növényekről, állatokról és németekről

Ha az ember befészkeli magát a meggypiros kanapé sarkába és a konyha felé néz, nagyon barátságos, otthonos kép tárul elé. Az üvegajtón beárad a kellemes, őszi napfény, amit a fürdőszoba ajtaján lógó nagy tükör még jobban felerősít. A konyhában lévő kupi a két véglet közötti mértani középponton helyezkedik el, ugyanis még semmi nem büdösödik, viszont nincs az a rideg használatlanság érzése sem a szemlélődőnek. Számomra három igen kedves eleme van az elém táruló kompozíciónak: A tükör szélén billegő, Mili által gyártott csipesz-pillangó rózsaszín foltja, a konyhapolcról a szemben lévő fal felé burjánzó futónövény zöldje, és a virágágyás, amire a konyhaablak párkányán pirosló muskátlik fölött lehet kilátni.
 Az utóbbi pár napban itt volt Budajenőn a német delegáció, jöttek a szüretre meg a borünnepre. Pénteken elvittük őket Tihanyba kirándulni, és a kompon szóba került a Hilltop lakópark. Kérdezte az egyik, aki először volt tagja a küldöttségnek, hogy hát mégis hogy van ez, mennyi egy telek-adó, ki állja a Hilltop biztonsági szolgálatának költségeit, mennyit keres egy átlag bjenői, stb. Van egy jóarc képviselőnő, akinek meglepő módon tök normális politikai nézetei vannak (a mi körnéykünkön amúgy a nők kékfestőben járnak, a férfiaknak kackiás a bajusza, és árpádsávos zászló lengedezik a nagymagyarország dombormű mellett a luxusvillájuk homlokzatán), és akiről most tudtam meg, hogy ő is fent lakik a Hilltopon. Minden esetre mondtam a csávónak, hogy ezt még én se tudtam, de akkor ezek szerint ő is elég jómódú. Erre ő, hogy hát gondolta ő már korábban is, hogy itt mindenki kő gazdag. Mondtam, azért nem mindenki, én pl. egy 30 négyzetméteres házban lakom a Hilltop lábánál. Hát ezen aztán teljesen fennakadt szegénykém. Hogyan lehetséges 30 négyzetméteren élni? Mondtam, hogy ez csak az alapterület, a padláson van egy kettéválasztható hálószoba. Jó, de akkoris. Hogy férünk el? Hányan vagyunk? Mondtam, hogy hatan, a férjem, a gyerek, a Szemi kutya (Gombos Szamanta Ramóna) , a Schwindli cica, a Félix kandúr meg én. (Ja, igen elfelejtettem mondani, hogy van egy új kismacskánk, Gombos Félix a budai kisállat klinikáról) Akkor még ott istenkedett, hogy így meg úgy, de szörnyű lehet, és, hogy neki a fürdőszobája 30 négyzetméter, de ugye ez csak ármeneti, és nem maradunk sokáig, stb. Mondtam neki, hogy 3 évig még tuti maradunk, amíg le nem diplomázok, és lehet, hogy nem túl nagy, de legalább alig van rezsije, és különben is, mi építettük saját kezüleg, büszkék vagyunk rá, szeretjük, ez a mi kényelmes kis odúnk. Lehet, hogy kicsit ferdére sikerültek a falak és szekrény híjján ruhagólemek nőnek a padlón, de mutasson már nekem még egy 28 éves egyetemistát, aki szülői segítség nélkül a saját házában lakik, gyereket nevel és dolgozik. Ja, és elégedett az életével, tegyük gyorsan hozzá! Mindenem megvan, amire per pillanat szükségem van, jó persze, a tengerhez azért elmennék, meg kéne pár új ecset, de semmivel sem érzem magam kevésbé boldognak, mint mondjuk valaki a Hilltopról. És a legjobb, hogy ha bárki megkérdezi, hol lakik a Gombossári, a faluban mindenki rögtön rávágja, hogy a Gombos Villában a Harmat utcában.

Ja, erről a ruhagólem nő a padlón dologról eszembe jutott, hogy mit álmodott a Mili a multkor. Aszongya, hogy kicsi vulkánokat ültettünk és növesztettünk a kertünkben, hogy lávát áruljunk a telki piacon. Emlékeztek még arra az álmomra, amikor apuék kertje végében jéghegyeket tenyésztettem locsolásos módszerrel jégkocka ill. italgyártáshoz? Ilyenkor látszik, hogy azért mégiscsak az én lányom!!!

Visszatérve a németekre.... Elég húzósak ezek az etapok, amikor pásztorolni kell őket, ilyenkor két-három velük töltött nap után mindig kifolyik az agyam. A múltkor, amikor itt voltak, a bécsi skót-bencés rend iratait kellet fordítanom nekik, mert ugye ők alapították a bjenői kolostort (ma ált. isk.) és nagyon kerestek benne valamit. Előtte Gaildorfban fociszabályokat és szakszavakat vártak tőlem, azelőtt valamivel könnyebb dolgom volt, mert akkor csak egy kórház átadásán a szakrendelők és műszerek bemutatását kellett tolmácsolnom (még jó, hogy németül néztem a dr. House-ot). Most pedig borászati előadáson vettünk részt, primér és szekunder aromákról, tanninokról, savakról, talajösszetételekről beszéltünk. Belementünk az elegáns hordókezelés, a házasítás és az érlelés rejtelmeibe, szó volt ülepítésről, kénről, az oxigén difundálásáról, terroirokról, satöbbi. A kedvencem a bajai terroir-ra jellemző, 10mm vastag finom homokkal hintett lösztartalmú agyagos, és a szilárdabb, kalciumtartalmú dolomitos talajt kedvelő, kétszer szüretelt (18 illetve 25 mustfokon), érése során oxigéntől elzárt, frissen savas, mégis kellemesen gyümölcsös, olajosan tapadó királyleányka volt, amit rúzs juhsajttal és áfonyás libamájpástétommal kínáltak a 10 fogásos (5 kaja+5 sajt) borvacsorán. Amikor ezt lefordítottam, akkor azért megtapsoltak rendesen, és még fizetésemelést is kaptam a Polgitól. Igaz, hogy már a hitetlen Tamásról szóló prédikáció után kértem, de jobb később, mint soha.
 Most megyek festményt elemezni, majd a szakmai blogon elmesélem, hogy milyen volt az egyetemen az évkezdés.

növényekről, állatokról és németekről

Ha az ember befészkeli magát a meggypiros kanapé sarkába és a konyha felé néz, nagyon barátságos, otthonos kép tárul elé. Az üvegajtón beárad a kellemes, őszi napfény, amit a fürdőszoba ajtaján lógó nagy tükör még jobban felerősít. A konyhában lévő kupi a két véglet közötti mértani középponton helyezkedik el, ugyanis még semmi nem büdösödik, viszont nincs az a rideg használatlanság érzése sem a szemlélődőnek. Számomra három igen kedves eleme van az elém táruló kompozíciónak: A tükör szélén billegő, Mili által gyártott csipesz-pillangó rózsaszín foltja, a konyhapolcról a szemben lévő fal felé burjánzó futónövény zöldje, és a virágágyás, amire a konyhaablak párkányán pirosló muskátlik fölött lehet kilátni.
 Az utóbbi pár napban itt volt Budajenőn a német delegáció, jöttek a szüretre meg a borünnepre. Pénteken elvittük őket Tihanyba kirándulni, és a kompon szóba került a Hilltop lakópark. Kérdezte az egyik, aki először volt tagja a küldöttségnek, hogy hát mégis hogy van ez, mennyi egy telek-adó, ki állja a Hilltop biztonsági szolgálatának költségeit, mennyit keres egy átlag bjenői, stb. Van egy jóarc képviselőnő, akinek meglepő módon tök normális politikai nézetei vannak (a mi körnéykünkön amúgy a nők kékfestőben járnak, a férfiaknak kackiás a bajusza, és árpádsávos zászló lengedezik a nagymagyarország dombormű mellett a luxusvillájuk homlokzatán), és akiről most tudtam meg, hogy ő is fent lakik a Hilltopon. Minden esetre mondtam a csávónak, hogy ezt még én se tudtam, de akkor ezek szerint ő is elég jómódú. Erre a csávó, hogy hát gondolta ő már korábban is, hogy itt mindenki kő gazdag. Mondtam, azért nem mindenki, én pl. egy 30 négyzetméteres házban lakom a Hilltop lábánál. Hát ezen aztán teljesen fennakadt szegénykém. Hogyan lehetséges 30 négyzetméteren élni? Mondtam, hogy ez csak az alapterület, a padláson van egy kettéválasztható hálószoba. Jó, de akkoris. Hogy férünk el? Hányan vagyunk? Mondtam, hogy hatan, a férjem, a gyerek, a Szemi kutya (Gombos Szamanta Ramóna) , a Schwindli cica, a Félix kandúr meg én. (Ja, igen elfelejtettem mondani, hogy van egy új kismacskánk, Gombos Félix a budai kisállat klinikáról) Akkor még ott istenkedett, hogy így meg úgy, de szörnyű lehet, és, hogy neki a fürdőszobája 30 négyzetméter, de ugye ez csak ármeneti, és nem maradunk sokáig, stb. Mondtam neki, hogy 3 évig még tuti maradunk, amíg le nem diplomázok, és lehet, hogy nem túl nagy, de legalább alig van rezsije, és különben is, mi építettük saját kezüleg, büszkék vagyunk rá, szeretjük, ez a mi kényelmes kis odúnk. Lehet, hogy kicsit ferdére sikerültek a falak és szekrény híjján ruhagólemek nőnek a padlón, de mutasson már nekem még egy 28 éves egyetemistát, aki szülői segítség nélkül a saját házában lakik, gyereket nevel és dolgozik. Ja, és elégedett az életével, tegyük gyorsan hozzá! Mindenem megvan, amire per pillanat szükségem van, jó persze, a tengerhez azért elmennék, meg kéne pár új ecset, de semmivel sem érzem magam kevésbé boldognak, mint mondjuk valaki a Hilltopról. És a legjobb, hogy ha bárki megkérdezi, hol lakik a Gombossári, a faluban mindenki rögtön rávágja, hogy a Gombos Villában a Harmat utcában.

Ja, erről a ruhagólem nő a padlón dologról eszembe jutott, hogy mit álmodott a Mili a multkor. Aszongya, hogy kicsi vulkánokat ültettünk és növesztettünk a kertünkben, hogy lávát áruljunk a telki piacon. Emlékeztek még arra az álmomra, amikor apuék kertje végében jéghegyeket tenyésztettem locsolásos módszerrel jégkocka ill. italgyártáshoz? Ilyenkor látszik, hogy azért mégiscsak az én lányom!!!

Visszatérve a németekre.... Elég húzósak ezek az etapok, amikor pásztorolni kell őket, ilyenkor két-három velük töltött nap után mindig kifolyik az agyam. A múltkor, amikor itt voltak, a bécsi skót-bencés rend iratait kellet fordítanom nekik, mert ugye ők alapították a bjenői kolostort (ma ált. isk.) és nagyon kerestek benne valamit. Előtte Gaildorfban fociszabályokat és szakszavakat vártak tőlem, azelőtt valamivel könnyebb dolgom volt, mert akkor csak egy kórház átadásán a szakrendelők és műszerek bemutatását kellett tolmácsolnom (még jó, hogy németül néztem a dr. House-ot). Most pedig borászati előadáson vettünk részt, primér és szekunder aromákról, tanninokról, savakról, talajösszetételekről beszéltünk. Belementünk az elegáns hordókezelés, a házasítás és az érlelés rejtelmeibe, szó volt ülepítésről, kénről, az oxigén difundálásáról, terroirokról, satöbbi. A kedvencem a bajai terroir-ra jellemző, 10mm vastag finom homokkal hintett lösztartalmú agyagos, és a szilárdabb, kalciumtartalmú dolomitos talajt kedvelő, kétszer szüretelt (18 illetve 25 mustfokon), érése során oxigéntől elzárt, frissen savas, mégis kellemesen gyümölcsös, olajosan tapadó királyleányka volt, amit rúzs juhsajttal és áfonyás libamájpástétommal kínáltak a 10 fogásos (5 kaja+5 sajt) borvacsorán. Amikor ezt lefordítottam, akkor azért megtapsoltak rendesen, és még fizetésemelést is kaptam a Polgitól. Igaz, hogy már a hitetlen Tamásról szóló prédikáció után kértem, de jobb később, mint soha.
 Most megyek festményt elemezni, majd a szakmai blogon elmesélem, hogy milyen volt az egyetemen az évkezdés.

Amikor egy várva várt esemény szervezésébe belekezd az ember, még olyanokkal dobálózik, hogy majd huszonharmadikán ez meg az lesz, meg majd két héttel előtte el kell intézni amazt meg a másikat is.
 Aztán ahogy közeledik az időpont, a huszonharmadikából egyhétmúlvacsütörtök lesz, meg nefelejtsükelhétfőnmegcsinálni, meg majd előtteegynappalráér.
Én most már ott tartok, hogy legkésőbb HOLNAP fel kell hívnom, és ha holnapután nem csinálom meg, akkor nem is lesz semmi belőle.
 Szóval "a sor már a sarkamra hág, s hogyha ííígy megy tovább, csúnya sors vár itt rám- vár itt rám".

Vége a nyári szünetnek, de olyan hirtelen és éles váltással, hogy két napig fájt tőle a fejem. Abból, hogy másfél hónapig gondtalanul a napba tartottam a seggem, brutális gyorsasággal jutottam oda, hogy napi 12 órában rohangászok és esküvőt szervezek, apósomékat várom, gyerek iskolakezdését intézem és rettegek az egyetemtől. Mindemellett szeptember végén nyomdába kell küldeni az ujságot, ami, ha sikerül, egy csoda lesz, mivel végleg beadta a kulcsot a laptopom, és egyenlőre munkaképtelenné váltam.
 Hat éve volt a szolgálatomban szegénykém, gyönyörű volt, hűséges, igazi családtag. Ha kioperáltuk belőle a még esetleg használható részeket (mert így halála után is segít a rászorulókon, mint szervadományozó), el fogom hamvasztatni és urnáját kirakom a nemlétező kandallóm párkányára.

Azzal, hogy újra itthon vagyok, a sok teendő mellett legalább annyi örömöm maradt, hogy újrakezdhetem a blogolást, bár Isten Látja Lelkemet, nem sok energiám maradt rá. Most is ennyire futotta csak, mivel ma lesz az esküvő előtti pereputty ismerkedő buli, utána dekoráció készítés hajnalig, közben befutnak a németek, akikkel egész jövő héten, mintha bizony jobb dolgom nem lenne -így 6 nappal az esemény és négy nappal az évnyitó előtt- kirándulásokra és borkóstolókra meg városnézésekre kell járnom. Báhh!

A majdnem új otthonból

Tudjátok, van az az érzés, amikor reggel sétálsz haza az oviból, és beugrasz a boltba friss kifliért, hogy legyen a bocikádnak, ha hazajön. Na és akkor állsz meg először pár percre dumálni a pénztáros csajjal, aki az ex-szomszéd Feri öccsének a csaja. Aztán a zebránál összefutsz egy barátnőddel, esetemben az Orsival, aki mondja, hogy nagyon siet, mert helyettesít az ötödikben, és te is mondod, hogy sietsz, mert be kell menned a T.O-ra, de azért fecsegtek még 5 percet, mert megszületett a Csilla babája és milyen hülye volt már annak a nagycsopis kisfiúnak az anyja, aki üvöltött a gyerekével az úszáson, és meg kell állapodni, mikor lesz a kövi csajos este, stb. Aztán nagy nehezen elbúcsúztok, de a posta előtt meglát téged a Rózsi néni, a polgi felesége, és megkérdezi, milyen volt Németország és hogy van a gyerek, és elmeséli, hogy a kutya kirágta a kis körtefát és újra kellett oltani, de így nem biztos, hogy megmarad. Legközelebb már elevickélsz a Vidor sörözőig úgy, hogy csak integetned meg köszöngetned kell, a kocsma teraszáról viszont leszólít a Márti néni meg a Viktor bácsi, hogy jaj Sárika, egy pillanatra gyere csak…. A Márti néni 23 éve a dadusom volt és elvert az első nap az oviban, mert senki nem mondta, hogy ott is kell maradnom és nem mehetek el, és én anyu után „szöktem” a suliba, mert nem értettem, mért felejtett ott már megint valahol. (hú ezért majd biztos kapok) Viszont aznap felszereltek egy gyerekbztos zárat az ajtóra, ami gyerekek nemzedékeinek szökését akadályozta meg utánnam, szóval szívesen… Márti néni gratulál, hogy milyen ügyesen tolmácsoltam az államtitkár úr díszbeszédét, és megkér, ha megyek ki Gaildorfba, üdvözöljem a Lackékat meg a Buchhoferékat, mer neki a vejének az unokatestvérének a fia ismeri őket, a múltkor amikor itt voltak a németek az ünnepségen, küldtek nekik kolbászt és azt meg kell köszönni. A Viktor bácsi meg megkérdezi, hogy hallottam-e már, hogy az új szomszéd, az a jóképű, na az a Szerednyei Béla művész úr és ifjú (50 körüli) neje. Mosolyogva álldogálsz egy darabig, tervezgeted a szökésedet, amikor a Zsófi vad dudálással, többméteres féknyomot húzva berobog a Micráján és megkérdezi, hazavihet-e. Te persze boldogan elbúcsúzol az öregektől és beugrasz a kocsiba (az asztalon felejtett kiflikért később vissza kell jönnöd, de addigra Márti néniék már eltűntek onnan). A hazaúton, azaz két percig végig dumáltok, aztán még a ház előtt ültök a kocsiban 10 percet és kitárgyaljátok a filmet amit előző este láttatok együtt a moziban, és megbeszélitek, mit vegyetek a barátnőtök, esetünkben az Orsi szülinapjára. Amikor végre belépsz az ajtón, már elmúlt 10 óra, pedig fél 9kor tetted le a gyereket az oviban, és már nem érsz oda időben, ahol dolgod van- esetemben a T.O-n.

 Mindezt azért írom, mert ez járt az eszemben, amikor pát napja Gaildorfon sétáltam át friss zsömléért egy reggelen. Csak kétszer kellett megállnom beszélgetni, és csak 4 embernek integettem oda útközben, pedig az út 5x olyan hosszú és tízszer annyian laknak ott, mint nálunk. Arra gondoltam, ha úgy alakul, hogy kiköltözünk, ez hiányozni fog nagyon. Mert akkor ugyan mérgelődtem, hogy az embernek egy 500 méteres útra egy órát kell számítani, ha a napját tervezi, és hogy ez mégiscsak nem normális dolog. De ott kint a sok ismeretlen arc láttán valahogy elveszettnek éreztem magam. Otthon az van, hogy én tartozom a Kompp Gyurinak 5 Euróval, viszont nekem meg jön a virágos csak egy szívességgel, és bár a Gyafiné a múltkor nem tudott visszaadni az ötszázasból, de ha legközelebb megyek, majd ad a Milinek ingyen egy fagyit. És az Anikó nénikek szívességből lefordítottam egy levelet, de egy hét múlva kaptam tőle négy tő málnát, ami most otthon érik és mi nem vagyunk ott, mert Gaildorfban bonyolítjuk az életünket.

 Több következtetés is levontunk a Danival az utunkról. Először is lassítunk, nem megyünk fejjel a falnak. Ha lesz valami, nagyon adja magát, elintézik nekünk a kintiek, akkor oké. Másodszor tuti nem Gaildorfban benne fogunk lakni, mert kicsi ugyan, de zsúfolt és hangos és naggggyon forgalmas. Szóval a Dani ódzkodása attól, hogy faluban éljen mára eltűnt, mondhatni az ellenkezőjére vált. Ahhoz képest, hogy mennyire tartott Budajenő csendjétől és unalmasságától, mostmár egy Meki kedvéért sem hajlandó 2000 fős településnél nagyobba költözni. És én ennek örülök. Olyan idillikus falvak veszik körül Gaildorfot, olyan hihetelenül szép a vidék! Pont olyan, amit szeretek. Gömbölyű, kövér dombok, bükk és fenyőerdők, patakok, folyók, pici tavak. Hihetetlen zöld rétek, legelők váltakoznak szántóföldekkel és ribizli ültetvényekkel, hatalmas fák között tanyák lapulnak, tehenek, bárányok minden felé és rengeteg lószar. Ilyennek képzeltem a Megyét, és emlékeztet még gyerekkorom fantasztikus Erdély-élményeire is, csak itt az istálló teteje napelemből van és a traktor a szántóföldek között keskeny aszfalt úton jár. De a focipályát itt is birkák nyírják, az emberek a farmra járnak tojásért és tejért, egy néni pedig az orrom előtt adott el 10 döglött csirkét a hentesnek.

 Íme hát az új álom: Valahol Passau és Stuttgart között egy dimbes-dombos vidéken szert kell tenni egy Bauernhaus-ra lehetőleg egy kisváros közvetlen közelében. Dani állatokat tart, én az egyik melléképületből kialakított hatalmas, világos műtermemben festek. A közelben lesz egy kis tó, nem a Balaton helyett, persze, mert minden nyáron itt leszünk. De lehet majd benne úszkálni. Mili Gaildorfba (vagy egy másik hasonló kisvárosba) jár gimibe, utána Stuttgart, Nürnberg, Passau, Regensburg, München egyetem. Vagy Budapest, és akkor az Ománál lakik évközben. 

Tejről, vérről és az emésztés csodáiról

Én már akkor be voltam tojva a szoptatástól, amikor még csak a terhesség legelején jártam. Elképzelni sem tudtam, hogyan működhet a dolog. Annyira ráizgultam a témára, hogy mindent elolvastam róla a neten, ami csak a kezem közé került és az összes élő nőrokonomat kifaggattam e témában. Iszonyatosan féltem, hogy nem lesz elég tejem, a gyerekem meg majd éhenhal és igaza lesz az embereknek, akik azzal jöttek nekem, hogy túl éretlen vagyok ahhoz, hogy 22 évesen szüljek.

 A terhesség vége felé elküldtem a férjet, hogy vegyen a biztonság kedvéért egy doboz újszülötteknek való tápszert, kicsomagoltam a keresztapáméktól örökölt hiper-szuper, csúcsmodern és mindent tudó mellszívót, és vártam, hogy mi fog történni. 

 Császár lett a dologból, az ügyeletes doki szerint nem voltak elég erősek a fájásaim. Mutatta is a papírt, amit a CTG gép böfögött magából folyamatosan, hogy tessék, itt van, nézze meg, ez a vonal mutatja, hogy fájásgyenge vagyok. Hö! Ha nem 24 órányi vajúdás, két burokrepesztés és kábé 10 liter oxitocin után fetrengtem volna a magzatvíztől szottyos szülőszobában, megkérdeztem volna, hogy ő, mint méhhel nem rendelkező hím egyed mi a francért gondolja, hogy azért, mert a hülye vonal nem megy elég magasra, az nekem ténylegesen mennyire fáj. Így viszont még örültem is, hogy végre valahára vége lesz az egésznek. 

 Ez volt kábé este 9kor, és ugyan kivertek az ágyból reggel ötkor, hogy mozognunk kell, nehogy komplikációk adódjanak, a gyereket csak 10 körül kaptam kézbe. (Este persze a műtőben az orrom alá dugták egy pillanatra, de be voltam lőve, ráadásul akárhogy bandzsítottam, nem bírtam ráfókuszálni a vércsimbókos kis csomagra.)

 Szóval mielőtt én megvizslathattam volna a borjamat, már látta mindenki rajtam kívül. Mert persze reggelre odacsődült az egész Gombos-klán. Ez azért elég gáz volt. Úgy kellett megkérnem őket, hogy hagyjanak már pár percre magunkra, nem volt kedvem villogó vakuk és ünneplő rokonok gyűrűjében csekkolni a végterméket. 

 Aztán jött a nővér, és kérdezte, hogy segítsen-e mellre tenni. Akkor már elkezdtek visszaszivárogni a nagyszülők, nagynénik, nagybácsik, első és másodfokú unokatesók, barátok és üzletfelek. Mivel éjjel kapott cukros vizet, nem kértem segítséget, kivártam, amíg újra magunkra maradtunk pár percre. Akkor aztán megpróbálkoztam a dologgal. Elég jól összebarátkoztam a szobatársammal, akivel egy-két óra különbséggel szültünk (azóta is tartjuk a kapcsolatot, pedig ők már Bostonban élnek), szóval együtt áltunk neki a kísérletezésnek. Mili nagyon ügyes volt, rögtön tudta, mi a dolga, bár pár pillanatig nem értettem, hogy miért vinnyog annyira az anyukatársam. Aztán mi is eljutottunk arra a pontra, amikor a gyerek átkapcsolt szivornya-üzemmódba. Olyan meglepő vehemenciával és erővel szívta magába a cuccot, mint egy nehézipari vákumos tisztítógép, a szemeim jojóztak a fájdalomtól, és rögtön becsatlakoztam a vinnyogásba, mint a kánon második szólama. Persze idővel hozzászoktam a dologhoz, de az első alkalom elég sokkoló élmény volt. 

 Pont ma beszélgettünk az egyik barátnőmmel meg anyuval palacsintázás közben arról, ki hogyan vezette a szoptatós-naplót, kinek a gyereke hogyan evett, mennyit, milyen hosszan és mi hogyan dokumentáltuk a kölkök beleinek minden kis rezdülését. 

 Nálunk végülis úgy alakult, hogy kábé két hónap után feladtam a dolgot és teljesen átáltunk a tápszerre. Így visszagondolva valószínüleg én toltam túl a projektet. Annyira ráparáztam arra, hogy legyen elég tejem, hogy bár a gyereknek mindig jutott elég, én mégis a kevés tejjel rendelkező nőknek szóló tanácsokat követtem. Rendszeresen mellszívóztam szoptatás előtt egy picit, meg utánna a maradékot, aztán meg nem értettem, hogy miért feszít folyamatosan a mellem, és a rengeteg lefejt tejjel sem igazán tudtam mit kezdeni. Már tele volt a hűtő meg a fagyasztó, de én még akkor is azon aggódtam, hogy ne éhezzen a kis bocikám. Ez a strapa eléggé megviselt testileg, meg hozzájárult a Mili extra szuper szívóereje is, minden esetre pár hét után alaposan begyulladtak  melleim és magas lázam lett. Tiszta horror volt. Emlékszem, egyszer ültem a fotelben, és egy különösen fájdalmas kajáltalás után böfizettem a gyereket. Azt vettem észre, hogy a tej, amit bukott, rózsaszínes, pirosas. Na ettől persze iszonyat bepánikoltam, (adrenalin löket, enyhe lefolyású szívroham, fékezhetetlen artikulátlan óbégatás) mert azt hittem, a gyereknek van valami heveny belső vérzése, kilukadt, elromlott, össze kell varrni, mittomén. Úgy, ahogy voltam kicsörtettem az előszobába, hogy cipőt húzzak és rohanjak a kórházba, amikor a tükörben észrevettem, hogy egy nagy piros folt van a melltartómon. Kiderült, hogy nem a gyerek vérzik, hanem az én tropára ment mellemből dől a vér, a kis vámpír meg benyelt belőle egy adagot. Pár nappal azelőtt már észrevettem, hogy be van repedve, de bimbóvédőt nem tudtam használni, mert a Mili egy az egyben becuppantotta és nem volt hajlandó kiköpni, aztán persze öklendezni meg fulladozni kezdett, amíg ki nem bányásztam erőnek erejével a cuccost. 

 Szóval akkor elhatároztam, hogy köszi, nekem ennyi elég volt, nem csinálom tovább. Le is ment a lázam, Mili meg vígan élt fagyaztott tejen meg tápszeren. 

 Azért a legjobb babás élményem mégis a szoptatáshoz kötődik: egy kajáltalás után kimentem a konyhába büfiztetni ( Mili nagyon bukós baba volt, és egyszerűbb volt a csempét felmosni, mint a babaszoba szőnyegét tisztítani), ahol éppen a nagyagyú bátyám ebédelt. Olyan szinten undorodott a pici baba büfijétől, hogy felháborodását a lehető legzajosabban adta tudtomra, majd öklendezve kiszaladt a házból, én meg komótosan betoltam az ebédjét, miközben a férfi gyomorról magyaráztam az édesdeden csukladozó kisbabámnak.  

http://1000tipp1000nap.hu

borjvizsgálat

Élvezettel figyelem, hogyan tágul fokozatosan a gyerek világa, ahogy tanul olvasni. Most van abban a korszakban, amikor, ha betűt lát, akkor azt muszáj elolvasnia.
 Ma reggel is befészkeltük magunkat a meggypiros kanapéra egy fél kiló eperrel, én az ablakon bambultam kifelé, és hallgattam, ahogy a gyerek hangosn kibetűz minden feliratot, ami  látóterébe kerül.
- S...P...A...X. spax. Anyuc, mi az a spax?
- D...A....N...I... Dani. Anyuc, arra a bögrére az van írva, hogy Apuc!
- D...U...C...I...T....O...R....N....A... ducitorna. Duci a torna? Anyuc, duci a tornád!
-M..É...R...E...G....G...I...F...T... anyuc, miért van Apuc innivalójára ráírva, hogy méreggift?

Tegnap ugyanis kikevertem egy adag muskátli tápot a Dani egyik üres petpalackjában. Leraktam a lépcső mellé a padlóra, hogy majd, ha megyek ki, viszem magammal és megtáplálom a muskátlikat. Aztán valahogy nem jutott rá időm, ott maradt a kövön a cipők mellett. Gondoltam, még jó, hogy zöld a lé, különben nem látszana rajta, hogy nem síma víz. Aztán este Dani beront hozzám, miközben a vécén ülök, és a zuhanyrózsával öblögetni kezdi a száját vadul gargarizálva.

Hál istennek nem húzta meg nagyon, és rögtön feltűnt neki, hogy szar az íze. Azért itattam vele tejet, meg elolvastam, mi van a dobozra írva. Aztán ráírtam méteres betűkkel a palackra, hogy MÉREG meg németül, hogy GIFT és rajzoltam rá halálfejes virágokat meg fulladozó kis Danikát.

Ja, de nem ezt akartam mesélni... szóval a minap is sétáltunk a Milivel haza anyuéktól, és a főútnál kibetűzte a STOP szót a táblán.
-Anyuc, stop, itt meg kell állni!
Akkor jutott eszembe, hogy nekünk, felnőtteknek (na jó, írástudóknak) mennyirre evidens már a legtöbb dolog. Mi csak rápillantunk, és tudjuk, melyik boltban mit árulnak. De egy gyerek, aki pl. nem sokszor kerül szolárium vagy műkörmös közelbe, baromira rácsodálkozik az ott lévő furcsa, födön kívüli dolgokra. Amikor múlt héten bementünk az egyetemre meg moziba, annyi új infó áramlott szegény kis agyába, hogy csodálkozom, hogy volt képes egyáltalán befogadni mindent. Állandóan kérdezett. Mi az a lakatos? Mi az, hogy célforgalom? Mi az, hogy Akció? Mi az, hogy szünnap? Mi az, hogy féláru? Mi az, hogy reformok? Mi az, hogy Brüsszelnek?
 Tulajdonképpen így belegondolva baromi nehéz lehet egy 5-6 éves kisgyereknek, aki már elég értelmes lenne, hogy sokkal több mindent megértsen a világból, és kíváncsi is lenne, de teljes mértékben ránk van utalva, felnőttekre. És persze mi meg nem bírjuk állandóan kielégíteni a kíváncsiságát, se türelmünk, se energiánk hozzá. Így aztán a gyerek vagy belenyugszik és mással kezd foglalkozni, vagy, ha annyira kíváncsi és tudásvágyó, mint a Mili, akkor megtanul magától olvasni.
 Rendszeresen rám szokott törni az igény, hogy jó alaposan megnézzem magamnak a gyereket. Ölbe veszem, megszaglászom, megpuszilgatom, ez az állagellenőrzés. Aztán szépen, alaposan centiről centire átvizsgálom az arcát, megpróbálom rávenni, hogy jó mélyen a szemébe nézhessek. Megnézem az orrát, a fülét, a szemöldökét, a száját, a fogait. Aztán az egészet egybe, megpróbálom kiolvasni a tekintetéből, mi jár a fejében (az utóbbi időben legtöbbször, hogy jaj, anyuc, hagyjál már játszani/ mesét nézni/ enni/ stb) és megpróbálom felidézni, hogy hogyan nézett ki pár hete. Hogy mik a legfeltűnőbb változások. Pl. mostanában az arcformája kerekedik, a lába nyúlik, a szeme nő. Ha ezzel a vizsgálattal készen vagyok, utánna jön a titkos megfigyelés. Hogyan nevet? Hogy beszél? Egyre árnyaltabban hangsúlyozik. Semmivel sem mutat több muzikalitást, mint kétévesen- ezen amúgy annyit röhögtem anyák napján, meg az évzárón is: A legtöbb gyereknek, mindegy, hogy fiú vagy lány, vékony, magas hangja van és képes viszonylag hűen visszaadni a népzene tanár előadását. Mivel én ezeket a dalokat csak a Mili verziójában ismertem, tökre meglepődtem, hogy mennyi dallam van bennük. Az én kis borjam ugyanis, míg a többiek fejhangon hajlítgatják meg cifrázzák a népdalokat, mély, alt hangon, minimalista stílusban eldünnyögi a szöveget, kábé 3 oktávval lejjebb, mint a többiek.
Visszatérve a megfigyelésekhez tehát: egyre árnyaltabban hangsúlyozik- kiemelkedően a többi korabeli gyerekhez képest, szerintem. Aztán a mimikája is egyre kifejezőbb. A humorérzéke is rohamosan fejlődik, bár néha még visszakacsint a legjobbviccakakipisipuki időszaka.
Aztán mostanában nagy ugrás volt játék-szinten is. Eddig semmi mást nem élvezett igazán, csak a szerepjátékot. Bármivel (főleg a csillámfaszlámáival) képes volt órákig eldumálni. Csak úgy ömlött belőle a szó. Pogány Juditot megszégyenítő hangszínekben elevenített meg a különböző szereplőket, egész estés sztorikat játszott le, főleg a látott meséket alapul véve, és a sokszorosára turbózott érzelmi töltettel. Most viszont pár hete csak rajzol. Képregényeket gondolatbuborékokkal, saját cselekménnyel, főleg kalandos témákban, mint pl. kincskeresés, barátfogságbólkiszabadítása, sárkányszelidítés, stb.
 Mindezeket a megfigyeléseket többek között azért is szoktam végezni, hogy megpróbáljak rájönni, milyen irányultságú lesz, mi fogja érdekelni, mi lesz belőle nagy korában. Most egyenlőre úgy látom, a humán oldal felé billen a mérleg. Esetleg író lesz, rajzos vagy színésznő (én egyszer megálmodtam, hogy moziban nézzük egy filmben, de valószínű, hogy ez csak annak a kivetülése volt, hogy döntenem kellett színészet és képzőművészet között, és én ez utóbbit választottam, és gyakran gondolok rá, vajon mi lett volna, ha máshogy döntök). Viszont nagyon szeret számolni és kártyázni meg sakkozni, és jó is ezekben, velem ellentétben, ami viszont arra utal, hogy van benne jó nagy adag az apja reál-érzékéből is. És rettentően érdeklik a növények- melyik milyen fajta, mi a neve, mérgező-e, ha igen, hogyan és miért. És imádja az állatokat. Ez meg a nagybátyja meg a nagyanyja. Szóval akkor levonhatjuk a következtetést: bármi lehet belőle, és bármennyit bámulom meg szagolgatom, nem fog egyhamar kiderülni. Ki kell várnom türelemmel a gimi végét.

Ilyeneken merengek, ha zsibbadó seggel gubbasztok egész nap a meggypiros kanapén

Mindig azt hittem, ha egyszer alkalmam lenne korlátlan ideig az ágyban dögleni, napokig ki sem kelnék onnan. Hát most úgy alakult, hogy szigorúan tilos felkelnem, de ezt sokkal de sokkal nehezebb betartani, mint gondoltam. Tegnap reggel a rendelőig alig bírtam fölcaplatni, ott aztán mondta a dokinéni, hogy hörgőgyulladásom van, feküdjek, pihenjek, antibiotikum, cataflan, stb. Délutánra olyan jól lettem, hogy beadtam a derekam és elmentem a Danival anyósék elé a Bálna melletti kikötőbe. Mivel anyós is gyengélkedett, egy rövid koktélozás után kifeküdtünk a luxushajó fedélzetére. Após meg Dani dumáltak, Mili rohangászott és gazdag német nyugdíjjasokkal barátkozott az óriás sakktáblánál, én meg anyóssal aludtam a nyugágyakon.

 Nem maradtunk sokáig, kb másfél óra alatt letudtuk a dolgot, ráadásul oda-vissza háztól házig (hajóig) kocsival mentünk, de akkor is kifáradtam, mint a kutya. Visszafelé már irdatlan köhögőrohamaim voltak, ráadásul, miután hazaértünk, még visszafordultunk a patikába, mert kellett c-vitamin meg orrcsepp meg köptető. Minden esetre itthon voltunk fél 7 körül, akkor lefeküdtem a meggypiros kanapéra, és azóta nem is keltem fel, csak fogat mosni meg pisilni. 

 De olyan mehetnékem van! Ma reggel pont fogmosás közben elnéztem a muskátlikat, meg a támfalon a szegfűket, és arra gondoltam, hogy napközben kimegyek locsolni meg tápszerezni. Aztán pl. innen, ahol most ülök, a napsugár pont rávetül a padlón egy csomó levedlett kutyaszőrre, ami ahányszor csak odatéved a pillantásom, arra ingerel, hogy fölkeljek porszívózni. Néha, ha kidugul az orrom, megcsap a gyümölcsbor szag, ami a szűrőben tegnap óta csoszvadó, meg nem evett eprekből terjeng. A mosogatógép persze még mindig nem gyógyult meg, szóval a csetres is hívogat, nem beszélve arról, hogy kitaláltam, el akarok kezdeni hímezni egy óriási képet. 

 Olvasni nem bírok, mert 5 perc alatt kifárad a szemem, szóval egész nap zsibbadó seggel gubbasztok a kanapén, miközben szünet nélkül duruzsol a jóbarátok a laptopon. Rajzolhatnékom van, de nem bírok koncentrálni. Takaríthatnékom van, de a klotyóra menés is kifáraszt. Aludni szeretnék, de nem vagyok álmos. Rohadt egy dolog ez.

 Ki kéne találni egy könyv-felolvasó készüléket. Jó, tudom, léteznek hangos könyvek, de mi a túrónak, ha már úgyis ott állnak a polcon a könyvek, csak éppen kifolyik a szemem és ezért nem tudom elolvasni őket? Kéne egy kis robotszerű izé, amit rácsíptetek a könyvre, vagy beleteszem a könyvet, az meg felolvassa, bármilyen nyelven is íródott, és lapoz magának és ha azt mondom, stop, mer monnyuk pisilnem kell, vagy szól a telefon, akkor abbahagyja és nem kell megkeresni a takarók, orvosságok, kekszes zacskók meg használt zsepik halma alatt az egeret, hogy lenyomjam. 

 Érdekes, amúgy, kerestem hangoskönyveket németül, és sokkal nagyobb a választék, mint Mo-n, ráadásul a legtöbb ingyen van. De ami a legjobban tetszik, hogy a legtöbb könyvet nem egy ember olvassa fel, hanem minden szereplőnek megvan a maga hangja. Inkább olyasmi, mint egy rádiós hangjáték, vagy minek mondjam. De pl van olyan is rengeteg, amit mégiscsak egy színész olvas fel, de vagy minden szereplőnél elváltoztatja a hangját, mint Pogány Judit a különböző puhatestűek és ízeltlábúak esetében, vagy effektekkel eltorzítják a hangját, de jól, szóval élvezhetően és inteligensen. Csak annyira, hogy megtörje egy kicsit a felolvasás monotonitását. 

Én mondjuk hozzá vagyok szokva, mert (szerencsére) így nőttem fel, de a Dani pl. agyfaszt kap, ha huzamosabb ideig kell hallgatnia anyu vagy a Kinga felolvasásait. Azt mondja, egy idő után lezsibbad az agya, összefolynak a szavak, semmit nem ért belőle, és ettől elviselhetetlen a soxor egész estéken át folyó monton szövegáradat. Ezért nem hallgathatom a vakok és gyengénlátók oldaláról leszedett, amatőr felolvasók könyveit, pl. a gyűrűk urát meg a harry pottert, ha otthon van. Egyébként tényleg elég szörnyűek, a Gy. U-ban a nő következetesen lególás-nak keleborn-nak meg mínás tiriti-nek olvassa a neveket, de legalább tudsz festeni közben és a sztori teljesen követhető.  Németül a legtöbb könyv amúgy sokkal szarabb, mint magyarul. Ezt most nem patriotizmusból mondom, egyszerűen a magyar nyelv sokkal árnyaltabb és izgalmasabb. Ez a legjobban a filmeknél figyelhető meg. Tudom, hogy sok ember fújol meg utálkozik a magyar szinkrontól, de a magyar még mindig százszor jobb, mint a német. A színészek ugyan soxor profibbak, meg a hangminőség összehasonlíthatatlanul jobb dajcsul, de a szöveg maga a vicces filmeknél  magyarulsokkal viccesebb, a komolyaknál meg árnyaltabb és egyszerűen szebb. És ezt olyan valaki mondja, aki nagy német-rajongó, szóval elhihetitek. 

Nya, vége a félévnek...

...szóval újra ide fogok írogatni, kivéve, ha valami szakmai közlendőm van, mert akkor azt oda fogom kitenni. Valahogy úgy alakult a dolog, hogy ma, amikor elhatároztam, hogy megint ide írok, hirtelen megugrott a nézettségi mutató az átlag 10-ről 60-ra a semmiből. Pedig még semmit nem írtam, nem osztottam meg, meg ilyenek. Nem tudom, amúgy, ki az a 10 elvetemült, aki akkor is nézi a blogot minden nap, amikor már hónapok óta nem írtam semmit... Minden esetre ez bizonyítja, hogy összeköt minket egy naagy, nyúlós, rózsaszín szeretet-háló, olyan használt rágógumi-féle, és amikor kicsi szívemben megpendül az írás iránti vágy alt hangon búgó, eperízű húrja, rezgései tovazsongnak, rezonálnak lélekről lélekre hírül adván, hogy blogolni készülök. Igen, csakis így történhetett.

Amikor ma délelőtt homlokon csókolt a múzsa (ez alkalommal kék traktor alakjában), azt terveztem, hogy a májusról fogok írni, a mindent átható, bódító virágillatról, a burjánzó kertekről, a szüntelen madárdalról, a végtelen budajenői nyugalomról, a kényelmes kis Gombos-villáról.... Ültem a teraszomon, bámultan a patak túlpartján szorgalmasan kaszáló kék traktort, mint hajolnak meg körülötte a hónaljcsiklandó füvek, nádak, csalánok, és arra gondoltam, mennyire megérte anno sok-sok napon át verejtékes munkával lapátolni a betonkeverőbe az anyagot, egyengetni, glettelni, tűrni a fájdalmat, a vízhólyagokat, a rossz időt..... Most van hová kiülnöm, hallgatom a frissen locsolt pázsit növekedését, miközben lábujjaimat a hűvös, nedves fűcsomókba fúrom.

Na ilyen és hasonló idillikus képeket kívántam elétek tárni, csakhogy aztán az ölembe szart egy fakopáncs, frisset, zaftosat, tele ízelt lábakkal és szárnyfedelekkel. Az egyik szomszédasszonyom, Anikó néni épp akkor bukkant fel, 11kor a megbeszélt 10 órai kávéra. A másik szomszédba meg befutott a szippantós autó, úgyhogy hanyatt-homlokt rohantam be a házba nyílászárókat zárogatni, nadrágot cserélni, kávét főzni.
 Végül aztán egész kellemesen telt az idő, eldiskuráltunk vitéz felmenőinkről, megdöbbentően hasonló testvéreinkről és anyáinkról, udvariasan végignéztük egymás fényképeit, megtárgyaltuk kertészkedési terveinket, kibeszéltük macskáinkat, aztán ki-ki ment a maga dolgára. Én farostokat alapoztam, ő meg "inni adott a kerti törpéjének", azaz kinyitott egy üveg sört a Jani bácsinak, aki pár száz forintért a füvet nyírta nála éppen.
 Hát így. Szerintem ez így most elég lesz egyszerre, szépen, lassan, fokozatosan szoktatjuk vissza magunkat a bociblogra, nehogy megártson.

Na, az a helyzet, hogy a tanárnénim féléves feladatnak azt adta, hogy indítsunk egy szakmai jellegű blogot. Eddig ezen ügyködtem, de most kész van. A hely maga még elég kietlen, ma egész nap tartalmakat fogok feltöltögetni rá, de azért már megtekinthető.
http://gombossari.blogspot.hu
Ez is itt van, csak egy másik rekesz. Könnyen megjegyezhető, meg minden.

Jól van már

Jó, tudom, hogy nem írtam mostanság, de egyszerűen nem volt kedvem. Az utóbbi időben nem tobzódnak bennem lekötetlen kreatív energiák, nincsenek hatalmas érzelem-hullámok, amiket ki kell írnom magamból, és nem hiányzik az sem, hogy szeretettnek, fennforgónak érezzem magam, amikor a látogatottsági statisztikákat nézem.
 Miden esetre jól esett, hogy annyian kérdeztétek, hogy mivammá, a legmeglepőbb helyekről és a legváratlanabb személyektől kaptam pozitív visszajelzéseket a blog kapcsán. Köszi.

Na, hármat találgathattok, hogy mi van velem. Igen, beteg vagyok. Fülfájós, torokfájós szar, már 5 napja, és az istennek se akar javulni. Emléxem, tavaly ilyenkor is beteg voltam, csak akkor fostam, nem is mentem a Gergő féle szilveszteri buliba. Remélem, hogy egy-két nap múlva meggyógyulok, mert be akarom mutatni Gergőt a monyónak, és az nem megy félsüketen, fájó nyelvtővel. Csípne a tabasco.
 Mivel ugye projekt-alapon működök, jelen esetben két téma foglalkoztat: a csiganyál sorozat a  kiállításra, és az örökbefogadás.
Jó lenne, ha pl. izgatnának egy kicsit a vizsgáim is, 4-én már megyek esztétikára, és még meg se nyitottam a féléves hanganyagot, bele se néztem a jegyzetekbe. Akárhányszor bekapcsolom a laptopot, hogy na most tanulni fogok, vagy beadom a derekamat, és csinálok 1-2 instát a Danival, vagy (és ez a gyakoribb) addig bújom az internetet örökbefogadással kapcsolatos cikkeket és törvényeket meg szabályzatokat keresvén, amíg ki nem folynak a szemeim. Most már nagyjából tisztában vagyok az alapokkal, és úgy érzem, már nincs olyan infó, amit az éteren keresztül meg tudnék szerezni, úgyhogy felvettem a kapcsolatot néhány örökbefogadó szülővel, nevelőszülővel, és listáztam a civil szervezeteket, akik ezzel foglalkoznak.
 Elhatároztam, hogy ezt most nem olyan vaddisznó módon fogom intézni, mint az egyéb dolgaimat. Eddig, ha a fejembe vettem valamit, addig nem álltam le, nem nyugodtam, amíg erőnek erejével véghez nem vittem. Itt most hagyok időt magunknak. Pl. az elején láttam, hogy a Daninak egy kicsit túl gyorsan mentek a dolgok, akkor pár napig nem hoztam fel a témát, hadd eméssze meg a maga tempójában. A Milivel is egyre többet beszélgetünk arról, hogy mit szólna, ha olyan tesőja lenne, aki nem az én pocakomból jött ki. Eleinte nem értette, sőt, kifejezetten ellenezte a dolgot, aztán harmadjára, negyedjére, amikor előhozakodtunk vele, már kezdte pozitívan látni.

Most, hogy felnőtt vagyok, rájöttem arra, hogy az ember saját vágyait és álmait nem csak, hogy rangsorolnia kell, hanem egymással össze is kell egyeztetni. Mer ugyebár, nézzük az enyémeket. Még nincs eldöntve a sorrend:
1. szakma -sikeres és elismert festőművész szeretnék lenni, aki annyi pénzt keres, hogy kényelmes jólétben eltartja családját úgy, hogy a férjének nem szükséges feltétlenül dolgoznia.
2. család- 3 gyerek, kettő saját, egy örökbe. Esetleg egy saját, kettő örökbe.
3. Megtalálni az álom-otthont. Imádom Budajenőt, tök jó, hogy itt vannak anyuék, és segítenek, meg közel vannak, de azért elköltöznék valahová, ahol olcsó az ananász és a hal és közel a tenger. Lehet az akár a mediterrán, vagy srí lanka, akár costa rika.
4. Környezetvédelmi mozgalomban aktívan részt venni, ténylegesen cselekedni a Föld jövőjéért.

Namost. Több összeférhetetlenségi gond is van. Nem sikerült kiderítenem, hogy mehetek-e örökbefogadott kölökkel külföldre. Gondolom függ attól, hogy nyílt, vagy nem nyílt örökbefogadás, hogy milyenek a kiutazás körülményei, de lehet, hogy egyszerűen csak nem és kész. Na akkor már szopacs. Aztán. Ha 3 gyerekem van, hogyan lesz időm/energiám híres festőművésszé válni? Ha nem leszek sikeres, viszont lesz 3 gyerekem, hogy tartom el a családot? Ha nem tudok elég pénzt keresni, hogy költözünk el az álomotthonunkba? Ha megvan a 3 kölök, híres festő is vagyok és el is költöztünk, hogy lesz időm még a környezetvédelemre is? Na ezért van az, hogy az embernek sorrendet kell állítani és egyeztetni kell saját magával. Én most úgy látom a legeséjesebbnek a dolgot, ha a 3 gyereket elosztjuk mondjuk 6 évre, ami könnyű, mivel egy már megvan, szóval a másik kettőt kell csak figyelembe venni. Teszem azt, most 2-3 éven belül meglesz a második, az örökbefogadott, akkor még egyetemista vagyok. Ha lediplomáztam, akkor még lesz 3 évem festeni, mint az állat, kiállításokat csinálni, külföldre járogatni galériázni, esetleg kiszagolni más művészeti írányokba. Aztán 34 évesen még mindig szülhetek, ha úgy adódik, nem? Az még nem túl öreg. Jó, akkor ki leszek vonva a forgalomból egy ideig, de legalább addigra már lesz vmim, amibe visszatérhetek. És, ha negyven évesen vásárolunk teaültetvényt srí lankán, még az se késő. Majd eleinte csirkéket tartok a tengerpati villánk kertjében. Hát aztán!

Tervek.

Elkezdtem megint nézegetni a fogyókúrás és otthoni edzős oldalakat. Már mondtam, nem, hogy mennyit magamra zabáltam a depressziós korszakomban? Egy ideje már újrakezdtem a harcot, de itt a nagy évvégi hajtásban elmaradoztak az esti séták és újrakezdtem a zsömle-evést. Viszont nem mértéktelenül és nem is sokáig, az utóbbi pár napban már odafigyeltem, hogy mit kajálok és mennyit, holnaptól pedig megint megkísérlem kiiktatni a kenyérféléket az étrendből. Ha minden jól megy, újraindulnak az esti séták, és megvettem a rollert, amire annyira vágytam.
Már voltam is vele bent a városban, de basszus, rohadt fárasztó ám hosszú távon! A Jobb combom már pár perc után égni kezd, ez az a lábam, amelyiken állok és nem az, amelyikkel hajtom magam. És úgy általában sokkal megerőltetőbb, mint a biciklizés.
 Kezdek lélekben felkészülni a tornázásra is, már nagyjából tudom, hogy milyen gyakorlatokat akarok rendszeresen csinálni. Először is megtanulom a tibeti jóga 5 hogyhíjjákját, tudjátok, a forgósat, aztán kikísérleteztem egy tök jó mozgásformát, ami nem terheli az ízületeket, viszont edzi a hast, a hátat és a karokat. Véletlenül jöttem rá, éppen khm.. nem mondom meg, mit csináltunk a Danival a plafonra szerelt húzódzkodóján lógva, amikor beugrott, hogy van egy twisterem. Odaraktam a twistert a húzóckodó alá, és úgy kezdtem a riszát, hogy közben kapaszkodtam a húzódzkodóval, és tartottam a súlyomat, amennyira tudtam. Ebből aztán egy jó kis saját testsúlyos, aerob mozgás lett. Mivel kapaszkodom a kapaszkodóba, a térdem meg a csípőm meg a gerincem nincs leterhelve, viszont erősödöm mint állat. Elővakartam még a kis súlyzóimat is és kinéztem az interneten egy karháj-feszesítő feladatsort, ami nem néz ki túl durvának. Ja, és még ott van a toka-torna, amit kakálás közben fogok majd végezni reggelente. Így lesz kerek a világ.
 Befejeztem a ház karácsonyi puccba vágását, Milivel lelkesen díszítettünk, rendezkedtünk. Felállítottuk a karácsonyfát, felraktuk az égősorokat, kiakasztottuk az ablakba a világítós betlehemi csillagot. Most olyan a kecó, mint télanyó kunyhója. Kicsi, kényelmes, a kandallóban vidáman pattog a tűz, mindenhol csengettyűk, füzérek, fények, mint egy kokakóla reklámban. És az egészet lomtalanítottam. Volt egy nő, aki úgy, ahogy van, az egész karácsonyi cókmókját odaadta, mondván ő kiszáll az ünnep-bizniszből. Csillától annyi karácsonfadíszt kaptunk, hogy rá se fért az összes a kis fenyöcskénkre, és a Szakolczai Kriszti fényfüzéreket és kis arany-angyalkákat hozott nekünk, amikkel a nappalit meg a Mili szobáját dekoráltuk. A Mili szobája olyan hangulatos lett, hogy elhatároztuk, nála örökre fennmaradnak a lámpácskák a plafonon.
Más... Felvettem a a vizsgáim nagy részét, már csak az esztétika és a modell utáni rajz hiányzik, de ezekre még nem kaptuk meg az aláírásokat. Ha minden jól megy, csak két tantárgyra kell majd úgy igazán tanulnom: anatómiára az izomtant, és esztétikára a sok baromságot. Ha lesz időm a héten, elmegyek a művészellátóba is és veszek pár dolgot: pasztell papírt, mert akarok pár pasztell-lényt csinálni, mattítót, hogy ne csillogjanak be az olajfestmények, vásznat meg fixatívot. Asszem nem volt más.
 Holnap felveszem az indexemet és leadom az anatómia rajzokat, amiket a hétvégén a meztelen Daniról csináltam, kedden megtekintjük a kiállítóteret, csütörtökön szerepjáték este megint, pénteken osztálykarácsony meg galériabuli. Ez a terv. Majd meglátjuk, mi lesz belőle.





 

Veszély és sváb kórus

Ti nem vagytok befosva a terror dolog miatt? Én nem tudom, hogy ez nálam még a d-vitamin hiány utóhatása-e, bár valószínüleg nem, én minden esetre eléggé aggódom a közbiztonság miatt. Vasárnap egy valag gyerekkel játszóházazni mentünk a Mili haverjának szülinapjára. Készülődés közben egyzser csak beugrott: basszus, ez is bent lesz a városban. Elég baj az nekem, hogy a hét majdnem minden napján zsúfolt villamosokon, buszokon meg metrókon aszalódok, most még hétvégén is emberekkel teli helyre megyek. Persze azért amikor már elindultunk, és együtt voltunk, már olyan jól éreztük magunkat, hogy később eszembe se jutott, de sokkal jobb lett volna, ha egyáltalán nem kell ilyenek miatt paráznom.
 Van egy osztálytársam, aki egy évig nem jött ki a házából, mert annyira félt az apokalipszistől. Beásta magát, aztán egyszerűen csak várt. Persze aztán kiderült, hogy mittomén milyen fóbiája van és elkezdték kezelni, de basszus, mostanában nekem is egyre több kedvem van nem kitenni a lábam Budajenőről. Hála istennek, hogy nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust.
 Ma lesz Eszter Habil védése a doktori iskolában, oda el kell mennem. Holnaptól prezentációk, elméleti órák, újabb szerepjáték este Petiék munkahelyén, mozi a csajokkal, ha összejön, kocsmázás Samuékkal. És ez csak egy hét. Az előzőek is így teltek. Nagyon élvezem, hogy mindig van valami, hogy ennyire aktív társadalmi életet nem éltem a gimi óta. Viszont minden indulás előtt ott van az a pillanat, amikor belém hasít: azok a párizsiak is csak kajálni mentek egy átlag este....
 Nem segít az sem, hogy a vársos tele van gépfegyveres rendőrökkel, hogy minden nap elmegyek a főhadiszállássá átalakult orosz nagykövetség előtt, ahol a tetőn gépágyú fészek van homokzsákok között. Olyan nagy a feszültség. Tisztára oda vagyok.
 Azt gondolom, nem gyengeség a részemről beismerni, hogy valószínűleg érzékenyebb vagyok az átlagnál. Ha valakit szeretek, sokkal jobban szeretem, mint ő engem (lásd pl. Bözsi, L. Samu, exek), sokkal jobban ragszkodom, sokkal jobban megsebez egy elejtett megjegyzés, amit más észre sem vesz, vagy lepereg róla. Egyszerűen nem bírom elviselni, ha valakinek nem tetszik, amit alkotok. Nem mérges leszek tőle, hanem végtelenül szomorú. És sokkal erősebben hatnak rám a külső dolgok, mások hangulata, a légkör, a feszültség, az érzelmek.
 A multkor még magamat is megdöbbentettem, amikor a borünnepen elbőgtem magam a sváb kórus előadásán: Iszonyatosan öreg emberek arról énekeltek svábul, hogy milyen szép volt az ifjúságuk, hogy milyen szép volt a szerelem, hogy mennyire kíváncsiak voltak, mit hoz az életük. Egy fiatal srác, asziszem, vmelyik Pregicer kísérte őket tangóharmónikán és vezényelt nekik, ők meg mosolyogva, vidáman, örömmel énekeltek, ritmusra lengett a szoknyájuk (mármint a néniknek), összekarolva dülöngéltek a ritmusra. Elég borzalmas volt amúgy, de engem megérintett. Szerintem én voltam az egyetlen rajtuk kívül.

A negyedig bogyón túl

Már túl vagyok a 4-ik bogyón, és azt kell mondjam, hogy kezdem magam jobban érezni. Azon mérem a jvaulási folyamatot, hogy mennyit és milyen szívesen beszélek. Mert amíg szarul voltam, beszéltem, ugyan, de nem élvezettel. Csak muszájból. Nem mondom, hogy tökéletes a helyzet, még azért nem vagyok a régi önmagam, de legalább beindult a folyamat.
 Az események is sűrűsödtek az utóbbi időben, talán ezért sem érzem már úgy magam, mintha beragadtam volna egy szurokkal teli kátyúba.
 Új elhatározásaim vannak:
1. beszerzek egy rollert. Egy olyat, ami elbír, és amit össze lehet csukni. Be szeretném építeni a mozgást a napi rutinba, de a kocogás olyan nyögve-nyelősen meg, meg mindig van vmi bajom- most pl. eltört alattam az egyik lépcső a kapu előtt, és 10 percbe telt, mire perisztlaltikus rángatózásokkal begyűrűztem a házba. Minden esetre eléggé fáj a csípőm, szal, ha este futni kéne mennem, biztos meggyőzném magam, hogy nem olyan fontos.
 Viszont, ha lenne egy rollerom, azzal csapathatnék ezerrel, fleszállhatnék rossz időben a villamosra is, annyit mennék, amennyit akarok, a fájós csípő sem befolyásolna, és haza tudnám hozni, nem kéne a városban hagyni, mint egy bicót, monnyuk. És az epres meg a főépület közötti távot is gyorsabban megjárnám. Szerintem király lenne. Jut eszembe: tudok én egyáltalán rollerozni? Mielőtt elindulok vele a körúton, azért a bizti kedvéért gyakorolok egy kicsit itthon.
2. most, hogy hivatalosan is kezelés alatt állok, nincs többé okom a fruszt-zabálásokra. Oda fogok figyelni megint arra, hogy mit eszem és mennyit, újra leállok a kenyérrel, és húst, joghurtot meg salátát fogok fogyasztani. Meg reggelente gyümölcsöt. Ez a lépcsőtörés már a második sokk, ami a kilóimmal ér: az első akkor volt, amikor anyuéknál felkészületlenül ráálltam a mérlegre. Legutoljára az esküvőmkor voltam ennyi, újra elértem a maxot, mélyponton zubogok a zsír-fürdőben. Tegnap már sétáltunk egy órát anyuval meg a Szemivel, ma remélem, nem jön közbe semmi és megint el tudunk menni egy-két körre. Érdekes, hogy amúgy nem érzek különbséget fizikailag- mondjuk nyárhoz képest, amikor 10 kilóval kevesebb voltam. Talán nyugtalanabbul alszom egy kicsit, ennyi az egész.
3. Még mindig nem zajlottak le a prezentációk, ami az én szempontomból, azt hiszem jó: volt időm gondolkozni, és beszélgetni a többiekkel. Úgy gondolom, bár a tavalyi után már semmit sem merek kijelenteni, hogy valószínűleg sikerült felvérteznem magam a kritika ellen. Azt hiszem, képes leszek nem rágörcsölni a dologra, pontosabban, mivel folyamatosan halasztódik a dolog, elmúlt a görcsölésem. Eljutottam arra a pontra, amikor úgy érzem, elegendő anyagom gyűlt össze, gondolatban már a kiállítás témájával foglalkozom, vannak ötleteim, vázlatolgatok.
 Nem görcsölök, nem izgulok, nem lesz gáz, ha beszólnak, nem érdekel zakkant meg. De nem fognak beszólni. Mér szólnának?
4. Mivel már a javulás útjára tértem, megint többet foglalkozhatok a Danival. Az utóbbi időben csak a magam baja érdekelt, nem kíméltem, rázúdítottam a rossz kedvemet, veszekedtem, vitatkoztam, nem szexeltem, nem takarítottam eleget. A munkahely váltás miatt (mert a múlt héten felmondott és átjelentkezett egy új helyre, ahol rögtön fel is vették) baromira izgul, a régi helyén minden nap nayfognak neki, hogy ne menjen el, ne hagyja őket cserben, ígérnek neki fűt-fát, de neki erősnek kell maradnia. Már ott tartottunk, hogy megingott az elhatározása, nem volt biztos benne, hogy tényleg mennie kéne. A közvetlen főnöke akkora fizetés emelést ajánlott neki, amennyit az új helyen nem keresne. Kérdezte tőlem, hogy na most mit csináljon? Mondtam neki, hogy ez az ő döntése, én nem látok bele ezekbe a dolgokba. Annyit tanácsoltam csak, hogy ne a pénz legyen, ami eldönti a dolgot. Ha fél váltani, meg szereti a Szebetont, maradjon. Ha viszont fontosabb neki, hogy közelebb legyen, fűtött és légkondis helyen dolgozzon, ne kelljen többet hegesztenie, ne végezzen olyan sok nehéz, fizikai munkát, akkor menjen.
 Még három és fél évig úgyis csórók maradunk, nem változtat ezen az a plussz-mínusz 30ezer forint. Diploma után meg dobbantunk Costa-Ricára vagy Srí Lankára, visszük az egész családot, és életünk végéig szerény luxusban tengetjük a mindennapjainkat. A bambuszvillánk a tengerparttól nem messze áll majd egy hegytetőn, cunami biztos helyen, lesznek tyúkjaink és kecskénk és tehenünk és lovunk és disznóink, és egy benszülött család, aki tisztes fizetésért nekünk dolgoznik. Én a tengerre néző, teraszos műtermemben fogok dolgozni, Dani a két saját és egy örökbefogadott gyerekünket neveli közben. Minden barátunknak és rokonunknak építünk saját bambuszházat a hegyünkön, alapítunk egy új kolóniát, egy falut, ahol csak olyan emberek élnek, akiket szeretek. Meg a benszülöttek, akik nekünk dolgoznak jó pénzért. És lesz saját ovink meg iskolánk, a nagyobb gyerekeket iskolabusz viszi majd gimibe meg egyetemre a városba. És a falu minden hétvégén nagy, közös tábortüzezést és sütögetést rendez, és nem kell majd órákat bumlizni senkinek egy romantikus filmnéző délutánért, mert mindenki ott lesz helyben. Lesz egy saját mozink is. Popcorn géppel, hogy a Zsófiék örüljenek. Úgy lesz beállítva, hogy az Orsi adagját mindig túlsüsse és túlsózza, pont, ahogy szereti.

Besötétedett már teljesen, nem sokkal, miután elindultunk hazafelé. Az ablaktörlőt a legnagyobb sebességre állítom, és feltekertem a hangerőt a rádión, mert elnyomja az ablakpárátlanítás zaja a kedvenc Anima számom. Mili hátul motyog magában, anyu az anyósülésen kucorog. Megpróbálok nem sokat pislogni, amikor a szembejövő autós pofátlanul belereflektorozik a szemembe. Találomra tekerem a kormányt, mert úgy emlékszem, itt egy kanyarnak kell lennie. Mikor már nem káprázik a szemem, és újra sötétségbe borul az autó, felkapcsolom én is a fényszórót, de nem segít sokat, csak a tejfehér ködfalat látom jobban, az utat nem. Lassítok. Gondolatban szídom az apósom, akitől az autót kaptuk- mi a francért nem rakott bele ködlámpát? Aztán már az apámra vagyok dühös, az egyik kanyarban egy betonnal befoltozott kátyun megcsúszik a hátsó kerék- kinek jut eszébe 4évszakos gumikat venni egy olyan autóra, amin 4 vadi új nyári gumi van? Nem lett volna ésszerűbb téli garnitúrát venni? Ráadásul anyu használja a legtöbbet, az én anyám, akit eddig minden télen legalább egyszer ki kellett húzni az árokból...  Mire megérkezünk és kikászálódunk, már szédülök a nagy koncentrálástól, és iszonyúan megéheztem. Mintha legalább 6 órát vezettem volna, úgy kimerített ez a 30 perces út.
 A Rozmaring utcába megyünk, nem haza, mert anyu segíteni akar a gipszezésben, én meg örülök neki, mivel a jövő héten már kezdődnek a prezentációk. Nem mondom, hogy pánik fogott el, inkább csendes kétségbeesés: én egész eddig úgy gondoltam, hogy leghamarabb decemberben kell újra kiállnom az osztály és Eszterék elé. Nem vagyok kész semmivel, a 40ből jó, ha 10 elkészült, és ezek se teljesen. Nincsenek kiglettelve, lealapozva, lefestve. Nem így terveztem. Ez nem lesz így jó. Tavaly év végén felkészülten, összeszedett gondolatokkal, mindenre elszántan vártam a prezentációt. Ha így ilyen szar lett, mi lesz most?
 Ülök a vécén, és emelkedő vérnyomással hallgatom a hülye kutya hisztérikus ugatását. Megpróbálom az interneten látott toka-eltűntető gyakorlatokkal elterelni a figyelmemet róla. Már fájnak a nyirokcsomóim a sok nyakfeszegetéstől. De tényleg attól van? Eléggé meg vannak dagadva. Ha jobban belegondolok, mindig be vannak dagadva. Biztos limfómás vagyok. Hülye vagy, lányom, nem limfómás, mondom fennhangon, miközben  visszateszem a vécékefét a helyére. Csak az elnyomott hipohondriád meg a depressziód beszél belőled.
 Dani valami új Vin Diesel filmet néz, röhögnöm kell, ha csak meglátom a buta képét. Az egyik német filmkritikus azt mondta róla, ő az új Chuck Norris. Mennyire igaz! Bevackolok a kanapéra, fásultan bámulok ki a fejemből. Foszlányokban ér el az agyamig a cselekmény. A gémoftrónszos vöröshajú barbár csaj sírva szólongatja halottnak hitt Dieselünket. De az pár feszült pillanat után levegőért kap és feléled. Én is jó mélyen beszívom a levegőt. Kutyatáp szag van. Na eddig sikerült elterelni a figyelmemet. Most megyek és leüvöltöm a büdös ugatós dög fejét. Ne legyél hülye- mondom magamnak- ez egy kutya. Az a dolga, hogy ugasson. Csak az elnyomott agressziód és a depressziód beszél belőled.
Hmm... lehet, hogy nem kéne annyit mondogatnom magamnak, hogy depressziós vagyok? És az se jó jel, hogy mostanában ennyit beszélsz magadban, kisanyám.  

Na végre ettem egy jót. Délután aludtam is egy jót. Most újra embernek érzem magam. Ezen a héten már éreztem a javulást mind hangulatilag, mind egészségileg. Elkezdtem szedni az E-vitamint, aminek hála fele annyit izzadok, mint eddig. Persze ez még mindig 4x annyi izzadtságot jelent, mint egy átlag embernél, de azért haladunk.
 Keddtől a suliba is bejártam rendesen, és azt kell mondjam, jót tett. Sokkal jobb, mint itthon egyedül kuksolni és szortyogni a depresszióban. Szerdán mentünk Jucival és Katával kajálni anatómia előtt. Vegetáriánus, krisna büfébe mentünk, és ettük csatni meg szandzsit meg azt a másik hogyhíjjákot meg sárga színű rizst, és azt a puffancskenyeret. Kicsit aggódtam, mert ugye eddig akár hányszor a Katával kajáltam, mindig fosás lett a vége. Na jó, csak egyszer az indiai zaba után a filmnézéskor, tudjátok?
 Minden esetre nem volt baj, hogy volt nálam savlekötő, anatómián betoltunk egyet-egyet a Jucival. Egész jól sikerült a popsi-rajzom, éppen a medence izmait vettük és vittem szenet meg vettem monopol radírt a bácsinál.
 Előtte való nap, kedden csajos este volt nálunk, bevackoltuk magunkat a meggypiros kanapéra popcornnal és glühweinnal és szexről, szerelemről, gonosz anyósokról és öregedő szülőkről beszélgettünk éjszakába nyúlóan.
 Csütörtökön délelőtt műteremben voltam és végre tudtam beszélni Emesével. Hát nem volt elragadtatva a kisplasztikáktól, az egyikre azt mondta, olyan, mint amikor anyuka otthon összetákol egy jelmezt az óvodai előadásra. Amugy szerinte túl különbözőek, és inkább ki kéne találnom 3 vagy 4 fő fajtát és azokat továbbfejleszteni. Eszter ehhez képest azt mondta, amikor még csak az első 3 vagy négy volt kész, hogy csináljak sokkal többfélét, amik sokkal eltérőbbek egymástól. Hát, most akkor mit csináljak? Különben nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a prezentáción... a tavalyi második félévet konkrétan átgüriztem, állandóan festettem, rajzoltam, dolgoztam és 3mast kaptam. Ehhez képest idén elég nehezen mentek a dolgok, alig bírtam rávenni magam, hogy bejárjak, ha itthon maradtam, aludtam, vagy olvastam. Persze azért rajzoltam is, vázlatoltam a gipszekhez, meg csináltam a plasztikákat, de korántsem akkora lelkesedéssel, mint tavaly.
 Más....
Most már 9 hónapja itt lakunk, és most értem el arra a pontra, hogy kialakult nálam egy bizonyos rendszeresség. Az első hónapokban bútoraink sem igazán voltak, nem főztünk, nem mostunk, nem volt háztartás, amit vezethettem volna.
 Hétfő este volt, asszem, amikor sikerült valahonnan egy őzcombot, egy nyulat és másfél kiló borjúhúst szereznem ingyen. A nyulat meg az őzet elvittem anuyékhoz, itthon meg nekiálltam, hogy megcsináljam a borjút. Már annyit főzicskéltem a konyhámban, hogy rutinszerűen húzogattam a fiókokat deszkáért, késért, oda se figyelve nyitogattam a szekrényeket edényért és hozzávalókért. Mili néha odajött, hogy nézze, mit csinálok, felültettem magam mellé a pultra, szörpit csinált magának, szívószálat vett elő a helyéről. Egészen otthonos érzés volt.
 Hétvégenként rendezek nagymosást, porszívózok, felmosok, teregetek. És élvezem. Vasárnap a kertben szoktunk tevékenykedni: Dani pl. a nyár óta a teraszon rohadó matracot hárította el a Milivel, meg felrakták az esőcsatornát a tető alá. Én hátul aprítottam a gyújtósnak valót a még tavasszal kivágott bokrokból. Közben eldiskuráltam a szomszédokkal, mondtam Anikó néninek, hogy ha szüksége van rá, ő is jöhet nyugodtan és vagdoshat magának gallyakat, mert nekünk rengeteg van, örülünk, ha elfogy. Nagyon örült neki, mert nincs túl jól helyzetben anyagilag, így legaláb gyújtósra nem kell költenie.
 Visszatérve borjúra, meg kell mondjam, hogy nem lesz a kedvencem. Nem hiszem, hogy ezelőtt bármikor is ettem volna. Már az elkészítése is olyan fura volt. Érezni lehetett a nyers hús fogásán, hogy egy gyönge kis állatka volt szegény. Egy baba. Olyan puha kis izomrostok voltak, olyan sikamlós, világos, erőtlen... még a szaga is gyenge volt. Nem olyan tipikus hús szag... Már amikor vagdostam, rossz érzésem támadt, amikor meg ettük, a Danival egy ideig ízlelgettük, aztán kijelentettük, hogy nem eszünk több bocit. Mert kegyetlen kannibáloknak éreztük magunkat. Pedig mindketten nagy húsimádók vagyunk.

napsütéses depresszió

Gyönyörű fények, langy szellő, színkavalkád mindenütt, opálos égbolt, csivitelő madarak, friss levegő. Mivel rászoktam a korai fekvésre, üdén, kipihenten és időben (!!) ugrok ki az ágyból, kitárom az ablakokat, tervezem a napomat. Leadom a Milit az oviban, utánna irány az Epreskert. Délben könyvtár, készülök a holnapi előadásomra, utánna művtöri. Aztán kajaszerzés, de elvitelre, mert itthon akarok enni kint a kertben, miközben napozok, utánna elhozom a gyereket, végül naplementi séta a kutyával, esti szeánsz, egy rész modern family a Danival, egy a sebész clive owenemmel. Aztán usgyí az ágyba.
 Már eljutottam odáig, hogy leadtam a gyereket az oviba, és teljes glancban, az összes cuccommal a buszmegállóban állok és várok. Kifejezettem melegen süt a nap, pulcsit már levettem, mégis izzadok, mint a ló. Mellettem egy anyuka-ismerős télikabátban vacog, épp a hétmérföldes, kötött sálját tekeri a nyaka köré. Hirtelen, mintha ólmot pumpálnának a gyomromba. Szép lassan lelohad a vigyor az arcomról, hátam meggörnyed, karjaim erőtlenek. Olyan rossz hangulat tör rám, olyan súly húzza lefelé a testem, hogy legszívesebben ott helyben elbőgném magam. Állok, és végiggondolom a napom: fel fogok szállni a buszra, nem lesz ülőhely. Végigizzadom az egész utat, mint csütörtökön is, a hajamról fog már csöpögni a végére a verejték. Aztán az Epresben felvergődök a harmadikra, és ahelyett, hogy munkához látnék, először kajálok, aztán dumálunk, aztán semmihez nem lesz kedvem. A könyvtárban nem találok majd semmi használatót, végül úgyis csak az internet tud majd segíteni. A művtöri előadás alatt nem lesz levegő, büdös lesz, álmos leszek és idegesíteni fog a nő állandó őőőzése, amivel tönkreteszi az amúgy zseniális óráit. Mire hazaérek, fakras éhes leszek, de nem lesz időm enni, szaladni kell a Miliért, utánna először majd neki kell kaját csinálni, inni adni, beszélgetni, stb... Mire kajához jutok, este lesz, telezabálom magam, nem lesz kedvem sétálni menni....
 Arra ocsúdok a merengésből, hogy a busz nyitott ajtóval áll előttem, már mindenki fölszállt, és leült, mert egy csomó üres hely van még, a sofőr meg türelmetlenül rámkiabál:-Maga nem száll föl?
Nem szállok föl, könnyes szemmel elindulok hazafelé, mert tudom, hogy nem lenne szabad itthon maradnom, de tudom azt is, hogy nem bírnám ki ma az egyetemen. Borzalmas, nyomasztó fekete ködbe burkolózva botorkálok a járdán, alig hallom a falubeliek jó reggelt sárikázását, a szép idő, a napfény, a madarak mintha fényévekre lennének tőlem, látom, de semmit nem érzek. Itthon megpróbálom kideríteni, mi lehet a hirtelen depresszió oka... talán a reggeli negatív terhességi teszt? vagy, hogy a Danival elég sok összezörrensünk van mostanában? Hogy még mindig nem jött meg az ösztöndíjjam? Vagy ez az állandó izzadás, ami pár hónapja minden napomat megnehezíti? De én nem az a típus vagyok, akit az ilyen dolgok letrítenek. Egész eddig zokszó nélkül törölgettem a homlokomat, élvezettel kötekedtünk egymással a Danival, minden pénz-gondot leküzdöttünk valahogyan és pontosan tudom, hogy rengeteg időm van még teherbe esni. Akkor meg mi a fene van velem?

Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz vasárnap délelőtt kaját felhajtani a fővárosban.... Az orrom előtt ment el a 10:25ös busz, én meg még mindig részeg voltam tegnap estéről, égett a gyomrom és olyan éhes voltam, mint egy kiló spangli után. Szóval felkerekedtem és elindultam, hogy keressek egy pékséget. Gimis koromban volt egy a retek utca elején, de most a kirakatban csak egy üzlethelység kiadó papír lógott. Elmentem a fényutcaipiac aljában lévő Fornettiszerű kis helyre, ahol anno a Pacsnikat vásároltam. Eladó. Jókenyér sütöde a Lövőházban vasárnap zárva. Match a Mammut aljában vasárnap zárva. Vagy bemegyek vmi gyorsétterembe, és eszek vmi reggeli-menüt, vagy választhatom a jég-büfét a Fényutca és a Lövőház sarkán. Mivel már az olajban sütés gondolatától is émelyegni kezdtem, ez utóbbi felé vettem az irány. Akkora sor volt, hogy a Mammut mélygarázsáig ért, dehát volt egy egész órám, gondoltam mindegy, hogy itt várok, vagy a busziban. Mire sorra kerültem, márcsak 10 percem volt az indulásig, szóval kávét nem rendeltem, mert a pultosnéninek már előttem is meggyűlt a baja a géppel. Kértem 10 kicsi tökmagos pogácsát, a könnyem majdnem kicsordult, miközben leperkáltam az 1030 forintot érte. Aztán usgyí, futottam a megállóba. Csakhogy a busz lerobbant még befelé jövet, pótlóbusz nincs, mert nincs, aki vezesse. Mint megtudtuk, 50 buszsofőt hiányzik a Volánnak ahhoz, hogy zavartalanul tudja működtetni a rendszert, de egyszerűen senki nem jelentkezik az állásra, pedig most emelték fel a fizut 100ról 110 ezerre. Szóval leültünk a padokra és vártuk, hogy történjen valami. A mellettem ülő nénivel eldiskuráltunk az élet nagy dolgairól, pogácsát majszoltunk, én meg élveztem, hogy egyre kevésbé szédülök. Aztán jött egy busz majdnem egy óra múlva, beállt a pátyi indulóhelyre, és közölte a sofőr, hogy körjáratba megy, mert ő az egyedüli vasárnapos, szóval hosszú útra számíthatunk.
 Az előttem levő négyesbe beült egy 3tagú család, apu, anyu, egy 14 év körüli Justin Bieber meg egy unokaöccs vagy egyéb atyafi, aki, mint később kiderült, nemrég kezdte a fősulit. Szakálla volt, fekete keretes hipszter szemüvege, szűk gatyó, macbook air az ölében. Először arról tartott előadást, hogy mi alapján kéne középsulit választania Bieberünknek. Ha szeretsz rajzolni, mondta, menjél rajzszakra, ha törit szeretsz tanulni, menjél gimibe. Ezt kábé 20 percig fejtegette. Oké, így anyu, de mit ér egy rajzszakkal? Hát, mondja hipszterünk, elmehet utánna webdizájnernek vagy játékfejlesztőnek. Plakát szakon például olyan szinten fejlesztették tudománnyá a dolgot, hogy már az alapján rakják össze a hirdetéseket, hogy az emberek szeme a plakát melyik részeire fókuszálnak először. Megfejtették, hogy a legtöbb ember a bal felső sarokba néz először, így oda rakják a legfontosabb információkat.
 Ezek után áttért arra, hogy a magyar oktatásügyet szídja, akkor majdnem megbocsátottam neki a plakát-dolgot, de sajnos kiderült, hogy szerinte azért tartunk itt, mert a tanárok szétlopkodják az iskolákat. Utánna kifejtette, hogy BA diplomája megszerzése után rögtön dobbant Németországba, mert ott annyira más a mentalizmus. Az emberek a piacon becsületkasszába dobálják a pénzt, nem a termelőnek fizetnek közvetlenül, ezért olyan élénk a gazdaság. Ha No-ban leghallják, hogy Mo-ról jöttél, rögtön adnak neked munkát, lakást, biztosítást, mert a magyarok mind tudnak németül, meg hát ugye testvérnépek vagyunk 1934 (????) óta az idealizmusban.
 Bieber és apu egész idő alatt az ájfónjaikat nyomkodták (komolyan nem értem, hogy miért a volánon ültek a luxusterepjárójuk helyett), de anyu ühümmözött és néha hevesen gesztikulálva a csávó szavába vágott. Közös témájuk volt még a fogyókúra és az edzésprogramm, hipszterünk a jelek szerint több hónapja vegán diétán van és vagy 20 kilót fogyott. -Az nem ér semmit, Klárá (így, ával), ha nem eszel zsírt meg cukrot. Az egész fejben dől el. Tévhit, hogy a kalóriabeviteltől függ a testsúlyod. Sokszor kell enni keveset, egészségeset, adalékmenteset, és a tested meghálálja. Én egy nap 50g rizst eszem és 100g rostot, pl. brokkólit, nem éhezem, nem szenvedek, és hát látjátok az eredményt.
 Mielőtt leszálltam volna, leesett a vércukra, és kénytelen volt lenyomni a 30 centis tobleronét, amit még a berlini reptéren vásárolt.

Egyszerűen alig bírok pár nyugodt percet tölteni a gép előtt. Nem azért, mert nincs időm, vagy mert nem hagynak békén, hanem azért, mert lejárt a w10-es próbaverziója, és random időközönként újraindítja magát egy szaftos kékhalál üzenet kíséretében.
 Ebből aztán több dologra is rájöttem: egyrészt tök jó, mert nem vagyok gépfüggő. Nem akadok ki, ha nem tudok napi több órát fészbúkolni, vagy wowozni a Danival. Másrészt kiderült, hogy ha nem nézem minden nap az emailjeimet meg a közösségi oldalakat, akkor sem szakadok ki a szociális hálómból. Az emberek, ha akarnak tőlem vmit, smst küldenek, felhívnak, átjönnek. Tök király. Sokkal inkább fennforgónak érzem magam, mint előtte.
 Harmadrészt azért szar is, mert pl. szerdán vagy húsz percet vártam este 6 után a vetítő előtt a Beke féle kultúrizé órára, de mivel nem voltam neptunon, nem kaptam üzenetet, hogy elmarad, vagy máshol lesz.
 Eszterrel megvolt az első konzultációnk, amit ő fülbegyónásnak nevez. Idén nem az van, hogy Emese az egyik épületben, Eszter a másikban, hanem mind a ketten végigjárják egyenként az összes hallgatót, és mindenkivel külön megbeszélik a megbeszélendőt. Én hétfőn kerültem sorra, bár nem hozzám jött, de csak ketten voltunk a műteremben a Ryu meg én, és mivel én vagyok a felsőbbéves, velem kezdte.
 Mutattam neki a gipsz-kisplasztikákat, mondtam, hogy kábé 15-20 ilyet akarok összesen, különböző méretűt, különböző fajtát, különböző színűt. Mondta, hogy szerinte ne fessem be, mert nem lesz tőle jobb. Mondtam, hogy de befestem. Mondta, hogy ne 20-at csináljak, mert annyit még csuklóból összerakok, hanem 40-et, mert azzal már szenvednem kell meg agyalnom rajta. Mondtam, oké, de azzal elleszek egy darabig, mert ugye ezeknek száradni kell meg glettelni meg alapozni stb. Mondta, oké. Kérdeztem, hogy mondjam-e a portrés feladatra az ötleteimet, mondta, hogy ne, az most nem érdekli, azt majd együtt az osztályjal megbeszéljük. Aztán áttértünk a gyerekeinkre, ilyen módon 5 perc alatt letudtuk a féléves fülbegyónást. Azért jó lenne még az Emesével is beszélni vmikor, hátha van vmi konkrét hozzáfűznivalója a dolgaimhoz.
 Minden esetre festés-téren új dimenziókat fedeztem fel. Teddy vmelyik nap mutatott pár képet, ami megdobogtatta a szívem. Macro felvételek voltak Harmatfüvekről és Vénusz légycsapóiról, az én színeimmel- sárgák, rózsaszínek, tükízek. Az fogott meg bennük, hogy- ugyebár, ahogy a makrofotók működnek- az, amire ráfókuszált, az éles, és minen kis részlet gyönyörűen kivehető, de a háttérben, meg körös-körül még egy csomó minden látszik, csak elmosódva és ez egészen nagy tér-élméynt nyújt az iszonyat durva plane-air miatt. Mintha óriási távlatok lennének az icipici növényrészek között. És ettől az egésznek lesz egy olyan szürreális mesevilág hangulata, amibe tök jól beleillenek a lényeim, ráadásul, ha sikerülne megfogni azokat a fényeket, amik a fotókon voltak.... Nagyon érdekes lenne sztem.
 Na ugyhogy most elkezdek ezeken agyalni, de azért persze csinálni kell a portrés feladatot meg a gipszfigurákat, ugyhogy nem fogok unatkozni, az biztos.
 Szombaton szusi-buliba megyek a Gergőékhez, meg előtte a Petinek beadom a laptopot, hogy csináljon vele vmit. Jövő 7en vmelyik nap suli után Nyuszi-estét tartunk, csütörtökön csajos este Orsiéknál. Élvezem az egyetemet, élvezem az itthon-létet (bár a ház megint úgy néz ki, mint a disznóól), és úgy általában, minden király. Ja, a héten 3 ember mondta csak úgy, minden előzmény nélkül, hogy milyen szép vagyok. Hö! Hát lehetne ennél jobb?

Karzsír és szellemek

Jajj, anyám, de döcögősen indulnak be a dolgok. Mindig, amikor kezdenék belelendülni a napi rutinba, kezdeném beleásni magam a munkába, lebetegszik a gyerek, aztán én, aztán megint a gyerek, és mindannyiszor kizökkenek a dolgokból. Arról volt szó, hogy a harmadik évben már nem lesz annyit beteg, nem? Meg, hogy az úszástól erősödik az immunrendszere. Meg, hogy majd a Dani itthon marad vele, ha nekem dolgom van a suliban.... hát ezek közül eddig egyik se jött össze, kivéve 2 napot, amikor a Dani itthon akart maradni mert sportünnep volt a munkahelyén. És akkor még csak nem is volt igazán beteg a gyerek....
 Asszem, már írtam, mi a feladat: önportré, ami nem feltétlenül jelent önarcképet, és portré egy hozzám közel álló vérrokonról, aminek szintén nem kell konkrétan az illetőt ábrázolni. Először nagyon megörültem, mert idén amugy is portréval akartam foglalkozni, de aztán arra gondoltam, hogy valószínű arra kíváncsiak, ha már így ki van hangsúlyozva a dolog, hogy hogyan oldanánk meg a feladatot anélkül, hogy konkrétan lefestenénk magunkat és a választottunkat.
 Erről elsőnek Csotváry magányos cédrusa jutott az eszembe, amiről 2. félév elején tartottam kiselőadást. Akkor tudtam meg, hogy a fa, mint olyan, kedvelt önábrázolási módszer a festők körében.
 A második ötletem egy társasjáték volt: Sári-élet-játék, szépen megcsinált tábla, vagy terepasztal az életemről, dobókocka, mezők, ha idelépsz, ez történik, ha oda, akkor húzol egy gonoszgombakártyát. Lehetne, mondjuk, egy x hetes, vagy hónapos akció a dologból: mindig azt csinálom, amit dob a kocka, a valóságban is végiglépegetek a pályán. Csakhogy a két munkának azonos tematikára ajánlott épülni, azt meg nem várhatom el, teszem azt a Militől, hogy ha rálép a leiszodmagadabarátnőiddel mezőre, akkor azt meg is csinálja. Akkor jutott eszembe, hogy ki kéne választani a vérrokont.
 Alapból csak nőket tudtam elképzelni, a következő sorrendben: Anyu, Mili, Nagymama, Köröszt, Nelly, Gombosnagymama.
 Ha maradnék az arcképfestésnél, egyszerű lenne a dolgom. Ha anyut választanám, vagy a Milit, ugyan abból a szögből festeném őket, mint engem, és az lehetne a téma, hogy a hasonlóságok meg a kor meg a jellem beli különbségek milyen arányban befolyásolják a kép milyenségét. Lehet, hogy mondjuk egymásra festeném a portrékat, vagy valamilyen viszonba helyezném őket, pl diptichon vagy triptichon.
 A nagymamára is lennének ötleteim, eléggé foglalkoztat mosanában a halál gondolata, aminek persze ő az oka. De nem mondhatnám, hogy hozzám közelálló vérrokon lenne, alig ismertem. Persze az is érdekes téma, hogy hogyan jeleníteném meg ezt az idegenséget, úgy, hogy mégis látszódjon a lelki rokonság, mert sztem nagyon sok mindenben hasonlítottunk egymásra. Minden esetre valaki olyat szeretnék megfesteni, aki iránt sokkal intenzívebb érzelmek fűznek. Orsihoz egyre közelebb kerültem az utóbbi időkben, de egyrészt baromi nehéz lenne összehozni, hogy üljön nekem, nem is akarom feltétlenül ráerőszakolni magam, és félek is az éles nyelvétől, tudjátok, nem viselem túl jól a kritikát (mint azt előző félévben tapasztaltuk) a munkáimmal kapcsolatban.
 Nellykét imádom, tutira szakítana  rám időt, szívesen csinálná, lehet, hogy meg is fogom kérni a közeljövőben, de nem ehhez a projekthez. Vele kapcsolatban egyszerűen nincs ötletem, nem tudnám sehogy megcsavarni, erőltetni meg nem akarom.
 Viszont róla jutott eszembe a Gombos Nagymama. Nekem a dédmamám, a Nelly, Gyuszi, apu, Musza és Rettenetes nagymamája. Lóg róla egy fénykép a Krúdyban, pici, ovális aranykeretben. Mosolyogva néz ki oldalra, nagy, csillogó szemei vanak, a szemöldöke mint apué és az enyém, hosszú, fekete haja feltűzve, mint az én esküvőmön.
 Annyi sztorit és anekdótát és aranyköpést hallottam róla/tőle, annyi szeretettel és tisztelettel mesélt róla mindenki, hogy komolyan nagy veszteségnek érzem, hogy nem ismerhettem sose. Összeraktam róla a fejemben egy képet, elképzeltem, milyen lehetett, hogy mozgott, milyen volt a mimikája, a hangja, hogy gesztikulált, hogy nevetett (biztos neki is visítós röhögőgörcsei voltak, mint a Nellynek meg nekem), hogy főzött, hogy öltözködött. Annyit színezgettem magamban a részleteket, annyit foglalkoztam vele gondolatban, hogy néha elfelejtem, hogy sose láttam őt, hogy már akkor rég halott volt, amikor én megszülettem. Olyan alapvető dolgokat viszont nem tudok róla, hogy mikor született, hol nevelkedett, hol tanult, hogy ismerkedett meg a dédapámmal, milyen magas volt, hány évesen halt meg. Lázár volt, az biztos, de dupla neve volt, Csíkvacsácsi-Lázár?  Valami vicces volt az első neve...
 Nem lényeg. Minden esetre ha meg akarnám festeni, nagyon halvány, derengő fényben ülne, alig látszana, talán egy ablakban vagy tükör előtt ábrázolnám, nagy, lobogó fátyolfüggöny mellett. Nehéz lenne megcsinálni, sötét kép lenne, nem olyan színes, élettel teli, mint az önarcképem, de ez is élénk, inkább szoborszerű. Vagy egy nagy, sötét mélység aljáról derengene fel egy-két kicsi, színes, világító lény halvány fényében.

Az önportrét még nem sikerült eldöntenem, hogy csinálom meg. Jó lenne gyakorolni a portrét, ahhoz meg én vagyok a legkézenfekvőbb alany. De próbálkoztam egy-két vázlattal, direkt vittem be a műterembe egy tükröt, papírt, ceruzát.... nem sikerült. Azzal kezdtem, bár elhatároztam, teljesen objektívan, kíméletlenül ábrázolom a valóságot, hogy amint megláttam magam a tükörben, elkezdtem igazgatni a hajam, nézegettem az arcom, megcsináltam a sminkem, kerestem a legelőnyösebb pózt. Na ezt nem! Ha viszont ez így nem megy, akkor pont a másik végéről kéne próbálkozni: gúnyosan, cinikusan, kíméletlen önkritikával szemlélni magam. A következő képek villantak be: Orrnyeregtől felfelé vágott ülő félalak, horizontvonalon a tokámmal, hurkás nyakam és buggyos kar-hájam a középpontban. Vagy ön-akt rózsaszín striás bőrszín-hurkák absztakt kompozíciója, felismerhetetlen, melyik göröngy melyik testrészhez tartozik, plusszba zavaró elemként itt-ott szőrök, hajak, sörték, narancsbőr, szúnyogcsípés és mellbimbók. Ezt mondjuk 2x2 méteren. Voahhh! De imádnám festeni, és hogy dagonyázhatnék közben az önutálatban! Viszont lehet, hogy egyszer és mindenkorra elég lendületet adna a fogyókúrámhoz.

Egy kiló kenyér

Nagy választóvonalhoz ért tegnap az életünk. Olyasmi történt, ami eddig soha.  Dani hazaállított egy kiló kenyérrel a hóna alatt.
 Soha nem vettünk még kenyeret, amióta egy háztartásban élünk. Soha nem vettem magamnak kenyeret, amióta 19 évesen elköltöztem otthonról. Persze azért ettem, amikor anyóséknál reggeliztünk, vagy apuéknál laktunk átmenetileg. De mi mindig zsömlét vettünk, kiflit, stanglit (höhö, majdnem spanglit írtam), toastot, egyszer egy kis kerek cipót... Egész gyerekkoromban félbarna kenyéren éltem. Apu hazajött a munkából, hozta haza a veknit, ritkán volt úgy, hogy rögtön frissiben ehettünk belőle, először mindig az előzőnek kellett elfogynia. Szóval legtöbbször száraz volt, rágós héjjú, autó-szagú, amíg apu még a wartburggal járt. Nem szerettem. Németországban olyan hihetetlen jó minőségű pékárukat kaptunk, hogy sosem hiányzott a magyar kenyér. Ott általában magunk sütöttük készre a hűtős zsömlét, vagy tömör, szaftos bajor rozscipókat vettem magamnak. Itthon megpróbálok semmi kenyérfélét sem enni, a Dani meg zsömlén él. Mert praktikus szendvicskészítéshez, könnyen el tudja csomagolni magának, szereti az ízét, stb. Amikor tegnap beállított a kenyérrel a hóna alatt, olyan furcsa, mellbevágó érzés volt. A kiló kenyér az egy nagy darab kaja. Csak a miénk. Az sokáig eltart, az nincs megszámolva, az nincs beosztva adagokra. Mert nálunk amugy ez megy. Dani vesz magának minden szombaton 8 zsömlét, abból négyet megreggeliznek a Milivel vasárnap, négyet meg 7főn visz magával a munkába. Abból senki más semmikor máskor nem ehet, különben mit visz magával? Hétfőn veszi a köv. 10 db-ot, 8-at kétnapi munkába, 2-t Milinek. És így tovább. Ha a gyerek többet akart, vagy én kívántam meg esetleg, nincs mit tenni. Ki van számolva, be van osztva, nincs kihágás. Erre itt van most ez a kenyér... Friss, ropogós, illatos. Maga a megtestesült bőség és gazdagság. Úgy érzem magam, mint a Brunei uralkodó. De enni azért nem eszem belőle, lévén, ugye, bűnös szénhidrát. Erős vagyok.