A negyedig bogyón túl

Már túl vagyok a 4-ik bogyón, és azt kell mondjam, hogy kezdem magam jobban érezni. Azon mérem a jvaulási folyamatot, hogy mennyit és milyen szívesen beszélek. Mert amíg szarul voltam, beszéltem, ugyan, de nem élvezettel. Csak muszájból. Nem mondom, hogy tökéletes a helyzet, még azért nem vagyok a régi önmagam, de legalább beindult a folyamat.
 Az események is sűrűsödtek az utóbbi időben, talán ezért sem érzem már úgy magam, mintha beragadtam volna egy szurokkal teli kátyúba.
 Új elhatározásaim vannak:
1. beszerzek egy rollert. Egy olyat, ami elbír, és amit össze lehet csukni. Be szeretném építeni a mozgást a napi rutinba, de a kocogás olyan nyögve-nyelősen meg, meg mindig van vmi bajom- most pl. eltört alattam az egyik lépcső a kapu előtt, és 10 percbe telt, mire perisztlaltikus rángatózásokkal begyűrűztem a házba. Minden esetre eléggé fáj a csípőm, szal, ha este futni kéne mennem, biztos meggyőzném magam, hogy nem olyan fontos.
 Viszont, ha lenne egy rollerom, azzal csapathatnék ezerrel, fleszállhatnék rossz időben a villamosra is, annyit mennék, amennyit akarok, a fájós csípő sem befolyásolna, és haza tudnám hozni, nem kéne a városban hagyni, mint egy bicót, monnyuk. És az epres meg a főépület közötti távot is gyorsabban megjárnám. Szerintem király lenne. Jut eszembe: tudok én egyáltalán rollerozni? Mielőtt elindulok vele a körúton, azért a bizti kedvéért gyakorolok egy kicsit itthon.
2. most, hogy hivatalosan is kezelés alatt állok, nincs többé okom a fruszt-zabálásokra. Oda fogok figyelni megint arra, hogy mit eszem és mennyit, újra leállok a kenyérrel, és húst, joghurtot meg salátát fogok fogyasztani. Meg reggelente gyümölcsöt. Ez a lépcsőtörés már a második sokk, ami a kilóimmal ér: az első akkor volt, amikor anyuéknál felkészületlenül ráálltam a mérlegre. Legutoljára az esküvőmkor voltam ennyi, újra elértem a maxot, mélyponton zubogok a zsír-fürdőben. Tegnap már sétáltunk egy órát anyuval meg a Szemivel, ma remélem, nem jön közbe semmi és megint el tudunk menni egy-két körre. Érdekes, hogy amúgy nem érzek különbséget fizikailag- mondjuk nyárhoz képest, amikor 10 kilóval kevesebb voltam. Talán nyugtalanabbul alszom egy kicsit, ennyi az egész.
3. Még mindig nem zajlottak le a prezentációk, ami az én szempontomból, azt hiszem jó: volt időm gondolkozni, és beszélgetni a többiekkel. Úgy gondolom, bár a tavalyi után már semmit sem merek kijelenteni, hogy valószínűleg sikerült felvérteznem magam a kritika ellen. Azt hiszem, képes leszek nem rágörcsölni a dologra, pontosabban, mivel folyamatosan halasztódik a dolog, elmúlt a görcsölésem. Eljutottam arra a pontra, amikor úgy érzem, elegendő anyagom gyűlt össze, gondolatban már a kiállítás témájával foglalkozom, vannak ötleteim, vázlatolgatok.
 Nem görcsölök, nem izgulok, nem lesz gáz, ha beszólnak, nem érdekel zakkant meg. De nem fognak beszólni. Mér szólnának?
4. Mivel már a javulás útjára tértem, megint többet foglalkozhatok a Danival. Az utóbbi időben csak a magam baja érdekelt, nem kíméltem, rázúdítottam a rossz kedvemet, veszekedtem, vitatkoztam, nem szexeltem, nem takarítottam eleget. A munkahely váltás miatt (mert a múlt héten felmondott és átjelentkezett egy új helyre, ahol rögtön fel is vették) baromira izgul, a régi helyén minden nap nayfognak neki, hogy ne menjen el, ne hagyja őket cserben, ígérnek neki fűt-fát, de neki erősnek kell maradnia. Már ott tartottunk, hogy megingott az elhatározása, nem volt biztos benne, hogy tényleg mennie kéne. A közvetlen főnöke akkora fizetés emelést ajánlott neki, amennyit az új helyen nem keresne. Kérdezte tőlem, hogy na most mit csináljon? Mondtam neki, hogy ez az ő döntése, én nem látok bele ezekbe a dolgokba. Annyit tanácsoltam csak, hogy ne a pénz legyen, ami eldönti a dolgot. Ha fél váltani, meg szereti a Szebetont, maradjon. Ha viszont fontosabb neki, hogy közelebb legyen, fűtött és légkondis helyen dolgozzon, ne kelljen többet hegesztenie, ne végezzen olyan sok nehéz, fizikai munkát, akkor menjen.
 Még három és fél évig úgyis csórók maradunk, nem változtat ezen az a plussz-mínusz 30ezer forint. Diploma után meg dobbantunk Costa-Ricára vagy Srí Lankára, visszük az egész családot, és életünk végéig szerény luxusban tengetjük a mindennapjainkat. A bambuszvillánk a tengerparttól nem messze áll majd egy hegytetőn, cunami biztos helyen, lesznek tyúkjaink és kecskénk és tehenünk és lovunk és disznóink, és egy benszülött család, aki tisztes fizetésért nekünk dolgoznik. Én a tengerre néző, teraszos műtermemben fogok dolgozni, Dani a két saját és egy örökbefogadott gyerekünket neveli közben. Minden barátunknak és rokonunknak építünk saját bambuszházat a hegyünkön, alapítunk egy új kolóniát, egy falut, ahol csak olyan emberek élnek, akiket szeretek. Meg a benszülöttek, akik nekünk dolgoznak jó pénzért. És lesz saját ovink meg iskolánk, a nagyobb gyerekeket iskolabusz viszi majd gimibe meg egyetemre a városba. És a falu minden hétvégén nagy, közös tábortüzezést és sütögetést rendez, és nem kell majd órákat bumlizni senkinek egy romantikus filmnéző délutánért, mert mindenki ott lesz helyben. Lesz egy saját mozink is. Popcorn géppel, hogy a Zsófiék örüljenek. Úgy lesz beállítva, hogy az Orsi adagját mindig túlsüsse és túlsózza, pont, ahogy szereti.

Besötétedett már teljesen, nem sokkal, miután elindultunk hazafelé. Az ablaktörlőt a legnagyobb sebességre állítom, és feltekertem a hangerőt a rádión, mert elnyomja az ablakpárátlanítás zaja a kedvenc Anima számom. Mili hátul motyog magában, anyu az anyósülésen kucorog. Megpróbálok nem sokat pislogni, amikor a szembejövő autós pofátlanul belereflektorozik a szemembe. Találomra tekerem a kormányt, mert úgy emlékszem, itt egy kanyarnak kell lennie. Mikor már nem káprázik a szemem, és újra sötétségbe borul az autó, felkapcsolom én is a fényszórót, de nem segít sokat, csak a tejfehér ködfalat látom jobban, az utat nem. Lassítok. Gondolatban szídom az apósom, akitől az autót kaptuk- mi a francért nem rakott bele ködlámpát? Aztán már az apámra vagyok dühös, az egyik kanyarban egy betonnal befoltozott kátyun megcsúszik a hátsó kerék- kinek jut eszébe 4évszakos gumikat venni egy olyan autóra, amin 4 vadi új nyári gumi van? Nem lett volna ésszerűbb téli garnitúrát venni? Ráadásul anyu használja a legtöbbet, az én anyám, akit eddig minden télen legalább egyszer ki kellett húzni az árokból...  Mire megérkezünk és kikászálódunk, már szédülök a nagy koncentrálástól, és iszonyúan megéheztem. Mintha legalább 6 órát vezettem volna, úgy kimerített ez a 30 perces út.
 A Rozmaring utcába megyünk, nem haza, mert anyu segíteni akar a gipszezésben, én meg örülök neki, mivel a jövő héten már kezdődnek a prezentációk. Nem mondom, hogy pánik fogott el, inkább csendes kétségbeesés: én egész eddig úgy gondoltam, hogy leghamarabb decemberben kell újra kiállnom az osztály és Eszterék elé. Nem vagyok kész semmivel, a 40ből jó, ha 10 elkészült, és ezek se teljesen. Nincsenek kiglettelve, lealapozva, lefestve. Nem így terveztem. Ez nem lesz így jó. Tavaly év végén felkészülten, összeszedett gondolatokkal, mindenre elszántan vártam a prezentációt. Ha így ilyen szar lett, mi lesz most?
 Ülök a vécén, és emelkedő vérnyomással hallgatom a hülye kutya hisztérikus ugatását. Megpróbálom az interneten látott toka-eltűntető gyakorlatokkal elterelni a figyelmemet róla. Már fájnak a nyirokcsomóim a sok nyakfeszegetéstől. De tényleg attól van? Eléggé meg vannak dagadva. Ha jobban belegondolok, mindig be vannak dagadva. Biztos limfómás vagyok. Hülye vagy, lányom, nem limfómás, mondom fennhangon, miközben  visszateszem a vécékefét a helyére. Csak az elnyomott hipohondriád meg a depressziód beszél belőled.
 Dani valami új Vin Diesel filmet néz, röhögnöm kell, ha csak meglátom a buta képét. Az egyik német filmkritikus azt mondta róla, ő az új Chuck Norris. Mennyire igaz! Bevackolok a kanapéra, fásultan bámulok ki a fejemből. Foszlányokban ér el az agyamig a cselekmény. A gémoftrónszos vöröshajú barbár csaj sírva szólongatja halottnak hitt Dieselünket. De az pár feszült pillanat után levegőért kap és feléled. Én is jó mélyen beszívom a levegőt. Kutyatáp szag van. Na eddig sikerült elterelni a figyelmemet. Most megyek és leüvöltöm a büdös ugatós dög fejét. Ne legyél hülye- mondom magamnak- ez egy kutya. Az a dolga, hogy ugasson. Csak az elnyomott agressziód és a depressziód beszél belőled.
Hmm... lehet, hogy nem kéne annyit mondogatnom magamnak, hogy depressziós vagyok? És az se jó jel, hogy mostanában ennyit beszélsz magadban, kisanyám.  

Na végre ettem egy jót. Délután aludtam is egy jót. Most újra embernek érzem magam. Ezen a héten már éreztem a javulást mind hangulatilag, mind egészségileg. Elkezdtem szedni az E-vitamint, aminek hála fele annyit izzadok, mint eddig. Persze ez még mindig 4x annyi izzadtságot jelent, mint egy átlag embernél, de azért haladunk.
 Keddtől a suliba is bejártam rendesen, és azt kell mondjam, jót tett. Sokkal jobb, mint itthon egyedül kuksolni és szortyogni a depresszióban. Szerdán mentünk Jucival és Katával kajálni anatómia előtt. Vegetáriánus, krisna büfébe mentünk, és ettük csatni meg szandzsit meg azt a másik hogyhíjjákot meg sárga színű rizst, és azt a puffancskenyeret. Kicsit aggódtam, mert ugye eddig akár hányszor a Katával kajáltam, mindig fosás lett a vége. Na jó, csak egyszer az indiai zaba után a filmnézéskor, tudjátok?
 Minden esetre nem volt baj, hogy volt nálam savlekötő, anatómián betoltunk egyet-egyet a Jucival. Egész jól sikerült a popsi-rajzom, éppen a medence izmait vettük és vittem szenet meg vettem monopol radírt a bácsinál.
 Előtte való nap, kedden csajos este volt nálunk, bevackoltuk magunkat a meggypiros kanapéra popcornnal és glühweinnal és szexről, szerelemről, gonosz anyósokról és öregedő szülőkről beszélgettünk éjszakába nyúlóan.
 Csütörtökön délelőtt műteremben voltam és végre tudtam beszélni Emesével. Hát nem volt elragadtatva a kisplasztikáktól, az egyikre azt mondta, olyan, mint amikor anyuka otthon összetákol egy jelmezt az óvodai előadásra. Amugy szerinte túl különbözőek, és inkább ki kéne találnom 3 vagy 4 fő fajtát és azokat továbbfejleszteni. Eszter ehhez képest azt mondta, amikor még csak az első 3 vagy négy volt kész, hogy csináljak sokkal többfélét, amik sokkal eltérőbbek egymástól. Hát, most akkor mit csináljak? Különben nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a prezentáción... a tavalyi második félévet konkrétan átgüriztem, állandóan festettem, rajzoltam, dolgoztam és 3mast kaptam. Ehhez képest idén elég nehezen mentek a dolgok, alig bírtam rávenni magam, hogy bejárjak, ha itthon maradtam, aludtam, vagy olvastam. Persze azért rajzoltam is, vázlatoltam a gipszekhez, meg csináltam a plasztikákat, de korántsem akkora lelkesedéssel, mint tavaly.
 Más....
Most már 9 hónapja itt lakunk, és most értem el arra a pontra, hogy kialakult nálam egy bizonyos rendszeresség. Az első hónapokban bútoraink sem igazán voltak, nem főztünk, nem mostunk, nem volt háztartás, amit vezethettem volna.
 Hétfő este volt, asszem, amikor sikerült valahonnan egy őzcombot, egy nyulat és másfél kiló borjúhúst szereznem ingyen. A nyulat meg az őzet elvittem anuyékhoz, itthon meg nekiálltam, hogy megcsináljam a borjút. Már annyit főzicskéltem a konyhámban, hogy rutinszerűen húzogattam a fiókokat deszkáért, késért, oda se figyelve nyitogattam a szekrényeket edényért és hozzávalókért. Mili néha odajött, hogy nézze, mit csinálok, felültettem magam mellé a pultra, szörpit csinált magának, szívószálat vett elő a helyéről. Egészen otthonos érzés volt.
 Hétvégenként rendezek nagymosást, porszívózok, felmosok, teregetek. És élvezem. Vasárnap a kertben szoktunk tevékenykedni: Dani pl. a nyár óta a teraszon rohadó matracot hárította el a Milivel, meg felrakták az esőcsatornát a tető alá. Én hátul aprítottam a gyújtósnak valót a még tavasszal kivágott bokrokból. Közben eldiskuráltam a szomszédokkal, mondtam Anikó néninek, hogy ha szüksége van rá, ő is jöhet nyugodtan és vagdoshat magának gallyakat, mert nekünk rengeteg van, örülünk, ha elfogy. Nagyon örült neki, mert nincs túl jól helyzetben anyagilag, így legaláb gyújtósra nem kell költenie.
 Visszatérve borjúra, meg kell mondjam, hogy nem lesz a kedvencem. Nem hiszem, hogy ezelőtt bármikor is ettem volna. Már az elkészítése is olyan fura volt. Érezni lehetett a nyers hús fogásán, hogy egy gyönge kis állatka volt szegény. Egy baba. Olyan puha kis izomrostok voltak, olyan sikamlós, világos, erőtlen... még a szaga is gyenge volt. Nem olyan tipikus hús szag... Már amikor vagdostam, rossz érzésem támadt, amikor meg ettük, a Danival egy ideig ízlelgettük, aztán kijelentettük, hogy nem eszünk több bocit. Mert kegyetlen kannibáloknak éreztük magunkat. Pedig mindketten nagy húsimádók vagyunk.

napsütéses depresszió

Gyönyörű fények, langy szellő, színkavalkád mindenütt, opálos égbolt, csivitelő madarak, friss levegő. Mivel rászoktam a korai fekvésre, üdén, kipihenten és időben (!!) ugrok ki az ágyból, kitárom az ablakokat, tervezem a napomat. Leadom a Milit az oviban, utánna irány az Epreskert. Délben könyvtár, készülök a holnapi előadásomra, utánna művtöri. Aztán kajaszerzés, de elvitelre, mert itthon akarok enni kint a kertben, miközben napozok, utánna elhozom a gyereket, végül naplementi séta a kutyával, esti szeánsz, egy rész modern family a Danival, egy a sebész clive owenemmel. Aztán usgyí az ágyba.
 Már eljutottam odáig, hogy leadtam a gyereket az oviba, és teljes glancban, az összes cuccommal a buszmegállóban állok és várok. Kifejezettem melegen süt a nap, pulcsit már levettem, mégis izzadok, mint a ló. Mellettem egy anyuka-ismerős télikabátban vacog, épp a hétmérföldes, kötött sálját tekeri a nyaka köré. Hirtelen, mintha ólmot pumpálnának a gyomromba. Szép lassan lelohad a vigyor az arcomról, hátam meggörnyed, karjaim erőtlenek. Olyan rossz hangulat tör rám, olyan súly húzza lefelé a testem, hogy legszívesebben ott helyben elbőgném magam. Állok, és végiggondolom a napom: fel fogok szállni a buszra, nem lesz ülőhely. Végigizzadom az egész utat, mint csütörtökön is, a hajamról fog már csöpögni a végére a verejték. Aztán az Epresben felvergődök a harmadikra, és ahelyett, hogy munkához látnék, először kajálok, aztán dumálunk, aztán semmihez nem lesz kedvem. A könyvtárban nem találok majd semmi használatót, végül úgyis csak az internet tud majd segíteni. A művtöri előadás alatt nem lesz levegő, büdös lesz, álmos leszek és idegesíteni fog a nő állandó őőőzése, amivel tönkreteszi az amúgy zseniális óráit. Mire hazaérek, fakras éhes leszek, de nem lesz időm enni, szaladni kell a Miliért, utánna először majd neki kell kaját csinálni, inni adni, beszélgetni, stb... Mire kajához jutok, este lesz, telezabálom magam, nem lesz kedvem sétálni menni....
 Arra ocsúdok a merengésből, hogy a busz nyitott ajtóval áll előttem, már mindenki fölszállt, és leült, mert egy csomó üres hely van még, a sofőr meg türelmetlenül rámkiabál:-Maga nem száll föl?
Nem szállok föl, könnyes szemmel elindulok hazafelé, mert tudom, hogy nem lenne szabad itthon maradnom, de tudom azt is, hogy nem bírnám ki ma az egyetemen. Borzalmas, nyomasztó fekete ködbe burkolózva botorkálok a járdán, alig hallom a falubeliek jó reggelt sárikázását, a szép idő, a napfény, a madarak mintha fényévekre lennének tőlem, látom, de semmit nem érzek. Itthon megpróbálom kideríteni, mi lehet a hirtelen depresszió oka... talán a reggeli negatív terhességi teszt? vagy, hogy a Danival elég sok összezörrensünk van mostanában? Hogy még mindig nem jött meg az ösztöndíjjam? Vagy ez az állandó izzadás, ami pár hónapja minden napomat megnehezíti? De én nem az a típus vagyok, akit az ilyen dolgok letrítenek. Egész eddig zokszó nélkül törölgettem a homlokomat, élvezettel kötekedtünk egymással a Danival, minden pénz-gondot leküzdöttünk valahogyan és pontosan tudom, hogy rengeteg időm van még teherbe esni. Akkor meg mi a fene van velem?

Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz vasárnap délelőtt kaját felhajtani a fővárosban.... Az orrom előtt ment el a 10:25ös busz, én meg még mindig részeg voltam tegnap estéről, égett a gyomrom és olyan éhes voltam, mint egy kiló spangli után. Szóval felkerekedtem és elindultam, hogy keressek egy pékséget. Gimis koromban volt egy a retek utca elején, de most a kirakatban csak egy üzlethelység kiadó papír lógott. Elmentem a fényutcaipiac aljában lévő Fornettiszerű kis helyre, ahol anno a Pacsnikat vásároltam. Eladó. Jókenyér sütöde a Lövőházban vasárnap zárva. Match a Mammut aljában vasárnap zárva. Vagy bemegyek vmi gyorsétterembe, és eszek vmi reggeli-menüt, vagy választhatom a jég-büfét a Fényutca és a Lövőház sarkán. Mivel már az olajban sütés gondolatától is émelyegni kezdtem, ez utóbbi felé vettem az irány. Akkora sor volt, hogy a Mammut mélygarázsáig ért, dehát volt egy egész órám, gondoltam mindegy, hogy itt várok, vagy a busziban. Mire sorra kerültem, márcsak 10 percem volt az indulásig, szóval kávét nem rendeltem, mert a pultosnéninek már előttem is meggyűlt a baja a géppel. Kértem 10 kicsi tökmagos pogácsát, a könnyem majdnem kicsordult, miközben leperkáltam az 1030 forintot érte. Aztán usgyí, futottam a megállóba. Csakhogy a busz lerobbant még befelé jövet, pótlóbusz nincs, mert nincs, aki vezesse. Mint megtudtuk, 50 buszsofőt hiányzik a Volánnak ahhoz, hogy zavartalanul tudja működtetni a rendszert, de egyszerűen senki nem jelentkezik az állásra, pedig most emelték fel a fizut 100ról 110 ezerre. Szóval leültünk a padokra és vártuk, hogy történjen valami. A mellettem ülő nénivel eldiskuráltunk az élet nagy dolgairól, pogácsát majszoltunk, én meg élveztem, hogy egyre kevésbé szédülök. Aztán jött egy busz majdnem egy óra múlva, beállt a pátyi indulóhelyre, és közölte a sofőr, hogy körjáratba megy, mert ő az egyedüli vasárnapos, szóval hosszú útra számíthatunk.
 Az előttem levő négyesbe beült egy 3tagú család, apu, anyu, egy 14 év körüli Justin Bieber meg egy unokaöccs vagy egyéb atyafi, aki, mint később kiderült, nemrég kezdte a fősulit. Szakálla volt, fekete keretes hipszter szemüvege, szűk gatyó, macbook air az ölében. Először arról tartott előadást, hogy mi alapján kéne középsulit választania Bieberünknek. Ha szeretsz rajzolni, mondta, menjél rajzszakra, ha törit szeretsz tanulni, menjél gimibe. Ezt kábé 20 percig fejtegette. Oké, így anyu, de mit ér egy rajzszakkal? Hát, mondja hipszterünk, elmehet utánna webdizájnernek vagy játékfejlesztőnek. Plakát szakon például olyan szinten fejlesztették tudománnyá a dolgot, hogy már az alapján rakják össze a hirdetéseket, hogy az emberek szeme a plakát melyik részeire fókuszálnak először. Megfejtették, hogy a legtöbb ember a bal felső sarokba néz először, így oda rakják a legfontosabb információkat.
 Ezek után áttért arra, hogy a magyar oktatásügyet szídja, akkor majdnem megbocsátottam neki a plakát-dolgot, de sajnos kiderült, hogy szerinte azért tartunk itt, mert a tanárok szétlopkodják az iskolákat. Utánna kifejtette, hogy BA diplomája megszerzése után rögtön dobbant Németországba, mert ott annyira más a mentalizmus. Az emberek a piacon becsületkasszába dobálják a pénzt, nem a termelőnek fizetnek közvetlenül, ezért olyan élénk a gazdaság. Ha No-ban leghallják, hogy Mo-ról jöttél, rögtön adnak neked munkát, lakást, biztosítást, mert a magyarok mind tudnak németül, meg hát ugye testvérnépek vagyunk 1934 (????) óta az idealizmusban.
 Bieber és apu egész idő alatt az ájfónjaikat nyomkodták (komolyan nem értem, hogy miért a volánon ültek a luxusterepjárójuk helyett), de anyu ühümmözött és néha hevesen gesztikulálva a csávó szavába vágott. Közös témájuk volt még a fogyókúra és az edzésprogramm, hipszterünk a jelek szerint több hónapja vegán diétán van és vagy 20 kilót fogyott. -Az nem ér semmit, Klárá (így, ával), ha nem eszel zsírt meg cukrot. Az egész fejben dől el. Tévhit, hogy a kalóriabeviteltől függ a testsúlyod. Sokszor kell enni keveset, egészségeset, adalékmenteset, és a tested meghálálja. Én egy nap 50g rizst eszem és 100g rostot, pl. brokkólit, nem éhezem, nem szenvedek, és hát látjátok az eredményt.
 Mielőtt leszálltam volna, leesett a vércukra, és kénytelen volt lenyomni a 30 centis tobleronét, amit még a berlini reptéren vásárolt.

Egyszerűen alig bírok pár nyugodt percet tölteni a gép előtt. Nem azért, mert nincs időm, vagy mert nem hagynak békén, hanem azért, mert lejárt a w10-es próbaverziója, és random időközönként újraindítja magát egy szaftos kékhalál üzenet kíséretében.
 Ebből aztán több dologra is rájöttem: egyrészt tök jó, mert nem vagyok gépfüggő. Nem akadok ki, ha nem tudok napi több órát fészbúkolni, vagy wowozni a Danival. Másrészt kiderült, hogy ha nem nézem minden nap az emailjeimet meg a közösségi oldalakat, akkor sem szakadok ki a szociális hálómból. Az emberek, ha akarnak tőlem vmit, smst küldenek, felhívnak, átjönnek. Tök király. Sokkal inkább fennforgónak érzem magam, mint előtte.
 Harmadrészt azért szar is, mert pl. szerdán vagy húsz percet vártam este 6 után a vetítő előtt a Beke féle kultúrizé órára, de mivel nem voltam neptunon, nem kaptam üzenetet, hogy elmarad, vagy máshol lesz.
 Eszterrel megvolt az első konzultációnk, amit ő fülbegyónásnak nevez. Idén nem az van, hogy Emese az egyik épületben, Eszter a másikban, hanem mind a ketten végigjárják egyenként az összes hallgatót, és mindenkivel külön megbeszélik a megbeszélendőt. Én hétfőn kerültem sorra, bár nem hozzám jött, de csak ketten voltunk a műteremben a Ryu meg én, és mivel én vagyok a felsőbbéves, velem kezdte.
 Mutattam neki a gipsz-kisplasztikákat, mondtam, hogy kábé 15-20 ilyet akarok összesen, különböző méretűt, különböző fajtát, különböző színűt. Mondta, hogy szerinte ne fessem be, mert nem lesz tőle jobb. Mondtam, hogy de befestem. Mondta, hogy ne 20-at csináljak, mert annyit még csuklóból összerakok, hanem 40-et, mert azzal már szenvednem kell meg agyalnom rajta. Mondtam, oké, de azzal elleszek egy darabig, mert ugye ezeknek száradni kell meg glettelni meg alapozni stb. Mondta, oké. Kérdeztem, hogy mondjam-e a portrés feladatra az ötleteimet, mondta, hogy ne, az most nem érdekli, azt majd együtt az osztályjal megbeszéljük. Aztán áttértünk a gyerekeinkre, ilyen módon 5 perc alatt letudtuk a féléves fülbegyónást. Azért jó lenne még az Emesével is beszélni vmikor, hátha van vmi konkrét hozzáfűznivalója a dolgaimhoz.
 Minden esetre festés-téren új dimenziókat fedeztem fel. Teddy vmelyik nap mutatott pár képet, ami megdobogtatta a szívem. Macro felvételek voltak Harmatfüvekről és Vénusz légycsapóiról, az én színeimmel- sárgák, rózsaszínek, tükízek. Az fogott meg bennük, hogy- ugyebár, ahogy a makrofotók működnek- az, amire ráfókuszált, az éles, és minen kis részlet gyönyörűen kivehető, de a háttérben, meg körös-körül még egy csomó minden látszik, csak elmosódva és ez egészen nagy tér-élméynt nyújt az iszonyat durva plane-air miatt. Mintha óriási távlatok lennének az icipici növényrészek között. És ettől az egésznek lesz egy olyan szürreális mesevilág hangulata, amibe tök jól beleillenek a lényeim, ráadásul, ha sikerülne megfogni azokat a fényeket, amik a fotókon voltak.... Nagyon érdekes lenne sztem.
 Na ugyhogy most elkezdek ezeken agyalni, de azért persze csinálni kell a portrés feladatot meg a gipszfigurákat, ugyhogy nem fogok unatkozni, az biztos.
 Szombaton szusi-buliba megyek a Gergőékhez, meg előtte a Petinek beadom a laptopot, hogy csináljon vele vmit. Jövő 7en vmelyik nap suli után Nyuszi-estét tartunk, csütörtökön csajos este Orsiéknál. Élvezem az egyetemet, élvezem az itthon-létet (bár a ház megint úgy néz ki, mint a disznóól), és úgy általában, minden király. Ja, a héten 3 ember mondta csak úgy, minden előzmény nélkül, hogy milyen szép vagyok. Hö! Hát lehetne ennél jobb?

Karzsír és szellemek

Jajj, anyám, de döcögősen indulnak be a dolgok. Mindig, amikor kezdenék belelendülni a napi rutinba, kezdeném beleásni magam a munkába, lebetegszik a gyerek, aztán én, aztán megint a gyerek, és mindannyiszor kizökkenek a dolgokból. Arról volt szó, hogy a harmadik évben már nem lesz annyit beteg, nem? Meg, hogy az úszástól erősödik az immunrendszere. Meg, hogy majd a Dani itthon marad vele, ha nekem dolgom van a suliban.... hát ezek közül eddig egyik se jött össze, kivéve 2 napot, amikor a Dani itthon akart maradni mert sportünnep volt a munkahelyén. És akkor még csak nem is volt igazán beteg a gyerek....
 Asszem, már írtam, mi a feladat: önportré, ami nem feltétlenül jelent önarcképet, és portré egy hozzám közel álló vérrokonról, aminek szintén nem kell konkrétan az illetőt ábrázolni. Először nagyon megörültem, mert idén amugy is portréval akartam foglalkozni, de aztán arra gondoltam, hogy valószínű arra kíváncsiak, ha már így ki van hangsúlyozva a dolog, hogy hogyan oldanánk meg a feladatot anélkül, hogy konkrétan lefestenénk magunkat és a választottunkat.
 Erről elsőnek Csotváry magányos cédrusa jutott az eszembe, amiről 2. félév elején tartottam kiselőadást. Akkor tudtam meg, hogy a fa, mint olyan, kedvelt önábrázolási módszer a festők körében.
 A második ötletem egy társasjáték volt: Sári-élet-játék, szépen megcsinált tábla, vagy terepasztal az életemről, dobókocka, mezők, ha idelépsz, ez történik, ha oda, akkor húzol egy gonoszgombakártyát. Lehetne, mondjuk, egy x hetes, vagy hónapos akció a dologból: mindig azt csinálom, amit dob a kocka, a valóságban is végiglépegetek a pályán. Csakhogy a két munkának azonos tematikára ajánlott épülni, azt meg nem várhatom el, teszem azt a Militől, hogy ha rálép a leiszodmagadabarátnőiddel mezőre, akkor azt meg is csinálja. Akkor jutott eszembe, hogy ki kéne választani a vérrokont.
 Alapból csak nőket tudtam elképzelni, a következő sorrendben: Anyu, Mili, Nagymama, Köröszt, Nelly, Gombosnagymama.
 Ha maradnék az arcképfestésnél, egyszerű lenne a dolgom. Ha anyut választanám, vagy a Milit, ugyan abból a szögből festeném őket, mint engem, és az lehetne a téma, hogy a hasonlóságok meg a kor meg a jellem beli különbségek milyen arányban befolyásolják a kép milyenségét. Lehet, hogy mondjuk egymásra festeném a portrékat, vagy valamilyen viszonba helyezném őket, pl diptichon vagy triptichon.
 A nagymamára is lennének ötleteim, eléggé foglalkoztat mosanában a halál gondolata, aminek persze ő az oka. De nem mondhatnám, hogy hozzám közelálló vérrokon lenne, alig ismertem. Persze az is érdekes téma, hogy hogyan jeleníteném meg ezt az idegenséget, úgy, hogy mégis látszódjon a lelki rokonság, mert sztem nagyon sok mindenben hasonlítottunk egymásra. Minden esetre valaki olyat szeretnék megfesteni, aki iránt sokkal intenzívebb érzelmek fűznek. Orsihoz egyre közelebb kerültem az utóbbi időkben, de egyrészt baromi nehéz lenne összehozni, hogy üljön nekem, nem is akarom feltétlenül ráerőszakolni magam, és félek is az éles nyelvétől, tudjátok, nem viselem túl jól a kritikát (mint azt előző félévben tapasztaltuk) a munkáimmal kapcsolatban.
 Nellykét imádom, tutira szakítana  rám időt, szívesen csinálná, lehet, hogy meg is fogom kérni a közeljövőben, de nem ehhez a projekthez. Vele kapcsolatban egyszerűen nincs ötletem, nem tudnám sehogy megcsavarni, erőltetni meg nem akarom.
 Viszont róla jutott eszembe a Gombos Nagymama. Nekem a dédmamám, a Nelly, Gyuszi, apu, Musza és Rettenetes nagymamája. Lóg róla egy fénykép a Krúdyban, pici, ovális aranykeretben. Mosolyogva néz ki oldalra, nagy, csillogó szemei vanak, a szemöldöke mint apué és az enyém, hosszú, fekete haja feltűzve, mint az én esküvőmön.
 Annyi sztorit és anekdótát és aranyköpést hallottam róla/tőle, annyi szeretettel és tisztelettel mesélt róla mindenki, hogy komolyan nagy veszteségnek érzem, hogy nem ismerhettem sose. Összeraktam róla a fejemben egy képet, elképzeltem, milyen lehetett, hogy mozgott, milyen volt a mimikája, a hangja, hogy gesztikulált, hogy nevetett (biztos neki is visítós röhögőgörcsei voltak, mint a Nellynek meg nekem), hogy főzött, hogy öltözködött. Annyit színezgettem magamban a részleteket, annyit foglalkoztam vele gondolatban, hogy néha elfelejtem, hogy sose láttam őt, hogy már akkor rég halott volt, amikor én megszülettem. Olyan alapvető dolgokat viszont nem tudok róla, hogy mikor született, hol nevelkedett, hol tanult, hogy ismerkedett meg a dédapámmal, milyen magas volt, hány évesen halt meg. Lázár volt, az biztos, de dupla neve volt, Csíkvacsácsi-Lázár?  Valami vicces volt az első neve...
 Nem lényeg. Minden esetre ha meg akarnám festeni, nagyon halvány, derengő fényben ülne, alig látszana, talán egy ablakban vagy tükör előtt ábrázolnám, nagy, lobogó fátyolfüggöny mellett. Nehéz lenne megcsinálni, sötét kép lenne, nem olyan színes, élettel teli, mint az önarcképem, de ez is élénk, inkább szoborszerű. Vagy egy nagy, sötét mélység aljáról derengene fel egy-két kicsi, színes, világító lény halvány fényében.

Az önportrét még nem sikerült eldöntenem, hogy csinálom meg. Jó lenne gyakorolni a portrét, ahhoz meg én vagyok a legkézenfekvőbb alany. De próbálkoztam egy-két vázlattal, direkt vittem be a műterembe egy tükröt, papírt, ceruzát.... nem sikerült. Azzal kezdtem, bár elhatároztam, teljesen objektívan, kíméletlenül ábrázolom a valóságot, hogy amint megláttam magam a tükörben, elkezdtem igazgatni a hajam, nézegettem az arcom, megcsináltam a sminkem, kerestem a legelőnyösebb pózt. Na ezt nem! Ha viszont ez így nem megy, akkor pont a másik végéről kéne próbálkozni: gúnyosan, cinikusan, kíméletlen önkritikával szemlélni magam. A következő képek villantak be: Orrnyeregtől felfelé vágott ülő félalak, horizontvonalon a tokámmal, hurkás nyakam és buggyos kar-hájam a középpontban. Vagy ön-akt rózsaszín striás bőrszín-hurkák absztakt kompozíciója, felismerhetetlen, melyik göröngy melyik testrészhez tartozik, plusszba zavaró elemként itt-ott szőrök, hajak, sörték, narancsbőr, szúnyogcsípés és mellbimbók. Ezt mondjuk 2x2 méteren. Voahhh! De imádnám festeni, és hogy dagonyázhatnék közben az önutálatban! Viszont lehet, hogy egyszer és mindenkorra elég lendületet adna a fogyókúrámhoz.