem Perbál felé akart-e menni, vagy csak miattam nem mert, minden esetre megállt a dohánybolt előtt, elővette a mobilját, és tárcsázás nélkül, jó hangosan, hogy én is halljam, így szólt:
-Hálló, rendőrség? Egy zaklatást szeretnék bejelenteni, és segítséget is szeretnék kérni egy járőrtől. Ezt hallván kijött a dohányboltos csaj, és megkérdezte, segíthet-e a nőnek. Akkor már, egyébként az egész pályaudvar őt nézte. Nagyon beleélte magát, zihált, könnyezett, dagadoztak az erei.
- Az a nagy debella engem követ Zugló óta. Látta, hogy megveszem a súlyzót, amit kinézett magának (szóval akkor az volt az, amivel sípcsonton vágott), azóta a nyomomban van, még a villamoson is mellém ült és csak bámult az őrült, gúvadt szemeivel.
Nem tudom, mit válaszolt a boltoscsaj, mert közben felszálltam a buszra. Leültem jó hátulra, ahol járt a levegő, elővettem a szókirakóst az okostelómon (bizony, már nekem is van, haladok a korral! igaz, hogy a Petitől örököltem, aki pár éve a Samutól örökölte, de okos és az enyém!) és már éppen belemerültem volna, amikor hallom, hogy kopogtat az ablakomon:
-Nem próbálj most elbújni, asszed, nem látlak? Tudom, hol laksz, lekövettem a GPS-ed!
Aztán elment.
Nem tudom, hogy reagáltam volna, ha nincs vírussal tömve a fejem, és ha nem vagyok teljesen leszívva a vizsgától. Lehet, hogy még röhögtem is volna, vagy belemegyek a játékba és ráteszek egy lapáttal. Minden esetre elgondolkodtatott a közönyöm.
Bár egy éve elég edzett vagyok, ami az elmebetegeket illeti. A művészek (akik annak nevezik magukat, és akikkel én eddig találkoztam- nem akarok általánosítani) mind bolondok, vagy leaglábbis van valami stiklijük. És most elég sok időt töltöttem közöttük ahhoz, hogy hozzászokjak a fura viselkedéshez. Talán ez az oka.
Más...
Ma olvastam egy cikket az NLcafén, miszerint kérdezzük meg a gyerekünket, hogy mi teszi boldoggá őket. Hogy mikor érzik boldognak magukat. Olyan válaszokat írtak, hogy pl. akkor, ha játszol velem, mert tudom, hogy elfoglalt vagy, meg akkor, ha megölelgetsz, meg akkor, ha vígasztalsz, ha sírok.
Na én megkérdeztem az én kis borzomat, hogy mi az, amitől ő boldog. Először nem értette a kérdést se. Mondtam, a cikk utasításit követve: mikor érzed szeretve magad? Még mindig nem értette. Mikor örülsz a legjobban? Kérdeztem, és gondoltam, ha most sem érti, hagyom a rákba.
Na, erre aszongya, hogy akkor, ha talál egy szép kavicsot. Persze nem hagytam annyiban a dolgot, mondtam, hogy és még mikor? Hát akkor, amikor kiharapja a kerek palacsinta közepét. És még? Akkor, amikor a Saci nem beteg és ők együtt játszhatnak az oviban. Na, ez már legalább valami emócionálisabb dolog. És még? Ha a Balatonban a Levi meg a Szabi a víz alatt megfogják a lábát. Mert az nagyon vicces.
Ennél szentimentálisabb dolgot nem tudtam kicsikarni belőle. Mondtam, én akkor vagyok a legboldogabb, ha megölelgetjük egymást. Erre: jaaa, akkor azért szorongatsz állandóan! És röhög.... Apja lánya....
2015. június 2., kedd
Feleségnek lenni
Praktikussági okok miatt mentem férjhez 20 évesen Németországban. Nem volt biztosításom, letelt az egy év, amit akkoriban külföldön lehetett tölteni munkavállalási engedély nélkül, és egyetemre szerettem volna menni állami ösztöndíjjal, de csak feketén dolgoztam, úgyhogy nem fizettem adót. Két lehetőség volt: hazajövök és itthon próbálok felvételizni, vagy maradok kint és összeházasodunk a Danival.
El se tudtam volna képzelni, hogy ne a másodikat válasszam. Két hónapra hazajöttem, hogy a képző előkészítőjére járjak, az volt eddigi életem legsötétebb és legnyomasztóbb időszaka, pedig tudjátok, imádom Budajenőt.
Sosem volt zökkenőmentes a kapcsolatunk a Danival, van egy gondmegoldásikényszerem, ami azt jelenti, ha párkapcsolati probléma áll elő (egyetnemértés, vita, sértődés), én addig nem nyughatom, amíg meg nem beszéljük, dűlőre nem jutunk, ki nem veszekedjük magunkból a dolgot, a végén meg ki nem békülünk. Nem vagyok haragtartó típus, inkább kiabálok, hisztizek, bőgök, viszont pár óra múlva már el is felejtem a dolgot.
Dani pont az ellentétje. Nem szól, ha valami zavarja, inkább mérgelődik magában, megsértődik, de nem árulja el min, csak, hogy elkerülje a veszekedést. Inkább duzzog és nem szól hozzám, csak ne cirkuszoljak.
Hát ennek ellenére óriási, égzengető veszekedéseink, szakításaink voltak, azt hiszem, vagy ezerszer a fejéhez vágtam már szegénynek, hogy én most azonnal lelépek és soha többet nem jövök vissza, persze mindezt ordítva és bőgve. Már annyira megszokta, hogy manapság, amikor már eléggé lecsendesedtünk (tem), ha valami vita van, úgy kezdi: tudom, elhagysz érte, de....
Szóval visszatérve az elejére, a praktikussági okok nemcsak a Németországban maradásra terjedtek ki. Én a férjem nem úgy választottam ki, mint a legtöbb ember: beleszerettem, aztán megszerettem aztán barátok lettünk, stb. Mint sok más az életemben, nálam ez is fordítva történt. Először, amikor még a wowos csetelős fázisban voltunk, felkeltette az érdeklődésemet, mert annyira furcsa volt. Németországban megszerettem és barátok lettünk, aztán kábé egy év leforgása alatt teljesen beleszerettem. Megjegyzem, a harmadik Németországban töltött hétvégémen már összejöttünk. Annyi nagy, viharos, spontán tini-szerelem után abszolút józan ésszel választottam őt akkor, 19 évesen, tudatosan élettársnak, hosszútávra, előre tervezve. Mérlegeltem a jó és a rossz tulajdonságait, szoroztam, osztottam és döntöttem. Aztán mázlim volt, hogy még ráadásul fülig bele is zúgtam. Én ezt nevezem eleve elrendeltetésnek.
Szerintem mi azért működünk, mint egység, mert biztos hátteret adunk egymásnak. Már a tudat, hogy létezik, hogy az enyimé a drágaszágom, ad egy bizonyos szilárdságot az életemnek. Ezért van az, hogy bármikor, bárhová is megyek, bármilyen hosszú időre nélküle, soha nem félek, hogy az gyengítheti a kapcsolatunkat. Persze rohadtul hiányzik, mert ráadásul vele még telefonálni meg skype-olni se lehet, mert nem szereti.
Soha nem voltam rá féltékeny.
Volt egy csaja, akivel akkor (és azért) szakított, amikor én kimentem NO-ba. Nem volt hajlandó fotót mutatni róla, de az egyik haverjától szereztem egyet: vékony, gyönyörű, hosszú, szőke hajú ukrán szuka, olyan testtel, hogy ha csak rágondolok, rámjön a zabálhatnék az irígységtől. Amikor kérdeztem, hogy miért dobta, csak annyit mondott: rossz volt a természete. Ez még a legelején volt, onnantól kezdve legalább 2 évig alig mertem önmagam lenni. Emlékszem, a Bözsi egyszer kérdezte, hogy elénekeltem-e már a Daninak a Silívzont, mondtam, dehogy is, ő még azt hiszi normális vagyok. Utólag kiderült ugyan, hogy már egy pár hét után rájött, hogy hát egy kicsit máshogy látom a dolgokat, mint az átlag német (fogalmazzunk így, jó?), és hiába erőlködtem, nem nagyon sikerült lepleznem igazi önmagam.
Szóval leszámítva párductesű Júliát, nem volt más rajtam kívül, és valahogy annyira zárkózott és csöndes és embergyűlölő, hogy soha eszembe se jutott féltékenynek lenni.
Ő néha úgy csinál, mintha az lenne, sztem kedvességből, mert az az alapelve, hogy akinél félni kell, hogy elhagy másért, az jobb is, ha megy.
Azért nem hagyott sokáig egyedül bőgve a Bordival, amikor tavalyelőtt karácsonykor összevesztünk. Pont akkor rohant ki puffogva a házból, amikor a Bordi beállított a karácsonyi ajándékaival, én a félkész tetőtérben ültem és sírtam, szegény azt se tudta, mit mondjon zavarában. Ha a Danit egyszer sikerül annyira kiborítanom, hogy elviharzik, akkor fél napig tuti nem kerül elő, megvárja amíg lecsillapodunk, mert nem szeret veszekedni, sétál vagy elmegy kajálni, kimérgelődi magát, aztán este hazajön, mintha mi sem történt volna. Persze én akkor rávetem magam a gondmegoldókényszeremmel és nem hagyom annyiban a dolgot, mint ahogy ő reméli. Szóval akkor 5 perc múlva már vissza is jött, mert a Bordács mindig szálka volt a szemében. Meg a Lehoczki Samu. Bár őt nagyon megkedvelte az évek alatt, ugyhogy szerintem az elnyomta a féltékenységét.
Teljesen egy véleményen vagyunk, ami a világ nagy dolgait illeti. Vallás, politika, filozófia, filmek. Nagyon sok munkámba telt, de rengeteg alattomos, sunyi manipuláció árán ízlést, humort és rugalmasságot neveltem belé. Igazából megvolt mind, csak a jó irányba kellett terelgetni. Korábban utált utazni, talán a rossz gyerekkori élmények miatt, ma szüntelenül a jövőbeli útjainkat tervezgetjük. Sokkal közvetlenebb, barátságosabb lett, bár még mindig nem beszél sokat és kerüli az embereket, a javulás szemmel látható. A szabadságát a Gombosokhoz igazítja, akkor AKAR lent lenni a Balatonon (önszántából ott kívánja tölteni a szünidejét, mert élvezi az ott-létet), amikor ők is ott vannak, hogy együtt lehessen velük. A családi bulikon egyre több időt tölt nem egy sarokban elrejtőzve. Beszélgetést kezdeményez. És még sorolhatnám.
Én felelősséget tanultam tőle, önállóságot, önfegyelmet, kompromisszumkészséget. És németet :D
-Nekem az az elvem (ezt most úgy mondom, mint a Mili-nevelési nézeteimet), hogy egy kapcsolatban a férfinak kell döntenie a fontos dolgokról. A feleség feladata, hogy úgy intézze, a férj jól döntsön. Ez az alapkő. Erre lehet építkezni.
- A nő feladata, hogy a hely, ahol élnek, otthon legyen, ahová a férj szívesen megy haza munka után. Mindegy, hogy csinálod, és férjfüggő is. De csináld, mert, ha a pasin múlik, abból nincs köszönet. Lehet, hogy furcsán veszi ki magát az én nagy, lepcses feminista számból az, hogy a nő feladata.... nem kell rosszra gondolni. Ezt magunkért tesszük, nem a pasiért. :D
- Mindig hagyni kell kikapcsolódni. Van olyan egyed, aki sörözni megy a haverokkal, van, amelyik gyúrni jár, az enyém számítógépezik. Jobb, ha az orkokon vezeti le az agresszióját, mint bármi máson.
-A feleség is kapcsolódjon ki. Nekem kétféle stresszlevezető módszerem van, az egyik a séta, a másik a rendszeres csajos este. Szerintem borzasztóan fontos, hogy a házastársak egymás NÉLKÜL töltsenek bizonyos időt. Az, hogy ki tudom beszélni a bajainkat a Zsófival meg az Orsival, szerintem már százezer ordítvabőgős szakítástól mentett meg minket. És ezt a Dani is tudja amúgy.
- Szexelj, mert ha ez a része rendben van a házasságnak, akkor (a pasi részéről) nagyjából minden rendben van. Naaaagy nagy előny.
Elég sokan aggódtak, amikor bejelentettük az eljegyzést, hogy nem túl korai-e ez. Most már 8 és fél éve vagyunk együtt, 7 éve vagyunk házasok, átvészeltünk együtt olyan dolgokat, amiket a legtöbb ember csak filmen lát. Az első nagy mérlegelés óta még kétszer kerültem olyan helyzetbe, hogy le kellett ülnöm elgondolkozni a jövőnkön, és mind a kétszer úgy döntöttem, hogy megéri. Akkor 19 évesen és most 28 évesen is úgy gondolom, hogy valószínüleg lesz még ilyen szituáció, de eléggé biztos vagyok benne, hogy akkor is így fogok dönteni.
El se tudtam volna képzelni, hogy ne a másodikat válasszam. Két hónapra hazajöttem, hogy a képző előkészítőjére járjak, az volt eddigi életem legsötétebb és legnyomasztóbb időszaka, pedig tudjátok, imádom Budajenőt.
Sosem volt zökkenőmentes a kapcsolatunk a Danival, van egy gondmegoldásikényszerem, ami azt jelenti, ha párkapcsolati probléma áll elő (egyetnemértés, vita, sértődés), én addig nem nyughatom, amíg meg nem beszéljük, dűlőre nem jutunk, ki nem veszekedjük magunkból a dolgot, a végén meg ki nem békülünk. Nem vagyok haragtartó típus, inkább kiabálok, hisztizek, bőgök, viszont pár óra múlva már el is felejtem a dolgot.
Dani pont az ellentétje. Nem szól, ha valami zavarja, inkább mérgelődik magában, megsértődik, de nem árulja el min, csak, hogy elkerülje a veszekedést. Inkább duzzog és nem szól hozzám, csak ne cirkuszoljak.
Hát ennek ellenére óriási, égzengető veszekedéseink, szakításaink voltak, azt hiszem, vagy ezerszer a fejéhez vágtam már szegénynek, hogy én most azonnal lelépek és soha többet nem jövök vissza, persze mindezt ordítva és bőgve. Már annyira megszokta, hogy manapság, amikor már eléggé lecsendesedtünk (tem), ha valami vita van, úgy kezdi: tudom, elhagysz érte, de....
Szóval visszatérve az elejére, a praktikussági okok nemcsak a Németországban maradásra terjedtek ki. Én a férjem nem úgy választottam ki, mint a legtöbb ember: beleszerettem, aztán megszerettem aztán barátok lettünk, stb. Mint sok más az életemben, nálam ez is fordítva történt. Először, amikor még a wowos csetelős fázisban voltunk, felkeltette az érdeklődésemet, mert annyira furcsa volt. Németországban megszerettem és barátok lettünk, aztán kábé egy év leforgása alatt teljesen beleszerettem. Megjegyzem, a harmadik Németországban töltött hétvégémen már összejöttünk. Annyi nagy, viharos, spontán tini-szerelem után abszolút józan ésszel választottam őt akkor, 19 évesen, tudatosan élettársnak, hosszútávra, előre tervezve. Mérlegeltem a jó és a rossz tulajdonságait, szoroztam, osztottam és döntöttem. Aztán mázlim volt, hogy még ráadásul fülig bele is zúgtam. Én ezt nevezem eleve elrendeltetésnek.
Szerintem mi azért működünk, mint egység, mert biztos hátteret adunk egymásnak. Már a tudat, hogy létezik, hogy az enyimé a drágaszágom, ad egy bizonyos szilárdságot az életemnek. Ezért van az, hogy bármikor, bárhová is megyek, bármilyen hosszú időre nélküle, soha nem félek, hogy az gyengítheti a kapcsolatunkat. Persze rohadtul hiányzik, mert ráadásul vele még telefonálni meg skype-olni se lehet, mert nem szereti.
Soha nem voltam rá féltékeny.
Volt egy csaja, akivel akkor (és azért) szakított, amikor én kimentem NO-ba. Nem volt hajlandó fotót mutatni róla, de az egyik haverjától szereztem egyet: vékony, gyönyörű, hosszú, szőke hajú ukrán szuka, olyan testtel, hogy ha csak rágondolok, rámjön a zabálhatnék az irígységtől. Amikor kérdeztem, hogy miért dobta, csak annyit mondott: rossz volt a természete. Ez még a legelején volt, onnantól kezdve legalább 2 évig alig mertem önmagam lenni. Emlékszem, a Bözsi egyszer kérdezte, hogy elénekeltem-e már a Daninak a Silívzont, mondtam, dehogy is, ő még azt hiszi normális vagyok. Utólag kiderült ugyan, hogy már egy pár hét után rájött, hogy hát egy kicsit máshogy látom a dolgokat, mint az átlag német (fogalmazzunk így, jó?), és hiába erőlködtem, nem nagyon sikerült lepleznem igazi önmagam.
Szóval leszámítva párductesű Júliát, nem volt más rajtam kívül, és valahogy annyira zárkózott és csöndes és embergyűlölő, hogy soha eszembe se jutott féltékenynek lenni.
Ő néha úgy csinál, mintha az lenne, sztem kedvességből, mert az az alapelve, hogy akinél félni kell, hogy elhagy másért, az jobb is, ha megy.
Azért nem hagyott sokáig egyedül bőgve a Bordival, amikor tavalyelőtt karácsonykor összevesztünk. Pont akkor rohant ki puffogva a házból, amikor a Bordi beállított a karácsonyi ajándékaival, én a félkész tetőtérben ültem és sírtam, szegény azt se tudta, mit mondjon zavarában. Ha a Danit egyszer sikerül annyira kiborítanom, hogy elviharzik, akkor fél napig tuti nem kerül elő, megvárja amíg lecsillapodunk, mert nem szeret veszekedni, sétál vagy elmegy kajálni, kimérgelődi magát, aztán este hazajön, mintha mi sem történt volna. Persze én akkor rávetem magam a gondmegoldókényszeremmel és nem hagyom annyiban a dolgot, mint ahogy ő reméli. Szóval akkor 5 perc múlva már vissza is jött, mert a Bordács mindig szálka volt a szemében. Meg a Lehoczki Samu. Bár őt nagyon megkedvelte az évek alatt, ugyhogy szerintem az elnyomta a féltékenységét.
Teljesen egy véleményen vagyunk, ami a világ nagy dolgait illeti. Vallás, politika, filozófia, filmek. Nagyon sok munkámba telt, de rengeteg alattomos, sunyi manipuláció árán ízlést, humort és rugalmasságot neveltem belé. Igazából megvolt mind, csak a jó irányba kellett terelgetni. Korábban utált utazni, talán a rossz gyerekkori élmények miatt, ma szüntelenül a jövőbeli útjainkat tervezgetjük. Sokkal közvetlenebb, barátságosabb lett, bár még mindig nem beszél sokat és kerüli az embereket, a javulás szemmel látható. A szabadságát a Gombosokhoz igazítja, akkor AKAR lent lenni a Balatonon (önszántából ott kívánja tölteni a szünidejét, mert élvezi az ott-létet), amikor ők is ott vannak, hogy együtt lehessen velük. A családi bulikon egyre több időt tölt nem egy sarokban elrejtőzve. Beszélgetést kezdeményez. És még sorolhatnám.
Én felelősséget tanultam tőle, önállóságot, önfegyelmet, kompromisszumkészséget. És németet :D
-Nekem az az elvem (ezt most úgy mondom, mint a Mili-nevelési nézeteimet), hogy egy kapcsolatban a férfinak kell döntenie a fontos dolgokról. A feleség feladata, hogy úgy intézze, a férj jól döntsön. Ez az alapkő. Erre lehet építkezni.
- A nő feladata, hogy a hely, ahol élnek, otthon legyen, ahová a férj szívesen megy haza munka után. Mindegy, hogy csinálod, és férjfüggő is. De csináld, mert, ha a pasin múlik, abból nincs köszönet. Lehet, hogy furcsán veszi ki magát az én nagy, lepcses feminista számból az, hogy a nő feladata.... nem kell rosszra gondolni. Ezt magunkért tesszük, nem a pasiért. :D
- Mindig hagyni kell kikapcsolódni. Van olyan egyed, aki sörözni megy a haverokkal, van, amelyik gyúrni jár, az enyém számítógépezik. Jobb, ha az orkokon vezeti le az agresszióját, mint bármi máson.
-A feleség is kapcsolódjon ki. Nekem kétféle stresszlevezető módszerem van, az egyik a séta, a másik a rendszeres csajos este. Szerintem borzasztóan fontos, hogy a házastársak egymás NÉLKÜL töltsenek bizonyos időt. Az, hogy ki tudom beszélni a bajainkat a Zsófival meg az Orsival, szerintem már százezer ordítvabőgős szakítástól mentett meg minket. És ezt a Dani is tudja amúgy.
- Szexelj, mert ha ez a része rendben van a házasságnak, akkor (a pasi részéről) nagyjából minden rendben van. Naaaagy nagy előny.
Elég sokan aggódtak, amikor bejelentettük az eljegyzést, hogy nem túl korai-e ez. Most már 8 és fél éve vagyunk együtt, 7 éve vagyunk házasok, átvészeltünk együtt olyan dolgokat, amiket a legtöbb ember csak filmen lát. Az első nagy mérlegelés óta még kétszer kerültem olyan helyzetbe, hogy le kellett ülnöm elgondolkozni a jövőnkön, és mind a kétszer úgy döntöttem, hogy megéri. Akkor 19 évesen és most 28 évesen is úgy gondolom, hogy valószínüleg lesz még ilyen szituáció, de eléggé biztos vagyok benne, hogy akkor is így fogok dönteni.
2015. június 1., hétfő
Érettségik előtti felkészülési időben kezdődött, ha jól emléxem. Délelőtt tanulgattam valamicskét, aztán kaja, délután szundi, tollas Nyuszival, aztán vacsi, és aztán, ahelyett, hogy leültem volna tanulni, ahogy terveztem, elindultam egy szép szürkületi sétára. Általában a szőlőhegyre mentem, az Öregtemplomhoz, vagy fel az erdőbe. Egészen addig soha nem voltam szívesen egyedül. Akkor kezdtem ráérezni az ízére.
Németországban, amíg bébiszitter voltam, mindig a szürkületi sétám volt a napom fénypntja (höhö). Emléxem, Nievehheimben laktam épp, ahol olyan lapos a táj, mint az asztallap, és én csak mentem és mentem a nyílegyenes úton a káposztaföldek között, míg be nem sötétedett.
Troisdorfban már a házunk mögötti Rotter See körül sétáltam esténként, ott messzebbre nem merészkedtem sose. Így is volt jópár kalandom, pedig max fél óra megkerülni a tavat.
Amióta újra itthon vagyunk, és különösen, mióta a Harmat utcában lakunk, megint nagyon fontos szerepet játszik a séta az életemben. Nem mondom, jó volt a Milit is tologatni a babakocsiban, trécselni a csajokkal, Nordic Walkingozás közben kibeszélni minden gondunk-bajunk. De amikor a Szemikével útra kelek, újra átélem azokat a meghitt, magányos pillanatokat, mint annak idején érettségikor.
Ma arra indultunk, amerre régen rengeteget bicikliztünk a Petivel meg a Kacsával, a búzatáblák között, Perbál felé a földúton. Van egy hely, ahonnan látszódik a telki templom, a budajenői Szent Péter és Pál templom és az Öreg Templom (Anjou kori Szent Mihály kápolna) csúcsa is. Én megálltam nézelődni, a kutya előreszaladt egy óriási nőstényszarvas után, és akkor ott, abban a pillanatban elkapott az a régi boldogsághullám, amit anno olyan gyakran éreztem. Álltam a madárfüttytől hangos, hűvös, mocsárszagú mezőn, előttem a budai hegyek a templomokkal, mögöttem a hullámzó búzamezők, jobbra, balra dimbek, dombok, erdők, nádasok. Acélszürke égen rózsaszín felhők, óriási, aranytányéros hold, csapongó denevérek, szitakötők. Úgy csapott meg, mint a közeledő metró szele, csak úgy kapkodtam a levegőt, pislogtam nagyokat, szívtam magamba az élményt. Még a takonykórom is lemúlt pár percre.
Amikor elvonult a boldogság-ár, visszahívtam a Szemit, pulcsit húztam és elindultunk visszafelé. Akaratlanul is azokra az emberekre kellett gondolnom, akiket szeretek: a családom, a nagy családom, a barátnőim. Mérgelődtem, hogy már megint otthon hagytam a fényképezőgépet, pedig minden sétáláskor elhatározom, hogy legközelebb nem felejtem el. Annyira szeretném megosztani ezeket az élméyneket, hogy elgondolkozom, nem lenne-e jobb, ha nem egyedül mennék mindig. De akkor nem lenne ugyanaz. Viszont csak az élheti át igazán, aki ott van, szóval veszett fejsze nyele.
Nagyon örülök, hogy van egy kutyám, így mégsem vagyok egyedül, viszont nem zavarja meg az idillt a csevegésével. És nem félek sötétedés után sem, amikor hazasétálunk, és már messziről látom, hogy ég a villany a kicsi házban, világítanak az ablakok, macska a párkányon ülve vár minket, na az a második örömhullám. Gyerek már az ágyban, Dani megfürdette, mesélt neki, csak a puszimra vár. Mi felnőttek polcot szerelünk a falra, teázunk a kanapén, Modern Familyt nézünk. Szép az élet.
Németországban, amíg bébiszitter voltam, mindig a szürkületi sétám volt a napom fénypntja (höhö). Emléxem, Nievehheimben laktam épp, ahol olyan lapos a táj, mint az asztallap, és én csak mentem és mentem a nyílegyenes úton a káposztaföldek között, míg be nem sötétedett.
Troisdorfban már a házunk mögötti Rotter See körül sétáltam esténként, ott messzebbre nem merészkedtem sose. Így is volt jópár kalandom, pedig max fél óra megkerülni a tavat.
Amióta újra itthon vagyunk, és különösen, mióta a Harmat utcában lakunk, megint nagyon fontos szerepet játszik a séta az életemben. Nem mondom, jó volt a Milit is tologatni a babakocsiban, trécselni a csajokkal, Nordic Walkingozás közben kibeszélni minden gondunk-bajunk. De amikor a Szemikével útra kelek, újra átélem azokat a meghitt, magányos pillanatokat, mint annak idején érettségikor.
Ma arra indultunk, amerre régen rengeteget bicikliztünk a Petivel meg a Kacsával, a búzatáblák között, Perbál felé a földúton. Van egy hely, ahonnan látszódik a telki templom, a budajenői Szent Péter és Pál templom és az Öreg Templom (Anjou kori Szent Mihály kápolna) csúcsa is. Én megálltam nézelődni, a kutya előreszaladt egy óriási nőstényszarvas után, és akkor ott, abban a pillanatban elkapott az a régi boldogsághullám, amit anno olyan gyakran éreztem. Álltam a madárfüttytől hangos, hűvös, mocsárszagú mezőn, előttem a budai hegyek a templomokkal, mögöttem a hullámzó búzamezők, jobbra, balra dimbek, dombok, erdők, nádasok. Acélszürke égen rózsaszín felhők, óriási, aranytányéros hold, csapongó denevérek, szitakötők. Úgy csapott meg, mint a közeledő metró szele, csak úgy kapkodtam a levegőt, pislogtam nagyokat, szívtam magamba az élményt. Még a takonykórom is lemúlt pár percre.
Amikor elvonult a boldogság-ár, visszahívtam a Szemit, pulcsit húztam és elindultunk visszafelé. Akaratlanul is azokra az emberekre kellett gondolnom, akiket szeretek: a családom, a nagy családom, a barátnőim. Mérgelődtem, hogy már megint otthon hagytam a fényképezőgépet, pedig minden sétáláskor elhatározom, hogy legközelebb nem felejtem el. Annyira szeretném megosztani ezeket az élméyneket, hogy elgondolkozom, nem lenne-e jobb, ha nem egyedül mennék mindig. De akkor nem lenne ugyanaz. Viszont csak az élheti át igazán, aki ott van, szóval veszett fejsze nyele.
Nagyon örülök, hogy van egy kutyám, így mégsem vagyok egyedül, viszont nem zavarja meg az idillt a csevegésével. És nem félek sötétedés után sem, amikor hazasétálunk, és már messziről látom, hogy ég a villany a kicsi házban, világítanak az ablakok, macska a párkányon ülve vár minket, na az a második örömhullám. Gyerek már az ágyban, Dani megfürdette, mesélt neki, csak a puszimra vár. Mi felnőttek polcot szerelünk a falra, teázunk a kanapén, Modern Familyt nézünk. Szép az élet.
2015. május 17., vasárnap
Kicsit hosszú
Lógok 2 havi csoportpénzzel az oviban. Ezt a csoportpénzszedő anyuka tapintatosan utánamordibálta a zsúfolt öltözőfolyosón. Éppen 4 gyereket szedtem össze az udvarról és azzal voltam elfoglalva, hogy egyet se veszítsek el, miközben kiterelem őket az utcára.
-Szíveskedjél törleszteni az adósságodat, különben bajban leszünk.
Bajban? Valami 170 ezer forintot gyűjtöttünk össze csak ebben az évben, amiből eddig kábé 10et elbábszínházoztak.
Év elején, amikor arról volt szó, hogy tavalyról 60ezer forint maradt a kasszában, és ennek fényében mennyi legyen a csoportpénz, én voltam egyedül, aki sokallta a havi 2500 forintot. Egyedül emeltem fel a kezem, amikor azt kérdezték, ki van ellene.
A budejnői szülők nagy része bele se gondol, milyen sok pénz ez. Nekik mindegy, hogy el sem költjük, nekik nem hiányzik a háztartáspénzből. Elvárják, hogy a csoportpénzen felül még mindenki rendszeresen nagy adag gyümölcsöt is bevigyen a kölköknek, bio gyümölcsöt, mert csak az az egészséges, lehetőleg rekeszszámra, mert ha már lúd.... Ha ezt valaki nem tudja teljesíteni, akkor felháborodott köremaileket kezdenek küldözgetni arról, hogy ők mindig csak hoznak és hoznak, és egyes renitensek, ingyenélők kihasználják a helyzetet és nem tartják a gyümölcs-iramot. A zeneovi és néptánc pénzből nem kapjuk vissza azoknak az alkalmaknak az árát, amiket a gyerek kihagyott, mert nem volt ott. De befizetni mindig pontosan be kell. Hol élünk mi?
Ezeknek a körímélezős anyukáknak nincs jobb dolguk annál, minthogy más emberek ügyeivel foglalkoznának? Tényleg azt hiszik, hogy attól jobb szülők, ha minden ilyen kis szarságot szóvátesznek? Esküszöm, vannak olyanok a csoportunkban, akik nem engedik, hogy a gyerekük tortát vigyen az oviba a szülinapján, mert a torta nem egészséges. Egzotikus gyümölcstálba szurkálják a gyertyákat. Komolyan!
Már régóta terveztem, hogy írok arról, hogy szerintem milyen egy jó anya. Hát biztos, hogy nem ilyen. Nagyon sokan kérdezték tőlem, hogy nem hanyagolom-e el nagyon a Milit azért, mert egyetemre járok. Hát nem jobban, mint aki dolgozni jár. Bár ebből a fajtából elég kevés leledzik errefelé. Csak mert, hogy még itthon is kell tanulnom, ugye, meg vizsgaidőszak, meg műteremben festés este 8ig. Hogy viszem így különórára a gyereket? Sehogy? Hát nem jár úszni, balettra, logikai fejlesztőhöz? Lovagolni sem viszem? És Helen Donorra? Nem? Hát nem akarom, hogy a gyerekem fejlődjön és meglegyen a megfelelő előképzettsége és mozgáskészsége?
Nem. Én azt szeretném, hogy ha a gyerekem hazajön az oviból, akkor játsszon tovább, amihez kedve van. Hogy menjen ki a kertbe sarat dagasztani, fára mászni, menyétszart boncolni. Fogjon békát a patakparton, nyalogassa a kuytát. Egyen csokit ebéd után. Meg gumimacikat is, igen. Kit érdekel, ha nutellás szájjal jön velem kutyátsétáltatni? Rosszabb szülő vagyok, ha sáros nadrágban szaladgál az utcán? Nem hiszem.
Egyes emberek, amint gyerekük születik, teljesen feloldódnak ebben az új szerepkörben, és elfelejtik, hogy mi minden volt fontos nekik azelőtt.Mindenhonnan azt halljuk, hogy akkor vagy jó szülő, ha állandóan foglalkozol a gyerekkel, ha nem mondod neki, hogy nem érek rá, vagy nincs kedvem. Akkor vagy jó szülő, ha teljes mellbedobással, az önfeláldozásig mindig jelen vagy és mindent megteszel a porontyodért. Minden nap tanítsd, minden nap olvass neki, minden nap játssz vele, minden nap legyen közös programm. Mert, ha nem, sérül a lelke.
Ez megy is egy darabig, de aztán besokallnak, és akkor nagy elánnal rábízzák egy bébiszitterre a kölköt, hogy na, most megyek és kirúgok a hámból, és jujj de jó, végre elszabadulok egy kicsit, és egyedül, vagy legalábbis felnőttek között leszek.
Ez szerintem mondjuk még gyed alatt, amikor tényleg egész nap össze vagy zárva a babával, teljesen érthető is. De van egy határ. Szoktak panaszkodni a friss anyukák, hogy a baba már akkor is bőg, ha kimegy a szobából, hogy pisilni sem tudnak elmenni anélkül, hogy ne dörömbölne üvöltve a totyis a klotyóajtón. Na ez az első jel. Ha akkor nem fordulnak vissza a lejtőről, onnan nincs megállás.
Én bizony megmondom a Milinek, ha nincs kedvem bújócskázni, nem olvasok fel neki minden áldott este, és csak olyat játszom vele, amit nem utálok. Mert, ha megerőszakolom magam, és belemegyek, hogy, pl. beszéljenek a kavicsok (ezt a "Mama beszélnek" játékot utálom a legjobban- az a szabály, hogy bármi, ami a gyerek keze ügyébe kerül és nem menekül el, az megszemélyesítődik és beszélni kezd, legyen az vitaminos doboz vagy kenyérhéjj, és akkor a játszótársnak is kell egy szereplő, mondjuk egy fogkefe, és akkor ezek beszélnek...), akkor egyre ingerültebb leszek és egyáltalán nem érzem jól magam a saját borjam társaságában. Úgyhogy inkább el sem kezdek vele ilyet játszani, hanem rábeszélem vmi másra. Vagy meggyőzöm, hogy most feltétlenül ki kell mennie megnézni, hol ciripel a tücsök. Így én is jókedvű és derűs maradok, meg a gyerek is. Ha pl. esténként nyűgös vagyok és fáradt, nem olvasom fel neki a Rumcájsz vagy a Micimackó következő fejezetét, eléneklünk egy Énelmentemavásárbát, aztán helló. Másnap reggel ovi felé menet majd mesélek. És ezt ő is tudja. Nincs hiszti, nincs harc, elalszik így is símán.
Ha rajzolnom kell, esszét írni, vagy tanulni, akkor megmondom neki, hogy hagyjon békén. Nem fogom éjszakára halasztani az egyetemi dolgaimat, mert kötelességemnek érzem szórakoztatni őt. Azzal ő sem járna jól, mert reggel morcos lennék és goromba.
Holnaptól péntekig a Kingával lesz Pécsett. Mert megkérdeztük tőle, és ő azt mondta, menni szeretne. Belevaló, okos gyerek, aki tudja, hogy érezheti magát úgy is szuperül pár napig, ha én nem vagyok ott. Piszkosul fog hiányozni, és állandóan aggódni fogok, hogy minden oké-e, de ha nem engedném, rengeteg élményről maradna le. Esténként majd nyafogok egy kicsit a Daninak, lehet, hogy ő is a Kingának, viszont ez egy nagy kaland, amire egész életében emlékezni fog. És aztán annyira fogunk örülni egymásnak, olyan boldogok leszünk, hogy az ember olyat csak ritkán érez. Vannak olyan gyerekek a csoportjában, akik egy szülinapi bulira sem tudnak elmenni az anyjuk nélkül. Meg olyanok, akik 4 évesen még egy hetet sem töltöttek külön a szülőktől. Lehet, hogy ez anyunak meg apunak megnyugtató, mert így mindig szem előtt van az utód, és befolyásolhatják, mi történik vele. De ez majd később visszaüt, ha máshogy nem, majd lázadó tinikorukban, amikor menekülnének az ősök majomszeretete elől.
Mindent elkövetek, hogy a Mili annyira szabadon dönthessen (persze az ésszerűség határain belül), amennyire ő szeretne. Ha Pécsett honvágya lesz, tudni fogja, hogy ő akart mindenképpen lemenni, senki nem kényszerítette, majd máskor rövidebb időre megy csak el. Ez az én nevelési elvem. Lehet, hogy nem mindenkinek tetszik, én remélem, hogy csak a javát szolgálja.
Most megyek aludni, nincs már időm leírni a feleség-elveimet is, azt majd legközelebb.
-Szíveskedjél törleszteni az adósságodat, különben bajban leszünk.
Bajban? Valami 170 ezer forintot gyűjtöttünk össze csak ebben az évben, amiből eddig kábé 10et elbábszínházoztak.
Év elején, amikor arról volt szó, hogy tavalyról 60ezer forint maradt a kasszában, és ennek fényében mennyi legyen a csoportpénz, én voltam egyedül, aki sokallta a havi 2500 forintot. Egyedül emeltem fel a kezem, amikor azt kérdezték, ki van ellene.
A budejnői szülők nagy része bele se gondol, milyen sok pénz ez. Nekik mindegy, hogy el sem költjük, nekik nem hiányzik a háztartáspénzből. Elvárják, hogy a csoportpénzen felül még mindenki rendszeresen nagy adag gyümölcsöt is bevigyen a kölköknek, bio gyümölcsöt, mert csak az az egészséges, lehetőleg rekeszszámra, mert ha már lúd.... Ha ezt valaki nem tudja teljesíteni, akkor felháborodott köremaileket kezdenek küldözgetni arról, hogy ők mindig csak hoznak és hoznak, és egyes renitensek, ingyenélők kihasználják a helyzetet és nem tartják a gyümölcs-iramot. A zeneovi és néptánc pénzből nem kapjuk vissza azoknak az alkalmaknak az árát, amiket a gyerek kihagyott, mert nem volt ott. De befizetni mindig pontosan be kell. Hol élünk mi?
Ezeknek a körímélezős anyukáknak nincs jobb dolguk annál, minthogy más emberek ügyeivel foglalkoznának? Tényleg azt hiszik, hogy attól jobb szülők, ha minden ilyen kis szarságot szóvátesznek? Esküszöm, vannak olyanok a csoportunkban, akik nem engedik, hogy a gyerekük tortát vigyen az oviba a szülinapján, mert a torta nem egészséges. Egzotikus gyümölcstálba szurkálják a gyertyákat. Komolyan!
Már régóta terveztem, hogy írok arról, hogy szerintem milyen egy jó anya. Hát biztos, hogy nem ilyen. Nagyon sokan kérdezték tőlem, hogy nem hanyagolom-e el nagyon a Milit azért, mert egyetemre járok. Hát nem jobban, mint aki dolgozni jár. Bár ebből a fajtából elég kevés leledzik errefelé. Csak mert, hogy még itthon is kell tanulnom, ugye, meg vizsgaidőszak, meg műteremben festés este 8ig. Hogy viszem így különórára a gyereket? Sehogy? Hát nem jár úszni, balettra, logikai fejlesztőhöz? Lovagolni sem viszem? És Helen Donorra? Nem? Hát nem akarom, hogy a gyerekem fejlődjön és meglegyen a megfelelő előképzettsége és mozgáskészsége?
Nem. Én azt szeretném, hogy ha a gyerekem hazajön az oviból, akkor játsszon tovább, amihez kedve van. Hogy menjen ki a kertbe sarat dagasztani, fára mászni, menyétszart boncolni. Fogjon békát a patakparton, nyalogassa a kuytát. Egyen csokit ebéd után. Meg gumimacikat is, igen. Kit érdekel, ha nutellás szájjal jön velem kutyátsétáltatni? Rosszabb szülő vagyok, ha sáros nadrágban szaladgál az utcán? Nem hiszem.
Egyes emberek, amint gyerekük születik, teljesen feloldódnak ebben az új szerepkörben, és elfelejtik, hogy mi minden volt fontos nekik azelőtt.Mindenhonnan azt halljuk, hogy akkor vagy jó szülő, ha állandóan foglalkozol a gyerekkel, ha nem mondod neki, hogy nem érek rá, vagy nincs kedvem. Akkor vagy jó szülő, ha teljes mellbedobással, az önfeláldozásig mindig jelen vagy és mindent megteszel a porontyodért. Minden nap tanítsd, minden nap olvass neki, minden nap játssz vele, minden nap legyen közös programm. Mert, ha nem, sérül a lelke.
Ez megy is egy darabig, de aztán besokallnak, és akkor nagy elánnal rábízzák egy bébiszitterre a kölköt, hogy na, most megyek és kirúgok a hámból, és jujj de jó, végre elszabadulok egy kicsit, és egyedül, vagy legalábbis felnőttek között leszek.
Ez szerintem mondjuk még gyed alatt, amikor tényleg egész nap össze vagy zárva a babával, teljesen érthető is. De van egy határ. Szoktak panaszkodni a friss anyukák, hogy a baba már akkor is bőg, ha kimegy a szobából, hogy pisilni sem tudnak elmenni anélkül, hogy ne dörömbölne üvöltve a totyis a klotyóajtón. Na ez az első jel. Ha akkor nem fordulnak vissza a lejtőről, onnan nincs megállás.
Én bizony megmondom a Milinek, ha nincs kedvem bújócskázni, nem olvasok fel neki minden áldott este, és csak olyat játszom vele, amit nem utálok. Mert, ha megerőszakolom magam, és belemegyek, hogy, pl. beszéljenek a kavicsok (ezt a "Mama beszélnek" játékot utálom a legjobban- az a szabály, hogy bármi, ami a gyerek keze ügyébe kerül és nem menekül el, az megszemélyesítődik és beszélni kezd, legyen az vitaminos doboz vagy kenyérhéjj, és akkor a játszótársnak is kell egy szereplő, mondjuk egy fogkefe, és akkor ezek beszélnek...), akkor egyre ingerültebb leszek és egyáltalán nem érzem jól magam a saját borjam társaságában. Úgyhogy inkább el sem kezdek vele ilyet játszani, hanem rábeszélem vmi másra. Vagy meggyőzöm, hogy most feltétlenül ki kell mennie megnézni, hol ciripel a tücsök. Így én is jókedvű és derűs maradok, meg a gyerek is. Ha pl. esténként nyűgös vagyok és fáradt, nem olvasom fel neki a Rumcájsz vagy a Micimackó következő fejezetét, eléneklünk egy Énelmentemavásárbát, aztán helló. Másnap reggel ovi felé menet majd mesélek. És ezt ő is tudja. Nincs hiszti, nincs harc, elalszik így is símán.
Ha rajzolnom kell, esszét írni, vagy tanulni, akkor megmondom neki, hogy hagyjon békén. Nem fogom éjszakára halasztani az egyetemi dolgaimat, mert kötelességemnek érzem szórakoztatni őt. Azzal ő sem járna jól, mert reggel morcos lennék és goromba.
Holnaptól péntekig a Kingával lesz Pécsett. Mert megkérdeztük tőle, és ő azt mondta, menni szeretne. Belevaló, okos gyerek, aki tudja, hogy érezheti magát úgy is szuperül pár napig, ha én nem vagyok ott. Piszkosul fog hiányozni, és állandóan aggódni fogok, hogy minden oké-e, de ha nem engedném, rengeteg élményről maradna le. Esténként majd nyafogok egy kicsit a Daninak, lehet, hogy ő is a Kingának, viszont ez egy nagy kaland, amire egész életében emlékezni fog. És aztán annyira fogunk örülni egymásnak, olyan boldogok leszünk, hogy az ember olyat csak ritkán érez. Vannak olyan gyerekek a csoportjában, akik egy szülinapi bulira sem tudnak elmenni az anyjuk nélkül. Meg olyanok, akik 4 évesen még egy hetet sem töltöttek külön a szülőktől. Lehet, hogy ez anyunak meg apunak megnyugtató, mert így mindig szem előtt van az utód, és befolyásolhatják, mi történik vele. De ez majd később visszaüt, ha máshogy nem, majd lázadó tinikorukban, amikor menekülnének az ősök majomszeretete elől.
Mindent elkövetek, hogy a Mili annyira szabadon dönthessen (persze az ésszerűség határain belül), amennyire ő szeretne. Ha Pécsett honvágya lesz, tudni fogja, hogy ő akart mindenképpen lemenni, senki nem kényszerítette, majd máskor rövidebb időre megy csak el. Ez az én nevelési elvem. Lehet, hogy nem mindenkinek tetszik, én remélem, hogy csak a javát szolgálja.
Most megyek aludni, nincs már időm leírni a feleség-elveimet is, azt majd legközelebb.
2015. május 14., csütörtök
Mi volt ez a nagy nézettségszám tegnap? Nem is írtam semmit. Olyan sokan néztétek a blogot, mint azokon a napokon, amikor kiposztolom a fb-ra, hogy írtam.
Lehetséges, hogy azok az emberek nézték, akik tudták, hogy prezentálok, és tudták, hogy szar lett, és kíváncsiak voltak, hogy teleköpködöm-e az étert mérgemben?
Ha igen, akkor, csalódást kell okoznom, egyáltalán nem vagyok mérges. És bár majdnem megbuktam, megsértődve sem vagyok, hiába hiszik azt az Eszterék.
Egész évben annyira istenítettem mindkettőjüket, hogy eszembe se jutott sose megsértődni, bármikor kritizáltak, bármit is mondtak mindig elfogadtam, mert hát ők a mesterek, nekik igazuk van, hogy is jöhetnék én ahhoz, hogy megkérdőjelezzem. Eszter szerint minden miatt megsértődtem. De hát én csak a szívemre vettem, elszomorodtam és csalódtam, hogy már megint nem sikerült rájönnöm, mit várnak tőlem. És igen, a vége felé, amikor már kezdtem kétségbeesni, hogy egyáltalán semmi pozitív megerősítést nem kapok, na akkor kezdtem kiakadni. De magamra és nem rájuk. Aztán jött a leszarom fázis. A tegnapi prezentációra már úgy álltam ki, hogy felkészültem lelkiekben az összes kritikára, az összes negatívumra, méghozzá ömlesztve, amit egész félévben szépen elosztva kaptam. Mondták is a többiek, hogy úgy álltam előttük, mint aki attól tart, hogy bármelyik pillanatban rámvethetik magukat és szétcincálhatnak. Nem gondoltam volna, hogy ennyire kifejező a testbeszédem és mimikám.
Na aztán szépen meg is kaptam mindent, amire számítottam, az Eszter 3x elmagyarázta, hogy mit értek félre, különböző hasonlatokkal és metaforrákkal próbálta körülírni, hogy mit látok rosszul, pedig én már az elsőnél is megértettem, sőt, már akkor felfogtam, amikor konzultátlunk erről.
A nagy olajfestményem miatt meg egyáltalán nem aggódtam, annyi pozitív visszajelzést kaptam, bárkinek megmutattam, tetszett neki, Halász mester többször beszélgetett velem festés közben, tanácsokkal látott el, beszélgettünk a témáról. Úgy vettem észre, hogy a csoporttársaknak is tetszett, többen mondták is. Amikor Ráhel megkérdezte, hogy miért nem ezt akarom kiállítani az évvégi kiállításon, azt akartam mondani, hogy azért, mert nincs kész. Eszter viszont közbevágott, és azt mondta, hogy azért, mert azt a mestere (vagyis ő) nem engedi. Megkérdeztem, miért, azt mondta, azért, mert szar. Akkor már bőgtem egyébként, mert úgy látszik, hiába a lélekerősítés, meg a felkészülés, azért még puha maradtam, mint a vaj, és, hát ha azon is képes vagyok elsírni magam, ha meglátok egy amputált ujjú bácsit a buszon, akkor nyilván bömbölök, amikor az egész féléves munkámat nagy melléfogásként értékelik az egész osztály előtt.
Szóval a csoporttársak kérdezték, hogy dehát miért szar, az Eszter meg olyanokat mondott, hogy mert ez egy nagy giccs, meg mert formailag nagyon gyenge. Egyiket sem fejtette ki bővebben. Erre csak annyit tudok így utólag reagálni, persze nem neki, bele az arcába, mert basszus, még mindig nem vagyok benne biztos, hogy nem mégis neki van-e igaza, csak így a háta mögött sunyi módon tudok mentegetőzni. Formailag iszonyatosan logikusan felépítettem a képet, egy átgondolatlan, érthetetlen négyzetcentije sincs, vagy, ha igen, az csak azért, mert még nincs teljesen kidolgozva. És giccses? Hát... nem értem. Egyrészt én nem látom rajta a giccset, másrészt, ha giccses lenne is, nem értem, az miért baj... addig, amíg az nekem és a nézőknek tetszik... Minden esetre mondtam, hogy én megtalálni véltem azt a témát és azt a technikát, amivel a jövőben foglalkozni szeretnék, Virág is azt mondta, szerinte ezzel megéri továbbmenni. Eszter erre annyit mondott, hogy jó, de akkor vállaljam fel nyíltan, hogy egy másodrendű giccsfestő vagyok, és akkor festhetek egész évben strasszkövekkel kirakott nyáladzó csigákat.
Szóval, mint azt már az elején is mondtam, nem vagyok kiborulva, nem vagyok megsértődve, úgy gondolom, hogy szíve joga, hogy ne tessen neki. Engem kicsit zavar a mód, ahogy ezt közölte, kicsit zavar a hangnem, ahogy végig beszélt velem, de nyilván megérdemeltem. Olyanokra gondolok, hogy talán valamiért ő azt hitte, hogy én állok őhozzájuk agresszíven, talán a nagyon is nyilvánvaló harcra kész védekező állásom miatt. Vagy azt hitte, én kritizálom Emesét és meg akarta védeni. Vagy van valami személyes problémája velem.
Minden esetre abban az elhatározásomban ezer százalékosan megerősíttettem, hogy legalább egy évre ki akarok menni egy német egyeremre, és még mindig fenntartom azt a korábbi nézetemet, hogy Udvardy Emesén kívül nem sok mindent sajnálnék itthagyni ezen az egyetemen.
Lehetséges, hogy azok az emberek nézték, akik tudták, hogy prezentálok, és tudták, hogy szar lett, és kíváncsiak voltak, hogy teleköpködöm-e az étert mérgemben?
Ha igen, akkor, csalódást kell okoznom, egyáltalán nem vagyok mérges. És bár majdnem megbuktam, megsértődve sem vagyok, hiába hiszik azt az Eszterék.
Egész évben annyira istenítettem mindkettőjüket, hogy eszembe se jutott sose megsértődni, bármikor kritizáltak, bármit is mondtak mindig elfogadtam, mert hát ők a mesterek, nekik igazuk van, hogy is jöhetnék én ahhoz, hogy megkérdőjelezzem. Eszter szerint minden miatt megsértődtem. De hát én csak a szívemre vettem, elszomorodtam és csalódtam, hogy már megint nem sikerült rájönnöm, mit várnak tőlem. És igen, a vége felé, amikor már kezdtem kétségbeesni, hogy egyáltalán semmi pozitív megerősítést nem kapok, na akkor kezdtem kiakadni. De magamra és nem rájuk. Aztán jött a leszarom fázis. A tegnapi prezentációra már úgy álltam ki, hogy felkészültem lelkiekben az összes kritikára, az összes negatívumra, méghozzá ömlesztve, amit egész félévben szépen elosztva kaptam. Mondták is a többiek, hogy úgy álltam előttük, mint aki attól tart, hogy bármelyik pillanatban rámvethetik magukat és szétcincálhatnak. Nem gondoltam volna, hogy ennyire kifejező a testbeszédem és mimikám.
Na aztán szépen meg is kaptam mindent, amire számítottam, az Eszter 3x elmagyarázta, hogy mit értek félre, különböző hasonlatokkal és metaforrákkal próbálta körülírni, hogy mit látok rosszul, pedig én már az elsőnél is megértettem, sőt, már akkor felfogtam, amikor konzultátlunk erről.
A nagy olajfestményem miatt meg egyáltalán nem aggódtam, annyi pozitív visszajelzést kaptam, bárkinek megmutattam, tetszett neki, Halász mester többször beszélgetett velem festés közben, tanácsokkal látott el, beszélgettünk a témáról. Úgy vettem észre, hogy a csoporttársaknak is tetszett, többen mondták is. Amikor Ráhel megkérdezte, hogy miért nem ezt akarom kiállítani az évvégi kiállításon, azt akartam mondani, hogy azért, mert nincs kész. Eszter viszont közbevágott, és azt mondta, hogy azért, mert azt a mestere (vagyis ő) nem engedi. Megkérdeztem, miért, azt mondta, azért, mert szar. Akkor már bőgtem egyébként, mert úgy látszik, hiába a lélekerősítés, meg a felkészülés, azért még puha maradtam, mint a vaj, és, hát ha azon is képes vagyok elsírni magam, ha meglátok egy amputált ujjú bácsit a buszon, akkor nyilván bömbölök, amikor az egész féléves munkámat nagy melléfogásként értékelik az egész osztály előtt.
Szóval a csoporttársak kérdezték, hogy dehát miért szar, az Eszter meg olyanokat mondott, hogy mert ez egy nagy giccs, meg mert formailag nagyon gyenge. Egyiket sem fejtette ki bővebben. Erre csak annyit tudok így utólag reagálni, persze nem neki, bele az arcába, mert basszus, még mindig nem vagyok benne biztos, hogy nem mégis neki van-e igaza, csak így a háta mögött sunyi módon tudok mentegetőzni. Formailag iszonyatosan logikusan felépítettem a képet, egy átgondolatlan, érthetetlen négyzetcentije sincs, vagy, ha igen, az csak azért, mert még nincs teljesen kidolgozva. És giccses? Hát... nem értem. Egyrészt én nem látom rajta a giccset, másrészt, ha giccses lenne is, nem értem, az miért baj... addig, amíg az nekem és a nézőknek tetszik... Minden esetre mondtam, hogy én megtalálni véltem azt a témát és azt a technikát, amivel a jövőben foglalkozni szeretnék, Virág is azt mondta, szerinte ezzel megéri továbbmenni. Eszter erre annyit mondott, hogy jó, de akkor vállaljam fel nyíltan, hogy egy másodrendű giccsfestő vagyok, és akkor festhetek egész évben strasszkövekkel kirakott nyáladzó csigákat.
Szóval, mint azt már az elején is mondtam, nem vagyok kiborulva, nem vagyok megsértődve, úgy gondolom, hogy szíve joga, hogy ne tessen neki. Engem kicsit zavar a mód, ahogy ezt közölte, kicsit zavar a hangnem, ahogy végig beszélt velem, de nyilván megérdemeltem. Olyanokra gondolok, hogy talán valamiért ő azt hitte, hogy én állok őhozzájuk agresszíven, talán a nagyon is nyilvánvaló harcra kész védekező állásom miatt. Vagy azt hitte, én kritizálom Emesét és meg akarta védeni. Vagy van valami személyes problémája velem.
Minden esetre abban az elhatározásomban ezer százalékosan megerősíttettem, hogy legalább egy évre ki akarok menni egy német egyeremre, és még mindig fenntartom azt a korábbi nézetemet, hogy Udvardy Emesén kívül nem sok mindent sajnálnék itthagyni ezen az egyetemen.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)