Mi volt ez a nagy nézettségszám tegnap? Nem is írtam semmit. Olyan sokan néztétek a blogot, mint azokon a napokon, amikor kiposztolom a fb-ra, hogy írtam.
 Lehetséges, hogy azok az emberek nézték, akik tudták, hogy prezentálok, és tudták, hogy szar lett, és kíváncsiak voltak, hogy teleköpködöm-e az étert mérgemben?
 Ha igen, akkor, csalódást kell okoznom, egyáltalán nem vagyok mérges. És bár majdnem megbuktam, megsértődve sem vagyok, hiába hiszik azt az Eszterék.
 Egész évben annyira istenítettem mindkettőjüket, hogy eszembe se jutott sose megsértődni, bármikor kritizáltak,  bármit is mondtak mindig elfogadtam, mert hát ők a mesterek, nekik igazuk van, hogy is jöhetnék én ahhoz, hogy megkérdőjelezzem. Eszter szerint minden miatt megsértődtem. De hát én csak a szívemre vettem, elszomorodtam és csalódtam, hogy már megint nem sikerült rájönnöm, mit várnak tőlem. És igen, a vége felé, amikor már kezdtem kétségbeesni, hogy egyáltalán semmi pozitív megerősítést nem kapok, na akkor kezdtem kiakadni. De magamra és nem rájuk. Aztán jött a leszarom fázis. A tegnapi prezentációra már úgy álltam ki, hogy felkészültem lelkiekben az összes kritikára, az összes negatívumra, méghozzá ömlesztve, amit egész félévben szépen elosztva kaptam. Mondták is a többiek, hogy úgy álltam előttük, mint aki attól tart, hogy bármelyik pillanatban rámvethetik magukat és szétcincálhatnak. Nem gondoltam volna, hogy ennyire kifejező a testbeszédem és mimikám.
 Na aztán szépen meg is kaptam mindent, amire számítottam, az Eszter 3x elmagyarázta, hogy mit értek félre, különböző hasonlatokkal és metaforrákkal próbálta körülírni, hogy mit látok rosszul, pedig én már az elsőnél is megértettem, sőt, már akkor felfogtam, amikor konzultátlunk erről.
 A nagy olajfestményem miatt meg egyáltalán nem aggódtam, annyi pozitív visszajelzést kaptam, bárkinek megmutattam, tetszett neki, Halász mester többször beszélgetett velem festés közben, tanácsokkal látott el, beszélgettünk a témáról. Úgy vettem észre, hogy a csoporttársaknak is tetszett, többen mondták is. Amikor Ráhel megkérdezte, hogy miért nem ezt akarom kiállítani az évvégi kiállításon, azt akartam mondani, hogy azért, mert nincs kész. Eszter viszont közbevágott, és azt mondta, hogy azért, mert azt a mestere (vagyis ő) nem engedi. Megkérdeztem, miért, azt mondta, azért, mert szar. Akkor már bőgtem egyébként, mert úgy látszik, hiába a lélekerősítés, meg a felkészülés, azért még puha maradtam, mint a vaj, és, hát ha azon is képes vagyok elsírni magam, ha meglátok egy amputált ujjú bácsit a buszon, akkor nyilván bömbölök, amikor az egész féléves munkámat nagy melléfogásként értékelik az egész osztály előtt.
 Szóval a csoporttársak kérdezték, hogy dehát miért szar, az Eszter meg olyanokat mondott, hogy mert ez egy nagy giccs, meg mert formailag nagyon gyenge. Egyiket sem fejtette ki bővebben. Erre csak annyit tudok így utólag reagálni, persze nem neki, bele az arcába, mert basszus, még mindig nem vagyok benne biztos, hogy nem mégis neki van-e igaza, csak így a háta mögött sunyi módon tudok mentegetőzni. Formailag iszonyatosan logikusan felépítettem a képet, egy átgondolatlan, érthetetlen négyzetcentije sincs, vagy, ha igen, az csak azért, mert még nincs teljesen kidolgozva. És giccses? Hát... nem értem. Egyrészt én nem látom rajta a giccset, másrészt, ha giccses lenne is, nem értem, az miért baj... addig, amíg az nekem és a nézőknek tetszik... Minden esetre mondtam, hogy én megtalálni véltem azt a témát és azt a technikát, amivel a jövőben foglalkozni szeretnék, Virág is azt mondta, szerinte ezzel megéri továbbmenni. Eszter erre annyit mondott, hogy jó, de akkor vállaljam fel nyíltan, hogy egy másodrendű giccsfestő vagyok, és akkor festhetek egész évben strasszkövekkel kirakott nyáladzó csigákat.

Szóval, mint azt már az elején is mondtam, nem vagyok kiborulva, nem vagyok megsértődve, úgy gondolom, hogy szíve joga, hogy ne tessen neki. Engem kicsit zavar a mód, ahogy ezt közölte, kicsit zavar a hangnem, ahogy végig beszélt velem, de nyilván megérdemeltem. Olyanokra gondolok, hogy talán valamiért ő azt hitte, hogy én állok őhozzájuk agresszíven, talán a nagyon is nyilvánvaló harcra kész védekező állásom miatt. Vagy azt hitte, én kritizálom Emesét és meg akarta védeni. Vagy van valami személyes problémája velem.
Minden esetre abban az elhatározásomban ezer százalékosan megerősíttettem, hogy legalább egy évre ki akarok menni egy német egyeremre, és még mindig fenntartom azt a korábbi nézetemet, hogy Udvardy Emesén kívül nem sok mindent sajnálnék itthagyni ezen az egyetemen.

Isteni délutánom volt,

amikor hazaértünk, az első dolgunk volt, hogy kidöglöttünk a cseresznyefa árnyékába Szemistül, áfonyaszörpöstül, homokozóvödröstül, és sziesztáztunk egy kicsit. Még nem végeztek egészen a földmunkával, több nagy hegynyi föld tornyosul szerte a kertben, és, mivel még egy réteg hiányzik, nem is füvesítettünk. Szóval a csupasz földön fetrengtünk, és legalább egy órát azt játszottuk, hogy a Szemi kapart egy nagy, mély gödröt, mi meg folyamatosan toltuk vissza a földet a lukba, a kutya meg csak ásott és ásott, és prüszkölt, és lihegett, és csodálkozott, hogy nem jut mélyebbre. 5 körül a szomszéd Szilvi áthívta játszani a Milit (a nagyobbik gyereke a Mili ovis csoporttársa), én meg örültem, mint majom a farkának.
 Elég stresszes a gyerekkel a városban. Ilyenkor nem az van, hogy félálomban, a külvilágból mit sem észlelve visz a lábam magától a megszokott útvonalon, és csak a beléptető kapunál ébredek fel, amikor nap, mint nap kipakolom az egész táskám és az összes zsebem tartalmát a portás ölébe a mágneskártyámat keresve.
 Ha a Mili is velem jön, akkor olyan éber és feszült vagyok, mint a gnú, ha oroszlánszagot érez a krokodiloktól hemzsegő itatónál. Aztán, ha sikeresen megérkezünk, még át kell vészelni magukat az órákat is, az meg nem mindig egyszerű. Ma különösen nehéz volt a helyzet, mert nem csak, hogy elkezdődtek az évvégi prezentációk, még valami kormánybiztos is bejött órátlátogatni, szóval az Eszter is izgult, a diákok is izgultak, a Mili meg banánt akart. Amúgy teljesen kultúráltan, szépen, csöndben végigülte az egészet, semmi baj nem volt vele, nem hangoskodott, nem hívta fel magára semmivel a figyelmet. Amikor átmentünk a mi műtermünkbe, egyből felismerte, hogy melyikeket festettem én, majd kijelentette, hogy én tudok a legügyesebben festeni az iskolában. Jó gyerek.
 Aztán átmentünk bevművre Noémihez, azt már sokkal nehezebben bírta, ficánkolt, ásítozott, motyogott magában, többször megkérdezte, meddig tart még.
 Az utolsó óra anatómia volt, vagy hát  inkább lett volna, mert a tanár nem volt bent, amit eléggé sajnáltam. Ma vittem be ugyanis az összes beadandómat, meg a Juciét is, és úgy gondoltam, biztos elönti a jóindulat a gyerek láttán és megadja az aláírást a félévre. Még sárga pólót is húztam, mert az a kedvenc színe. Erre nem jön be. Holnap meg, amikor bent lesz, már se gyerek, se sárga póló. Csak a sok hiányos házi. Na nem baj, majd erősebben sminkelek :D Tényleg izgulok, hogy megadja-e. Ha nem, akkor jövőre ugyan még nem lesz probléma, felvehetem a műtermi gyakorlatot, viszont az anatómiát csak második félévben tudom majd megint felvenni, szóval egy egész évvel csúszok, ami azért ciki, mert, ha nincs meg 2. év végén a szigorlatom, nem vehetem fel a szakmai tárgyakat, csak 3. év végétől, amikor megvan a szigorlat. Úgyhogy elveszik két félévem. Az azt jelenti, hogy másból nem bukhatok, és egyből le kell diplomáznom, nem csúsztathatok, mert csak 12 félévet áll az állambácsi.
Szóval nagyon jól jött, hogy egyedül lehettem itthon, benyomtam a Modern Familyt, magam elé vettem a jégkrémes vödröt, és kanalat ragadtam. Oyan nyugalom volt, teljesen ki tudtam kapcsolódni, ami már elég régen nem fordult elő. Aztán persze mindenki hazajött, és kezdődött a nyüzsi, de akkor meg ellógtam a Szemivel egy hosszú, illatos sétára a frissen kaszált mezőre, és csekkoltam, hogy áll a bodza, merthogy lassan itt a szörp szezon, és idén megint kell szárítanom teának valót is.
 Holnap én prezentálok, de egyáltalán nem izgulok, inkább kíváncsi vagyok, mik lesznek a reakciók.

Gyúrom a szart

Tegnap a műteremben banánevés közben elaludtam. Asszem, ez elég jól jellemzi a mostani állapotomat. 3 napja bent vagyok estig, és festem a nagy képet. Dani bejött még a múlt héten, és megcsinálta a vakrámát, én meg a Vera instrukcióit követve tök egyedül felfeszítettem egy 190*175ös vásznat. Nem dicsekedni akarok, de dobolni lehetne rajta, olyan feszes lett. Annak a lénynek a párját rakom rá, amelyik már több, mint egy hete kész van, na, mondanom sem kell, az is egy nehéz menet volt.
 Egyébként is elég küzdelmes volt ez a félév szakmai szempontból. Tudom, persze, ez felnőttoktatás és nem lelkisegély intézet, de basszus, a legpozitívabb kritika, ami Emese száját elhagyta az x hónap alatt, az az volt, hogy "érdekesen indul". És ezt egy majdnem kész képre. Nem tudom, hogy ennek hatására-e, de beleestem egy mély, ködös megfelelési-kényszer völgybe, és csak pár napja bírtam nagy nehezen kimászni, mondhatjuk, hogy a saját hajamnál fogva rángattam ki magam belőle. Ez akkor, volt, amikor "nagy melléfogáskén" értékelte a második számú nagy grafikai munkámat, amit tök szerencse, hogy megnézettem vele erőnek erejével még félkész állapotban, mert különben végigpöttyöztem volna ezt is, mint az előzőt, és most nem lett volna ott az Orsi, hogy segítsen nekem. Szóval egészen addig minden lehetőséget megragadtam, hogy megmutassam a tanárnéninek a munkáimat, a vázlataimat, kétnaponta letámadtam, hogy gyere, légyszi, ezt nézd meg, azt nézd meg. És, basszus, amikor mindent úgy csináltam, ahogy mondott, szó szerint mindent megfogadtam, és aztán azokat mondta hibának, amiket az ő instrukciói alapján, minden meggyőződés és lelkesedés és tettvágy nélkül csináltam, na akkor kimentem a klotyóra és bőgtem egyet. Aztán elhatároztam, hogy szarok rá.
 Emlékszem, anyuval volt egy időben ugyanez. Kiskoromban rengeteget nyavalyogtam, hogy anyu, mit fessek, mit rajzoljak, satöbbi, ő mindig megmondta, aztán vagy azt csináltam, vagy nem. De ahányszor csak kértem, meg, ha nem kértem, mindig segített, belerajzolt, átfestette, jajj, csak egy kicsit ide, hogy biztos megnyerd azt a pályázatot, jajj, csak oda, hogy jobb legyen a kiállítás. Asszem, ő így tanított, vagy mi. Aztán, amikor eldöntöttem, hetedikben, hogy ebbe az irányba megyek tovább, hirtelen elszállt minden önbizalmam, már egy vonalat is alig mertem húzni anélkül, hogy anyu negmondta volna, hogyan húzzam. Iszonyú szar érzés volt. Akkor sikerült csak leküzdenem, amikor elkezdtem gimibe meg a Corvinba járni, és átcuppantathattam a megfelelési kényszerem anyuról a Dréherre meg a Bazilra (Duliskovich Bazil híres, kortárs festőművész).
 Hála istennek, most hamarabb rádöbbentem, hogy mi háályzet, és pár napnyi belső vívódás után kierőszakoltam magamból az új álláspontomat: megmutatom, ha kéri, meghallgatom, megfontolom, és, ha sikerül meggyőznie, esetleg, netalántán, akkor megfogadom, amúgy meg leszarom, mit mond. Ez az egészséges.
 A konzultációkon Eszter arról beszélt, asszem a Katánál, hogy az ember, miután bekerül a festő szakra (pláne, ha elsőre veszik fel, tök váratlanul, mint engem- a szerk.), hajlamos rá, hogy elveszítse az irányt. Úgy értem, nem tudja, hogy mit várnak el tőle, nem tudja, hogy merre tovább, nincsenek ötletei, hogy mit kezdjen festeni, mivel, mekkorát és miért. Ez eltarthat akár egy évig is, vagy tovább, és, ha elsőben nem következik be, akkor majd harmadikban, vagy mindkettő. 
 Szóval, mivel nekem rengeteg ötletem van, évekre elegendő, ráadásul az Eszter feladatait is mind megcsináltam, és ez lefoglalt eléggé az első félévben, asszem nálam a második félévben így jelentkezett ez a bekerülési szindróma. Mármint, a megfelelési kényszerrel. Most, hogy elmúlt, megkönnyebbültem. Egész évben rohadtul megviselt a kritika. Baromita a szívemre vettem. Remélem, az év végi prezentációnál nem így lesz. Elképzelni sem tudom, mit fognak mondani. Minden esetre már most gyúrok rá, hogy majd jól leszarom.

Folytatva a múltkori elmélkedésemet az öregedésről: asszem, az is a korral jár, hogy egy bőgő masina lettem. Tényleg, a legkisebb szarságoktól is gyűlnek a könnyek a szememben.
 Valahonnan onnantól lehet datálni az elpuhányodásom kezdetét, hogy terhes lettem a Milivel. Emlékszem, ültem a solymári buszon, mentem egy barátnőmhöz, és egy anyuka a kisfiával meg a babakocsiban ülő babájával megkísérelt leszállni a megállóban. Előre ment a babakocsival, utánna akarta leemelni a nagyobb kölköt. De a sofőr odacsukta őket, a gyerek karja még bent volt, a busz már indult, mindenki sikoltozott, anyuka halálra váltan futott a busz után és próbálta kirángatni a fiát. Persze aztán a sofőr megállt, kiszállt, elnézést kért, semmi baj nem történt, én viszont egyszerűen nem bírtam magammal és bőgtem egy sort, még akkor is remegtem, amikor megérkeztem a  Lucáékhoz. Ez volt az első ilyen eset. Azóta bőgtem már gyönyörűen hegedűlő utcai zenészen, szülésvideón, földrengéshíren, az indiai nők elnyomásán, azon, hogy a Lili nem adhatja be diplomára a négy fürdős képét, azon, hogy a Szemi megtanult pacsit adni, a Mili anyáknapi versén, amit csak félfüllel és részleteiben hallottam, miközben a dédanyjának dünnyögte a nagyszobában. A veszélyes szituációkban egyenesen rosszul leszek. Pl. amikor apu meg a Dani kivágták a nagy fenyőt a ház előtt, nem bírtam nézni, szabályosan ájuldoztam. Akkor is, ha a Dani felmászik a tetőre a létrán, vagy villanyt szerel anélkül, hogy lekapcsolná a biztosítékot.
 -----Egyébként tök fura, mert amikor a szomszéd Feri öccse (egy iszonyatosan jól kinéző, kockáshasú, fiatal példány) felmászott a korhadt fűzfára, hogy kivágja, kétszer is letört alatta az ág, én meg kíváncsian, száraz szemmel néztem végig az akciót, aggodalomnak, félelemnek nyoma sem volt. A biztonság kedvéért bekészítettem a telót a kezem ügyébe, ha esetleg akkorát esne, hogy mentőt kell hívni. Katasztrófa nem történt, én meg jót szórakoztam a bénázásain.------------
 Csináltam egy- két illusztrációt a Spenótos meséhez, a szomszéd Évi kérte, hogy mutassam meg. Annyira tetszett neki, annyit dícsérte, hogy komolyan, majdnem elbőgtem magam. Ha a képeimről beszélünk az egyetemen, tök mindegy, hogy pozitív, vagy negatív a kritika, mindig a sírás kerülget.
  A boldogságtól is képes vagyok bőgni. Pl. amikor megkaptam szülinapomra az ablakot, vagy amikor a Nelly pénzt rakott a telómra.
 Mérgemben is tudok sírni. Valami igazságtalanságon (pl. amikor bevművből a Noémi kettest akart adni ötös helyett), vagy, ha valaki extrém hülyén viselkedik (pl. az utolsó párbeszéd a Bözsivel), vagy amikor arról olvasok, hogyan megy tönkre szép lassan az egészségügy, az oktatás, a demokrácia, a sajtószabadság.
 Apropó egészségügy.
A február végétől április közepéig taró időszakban komolyan azt hittem, hogy terhes vagyok. Frankón meg volt minden szimptóma, még az általam utált sárgaborső főzeléket is megkívántam, ami nálam biztos jel.  Aztán elkezdtem menstruálni, mint a fene, és ahelyett, hogy megkönnyebbültem volna, egészen magamba zuhantam. Nem tudom, hogy végülis csak bemagyaráztam magamnak a dolgot, vagy túl sok volt neki a hányós-hasmenéses überstrapa, minden esetre rádöbbentem, hogy igazából ez az, amire még vágyom (a sok szép dolgon kívül, amit már mind megkaptam). Megbeszéltük Danival a dolgot, és elhatároztuk, hogy csinálunk egy második gyereket. Mivel az egyetemet nem akarom szüneteltetni, abbahagyni meg végképp nem, megoldást kellett találnunk a bébiszitter problémára. Először arra gondoltunk, hogy kivárjuk még a jövő tanévet, utánna anyu nyugdíjba megy, és önként ajánlkozott dadának. Ez nem is lenne rossz, de aztán a Dani előállt a farbával: ő akar gyedre menni. Mindenképpen. Mert ő már 16 éves kora óta napi 8 órában dolgozik, amikor munkanélküli volt, inkább beállt a hadseregbe, mert nem bírta a semmittevést. Most viszont eljutott arra a pontra, hogy szüksége van egy kis szünetre. Mondtam neki, hogy egy kisbabával nem fogja tudni magát kipihenni, de ő azt mondta, hogy annál biztos nem fárasztóbb, mint amit most csinál. Hááát, majd rájön :D
 Ja igen, onnan jutott eszembe a dolog, hogy arra jutottunk, jó lenne Németországban szülni. Ha mondjuk, teszem azt, egy-másfél éven belül megszületne, mert úgy jön össze, akkor már kint lehetnénk Erasmussal Nürnbergben. Vagy, ha hamarabb születne, akkor kimegyünk a Daniék szüleihez a kilencedik hónap vége felé. Mert itthon, az az igazság, hogy kórház közelébe se szívesen megyek önszántamból, pláne, ha most még a Jánost is becsukják, aminek, ha más nem is, a nőgyógyászata és szülészete még egész elfogadható állapotban volt.
 Őööö.. hiba csúszott a mátrixba. Ezt már írtam egyszer nem? De nem baj, ebből is látszik, hogy mennyire komolyan gondolom a dolgot. El ne felejtsem, legközelebb az anyaságról és feleséglétről szeretnék értekezni, a jó és rossz szülőségről, valamint arról, hogy nézetem szerint értelmes, okos szülők miért barmolják el a kölykeiket. Csak azért mondom, nehogy megint valami olyanról kezdjek írni, amit már egyszer végigszenvedtetek.

Van az az érzés, amikor van valamid, ami vadi új, és aminek nagyon örülsz, és ez feldobja az egész napod. Na, nekem az egész második félévem ilyen érzésben telt. Eléggé rohadt sokat festettem és rajzoltam, minden kész munkának annyira örültem, hogy csak na, még akkor is, ha nem lett túl jó. És mire elmúlt volna az újdonság öröme, már elkészült a következő, ami megint felpörgetett. És függő lettem. Komolyan, olyan érzés, mintha folyamatosan be lennék tépve. És még többet és többet akarok, és van, hogy már csak azért ülök le festeni vagy rajzolni, hogy meg legyen a napi betevőm. És mindig jön hozzá még plusszba egy löket: ruhavásárlás Diával, kiállítás nézés Orsival, egy király csajos este asszonypajtásékkal, látogatás a művészellátóba, stb.
 Tegnap például megkezdtem a 100ezer forintnak a seggére verni: jöttek a tereprendezők a bobcattel és sürgölődtek szorgalmasan. Rendet csaptak a kertben, kiszedték a fölös dzsindzsát, meg a kertet kettévágó sövényt, földet halmoztak, teregettek, simítottak. Ma Praktiker és Obi túrán voltunk, megvettük a konyhai munkapultot, polcnak valót a festősarkomba, lefolyócsöveket, ablakkitámasztót, ööö... mást nem. Lényeg a lényeg, most egy jó kis pörgős nap után (mer délután még anatómia pótlásokat rajzoltam anyuéknál a csontváz segítségével) megint ott tartok, hogy csak úgy dagadozok a boldogságtól. Gyerek alszik, mosogatógép szorgosan zakatol és a frissen elkészült lefolyóba böfögi ki a használt vizet, régi, jó Kispál számokat pörget a jutub, én meg mindjárt nekiállok wowozni a férjecskémmel. Hogy Donald Kacsát idézzem: Szép az életüüünk, Dolores!

Öregszem. Közel járok már a harminchoz. Röpke két év, már annyi se, és már senki nem vakarhatja le rólam az évek alatt rám ülepedett kor jeleit.
 Úgyhogy elhatároztam, hogy elkezdek foglalkozni a külsőmmel. Az ősz hajszálak elfedését már kipipálhatom, beálltam én is a hajfestők táborába. A sarkaimon vastagodó bőrkeményedést lábfürdővel, dörzskővel és puhító krémmel távolítom el. Rendszeresen használok kézápoló balzsamot. Tegnap pedig önszántamból kilakkoztam a körmeimet.
 Szőrös is vagyok. 28 éven keresztül büszke voltam a szemöldökömre: akár hányszor szóba került, hogy nem szedem, mindig az volt a reakció, hogy úú, nahát, meg hűű, magától ilyen szép vonalú, meg szabályos, satöbbi. Hát most a próbafülke gonosz fénye rádöbbentett a valóságra. Elburjánzott. Mindjárt meg is keresem a csipeszt és neki esek. És a lábamnak se elég már, hogy csak sitty-sutty lekaparom a zuhany alatt. Mire megtörölközöm, már vissza is nő (a szőr). Úgyhogy beruháztam egy nagy adag Veetre, meg előkapartam a szadó-mazó epillátort, amit még a 18. szülinapomra (10 éve!!!!!) kaptam a keresztanyámtól.
 Amugy nem tudom, mennyit lát ebből egy kívülálló. Mármint az öregedésből. A buszon egy néni tinilánynak gondolt, és eléggé meg volt botránkozva, amikor mondtam, hogy már 5 éves a kislányom. Aztán, amikor mondtam hogy 28 vagyok, szabadkozott, hogy letegezett... Viszont a csoporttársam, amikor mondtam neki, hogy érzem a csontjaimban, hogy öregszem, röhögött, de amikor kérdeztem, hogy mér, szerinte mennyi vagyok, elsőre símán leharmincozott.

25 ezer forint és a tökéletes csendestárs

Miután megkaptam nagyanyai örökségem (nem kell aggódni, nem dobta még fel a talpát, szívós az öreglány), összesen 150 ezer forintot, először is elmentem wc-re, hogy átgondoljam a helyzetet. Ott születnek a jó ötletek, mint tudjuk. Szóval arra a következtetésre jutottam, hogy 100 ezer forintból megcsináltatom az autóbeállót a ház előtt, és megveszem a konyhába az 5 méter munkapultot. A maradék 50 ropit pedig nemes egyszerűséggel magamra költöm. Mert megérdemlem. Így aztán szerdán színtan után és egy kicsit helyette is, találkoztam a Diával és elöltöttük együtt életem eddigi legszebb napját. Iggggen, szebb volt, mint az esküvőm, mert akkor sokat izzadtam, és igggen, szebb volt, mint a Mili születése, mert az kurvára fájt, és iggen, szebb volt, mint az első anyáknapja az oviban, mert nem volt ott a sok hülye szülő a kameráikkal. Szóval elmentünk a Westendbe, pontosabban a céundába, és órákon keresztül csak próbáltam és nézelődtem és válogattam. Végül vettem magamnak egy napsárga pólót, egy májvaszínű rövidujjú tunikát, egy gyönyörű türkíz blúzt, egy fekete háromnegyedes nacit, meg egy nagyon mintás trottyosgatyót. Ezt utóbbin nagyon gondolkoztam, mert az volt, hogy az egyel kissebbnek túl rövid volt a szára, az eggyel nagyobbnak meg túl nagy a segge. Aztán eszembe jutott, hogy van nekem egy zseniális anyám, aki majd, ha megkérem, biztos beveszi nekem a nagyseggű, de pontjó hosszúságú naci derekát, ugye anyu???? Ja, és egy csíkos kapucnis pulcsit is vettem. Összesen 25 ezer forintot adtam ki, plussz vettem két körömlakkot, és kajáltunk a kínainál. A maradékot meg elteszem, és valami festőcuccra fogom költeni, talán vászonra meg olajra meg papírra meg festőszerre.
 Gondolkoztam, hogy vajon mitől élveztem ennyire ezt a shoppingot. Utálok vásárolni, utálok ruhákat próbálgatni, utálom a bevásárlóközpontokat, szerdán viszont lubickoltam, mint hal a vízben. Szerintem azért volt, mert általában anyuval vagy a Danival szoktam menni ilyen helyekre, és akkor mindig bennem van egy nagy adag megfelelési kényszer. Ha anyuval megyek, általában ő is fizet, és akkor nyilván olyan cuccot veszek, ami neki is tetszik. Legtöbbször feketét. Meg szürkét. Meg tanárnéniset. Ha a Danival megyek, mindig ő fizet, ráadásul ő olyat nem vesz meg, ami nem tetszik neki. Meg olyankor nem is erőltetem nagyon a dolgot, hadd higgye, hogy csak neki akarok tetszeni. De most nem volt senki, aki kicikizte volna a választott rongyokat. A Dia tökéletes csendestárs, tudja, mi a Sáris, ráadásul elkószált a saját dolgára, nem sokat zavartuk egymást.
 Plusszban ott van még, hogy ellógtam a színtan végét, amit Erdődy Jocó tart, és hiába mondja nekem az Eszter meg a mittomén kimindenki, hogy milyen rendes, aranyos ember, engem a hideg ráz tőle. Az előző félévi tömbösített színtanon volt, hogy a Milit be kellett vinnem magammal az előadásra, mert beteg volt. Már hősiesen végigült másfél órát a diggyak teremben, hallgatta Erdődy Jocó bársonyos hangon búgó felolvasását (de tényleg, borzasztóan szörnyű hallgatni azt a hangszínt, amivel felolvas, hangosan suttogva, rosszul hangúlyozva, de olyan láááágyan, mintha szerelmes lenne a saját hangjába, vááááh), de aztán elkezdett fészkelődni, ficánkolni, kérdezgetni, mikor van már vége. Nem nagy hely a diggyak terem, mondjuk inkább, szoba, kábé heten voltunk bezsúfolódva a számítógépek, fényszórók, hangfalak közé, a legkisebb pisszenés is hangosnak számított. Odasúgtam a gyereknek, hogy "Még sokáig tart, Milikém, inkább feküdj ide az ölembe, látod, úgyis mindenki alszik." Persze a tanár pont akkor hagyta abba a felolvasást, szóval mindent hallott. Körülnézett, látta, hogy rajtam kívül mindenki tátott szájjal, csorgó nyállal bóbiskol, és csak ennyit mondott: "Hát igen, álmos délelőttünk van", és olvasott tovább.
 Szóval valószínüleg nagy százalékban járult hozzá a jó kedvemhez, hogy elszabadultam színtanról. Most megyek aludni, hátha ragad rám valami a holnapi, utolsó előadásról, bár nem aggódok túlságosan, az előző vizsgán arról beszélgettünk, hogy ő is minden nyáron rövidre nyírja a lánya haját, mert különben csatakosra izzadná a fejét.